Meg lehet-e írni az igazságot? – A Pentagon titkai

Steven Spielberg filmjei gyakran rezonálnak a korhangulatra, nem kivétel ez alól az A Pentagon titkai (The Post, 2017) című sem. Donald Trump elnöksége idején különösen érdekes lehet, hogyan küzdött meg egy kicsi, liberális szellemű, de mindkét nagy párttól egyforma távolságot tartó washingtoni lap, a Washington Post az amerikai kormányzattal. Hiszen manapság a professzionális, oknyomozó újságírást művelő amerikai sajtót, amely nem az érzelmekre és főleg nem a szenvedélyekre kíván hatni, két oldalról zárják harapófogóba: a közösségi média, amelyet az újságírás etikája nem fegyelmez, és amely ezért ideális terepe az ellenségképzésnek, másik oldalról pedig a hosszú évtizedek munkájával fölépített republikánus médiakonglomerátumok.

A főbb szerepekben Meryl Streep és Tom Hanks (Forrás: filmsomnia.hu)

Richard M. Nixontól Donald Trumpig a mindenkori republikánus elnökök gyakran vádolják a sajtót – és ezen keresztül a nívós lapokat olvasó keleti parti gazdasági és kulturális elitet –, hogy „liberális” fölény jellemzi (az Egyesült Államokban a „liberális” szó az utóbbi évtizedekben átment egy jelentésmódosuláson: mára a „baloldali, szocialista” értelemben használják). Tanulmányok, politológiai és szociológiai kutatások sora szól arról, hogy politikai kultúráját tekintve egyre jobban kettészakad az Egyesült Államok. Az ideológiai, kulturális kettészakítottság gyökere legalább az 1960-as évekig vezethető vissza. Ebben az évtizedben hódította meg a Republikánus Párt a Demokrata Párt déli és nyugati hátországának egy jelentős részét, mert ezekben az országrészekben rossz szemmel nézték a szövetségi kormányzat hatáskör-bővítését, és a Republikánus Párt az „új föderalizmus” hívószavával kampányoló Nixon elnökségétől kezdve egyre konzervatívabb irányba fordult.

A Spielberg által rendezett A Pentagon titkai (eredeti címe: The Post) című 2017-es játékfilm története valós eseményeken alapul, és az alkotás is hitelesen követi az eseményeket. Az alapkonfliktus egyszerűen fölvázolható. 1971-ben a New York Times részleteket közölt titkos katonai dokumentumokból, amelyek arra utaltak, hogy az egymást követő amerikai kormányok – a Kennedy-, a Johnson- és Nixon-adminisztrációk – tisztában voltak azzal, hogy az Egyesült Államok nem képes megnyerni a vietnami háborút, ennek ellenére mindezt titokban tartották az amerikai közvélemény előtt, a fölösleges katonai áldozatok elfogadására sarkallva a társadalmat. Az úgynevezett Pentagon-iratok publikálása óriási botrányt keltett. Miután a New York Times számára megtiltották a közlést, a Washington Post vette át a stafétabotot. A bátor lépés és a rivális újság melletti szolidaritás népszerűséget szerzett a fővárosi lapnak, és szerkesztőjének, Ben Bradlee-nek, valamint tulajdonosának, Katharine Grahamnek. Lássuk, hogyan oldotta meg Spielberg, hogy becsomagolja a konfliktust egy izgalmas drámába!


A Washington Post 1971. június 18-án megjelent számának címlapja

A film elején egy vietnami katonai bevetést láthatunk, érzékeltetve, hogy a vietnami háború áll a középpontban. Mégse egy háborús filmre számítsunk, hiszen Spielberg a hátországra, a sajtó és a kormányzat kapcsolatára, általában az újságírás dilemmájára fókuszál. A fő dilemma: meg lehet-e írni az igazságot, ha azzal megingatjuk a háború jogosságába és megnyerhetőségébe vetett hitet? Robert McNamara, a Kennedy- és Johnson-kormányzat védelmi minisztere másként nyilatkozik a háborúról szűk körben, a repülőgépe fedélzetén, valamint amerikai földön, a nyilvánosság előtt.

Ezután láthatjuk, hogy a korábban haditudósítóként Vietnamot megjárt Daniel Ellsberg, aki a helyszínen szerzett tapasztalatai révén átalakult „héjából” háborúellenes aktivistává, lemásolja a titkos katonai dokumentumokat, amelyek később Pentagon-iratokként híresültek el. Közben híradóbevágásokat is láthatunk, ahol a korábbi elnökök, Harry S Truman, Dwight D. Eisenhower, John F. Kennedy és Lyndon B. Johnson megnyugtatják az amerikai állampolgárokat: nem kívánják a beavatkozást Vietnamban. Mindeközben Ellsberg fölolvassa, miként növelik az amerikai katonai segélyt az Indokínai-félszigeten. Johnson mondata a legdöbbenetesebb: „Nem fogunk amerikai fiúkat küldeni tíz-tizenötezer kilométerre az otthonuktól, hogy ők végezzék el azt, amit az ázsiai fiúknak maguknak kellene elvégezniük.”

Az igazi Katharine Graham (Forrás: pinterest.com)

A filmből nem derül ki az amerikai katonai beavatkozás ideológiai motivációja: a „dominó-elmélet” értelmében a hidegháborús stratégák meg voltak győződve arról, hogy a kommunizmus győzelme Vietnamban destabilizálná a régió többi országát is. Ma Vietnam, holnap Thaiföld, holnapután India, így szólt a fenyegetés. Mindeközben nem foglalkoztak a Ho Si Minh vezette erők nacionalista jellegével, kizárólag a kommunizmus szemüvegén keresztül nézték az indokínai kérdést. Bár a Pentagon-iratok ügye a republikánus Nixon-adminisztrációra égett rá, lévén, hogy ekkor Richard M. Nixon volt hivatalban, fontos tudatosítani: az előző két demokrata párti amerikai elnök vitte bele az országot a háborúba.

A liberális szellemű, családi vállalkozás keretében működő Washington Post belpolitikai rovatvezetője, Ben Bagdikian fölhívja régi kollégáját, Ellsberget, majd elutazik hozzá. Az iratok kiszivárogtatója beavatja Bagdikiant a Pentagon-iratok hátterébe. Közben a Nixon-kormányzat nyomást gyakorolt a New York Times-ra, követelve a közlés leállítását, és egészen a Legfelsőbb Bíróságig vitte az ügyet. Mindehhez hozzátartozik, hogy Nixon minden elődjénél ellenségesebben viszonyult a sajtóhoz. A filmben Nixon maga nem szerepel, csak a hangját hallhatjuk. Eredeti hangfelvételekből állították össze Nixon szövegét. Az elnök és a sajtó viszonya hírhedten rossz volt, amelyet aláhúz az elnök fenyegető kijelentése:  „Ami a Times-t illeti, nem kérdés hogy ők az ellenségeink. Csapjunk le rájuk.”

Daniel Ellsberg (Forrás: pressform.info)

A Washington Post szerkesztősége előtt az a dilemma állt: éljenek a helyzet adta, Ben Bagdikian által fölkínált lehetőséggel, és vegyék át a New York Times-tól a stafétabotot, kockáztatva Nixon bosszúját, vagy húzódjanak félre, amivel megmenthetik a lapot, ám elárulják küldetésüket, a közjó szolgálatát. A helyzet annál is bonyolultabb volt, mert a szerkesztőségben folytatott vitát két nappal megelőzően a Washington Post részvénytársasággá alakult, és félő volt, hogy – egy titkos záradék értelmében – a részvénykibocsátás semmissé válik, ha a vállalatot valamilyen katasztrófa érné.

A film második fele bemutatja, miként győzi meg a Washington Post sztár-szerkesztője, Ben Bradlee a habozó, eleinte félénk és önbizalomhiányos laptulajdonost, Katharine Graham-et a Pentagon-iratok közléséről, amely kis fővárosi újságból az amerikai sajtó egyik zászlóshajójának pozíciójába emelte a Washington Postot.

Katharine Graham a Washington Post alapítója, Eugene Myers bankár lánya volt. Férje, Phil Graham 1963-as halála óta volt a lap tulajdonosa. Nőként merőben szokatlan helyzetbe csöppent, amikor át kellett vennie apja és férje újságját. Katharine Grahamről följegyezték, hogy félénken viselkedett a társaságban, nehezen tudott föloldódni, izgult a tárgyalásokon. A filmben félénkségét különböző gesztusokkal érzékeltetik: papírból gyakorolja a szöveget, amit el kell mondania az üzletemberekkel folytatott megbeszélésen, és amikor bemegy egy étterembe, annyira siet, hogy véletlenül föllök egy széket, majd kissé megalázkodva kér bocsánatot az asztalnál ülő férfitól. Katharine helyzetét még bonyolítja, hogy jó viszony fűzte Lyndon B. Johnsonhoz, aki vendégül látta a texasi birtokán, valamint Johnson védelmi miniszteréhez, McNamarához. Személyiségét és a Demokrata Párt elitjéhez való viszonyát erőteljesen hangsúlyozzák, érzékeltetve, milyen bátor döntést hozott a film végén, amikor megengedte a szerkesztőségnek az iratok közlését.

Katharine Graham számára a lap minősége és erkölcsi feddhetetlensége a legfőbb érték. Úgy határozza meg a lapja olvasóközönségét, hogy „a mi olvasóink a vezető elithez tartoznak, műveltek, többet várnak el, ezért kell nekünk kiváló riporterekbe fektetni.”

Ben Bradlee és Katharine Graham, 1971. (Forrás: bostonglobe.com)

Egészen más személyiség a film tulajdonképpeni főszereplője, Ben Bradlee. A szerkesztő, akit Graham egykor a Newsweek magazintól csábított át, rámenős és határozott. Árgus szemmel követi a fő konkurensnek tekintett New York Times lépéseit. Számára a jó sztori és a konkurencia legyőzése a legfontosabb érték. A film felétől viszont egyre inkább a közjó képviselete, a sajtószabadság morális védelme motiválja tetteit.

Katharine Graham aggódik a lap sorsa miatt, és hajlamos engedményeket tenni. A film elején Harry Robins „Bob” Haldemann, Nixon kabinetfőnöke felhívja, és kéri, hogy a Post ne azt az újságírót küldje el az elnök lányának esküvőjére, akit Bradlee eredetileg megbízott a tudósítással. Már ekkor érzékelhető, hogy a fő ellenség a Fehér Ház. Katharine, aki a washingtoni elit tagjaként különválasztja a társasági eseményt és a politikát, részben egyetért az elnökkel. Ahogyan kifejti Bradlee-nek, aggódik amiatt, hogy az újság esetleg túlságosan harcos hangütése ártalmára van az olvasótábornak: „Biztos, hogy megfelelő a hangvételünk ehhez, Ben? A társasági rovat néha vitriolos az elit estélyekről, ami miatt elveszítjük a női olvasókat. Több figyelmet kellene szentelnünk a női olvasóknak.” Bradlee, akit csak a jó sztori érdekel, másként látja az ügyet: „Csak leckéztetni akarnak bennünket”, és közli, hogy nem tetszik neki az, „hogy egy kormány szabja meg, hogyan tudósítsunk, csak mert nem tetszik nekik, amit írtunk róluk a napilapokban!”

Katharine sokáig nem akarja lehozni a Pentagon-iratokat. Nem csak a lap jellegét, aktuálpolitikától való távolságtartását és a részvénykibocsátás sikerét félti, hanem barátját, McNamarát is, akivel szemben indiszkréciónak érzi az akciót, hiszen a volt védelmi miniszter írta a titkos katonai jelentések nagy részét. Bradlee megkéri Katharine-t, hogy vegye rá McNamarát, adjon át egy tanulmányt az iratokból. Katharine nemet mond. Bradlee mintegy kioktatóan közli, hogy ő sohasem bánt kesztyűs kézzel John F. Kennedyvel, noha a volt elnök gyakran vendégül látta őt. Katharine azonban szemére veti, hogy „minden héten a Fehér Házban vacsorázott (…) Nehéz elhinni, ennyi meghívást kapott volna, ha nem bánt volna vele kesztyűs kézzel.”

Ben Bandikian 1976-ban. (Forrás: nytimes.com)

Ben Bagdikian 1971. június 17-én tér vissza Cambridge-ből, mintegy 4000 oldal dokumentummal az eredeti 7000 oldalból. Bagdikian a szerkesztő házába viszi a dokumentumokat, ahol Bradlee vezetésével már egy kisebb csapat várakozik. Mikor kinyitják a dobozokat, szembesülni kénytelenek azzal a problémával, hogy a 4000 oldal nincs sorrendbe állítva. Miközben az oldalszám nélküli, ömlesztett dokumentumokat válogatták, és igyekeztek sorrendbe rakni őket, kemény meccs folyt a háttérben. Bradlee egyeztet a Post ügyvédeivel. Itt jön a következő probléma: a jogi iroda, amely védi a lapot, republikánus érdekeltséggel rendelkezik. Természetesen az ügyvédek határozottan ellenzik a dokumentumok közlését. Csatlakozik a véleményükhöz Fritz Beebe ügyvéd, a lap igazgatótanácsának tagja, aki azzal érvel, hogy a Washington Post elveszítené a televíziós jogait. Bagdikian és Bradlee viszont védelmezik a sajtó jogát a publikáláshoz.

A filmben helyesen ábrázolják, hogy Katharine Graham éppen egy estélyen tartózkodik a vita időpontjában. Gene Patterson, a lap ügyvezető-igazgatója félrevonja, és azt mondja neki, hogy meg kell hoznia a döntést. Telefonhoz hívják, és a telefon másik végén Beebe szólal meg, kérve, hogy ne engedje a közlést. A határozatlan Katharine valóban megdöbbent. Azonnal olyan döntést kellett hoznia, amelyre a New York Times-nak három hónapra volt szüksége. Végül Bradlee szól bele a telefonba, és kéri Katharine-t, biztosítson zöld utat nekik. Katharine végül engedélyezi a közlést. Ezzel született meg a Washington Post új, bátor, oknyomozó arculata. Ehhez szükségeltetett, hogy a politikától két lépés távolságot tartó Katharine mert önállóan döntést hozni.

A film végén a sajtó győzelmét láthatjuk a végrehajtó hatalom fölött. A Legfelsőbb Bíróság a Washington Postnak ad igazat. Az egyik újságíró lelkesen, emelkedett szavakkal ismerteti a Legfelsőbb Bíróság 6:3 arányban hozott döntésének indoklását: „Az alapító atyák a szabad sajtónak azért adtak védelmet, hogy betölthesse lényegi szerepét a demokráciákban: a sajtónak a népet kell szolgálnia, nem a kormányt.”

Spielberg filmje egyértelmű tisztelgés a sajtószabadság és egyúttal az oknyomozó újságírás előtt. Ugyanakkor a teljes igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy ez a film sem mentes a korábbi Nixon-filmek hibáitól: az elnökkel kapcsolatban egyetlen jó szó sem hangzik el. A történet logikáját tekintve ugyan ez érthető, ám a Pentagon-iratok mégiscsak az elnök elődeit hozták kínos helyzetbe: nem Nixon, hanem ők kezdték meg a hadműveleteket, egy téves helyzetfelismerés alapján.

Az, hogy Nixon személyesen nem jelenik meg, csak a hangját halljuk, fokozza az elidegenítő hatást az elnöktől. Érzékletes, ahogyan a film végén, magából kikelve követeli a Washington Post újságíróinak és fotósainak kitiltását a Fehér Házból, valamint minden olyan eseményről, ahol Mrs. Nixon részt vesz. Az igazsághoz tartozik az is, hogy Nixon zárta le a vietnami háborút, külügyminisztere, Henry Kissinger segítségével. Igaz, ezt a film cselekményének időpontjában nem lehetett előre látni. Másrészt az is említésre méltó, hogy a Pentagon-iratok ügye ellenére 1972-ben földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. A Watergate-ügy azonban lenullázta Nixon minden valós eredményét. A film vége már az újabb botránnyal, a Watergate-ügy előzményeivel zárul: bejelentik a Demokrata Párt székházában végrehajtott betörést. A néző pedig úgy gondolhatja: innen akár egy új film kezdődhetne.

Paár Ádám

Ezt olvastad?

Nagy várakozás övezte a Netflix saját gyártású filmjét. A két pápa című alkotást Magyarországon 2019. december 12-én mutatták be. Az