„Mata Hari, szeress belém!” Mata Hari alakjának jelentésváltozásai

A száz éve kivégzett táncosnő, Mata Hari emléke, pontosabban a történeti személyiség „lenyomataként” megszépített legendás kémnő alakja, máig elevenen él a köztudatban, és képes alaposan megmozgatni sokak fantáziáját. Jelen írással megpróbálom feltárni, miben rejlik az oka, hogy Mata Hari neve máig fogalom. Úgy, hogy közben a történeti alak kontúrjai elmosódtak, valós személyisége jószerivel homályba veszett, mondhatni: érdektelenné vált.

„Háborút még nem vesztettem,

 Nekem könyv a Történelem,

 Egy tán­cosnőt mutat a kép,

  Ma­ta Ha­ri, szeress belém!”

  (Ho­bo/Föl­des Lá­­szló)

Nem cél e helyt részletesen írni Mata Hariról és peréről. Megtették avatottabb szerzők magyar nyelven is (nem szólva a külföldi feldolgozásokról): korábban Kronstein Gábor, újabban Hahner Péter, majd Fiziker Róbert, ezért az ebből az aspektusból érdeklődő olvasókat hozzájuk irányítom. Mindazonáltal nem nélkülözhetünk itt sem néhány alapvető információt, ami közelebb vihet a Mata Harit övező legenda létrejöttének, formálódásának megismeréséhez.

Margaretha Geertruida Zelle – a nő, akit elfeledtek

A történeti alak Mata Hariról az alábbiakat vetette papírra Hahner: „Az ügyész minden idők legnagyobb kémnőjének nevezte, s az utókor, úgy látszik, elhitte ezt.” Mata Hari nem születésétől vált érdekessé, hanem utólag, ezért nehéz rekonstruálni korábbi pontos életútját. Margaretha Geertruida (becézve: M’greet vagy Grietje) Zelle  1876. augusztus 7-én Leeuwarden városban született Adam Zelle leánygyermekként. Édesapja egy sapka- és kalapüzletet vezetett, ami 1891-ben teljesen csődbe ment, ráadásul ekkor halt meg felesége. A lány pár évvel később, nem egészen 20 évesen Amszterdamban ismerte meg leendő férjét Rudolf – vagy talán Campball? – McLeod személyében. A majd 20 évvel idősebb skót katonatiszt a gyarmatokon szolgálta Hollandiát. 1895. július 11-én Amszterdamban keltek egybe, majd Batávia (Dzsakarta), vagyis Jáva szigete lett az otthonuk.

Két gyermek, Norman-John és Louise Jeanne született a frigyből, majd a család Szumátrára települt át. 1899-ben azonban meghalt a kis Norman-John, sőt Louise Jeanne életét is épphogy sikerült megmenteni. A halál oka körül pletykák keringtek, a pár személyzetének bosszúja is szóba jött. Az addig is boldogtalan házasság dugába dőlt. Louise Jeanne apjával maradt, Margaretha pedig a gyarmatokon szerzett tudását kamatoztatta. A teljes életmódváltásról döntött vagy kényszerült dönteni. 1903 Párizsban találta, ahol táncosnő és modell vált belőle. Igazi karrierje 1905-től datálható. Ez év március 13-án lépett fel először, előkelő környezetben, a Musée Guimet-ben, Párizs orientalisztikával foglalkozó múzeumában mint keleti táncosnő. Később a Casino de Paris, a Folies Bergère és hasonló műintézmények színpadán keresett lehetőséget a hatékonyabb érvényesülésre. A lenge, keleties hatású öltözetben előadott táncok népszerűvé tették.  Az alakja köré szőtt legenda ekkor kapott lábra: misztikusnak tetsző híreket terjesztett, ázsiai származást „kreált”. Testi adottságai (kreol bőr, sötét haj) inkább illettek a kitalált identitáshoz, mint valódi származásához. E szerint Síva templomában nevelkedett, apja pap volt, anyja pedig papnő, aki belehalt a szülésbe.  Mata Hari művésznéven lett igazán ismert a félvilági berkekben — szakmáját tekintve későn, harmincévesen. Nevének jelentése: a hajnal szeme, azaz a nap. Ez is illett a kialakított imázsához, jobban, mint az eleinte használt, asszonynevéből kialakított Lady MacLoad. Hogy a „céh” befogadta, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy e körök egyik legismertebb fotósa, a perui születésű Léopold-Émile Reutlinger volt az, aki képeket készített róla. Ő olyan pályatársakat is megörökített a demimonde köreiből mint Sarah Bernhardt vagy a Rigó Jancsi magyar cigányprímás (egyik) feleségeként is elhíresült detroiti származású Clara Ward.

 

Párizs után Európa további nagyvárosainak színpadain lépett fel, sőt Egyiptomig is eljutott. Ám karrierje amilyen gyorsan felívelt, olyan sebesen hanyatlani is kezdett. Egyre-másra bukkantak fel az őt utánzó „egzotikus” táncosnők, a konkurencia komoly szerepet játszott abban, hogy az újdonság varázsa megtörjön, bűvereje erodálódjon. Mata Hari mind nehezebben jutott megélhetéshez. Ez jelentős mértékben járulhatott hozzá ahhoz, hogy az 1910-es évek elejétől mindinkább prostitúcióra kényszerült. Balszerencséjére pedig belekeveredett az első világháború kémeinek játszmáiba, ami végzetesnek bizonyult. Ugyanakkor igazi legendája innen veszi kezdetét.

Per és ítélet

Hogyan lett egyáltalán kém? Egyes verziók szerint a Pierre de Montessac márkival (valójában Lucas Netley) esett szerelembe. A férfi nagyvilági szélhámos volt – ezen felül pedig már a háború előtt a német Nachritenbureu ügynöke. Meglehet, Mata Hari rajta keresztül került kapcsolatba a németekkel. 1914-ben Berlinbe költözött, de más hírek szerint ekkor már – Georges Ladoux, a francia kémelhárítás kapitánya révén – francia ügynök (is?) volt a Deuxième Bureau alkalmazásában. 1916-ban aztán egy bizonyos Hanna (Jane Joséphine Anna Françoise) Wittig nevű nő – később a háború után Claude France néven ismert színésznő Franciaországban – tudomására jutott egy olyan beszélgetés, ami két német ügynök között zajlott le. Ebből az derült ki, hogy a H21-es számú német kém Párizsba fog menni és oda pénzt kell neki küldeni. Ez az összeg mindösszesen 15 000 pezeta (mintegy 5000 frank) volt, amelyet a H21-es számára a Comptoir d’Escompte de Paris nevű bankba kellett utalni. Az erről az összegről szóló papírt találták meg Mata Harinál a franciák, ez lett a perdöntő „bizonyíték” arra nézve, hogy Mata Hari a németeknek kémkedett. Letartóztatója egykori beszervezője, Ladoux volt: 1917. február 13-án a párizsi Elysee Palace Hotelban fogta el.

A per 1917. június 24-én vette kezdetét. Utólag könnyű úgy látni, hogy a nő ügye eleve elveszett volt, sorsa már korábban megpecsételődött. Akkor ez még nem volt nyilvánvaló, bár nagyon sok jel utal erre. Gondoljunk Hahner Péter idézett gondolatára, miszerint a halálos ítélet melletti érvelés kulcsfontosságú eleme volt a kémnő szerepének felnagyítása! Mata Hari azt nem is próbálta titkolni, hogy kapcsolatot ápolt az Amszterdamban ténykedő német rezidenssel, de állította, hogy a pénzt szerelmi szolgáltatásaiért kapta. Amikor az összeg nagyságát kérdőjelezték meg, így felelt: „Ennyibe kerülök! (C’élait mon tarif!)”. Ügynöki tevékenysége korántsem volt sem nagy horderejű, sem sikeres. Kémként komoly eredményt nem ért el, működése kudarcként értékelhető. Pere koholt vádakon alapult. A legendák mesteri kéme, bármilyen fájdalmas ezzel szembenézni a romantikus történetek barátainak, egyszerűen nem létezett.

Ügyében jogi rehabilitáció is született. 2001 végén a Mata Hari Alapítvány (Mata Hari Foundation) és szülővárosa kezdeményezte a francia hatóságoknál az ítélet felülvizsgálatát. A döntés 2002 őszére született meg. E szerint Mata Hari az ellene felhozott vádakban ártatlan volt. Hahner Péter arra mutatott rá, hogy ma már a beterjesztett „bizonyítékok” alapján egy semleges bíróság nem találhatná bűnösnek.

Valójában a balszerencse áldozata lett. A francia állam nem engedhette meg, hogy egy kém hírébe keveredett ember átvészeljen egy ellene indított pert. Főleg nem egy közismert figura, mint Mata Hari. A nő tökéletesen megfelelt arra a célra, hogy kivégzésével lehessen elrettenteni az esetleges követőket, pere és ítélete azt az üzenetet hordozta, hogy Franciaország nem tűri az árulást, bárki kövesse el. Kronstein Gábor még egy tényezőt említett meg, amely azt látszik igazolni, hogy Mata Hari olyan körülmények áldozatává vált, amelyeket nem tudott befolyásolni, sorsáról „magasabb szempontok” szerint döntöttek: „A francia katonák kimerültek az iszonyú állóháborúban: az amerikai segítség még csak ígéret és remény volt, de a nyugtalanság már átterjedt a hadseregre is. A rendet könyörtelen terrorral állították helyre. Miért gyakoroltak volna kegyelmet ilyen feszült helyzetben éppen egy kalandornővel szemben.”

Mata Harit a vincenne-i erdőben lőtték agyon 1917. október 15-én, ott, ahol korábban Bonaparte Napóleon akaratából egy másik kirakatperben 1804. március 21-én Louis Antoine de Bourbon-Condét, Enghien hercegét. Mint minden, ami Mata Harival kapcsolatos, életének e végső mozzanatát is legendák színezik ki, ezekre azonban nem térek ki.

Doppelgänger: az árnyék útra kel

Az emberek fantáziáját mindig megmozgatta a rendkívüli, a normaszegő, a különleges. Máig megfigyelhető, hogy milyen sikeres sablonfigurává érett az erotikusan vonzó, gyönyörű nő, aki ugyanakkor veszedelmesen forgatja a fegyvert, éles esze van, és nem rest a bájait bevetni, ha a helyzet megkívánja. Ez a fajta figura különösen a a mozgóképnek köszönhetően vált népszerűvé. Iskolapéldája ennek a zsánernek napjainkból az Angelina Jolie által megformált Lara Croft, de ide sorolható például a Mátrix trilógia Carrie-Anne Moss alakításában ismertté vált Trinityje is. E zsáner egyik első képviselője a filmek Mata Harija.

Az igazi Mata Hari sorsa sajátos ellenmondást rejt. Azt, amire Zubreczki Judit is rámutatott: „A máig tündöklő legenda főhősnője pedig csak azért válhatott halhatatlanná, mert mint kémet végezték ki, holott valójában sosem volt az.” Miközben 1917-ben élete fizikai és tudati síkon egyaránt véget ért, azzal egy időben kelt útra és vált önállóvá, háttérbe szorítva a valós alakot, a legendák furfangos és sikeres kémnője. Mintha a 19. századi német irodalom elterjedt toposza, a Doppelgänger lépett volna színre, a megkettőzött én, amelyikből az egyik, történetesen a másolat, az árnyék bizonyul erősebbnek, nem tűnik el nyomtalanul, engedelmeskedvén a természet törvényeinek, hanem leszakad „tulajdonosáról”, önálló életre kel, saját jellemrajza formálódik. A döntő különbség, hogy az egykor élő személyiség egy valódi entitás, míg az árnyék/legenda tulajdonságait mások határozzák meg, töltik meg az alakot tartalommal és idomítják a maguk elképzeléseihez.

Károly Sándor aradi újságíró, író Mata Hari kapcsán e folyamatot ekképp jellemezte alig egy évtizeddel a kivégzést követően: „A titokzatos életű és még titokzatosabb halálú jávai táncosnő sorsa izgalmasan forró téma, amelyhez érdemes hozzányúlni. Mata Harit 1917-ben végeztette ki ártatlanul a francia hadbíróság és azóta több író kutatta ki a feledésből. A békekötés utáni esztendőkben már jutott idő a színes legendaszövésre is, azután jöttek a színdarabok, a szentimentális mozifilmek, a szenzációkra épített slágerregények s az emberek kezdtek felfigyelni és Mata Hari halála után tizenkét évvel misztikummá finomulva, justizmord áldozatává nemesedve áll a világ előtt.” Mondhatni tehát, hogy „a várakozási horizont és a megélt valóság rövid életű egybeolvadása” Mata Hari esetében be sem következett.

 

Kivégzési jelenet az egyik Mata Hari filmből

A világot jelentő vásznon

A 20. század elejének hódító műfaja, a film sokat tett azért, hogy a Mata Hariról levált „árnyék” hírneve elterjedjen. Molnár Gál Péter Károly Sándoréhoz hasonló meglátását idézve: „Két kettős ügynök az első világháború leghíresebb kémnője. Mata Hari és Mademoiselle Docteur. Egymás ellentétei. Érzékiség és intellektualitás. Táncosnő és orvosnő. Kalandor és érzelmi áldozat. Mindkettő alkalmas melodráma hősnőnek. Mindkettejük meséjére rávetette magát a mozigyártás. Kilométereket daráltak mozi-kolbásszá belőlük. Mata Harit alighogy kivégezték, máris megfilmesítették [..]. A következő évben Asta Nielsen vállalta magára. Parádés szerepe volt Greta Garbónak (1931), Jeanne Moreau-nak (1964), a balerina Ludmilla Tchérinának (1954), a nem színészetéről elhíresült Sylvia Kristelnek (1985).”

Kronstein Gábor figyelmét sem került el ez a folyamat. Ő arra is rámutatott a különféle alkotások kapcsán, hogy ahány film, annyi Mata Hari: „Az első vampot, a második kiismerhetetlen nőt, a harmadik ártatlan, bár szenvedélyes életjátékost formált Margarete Gertrude Zelléből, akinek valódi szerepe, igazi egyénisége egészen feloldódott Mata Hari mítoszában. Ez természetes, hiszen mi hathat jobban az emberek képzeletére, mint amikor egy szép és híres asszony életében a nagyvilági szerelem és a hírszerzés világa találkozik.”

E fent vázolt folyamat pedig, amint azt Károly Sándor idézetének dátuma (1929) is mutatja, nagyon gyorsan lezajlott.  Ógörög mitológiai hasonlattal élve: mint ahogy az Erinnüszök (Aléktó, Tisziphóné és Megaira) keltek életre Uranosz kiontott véréből, úgy léptek színre a legendák „Mata Harijai” jószerivel a kivégzése pillanatában. Alig néhány évvel a nő halála után, már 1920-ban a némafilmes korszak szupersztárja, a dán Asta Nielsen a Mata Hari című filmben a szerelemmel játszó mesterkém alakját vitte be a köztudatba a Sziléziában született német Ludwig Wolff rendezésében. Ezt egy másik feldolgozás követte: 1927-ben a Mata Hari, die rote Tänzerin (Mata Hari, a vörös táncosnő) című, az osztrák Friedrich Feher rendezte, ugyancsak német film, Magda Sonjával a címszerepben. Ebben az orosz szál hangsúlyos, a nő körüli cselszövésben bizonyos gróf Bobrykin és Grigori is kulcsszerepet kapott. 1931-ben a francia születésű George Fitzmaurice álmodta vászonra a maga kémnőjét Mata Hari címmel: a főszerep egy óriási sztárra, a svéd Greta Garbóra várt. A történet szerint az oroszok itt is belekeverednek a kémkedésbe, Garbó partnere a korszak sztárja, Ramon Novarro volt. Ezúttal nem az általa oly sokszor alakított „latin lover” szerepét öltötte magára, hanem bizonyos Alexis Rosanoff orosz hadnagyét, aki a történet szerint a titokzatosságba burkolózó nő nagy és beteljesületlen szerelme: „Garbo baljós személyisége tragikus félárbocra eresztett szemhéjával, ajka körül a fáradt félmosollyal azt sugallta: nem lesz ennek jó a vége. Ramon Novarróval a szerelmi beteljesülést megakadályozza a fátum. Hiába odaadó lángolás, beköszönt a rossz vég”.

Vagyis alig egy évtizeden belül háromszor vitték filmre és értelmezték újra történetet, jelentős lökést adva a legendának, amely mesterkémként őrizte meg Mata Hari emlékezetét, egyúttal széles körben életben újraélesztve és terjesztve is azt. Ezt a jelenséget a második világháború után tovább erősítették az újabb filmek. A francia Jean-Louis Richard szintén sztárszínésznőt vett rá a címszerepre, Jeanne Moreau-t, akinek partnere szintén igazi ász, Jean-Louis Trintignant volt.  A film a Mata Hari, agent H21 címet kapta, ebben a nő az ártatlan áldozat szerepét kapta. Az ezt követő feldolgozás viszont csak az erotikára helyezte a hangsúlyt. Ez nem olyan meglepő annak tudatában, hogy az Emmanuelle-filmek sztárja, Sylvia Kristel volt a női főszereplő az amerikai Curtis Harrington alkotásában, ami ismét az egyszerű, fordítást nem igénylő Mata Hari címet kapta. E történet szerint a táncosnő egy szerelmi háromszögbe keveredett egy francia és egy német tiszttel, Georges Ladoux-valés Karl von Bayerlinggel. A film úgy ér véget, hogy a két férfi együtt emlékezik a nőre a háború után, miután megbékélnek egymással.  Legutóbb 2003-ban vitték filmre a történetet: Mata Hari, a valódi történet (Mata Hari, la vraie histoire) címmel. Ezt a filmet francia rendező, nevezetesen Alain Tasma jegyzi, a címszerepet a holland Maruschka Detmersre osztották. Ez a film a börtönben veszi kezdetét, de visszatekint 1916-ra és hangsúlyos az oroszok szerepe itt is. Azt már csak óvatosan fűzöm hozzá az eddigiekhez, hogy a német Kelly Trump (Nicole Heyka) főszereplésével felnőttfilm is készült Mata Hariról. Ez természetesen – műfajából adódóan – kizárólag a nyers szexualitásról szól, címe: Mata Hari. The missing peace (Mata Hari. Az elveszett béke), 1998-ban készült, rendezte az olasz Mario Bianchi.

 

Hobo Blues Band: Mata Hari

E filmográfia érdekessége, hogy az érintett felek közül a franciák is, a németek is elkészítették a maguk változatait: egy másik, külön írás feladata lenne részletesebben vizsgálni azt, melyik alkotás, hogyan interpretálta a főszereplő alakját. Említést érdemel még az is, hogy számos más film is utal Mata Hari alakjára. Így a kultikus 007-es ügynökről szóló James Bond sorozat paródiájában, a Casino Royale-ban (1967) Joanna Pettet  alakította Bond lányát, Mata Bondot, aki történetesen Bond és Mata Hari szerelmének volt a gyümölcse… A The Young Indiana Jones Chronicles (Az ifjú Indiana Jones kalandjai) című sorozat 1993-ban készült 19. részében (Paris, October 1916) a fiatal Indy keveredik intim kalandba Mata Harival.

Ami Magyarországot illeti, itthon is születtek Mata Harival foglalkozó alkotások. 1928-ban regény jelent meg róla a később ifjúsági íróként ismertté váló Szántó György tollából, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Hogy az író jó érzékkel fogta meg a témát és tudatosan vitte közönség elé, azt igazolják az egyik, ismeretlen szerzőjű recenzió mondatai. A K. D. monogram mögött rejtező bíráló így fogalmazott: „Kitűnően sikerült irodalmi hamispénz a »Mata Hari«, csillogása és vésete a nagy regény pénzverdéjére vall, de a csengése lépten-nyomon hamis.” A ma legismertebb hazai interpretáció azonban nem e kötet, hanem Hobo, alias Földes László (1945–) nevéhez fűződik, aki Mata Hari című számának (1982) refrénjével hozta ismét a hazai köztudatba a kémnőt: „Mata Hari, szeress belém!”

Zárszó gyanánt

Úgy fest tehát, hogy a történelem szereti a históriamondás szempontjából megragadni a gyönyörű nők borzongató eseteit, mint pl. Lucrezia Borgia vagy Báthory Erzsébet alakja. Nem egyszer merül fel a kérdés egy-egy neves hölgy kapcsán: szörnyeteg vagy áldozat? Ám nem a történelmem szereti a mítoszokat, hanem a nagyközönség. John Ford mutatott rá, hogy a legenda, a mítosz – természetéből adódóan – mindig színesebb, mint a valóság. Egy személyiségében és fizikai valójában is izgalmas nő alakja pedig, ahogyan már fentebb oly sokszor utaltam rá, igencsak piacképes figura, kiváló filmalapanyag. Mata Hari esetében a szexualitás és a kémkedés ötvözete igen izgalmas kombináció. Alakja, majd emléke tehát könnyen került az érdeklődés középpontjába. A K. D. monogramú kritikus a Szántó-féle könyvről, de valójában az egész Mata Hari-mitológiáról helyesen alkotott véleményt, amikor így fogalmazott, rámutatván a népszerűség titkára: „Sokakat fog találni, akik elfogadják valódi gyanánt.”

Sajátos dolog viszont, hogy táncosnőként vélhetően ma már jóval kevésbé emlékeznének rá, ha nem kémként végzik ki: miközben nemhogy mesterkém nem volt, hanem tevékenysége csupán próbálkozásnak hatott. Rajta kívül voltak a kornak ünnepelt revücsillagai: legtöbbjük – eleinte diadalmasan ragyogó – pályaíve, ahogyan jöttek a fiatalabbak, megtört, majd lehanyatlott, emlékezetük ködbe veszett. De Mata Harié nem: őt életben tartotta a pere és a kivégzése következtében megszülető legenda, a végzet asszonya, a mesterkém. Ehhez hozzájárult a számtalan, róla fennmaradt fotó is, amelyek tanúskodnak valódi szépségéről. Bár konkrétan nem tudjuk, megkockáztatható: azért is maradt fenn máig ennyi fénykép épp róla, mert azok nem „csupán” elkészültek a maguk idején (ahogy másokról is, akik színpadi pályán tevékenykedtek), de a kétes hírnévnek köszönhetően nagy számban fenn is maradtak és meg is őrződtek, hiszen értékessé, kuriozitássá váltak. Nem csak egy lenge öltözékben látható szép nő vonásait őrizték meg, hanem az erőszakos halált halt híres kémnőét is…

Végezetül – keserű zárszóként – Kronstein Gábor szavait érdemes megfontolni, aki egy fontos mozzanatra hívja fel a figyelmet. Arra, hogy a táncosnő rosszul mérte fel a mozgásterét ott, ahol nála hatalmasabb erők irányították az eseményeket. Olyan területre merészkedett, amit nem ismert, nem is ismerhetett. Végzete ebből a tévedéséből fakadt, minden más ebből következett: „Mata Hari — mint sok más kalandor — hazardőr természet volt. Túlságosan bízott magában akkor is, amikor hozzá képest túl hatalmas erőkkel kezdett játszani. Ezek az erők végül is elsodorták. Abból viszont, aki a könnyelműen felidézett veszedelmek áldozata lesz, aligha válhat tragikus figura. Mata Hari halála így nélkülöz minden mélyebb tanulságot, legföljebb azon tűnődhetünk, milyen kevés értékkel beéri az utókor, ha mítoszt akar teremteni a maga kedvére.”

 

Katona Csaba

MentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket