„Még legalább egy generációnyi időre lesz szükség, hogy ezt az időszakot is „békévé oldja az emlékezés” – interjú Romsics Ignáccal

Romsics Ignác megkerülhetetlen mindazok számára, akik a XX. századi magyar történelemmel foglalkoznak. Munkásságát számos díjjal jutalmazták (Prima Primissima díj, Széchenyi-díj, Szilárd Leó professzori ösztöndíj, Korunk Kulcsa díj stb.), emellett a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja és az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Doktori Iskolájának a vezetője is.

Eddigi munkáival (például Magyarország története a XX. században; Az 1947-es párizsi békeszerződés; Bethlen István. Politikai életrajz 1874-1946; stb.) már beírta magát a történelembe. 2015. november 19-én Debrecenben „A Horthy-korszak megítélése a honi historiográfiában” címmel tartott előadást a Történelmi Intézetben.  Ennek apropóján Császár Ildikó beszélgetett vele, hogy milyen tervei vannak a jövőre vonatkozólag, mit gondol a Horthy-korszakról szóló kutatások helyzetéről és miért döntött úgy, hogy az Eszterházy Károly Főiskolán folytatja tanári pályafutását.

Újkor.hu: Milyen kutatási témákkal foglalkozik mostanában, és mik a jövőbeli elképzelései, esetleg egy újabb monográfia megírása?

Romsics Ignác: Ha nem is szakítottam teljesen a 20. század kutatásával, elsősorban évek óta a történetírás története és a magyar történelem vitatott személyiségeinek és eseményeinek a recepciója érdekel. Erről szólt 2011-ben megjelent historiográfiai áttekintésem (Clio bűvöletében. A magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel) és a legutóbbi munkám, a 2015-ben megjelent A múlt arcai. Történelem, emlékezet politika. Ez utóbbiban a magyar történelem öt személyiségének és négy eseményének az interpretációit taglaltam történeti, vagyis historiográfiai megközelítésben.  Továbbra is hasonló témákkal foglalkozom, visszanyúlva egészen a középkorig, sőt azon túlra, a honfoglalás koráig is. Továbbra is tartok előadásokat a 20. századi magyar és európai történelemről, sőt időnként írok is ilyen tanulmányokat, főleg külföldi megrendelésre. De valójában a régebbi korok érdekelnek, melyeket sokkal kevésbé ismerek. Kacérkodom a gondolattal, hogy írok egy új, egyszerzős Magyarország történetét.

A mai alkalommal a Horthy-korszakkal kapcsolatos historiográfiai áttekintésről tartott előadást. Mit gondol, miért van szükség ennek a témának a mélyebb elemzésére?

A Horthy-korszak napjaink emlékezetpolitikai vitáinak egyik centrális témája. Jobban, mint 1956 vagy a Kádár-korszak. Ennek hátterében részben a kormányzat, részben a tőle jobbra álló erők törekvései állnak az elmúlt évszázad, ezen belül elsősorban a Horthy-korszak újraértékelésére. Ezekre válaszul a baloldali emlékezeti közösségek is élénken reagálnak. Előfordult, hogy a szembeálló felek utcai tüntetéseket is rendeztek, ami – történelemről lévén szó – elég szokatlan. A viták hátterében pedig ott vannak a történészek, akik muníciót tudnak adni ezekhez a vitákhoz, s ha jól végzik a feladatukat, akkor nem az ellentétek további élezéséhez, inkább tompításához járulnak hozzá. Egyszerűen annál fogva, hogy az egyéni emlékezők gyakran végletesen szubjektív megközelítéseihez képest árnyaltabb képet rajzolnak a múlt vitatott eseményeiről és szereplőről. Előadásomban, amelynek a témáját nem én, hanem az Önök tanárai választották, az ezzel kapcsolatos diskurzus áttekintésére vállalkoztam.

Mind a mai napig Magyarországon kevesen mernek belevágni egy-egy téma historiográfiai elemzésébe, különösen a fiatal kutatók körében. Ön szerint mi lehet ennek az oka? Például egy téma historiográfiai feldolgozásához már szükséges valamiféle szakmai rutin?

Igen, azt hiszem, hogy a történetírás történetéről írni nagyobb tudást és tapasztalatot igényel, mint magáról a történelemről. Legalábbis jó, ha a történetírók teljesítményét mérlegelő történész maga is foglakozott már történetírással. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy fiatal kutató ne foglalkozhatna historiográfiai résztémákkal. Például minden további nélkül megírhatja egy történész szocializációját és pályakezdését. Vagy elemezheti egy történeti folyóirat tematikai irányultságát. Másrészről vannak filozófusok, akik konkrét történeti kutatásokkal sohasem foglakoztak, viszont képzettségüknél fogva alkalmasak arra, hogy a történetpolitikai gondolkodásról autentikus módon nyilatkozzanak meg. A historiográfia valamilyen mértékben mindig filozófia is: történetfilozófia. Úgyhogy nem árt, ha a történészek ezzel is foglalkoznak egy kicsit.

A Horthy-korszak kedvelt témának számít a történelem szakosok körében. Mit gondol, miért olyan népszerű? Lehet-e újat mondani a Horthy-korszakról?

Azt hiszem, hogy a Horthy-korszak hallgatói népszerűsége azokkal a közéleti vitákkal magyarázható, amelyek e tárgyban évek óta uralják a médiát. Gondoljon bele: a korszak két forradalommal és a trianoni békeszerződéssel kezdődött, s a II. világháborúval – benne a holokauszttal – fejeződött be. Ezek ma még élénken foglakoztatják az embereket, s ahogy már jeleztem, a politika számára is fontosak. Még legalább egy generációnyi időre lesz szükség, hogy ezt az időszakot is „békévé oldja az emlékezés”. Addig még sokat fognak vitatkozni róla a ma és a jövő történészei. Követelmény azonban, hogy ezt szakszerűen tegyék. Előadásomban említettem, hogy azok az 1950-es, sőt még az 1960-as években született munkák is, amelyek a Horthy-korszakkal foglalkoztak, nem a történetírás, hanem a propaganda műfajába tartoztak. Ezt követően lassú professzionalizálódás kezdődött, amely a rendszerváltás körüli években érte el tetőpontját. Azóta az utak szétváltak. A többség továbbra is szaktörténész módjára foglalkozik a korszakkal, miközben a jobb- és baloldalon egyaránt feltűntek az ideológusok és a propagandisták. Utóbbiak a legbonyolultabb kérdésekről is világos és könnyen érthető válaszokat kívánnak eljuttatni az emberekhez, és céljuk az, hogy politikailag orientálják őket. A szaktörténészt a múlt önmagában és érdek nélkül érdekli. Új témákat mindig lehet találni, s a régieket mindig újra lehet, sőt kell gondolni. A történetírás ebben az értelemben állandó diskurzus, amelyet nemcsak a múlt szereplőivel, hanem egymással is folytatnak a kutatók.

Ön a Magyar Tudományos Akadémia tagja, több külföldi egyetem meghívott előadója és éveken át az ELTE professzora volt. Miért döntött úgy 2008-ban, hogy az egri főiskolán folytatja tanári pályáját?

A válasz egyszerűbb, mint gondolná. Az ELTE-n több okból nem éreztem jól magam, az egri főiskola pedig ideális körülményeket kínált tanári pályám befejezéséhez. Megszervezhettem egy történettudományi doktori iskolát, amelynek ma is vezetője vagyok, s amely egyre szebb eredményekkel büszkélkedhet. Kollégáimmal jól kijövök, s Egerben is vannak tehetséges diákjaim, akikkel ugyanolyan kedvvel foglalkozom, mint annak idején a pestiekkel, sőt, hogy egy titkot áruljak el, tanári pályám legelején: a debreceniekkel. Az 1980-as évek legvégén ugyanis meghívott előadóként vezettem egy speciális kollégiumot Önöknél. A téma a Horthy-korszak volt, s óráimra hárman jártak: Barta Róbert, Pallai László és Püski Levente. Gondolom, nem kell bemutatni őket. Volt pesti doktoranduszaim között ott találja Zeidler Miklóst, Ablonczy Balázst, Papp Istvánt és Paksa Rudolfot. Az egriek közül a szélesebb közvélemény ma még csak Turbucz Dávidot ismeri, aki Horthy Miklósról írott kismonográfiájával debütált. A legfiatalabbakat – Gali Mátét, Főcze Jánost, Szabó Viktort – még csak én ismerem, de egy-két éven múlva ők is kiváló munkákkal fogják majd felhívni magukra a figyelmet. Büszke vagyok rájuk, és könyveiknek ugyanúgy örülök, mint a sajátjaimnak.

Császár Ildikó

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket