Maximus bosszúja – A Gladiátor című filmről történészszemmel

Időnként születnek műfajteremtő – vagy műfaj-újrateremtő – filmek, ám még közöttük is ritkaságszámba megy, amikor az anyagi és közönségsiker általános szeretettel és szakmai elismeréssel társul. Ilyen alkotásnak tekinthetjük Ridley Scott 2000-ben bemutatott, Gladiátor című „epikus történelmi drámáját”, amelyet remélhetőleg jelen elemzés minden olvasójának volt már szerencséje megtekinteni legalább egy, de inkább több alkalommal. Kötelességem jelezni, hogy rendhagyó kritika következik, melynek során nem tekinthetünk el a cselekmény egyes fordulatainak felfedésétől, így javaslom, hogy aki esetleg még nem látta a filmet, mindenképp nézze meg, és csak utána folytassa az olvasást!

Mielőtt elmerülnénk a történelmi háttér és a karakterek hitelességének vizsgálatában, szeretném előrebocsátani: véleményem szerint a Gladiátor egy igazán kiváló filmalkotás. A forgatókönyv, a rendezés, a színészek, illetve a díszletek, kellékek, egyszóval a megvalósítás egyaránt rendkívül színvonalas; a film szinte minden perce izgalmas, lenyűgöző és élvezet nézni. 457 millió dolláros bevételével a 2000-es év második legsikeresebb filmje: a készítés költségének több mint négyszeresét hozta be a jegypénztáraknál. Öt Oscar-díja (köztük a legjobb film, illetve a legjobb férfi főszereplőnek járó elismerés) szintén magáért beszél. Vélhetően az egyetlen ok, amiért ez a történelmi blockbuster még nem kapott folytatást, az a történet befejezésében keresendő – habár a rendező tavaly azt nyilatkozta, megvan a forgatókönyv, és szívesen elkészítené a Gladiátor második részét…

Maximus hadvezérként (

A film sikerén túl ráadásul az epikus történelmi kaland-mozi műfajának megújítójaként is tekinthetünk rá: az ókori tematikára specializálódott irányzat 1950-es, 1960-as évekbeli virágzása (például Ben Hur, Spartacus, Kleopátra, A Római Birodalom bukása) után fokozatosan veszített népszerűségéből, az 1990-es évekre szinte teljesen el is tűnt. Ám a Gladiátor népszerűsége újfent felkeltette az érdeklődést a korszak iránt, így közvetett módon neki köszönhetjük sok más film és televíziós sorozat mellett a HBO csatorna nagy sikerű Róma szériáját is, amely szintén megérdemelne egy történészi elemzést. Maga Ridley Scott is tett néhány kísérletet a Gladiátor műfajújító sikerének megismétlésére: azonban sem a korrekt Robin Hood (2010), sem a kifejezetten negatív kritikákat kapott Exodus: Istenek és királyok (2014) nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket, így Scott történelmi film-megújítóként való nagy visszatérése még várat magára.

Most, hogy a filmrajongó kilelkendezte magát, át kell adnunk a terepet a történésznek. Kr. u. 180-ban járunk. A történet főhőse Maximus Decimus Meridius (Russell Crowe), Marcus Aurelius császár (Richard Harris) hadvezére. A dunai limes északi szakaszán vívott markomann, vagyis „germán és szarmata háború” (bellum Germanicum et Sarmaticum, CIL VI. 41271) a végéhez közeledik, Maximus haza készül Hispaniába a családjához. A császár magához rendeli a fiát, Commodust (Joaquin Phoenix) és lányát, Lucillát (Connie Nielsen). Commodus arra számít, idős atyja vissza kíván vonulni, és átadná neki a hatalmát, ám csalatkozni kényszerül: Marcus Aurelius a római népre (vagyis a senatusra) bízná az uralmat, az átmenet levezénylésére pedig a vonakodó Maximust szemelte ki – aki, mint kiderül, Lucilla és Commodus mellett nőtt fel, és utóbbi régóta riválisként tekint rá. A „kisemmizett” ifjú először apjával végez, majd Maximust is megkísérli eltenni az útjából, hiszen tudja, hogy nem bízhat benne – ráadásul a hadvezér rájött, hogy Marcus Aurelius nem természetes úton lelte halálát. Ám a tervbe hiba csúszik, Maximus megmenekül, feleségét és fiát azonban eléri az új császár bosszúja. A megkeseredett, űzött vaddá majd rabszolgává lett harcost innentől csupán a bosszú élteti. Gladiátorként nyílik erre alkalma Rómában, ahol Lucilla és a szenátorok összeesküvésébe keveredve végül sikerül a Colosseum homokján legyőznie és megölnie a császárt, ám csupán a saját élete árán, de megszabadítva Rómát az őrült zsarnoktól…

Commodus a szenátusban (Forrás: Port.hu)

Valóban jól megírt, lehengerlő történet, ám forrásaink alapján nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy igencsak távol áll a valóságtól. A korszak viszonylag jól dokumentált: két jeles, görög származású római történetíró, Cassius Dio (kb. 155–235) és Hérodianos (kb. 170–240) is szemtanúja volt az eseményeknek, és bár műveik pontos és elfogulatlan volta valamelyest vitatható, első kézből értesülhetünk tőlük Commodus uralkodásának történéseiről. Dio saját beszámolója alapján már senator volt ebben az időben, Hérodianos pedig Rómában lehetett a 192-es nagy játékok alatt. Rajtuk kívül érdemes még megemlíteni a Historia Augusta néven számon tartott, feltételezhetően valamikor a 4. században keletkezett latin nyelvű császáréletrajz-gyűjteményt, amely ugyan a fentebb említett szerzőknél kevésbé megbízható, de fontos forrás, amelynek Commodusról szóló könyvét szintén érdemes összevetni a kortárs történetírók munkáival.

Habár a film cselekménye alapvetően fikció, nem nélkülözi a valós elemeket. Néhol megtörtént események bemutatása, máshol csupán inspiráció formájában találkozhatunk velük. A legnagyobb enigma talán Maximus karaktere: nem ismerjük valós megfelelőjét és bár Marcus Aureliusnak több jeles hadvezére is volt, akik alapul szolgálhattak volna a Gladiátor figurájához, egyikük sem érte meg Commodus hatalomra kerülését. Maximus sokkal inkább szimbólum, mint hús-vér személy: az igazságosság, az erényesség, az őszinteség és a tisztesség megtestesítője, akit a rendező szembeállíthat a csupa negatív tulajdonságot felvonultató Commodusszal. Küzdelmük felfogható a Jó és a Gonosz harcaként, ahol a Jó erkölcsi fölénye megkérdőjelezhetetlen, hiába fosztják meg mindenétől; míg a Gonosz az összes hatalmát latba vetve sem képes győzelmet aratni felette. A valóság persze sosem fekete-fehér, ám egy történelmi kalandfilmnek nem róhatjuk fel, hogy igyekszik a lehető legkönnyebben fogyasztható formában prezentálni az eseményeket.

Marcus Aurelius (Richard Harris) és Maximus (Russell Crowe) (Forrás: Port.hu)

Marcus Aurelius karakterének ábrázolása árnyaltabb. Harris remekül játszotta a fáradt, kissé kiábrándult uralkodót, aki csalódott saját fiában, és halála után inkább másokat képzelne el a birodalom élén. Ugyanakkor viselkedése nem egy esetben mond ellent annak, amit a híres filozófus császár gondolatairól tudunk, részben éppen saját, Elmélkedések című művéből. A sztoikus nézeteket valló, a szerénységet a legfőbb erények közé soroló Aurelius nem valószínű, hogy a Római Birodalom teremtőjeként, vagy akár csak hódítóként aposztrofálta volna magát, mint ahogy a film egyik jelenetében teszi – kiváltképp, hogy az utolsó uralkodó, aki valóban bővítette a birodalom területét, Traianus császár volt, több mint hatvan évvel korábban. Ami ellenben az öröklés kérdését illeti, a filmbeli Marcus Aurelius talán még „hitelesebb” is, mint valóságos megfelelője. A „jó császárok” adoptáción és módszeres nevelésen, taníttatáson alapuló utódlási rendszerének legnagyobb eredménye ő maga volt: ahogy Cassius Dio fogalmaz, „azon túl, hogy rendelkezett minden más erénnyel, jobban uralkodott, mint bárki, bármikor, bármilyen hatalmi pozícióban” (Dio 72. 34.). Ehhez képest ő volt az is, aki megtörte ezt a közel egy évszázad alatt kidolgozott és rendkívül sikeresnek bizonyuló utódlási szisztémát azzal, hogy saját fiát tette meg örökösének (aki 177 óta társcsászárként uralkodott), pedig tudhatta róla, hogy teljesen alkalmatlan erre a feladatra. Mentségére legyen mondva, hogy a magáéhoz hasonló, alapos és átfogó nevelésben részesítette Commodust, ám bizonyos, hogy utóbbinak 19 éves korára már nyilvánvalóan megmutatkoztak hiányosságai. Paradox módon a történelmi Marcus Aureliusból inkább kinézhetnénk, hogy a szenátorokra ruházta volna a hatalmát – esetleg választ magának utódot az arra méltóbbak közül –, ám ilyen kísérletnek semmi jele a forrásokban, és az is valószínűtlen, hogy Commodus közreműködött volna atyja halálában, habár Dio állítása szerint a saját orvosai mérgezhették meg, hogy a fia kedvében járjanak (72. 33.).

Marcus Aurelius szerepében Richard Harris (Forrás: Port.hu)

A film legizgalmasabb karaktere kétségkívül a már sokszor említett Commodus, akit valódi szörnyetegként festett meg Scott – ironikus, hogy ez a borzalmas figura még mindig sokkal szerethetőbb, vagy inkább szeretve utálhatóbb, mint a történelmi személyiség! Joaquin Phoenix élete egyik legjobb alakítását nyújtja a torz lelkű császár megformálásakor, és ha hajlandóak vagyunk kicsivel több figyelmet szentelni a karakternek, mind személyisége, mind motivációi értelmet nyernek. A filmbeli Commodus rendkívül ambiciózus és gátlástalan, ugyanakkor őszintén készül az uralkodásra. Gyermekkora óta erre nevelik, és nincs okunk feltételezni, hogy ő maga ne venné komolyan ezt a hivatást. Ám édesapja, akinek mindezidáig mindenben igyekezett megfelelni, hirtelen megfosztja őt álmától, életcéljától; ráadásul Maximusnak adja bizalmát – és a szeretetét is, azt az atyai szeretetet, amelyre Commodus mindig is hiába vágyott. Valószínű, hogy Commodus már csak apja iránta mutatott szimpátiája miatt is gyűlölte Maximust, ám ez az utolsó „árulás” végképp a gonoszság szakadékába taszítja az amúgy sem erkölcsös ifjút, aki ezek után minden erejét arra fordítja, hogy bosszút álljon néhai atyján. Azonban Commodus bosszúja sokkal átfogóbb annál, amit elsőre gondolhatnánk: hiszen nem csupán arról van szó, hogy gladiátorjátékokkal „tiszteleg” atyja előtt, aki a film története szerint annyira utálta ezt a fajta szórakozást, hogy be is tiltotta Róma városában; hanem a gabonatartalékok módszeres felélésével kívánja kiéheztetni és végső soron elpusztítani a római népet. Ez az ördögi terv alapozza meg a szenátorok ellenállását, a Lucilla szervezte összeesküvést, és terel egy oldalra mindenkit, aki szembe mer szállni Commodusszal, akinek alig néhány hónapot felölelő uralkodása azután brutális véget ér Maximus keze által.

Commodus (Joaquin Phoenix) apja szobra előtt (Forrás: Port.hu)

A valóságos Commodus Antoninus atyja halála után tizenhárom éven keresztül állt a Római Birodalom élén, ám ezalatt az idő alatt még a filmbeli tragikus gonosztevőnek tulajdonított erényeket – intelligenciát, ambiciózusságot – sem volt képes felmutatni. A legpozitívabb, amit Hérodianos elmond róla, hogy rendkívül jóképű volt és kiválóan bánt az íjjal, dárdával (Herod. 1. 17. 12.), míg Dio szerint nem volt „természeténél fogva gonosz” (Dio 73. 1.). Annyi bizonyos, hogy az uralkodás a legkevésbé sem érdekelte: a háború gyors lezárása után hazatért, és leginkább az élvezeteknek hódolt, a hatalomgyakorlást pedig eleinte az apja által kinevezett tisztségviselőkre (Salvius Julianus, Tarrutenius Paternus), majd egy elvetélt merényletkísérlet után, aminek következtében végképp megromlott viszonya a senatusszal, a saját bizalmasaira ruházta (Perennis, majd Cleander, mindketten praetorianus praefectusok). Népszerűségét mégis sokáig megőrizte, mivel adakozó volt és igyekezett a rómaiak kedvében járni, például látványos cirkuszi játékokkal. Mindeközben forrásaink hosszan sorolják, ki mindenkit végeztetett ki, saját vagy intrikus, kapzsi kegyenceinek akaratából. Abban Dio, Hérodianos és a Historia Augusta is egyetért, hogy kicsapongó életmódja fenntartásához egyre nagyobb összegekre volt szüksége; de tisztogató akcióinak bárki áldozatul eshetett, aki volt olyan balszerencsés, hogy felkeltette a józan ítélőképességét fokozatosan elveszítő uralkodó féltékenységét, mint például Julius Alexander a messzi Syria provincia Emesa nevű városában (Dio 73. 14. 1–3.; HA Com. 8. 3.), aki Commodus szerint egyszerűen túl jónak bizonyult az oroszlánvadászatban. Nagyjából Kr. u. 190-re olyannyira hatalmába kerítette a megalománia, hogy most már hivatalosan is Herculesnek hívatta magát, oroszlánbőrrel és bunkósbottal járt és egyre többször szerepelt nyilvános játékokon. (Magánbirtokain korábban is szenvedélyesen gyakorolta a fogathajtást meg a gladiátorviadalt.) Uralkodása idejét új aranykornak titulálta, és rászokott, hogy mindent magáról nevezzen el, még a hónapokat, sőt Róma városát is (Colonia Commodiana), a senatust, a legiokat és úgy általában bármit, ami megtetszett neki. Ám a lakosság érdekes módon csupán akkor ábrándult ki belőle, mikor szembesülniük kellett uralkodóhoz méltatlan viselkedésével: az hagyján, hogy rabszolgákkal verekszik, de még becstelenül is, hiszen mindig gondoskodtak róla, hogy ne eshessen baja, és ő nyerje meg a viadalokat, akár állatokra vadászott, akár emberekkel harcolt. Ízléstelen játékaiban odáig ment, hogy az istenek és óriások csatáját imitálva kövek helyett szivacsokkal felszerelt, sánta és nyomorék embereket öltöztetett be kígyótestű lényeknek, akiket aztán távolról nyilazott le! (Dio 73. 20. 3.; HA Com. 9. 6.). Commodus halála éppen olyan dicstelen volt, mint uralkodása. Kedvenc ágyasa, Marcia, mikor tudomására jutott, hogy az uralkodó halállistáján az ő neve szerepel legelöl, két másik császári bizalmas segítségével először megmérgezte Commodust, majd mikor látták, hogy a méreg nem használ, a fürdőben megfojtatták kedvenc birkózójával. Ehhez képest a filmbeli Commodus halála kifejezetten méltóságteljes volt…

Lucilla és Commodus (Forrás: Port.hu)

A mozifilm cselekményének némelyik pontja valós eseményeken alapul: ilyen volt például legidősebb nővére, Lucilla összeesküvése még Kr. u. 182-ben. A balul sikerült merényletkísérlet megszervezésében több magas rangú szenátor is közreműködött, akiket aztán örömmel végeztetett ki a császár; nővérét először száműzte Capri szigetére, majd később megölette. Néhány év múlva ugyanígy járt el hűtlenséggel vádolt feleségével, Bruttia Crispinával szemben is. A szinte teljhatalmú Cleander bukása pedig éppen egy mesterségesen előidézett gabonaínséghez köthető, így ez a motívum is joggal szerepelhetett a filmben.

Ami a díszleteket, kellékeket és a hangulatot illeti, a történelmi hitelesség tekintetében hasonlóan vegyes érzéseink lehetnek. Jól látszik minden egyes elköltött dollár: a valódi kellékek és a számítógéppel generált effektek színvonala egyaránt magas. Róma városa lenyűgöző, miként a germaniai erdőben megvívott csata is. A jelmezek, korabeli ruhák nagyjából autentikusnak mondhatók, ami pedig a haditechnikát illet, az „távolról legalábbis meglehetősen hiteles”, ahogy Adrian Goldsworthy fogalmaz A római hadsereg története című könyvében (7.). Komoly kritikát egyedül a gladiátorviadalokkal, illetve azok kellékeivel kapcsolatban fogalmazhatunk meg. Egyrészt ezeket a küzdelmeket professzionális, jól képzett „élsportolók” vívták, akiket legalább úgy neveltek és kezeltek, mint ma a versenylovakat szokás. Másrészt többnyire maga az összecsapás sem olyan kaotikus módon zajlott le, mint ahogy azt a filmben láthatjuk. A gladiátoroknak különböző iskoláik és típusaik léteztek felszerelés, harcmodor szerint elkülönítve. Commodus például secutorként harcolt, akik sisakot viseltek, és karddal-pajzzsal küzdöttek (Dio 73. 19. 2.). A mozifilm harcjelenetei jól megkoreografáltak és látványosak, ám a császárkori Róma népe valószínűleg primitívnek és szervezetlennek találta volna őket; méltatlannak az Amphitheatrum Flavium homokjához.

Mindent összevetve tehát kijelenthetjük, hogy a Gladiátor történeti szempontból nem kifejezetten autentikus; ám azon ritka történelmi témát feldolgozó fiktív filmalkotások közé tartozik, amelyek esetében a hitelesség hiánya nem vesz el sokat az élvezeti értékből, és semmiképp sem megy a hangulat és a történetmesélés rovására. Bizonyos változtatások pedig, például Commodus karakterének esetében, valószínűleg kifejezetten jót tettek a filmnek. Ridley Scott egyszer azt nyilatkozta, hogy a Gladiátorral a halandóság metaforáját szerette volna megtalálni. Annyi bizonyos, hogy filmrendezőként nagy lépést tett önnön halhatatlansága felé.

Réfi Oszkó Dániel

Ezt olvastad?

1956. november 30-án, a jenai egyetem fizikusbálján a negyedéves hallgatók egy meglehetősen áthallásos kabaréműsort mutattak be, amelynek jelenetei a Német