Megtorlás a szabadságharcban és a neoabszolutizmus idején

Október 6-án nemcsak az aradi tizenhárom vértanú, illetve Batthyány Lajos kivégzésére, hanem a magyar társadalom jelentős részét érintő, a szabadságharcot követő megtorlásra is emlékezünk. Cikkünkben azt kívánjuk ismertetni, hogy milyen büntetésekkel sújtotta a birodalmi kormányzat és a katonaság az uralkodóházzal szembeszegülőket a szabadságharc során, illetve azt követően.


Az aradi vértanúk. Forrás: Wikipedia

A megtorlásra jogi alapot – a császáriak szemszögéből – az uralkodóval szembeni lázadás szolgáltatott. Ennek kezdetét az 1848. október 3-i uralkodói manifesztum kiadásától tekintették, amely feloszlatta a magyar országgyűlést, törvényen kívül helyezte annak rendeleteit és határozatait, s egyben minden magyarországi hivatalos szervet a kormánynak való engedelmesség felmondására szólított fel. Így Magyarországon 1848. október 8-a (ezen a napon hirdették ki az október 3-án kiadott uralkodói manifesztumot), Erdélyben pedig október 18-a jelentette azt az időpontot, amelytől kezdve a magyar kormány mellett kiálló katonák, tisztviselők vagy akár polgári személyek felelősségre vonhatóak voltak.

Az ellenszegülőkkel szembeni megtorlás gondolata igen korán, már a szabadságharc első hónapjaiban felmerült. Mindezt jól szemlélteti például az is, hogy Dessewffy Emil konzervatív, udvarpárti politikus „Rapszodikus részletek a Magyarországon megoldandó feladatokra vonatkozólag” már 1848 novemberében emlékiratban foglalta össze azt, hogy miként kell eljárni azokkal szemben, akik a ”lázadás” útjára léptek.

Már a szabadságharc kezdetétől fogva történtek olyan kivégzések, amelyeket nem köztörvényes bűncselekmény, hanem politikai-katonai szerepvállalás miatt hajtottak végre. Az ítélkezést a legtöbb esetben katonai haditörvényszékek végezték, indokolt esetben azonban a katonai parancsnokok rögtönítélő eljárással is felléphettek a gyanúsnak ítélt személyek ellen.

E két bíráskodási mód közt komoly különbségek voltak. A haditörvényszékek által lefolytatott perek során a vádlott bizonyos mértékig védekezhetett a felhozott vádak ellen, a rögtönítélő eljárásoknál azonban a vádlottnak kevés lehetősége adódott arra, hogy ártatlanságát valamilyen módon bizonyítsa. Különbséget jelentett továbbá az is, hogy a gyorsított haditörvényszéki eljárás során elítéltek pereiről pontos feljegyzések készültek, míg a rögtönítélő eljárások esetében ilyenek nem állnak rendelkezésre. Így az ily módon elítélt személyekről – a legtöbb esetben – legfeljebb egy-egy katonai jelentés, hirdetmény, vagy visszaemlékezés útján értesülhetünk. Mindez egyben azt is jelenti, hogy mindmáig nem lehetünk bizonyosak a szabadságharc során kivégzett személyek számáról.


Hirdetmény az augusztus 10-i székesfehérvári népfelkelést követően kivégzett személyekről (kép forrása: fejer.archivportal.hu)

A teljesség jegyében meg kell jegyeznünk, hogy a szabadságharc idején a magyar fél szintén élt néhány alkalommal a megtorlás eszközével: 1849. február 3-ától kezdve a magyar katonai és polgári vésztörvényszékek összesen százhuszonkét személyt ítéltek halálra. Ezen ítéletek közt is akadtak olyan esetek, amelyeknél pusztán politikai okok miatt végeztek ki egy-egy elítéltet. A legismertebb ezek közül talán Stephan Ludwig Rothnak, a szász nemzeti mozgalom egyik vezetőjének a példája, akit a lakosság felfegyverzéséért végeztettek ki, annak ellenére, hogy Bem tábornok amnesztiát hirdetett a mozgalom vezetői számára is.

A Bécsben, Ferenc József elnöklete alatt ülésező Minisztertanács már a szabadságharc idején is sűrűn tanácskozott arról, hogy milyen lépéseket foganatosítson a kormányzat, illetve a katonai parancsnokság az ellenállókkal szemben. A megbeszélések során több alkalommal is változott a kérdésben kialakított álláspont.  Az augusztus 31-én tartott ülésen azonban – nem kis mértékben az uralkodó nyomására – a Minisztertanács gyakorlatilag szabad kezet engedett a magyarországi főparancsnoknak, Julius von Haynau báró táborszernagynak. Haynaunak ugyanis az itt hozott rendelet értelmében csak utólagos jóváhagyásra kellett felterjeszteni a haditörvényszéki eljárásokat, így tehát a bécsi kormányzat nem írhatta felül az ítélethozás során született döntéseket.

Ferenc József tehát a szabadságharc leverését követően az uralkodói amnesztia kihirdetése helyett a megtorlás végrehajtása mellett döntött. Hogy mindez hosszú uralkodása során milyen problémákat fog eredményezni, azt vélhetően nem látta előre. Döntése nyomán azonban a haditörvényszékek folytathatták működésüket, s a szabadságharc résztvevőire komoly retorzió várt.

A megtorlás legsúlyosabb formáját a golyó vagy kötél általi halál jelentette. A két módszer közül az utóbbi jóval méltánytalanabb ítéletet jelentett, amelyet általánosságban véve a köztörvényes bűnözők ellen alkalmaztak. Kötél általi kivégzéseket Haynau főparancsnokká való kinevezését követően kezdtek el végrehajtani. A főparancsnok számára az ítélet végrehajtásának módja fontos kérdést jelentett: utóbb, Batthyány Lajos miniszterelnök kivégzése kapcsán például levélben megrótta az ítélet végrehajtásáért felelős Kempen altábornagyot amiatt, hogy a miniszterelnököt golyó által végezték ki az ítéletben előírt akasztás helyett.


Batthyány Lajos kivégzése korabeli ábrázoláson (Kép forrása: Wikimedia)

A halálos ítéletek terén az október 6-i kivégzések jelentették a legerősebb szimbolikus üzenetet az ellenszegülők számára. Már az időpontválasztás is jelképes volt: egy évvel korábban ugyanezen a napon tört ki a bécsi forradalom. Nem volt véletlen továbbá az sem, hogy Aradon a golyó általi ítéleteket végrehajtó lövészek többsége kényszersorozott korábbi bécsi forradalmár volt. A tizennégy halálos ítélet közül kilencet akasztással hajtottak végre.

A halálos ítéletek végrehajtásának felfüggesztéséről október 26-án adott ki rendeletet a Minisztertanács. Ezt követően azonban egy halálos ítéletre még sor került: 1850. február 19-én Haynau jóváhagyása mellett Ludwig Hauk honvéd alezredest – elsődlegesen a bécsi forradalomban játszott szerepe miatt – kivégezték. Becslések szerint a szabadságharc során elkövetett cselekményekért százhuszonnyolc főt végeztek ki a magyarok részéről.

A megtorlás valamivel enyhébb formáját a várfogság, vagy az annál súlyosabb sáncfogság jelentette. A várfogságra ítélt rabok az előírások szerint nem fogadhattak vendégeket, sőt, még írószereket és könyveket sem tarthattak. Ezen tilalmak alól azonban néhány várparancsnok felmentést adott.  Egyes várfoglyok kezére és lábára – amennyiben ezt az ítélet előírta – vasat is vertek, amelyet kizárólag egészségügyi okokból kifolyólag, orvosi engedéllyel lehetett eltávolítani.

A várfoglyokénál rosszabbnak számított a sáncfoglyok helyzete, akiknek a vas mellé egy láncot is kellett viselniük (ennek súlya is változó volt annak függvényében, hogy milyen súlyos mértékben találtatott bűnösnek az elítélt), valamint különféle fizikai munkák végzésére is kötelezték őket.

A rabságnál két tényező számított még fontosnak: a várparancsnok személye, illetve az, hogy mely várban kellett raboskodniuk az elítélteknek. Az előbbi szempont fontosságát például Vay Miklósnak a saját fogságáról született visszaemlékezésének sorai is kifejezik: „Isten őrizz attól, hogy új parancsnok jöjjön ide, mert mi tulajdonképp egészen annak önkényétől függünk”.  Az egyes várbörtönök közt szintén jelentős különbségek voltak. A feljegyzések tanúsága szerint a fogság körülményei az aradi várban lehettek a legjobbak, a legrosszabb pedig a hírhedt kufsteini várban volt a foglyok helyzete.

A fogság alól egyéni kegyelem vagy tömeges amnesztia útján lehetett a letöltendő időszaknál korábban szabadulni.  Az utolsó foglyok 1859-ben, az utolsó királyi amnesztiahirdetés során szabadultak.

A megtorlás részeként körülbelül 40-50000 főt kényszersoroztak a császári-királyi seregbe. A tapasztalt katonák növelték a sereg harci értékét, illetve fontos szempont volt az is, hogy ily módon ellenőrzés alá kerültek azok a tapasztalt, fegyverviselt veteránok, akik esetlegesen egy újabb magyarországi felkelés katonai bázisát jelenthették volna.

1852 után a kényszersorozottak egy részét menesztették a hadseregből, a maradóknak pedig lehetővé tették a katonai szolgálat pénzbeli megváltását. Emellett a hadseregen belül pejoratívnak minősülő ”ex-honvéd” megnevezést is eltörölték. 1857-ben végül a császári amnesztia értelmében az összes kényszersorozott korábbi honvéd elhagyhatta a hadsereget.

A megtorlás része volt a Kossuth-bankók betiltása is, amelyre 1849. május 20-ától kezdve került sor. A bankjegyek tulajdonosai semmiféle kárpótlásban nem részsültek az érvénytelenített pénzösszegek után. Haynau június 29-én már a bankók beszolgáltatását is kötelezővé tette, ami jelzi, hogy milyen szimbolikus jelentőséget tulajdonítottak e pénznemnek a császáriak.


Kossuth-bankók égetése 1849. október 18-án (Kép forrása: wikimedia.org)

A megtorlás egy, a többi büntetésnél nyilvánosabb módjának a botozás és vesszőzés számított. Ezt általában kevésbé súlyos, a császáriak ellen irányuló sértések megbosszulására alkalmazták, mindenféle bírósági eljárás nélkül. A legismertebb ezek közül Maderspach Károlyné példája, akit koholt vádak alapján megvesszőztek Ruszkabányán, s férje a megaláztatás hatására öngyilkosságot követett el. Az eset a sajtó révén körbejárta Európát s mély felháborodást keltett.

Az egyéni ítéletek mellett bizonyos esetekben a megtorlás kollektív jelleget is öltött. A lakosságnak a szabadságharc alatti, a császári katonasággal szemben történő fellépését gyakran kollektív módon, az incidens helyszínéül szolgáló községen bosszulták meg az adott település kifosztása vagy felgyújtása által. Szintén kollektív büntetésnek tekinthető a zsidóságra kirótt hadisarc, illetve az is, hogy a jobbágyfelszabadítást követő úrbéri kárpótlás során a köztudottan a magyar kormányt támogató földbirtokosok később juthattak hozzá az anyagi támogatáshoz, mint azok a gazdák, akik mindvégig az uralkodóház hívei maradtak.

A megtorlás áldozatai voltak azon személyek is, akik emigrálni kényszerültek, vagy a Magyar Királyságon belül bujdostak. Bár őket a kormányzat nem tudta kivégezni, vagy fogságba vetni, vagyonuk a legtöbb esetben így is elkobzásra került. Emiatt gyakran egzisztenciájukat is új forrásokból kellett megteremteniük, illetve hosszú évekig megszűntek létezni a társadalom számára.

Bár a megtorlásban részesítettek és hozzátartozóik iránt általában megnyilvánult a társadalom szimpátiája és segítőkészsége, elvétve ellenkező esetekre is akadhatott precedens. Így például Táncsics Mihály feleségét néhányan rossz hírbe hozták amiatt, hogy bujdosó férje ”távollétében” született meg második gyermekük (Táncsics a valóságban persze családja közelében tartózkodott, felesége azonban a hatóságok és a társadalom előtt ezt értelemszerűen kénytelen volt letagadni).

Az enyhülés, az elítéltekkel szembeni kegyelem jelei a császári kormányzat részéről 1853-tól kezdve voltak észlelhetőek. Ebben az évben rendelkeztek arról, hogy a haditörvényszéken felségsértésért elítélt személyek vagyonát illetően fivérük, illetve nejük vagy özvegyük kárpótlásra szóló kérvényt nyújthatott be a hatóságokhoz.

Az első amnesztiára 1854. április 24-én, Ferenc József és Erzsébet császárné házasságát követően került sor.  Ezt követően 1856. április 3-án adtak ismét kegyelmet az elítéltek egy részének, illetve ugyanezen évben a felségsértési perek kapcsán elkobzott vagyonok egy részét is visszaszolgáltatták. 


Julius Jacob von Haynau (Kép forrása: Wikipedia)

1856 decemberében, illetve Ferenc József 1857-i magyarországi körútja során ismét kiszabadulhatott a foglyok egy része.  1857 szeptemberében minden olyan elkobzott vagyon visszaadásáról döntöttek, amelyet belföldön tartózkodó, vagy fogságban lévő polgári személy irányába végre lehetett hajtani. Ugyanekkor az emigránsoknak előírták, hogy kérvényezhetik az országba való visszatérésüket a császári hatóságoktól.

Az utolsó amnesztiahirdetésekre 1858-59-ben került sor. Az emigránsok azonban csak 1867-ben, a kiegyezést követően térhettek haza abban a biztos tudatban, hogy nem lesznek felelősségre vonva az 1848-49-ben végzett tevékenységük miatt.

Bereznay István

Kapcsolódó cikkek:

Mi történt Pákozdnál 1848-ban?

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc epilógusa – a komáromi erőd kapitulációja

„A bús bitókra hittel nézzetek!” – Főhajtások a nemzeti emléknapon

Száz éve hunyt el Görgei Artúr – interjú Hermann Róberttel

Kossuth Lajos azt üzente

Ezt olvastad?

2017. október 6-án Szacsvay Imréről, az 1848-as magyar országgyűlés mártírjáról megemlékező konferenciát tartottak az Országházban. Az eseményt Bellavics Istvánnak, az Országgyűlés