Mennyiben következett a vörösterror a bolsevik ideológiából?

A Magyarországi Tanácsköztársaság idején gyakorolt vörösterror, majd a többek által válaszreakcióként tekintett fehérterror olyan történelmi megrázkódtatásokat jelentenek, amelyekről máig éles vita folyik a közbeszédben. A Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után című – Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett – előadás-sorozatának tizenötödik alkalmán az intézet társ-ügyvezetői, Bödők Gergely és Gellért Ádám előbbivel kapcsolatos kutatási eredményeiket ismertették, azonban helyenként az utóbbira is kitértek.

Bödők Gergely előadásának elején kiemelte, hogy a vörösterror azok közé a magyarországi traumák közé tartozik, amelyek számos vitát generáltak a kezdetektől napjainkig. Rámutatott, hogy ez a folyamat már 1920-ban megindult, mégpedig arra kihegyezve, hogy a fehérterror vagy a vörösterror jelentett nagyobb megrázkódtatást, melyik járt e kettő közül több áldozattal. Mindkét jelenségről kijelenthetjük, hogy nem volt rájuk korábbi precedens Magyarországon.

Bödők Gergely

Az erőszak gyökerei

Az első világháború végére az erőszaknak olyan formája jelent meg Európában, amelyet korábban nem ismertek, ráadásul nem korlátozódott a vesztes államokra, hanem a győzteseknek is szembe kellett vele nézniük: az egész kontinensen forradalmak, ellenforradalmak, polgárháborúk, pogromok, etnikai jellegű összecsapások söpörtek végig. Bödők Gergely szerint e folyamatok megértéséhez két fogalmat kell tisztázni: a paramilitáris erőszakét és a brutalizációét. Előbbi az 1930-as években jelent meg, s kezdetben a nemzetiszocialista és fasiszta karhatalmi szervezetek tevékenységének leírására szolgált. Fontos látni, hogy ugyan a fogalom csak ekkor keletkezett, a jelenséget már korábban is meg lehet figyelni, például a napóleoni háborúk idején. A brutalizáció fogalmát George L. Mosse vezette be. Tézise szerint az első világháború a teljes társadalmat – a frontkatonákat és a hátországban maradottakat egyaránt – brutalizálta, azaz hatására a problémák erőszakos megoldását helyezték előtérbe. Bödők szerint a vörösterror megértéséhez e fogalmak tisztázásán túl az orosz forradalmi terrorra is ki kell térni. Rámutatott, hogy Lenin 1917-ben, az Állam és forradalom című munkájában leszögezte, hogy a világforradalmat nem lehet erőszak nélkül kivitelezni, így a kettő együtt járva fog végigsöpörni a világon. Új jelenségnek számított, hogy a bolsevik ideológiában minden államhatalom forrása a párt, amely saját erőszakszervezettel is rendelkezik. 1917. december 7-én hívták életre az Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs Elleni Harcra nevű szervet, ismertebb nevén a Csekát, amely megalakulásakor 40 taggal rendelkezett. 1918 végére csak helyi szerveiből több volt 350-nél. Ez a szerv felelős az oroszországi vörösterrorért, de meg kell említeni, hogy az ottani polgárháború során a fehérek és az eszerek is erőszakkal léptek fel a lakosság ellen. Az oroszországi kommunista párt magyar tagozata 1918-ban alakult, tagjai közvetlen tapasztalatokat szereztek a „forradalmi ügykezelésben”, majd fokozatosan hazaszivárogtak, hogy megkíséreljék az elégedetlen embereket a maguk oldalára állítani.

Szamuely Tibor és Kun Béla a Lenin-fiúk között május 1-jén. Kép forrása: filmhiradokonline.hu (a felvétel a képre kattintva elérhető)

A vörösterror szervezeti háttere

Bödők Gergely szerint a Magyarországi Tanácsköztársaság minden módon szakított a történelmi hagyományokkal, de elképzelései sokszor a lakosság ellenállásába ütköztek. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a kommunisták nem tömegmozgalom nyomására jutottak hatalomra, hanem puccsszerűen, és sokan csak a sajtóból értesültek arról, hogy hatalomváltás történt. Ez természetesen legitimitáshiányt jelentett a proletárdiktatúra gyakorlói számára. Gyorsan döntöttek a saját fegyveres erő megteremtéséről: már március 26-án létrehozták a Vörös Őrséget, közvetlenül a Belügyminisztérium alá rendelve, Vörös Őrség Országos Parancsnoksága Politikai Osztálya néven, Korvin Ottó vezetésével. Ezzel párhuzamosan átszervezték a Vörös Hadsereget, felszámolták a korábbi bírói testületeket, és zömmel laikusokból álló forradalmi törvényszékeket hoztak létre. Március végén létrejöttek a terrorcsapatok, köztük a leghírhedtebbnek számító, Cserny József vezette Lenin-fiúk. A Forradalmi Kormányzótanács ülésein a jegyzőkönyvek alapján komoly vita kísérte működésüket. A szociáldemokraták centruma és jobboldala ellenezte működésüket, rámutatva, hogy erőszakosságuk elidegeníti az embereket a forradalomtól. A vita májusban a Lenin-fiúk feloszlatásához vezetett, akiket ezután a frontra vezényeltek, a VI. hadosztályhoz. Június végén Kun Béla újra elrendelte felfegyverzésüket.

Cserny József és a Lenin-fiúk május 1-jén. Kép forrása: filmhiradokonline.hu (a képet tartalmazó felvétel a fotóra kattintva elérhető)

A Lenin-fiúk tevékenységéről

Korvin Ottó. Kép forrása: Wikipedia
Kohn-Kerekes Árpád. Kép forrása: Wikipedia

Bödők szerint a terrorszervezetek tevékenysége kontraproduktívnak bizonyult a rendszer szempontjából, hiszen bűncselekményeik nagyobb ellenállást váltottak ki, mint azok voltak, amiket „megoldottak”. Módszereik az ellenségképből indultak ki: mindenki a látószögükbe kerülhetett, akiről azt mondták, hogy a Tanácsköztársaság ellen szervezkedik. Áldozataik a polgárság, a korábbi politikai elit, az egyházi vezetők, a szerzetesrendek tagjai, az arisztokraták, a nagypolgárok, a vidéki közép- és nagybirtokosok köréből került ki. Nyomozásaik lakossági feljelentések vagy a Vörös Őrség alakulatainak bejelentésére indultak. Általában Szamuely Tibort azonosítják a terror arcaként, de Bödők szerint fontos kiemelni a már említett Cserny Józsefet, Korvin Ottót, valamint a „Szamuely főhóhéraként” aposztrofált Kohn-Kerekes Árpádot is. 

Bödők Gergely

Túszgyűjtések

A vörösterror gyilkosságai és a rekvirálások mellett a túszszedő akciók váltották ki leginkább a lakosság ellenállását. Az első túszokat már március végén foglyul ejtették, a jelenség azonban április 20-tól vált tömegessé, amikor a korábbi politikai elit számos tagját és más véleményformálókat letartóztatták. A nagy túszgyűjtés célja az lehetett, hogy megfékezzék az április közepén elindult román előrenyomulás miatt vélhetően szárba szökkenő ellenforradalmi megmozdulásokat. Bödők Gergely kutatásainak jelenlegi állása szerint körülbelül 1500 főre tette a letartóztatottak számát, akiket nemcsak börtönbe csuktak, hanem értékeiket is elvették, sőt voltak, akiket a letartóztatáskor, vagy azt követően kivégeztek.

Bödők Gergely

Kik gyakorolták a terrort?

Bödők szerint a terrorcsapatokat zömében frontról hazatért, húszas vagy harmincas éveikben járó férfiak alkották, ami szoros összefüggésben van a brutalizáció jelenségével. Nagyrészük eredeti szakmája valamilyen iparos vagy munkás volt. Felekezeti megoszlásuk nagyjából követte az országos felekezeti megoszlást. Az általuk elkövetett atrocitások száma területenként eltért. Bödők külön kiemelte, hogy a Dél-Dunántúlról maradt fenn a legkevesebb olyan adat, amely atrocitásra vonatkozik, viszont a rendelkezésre álló iratok alapján a fehérterror pont ezen a vidéken bizonyult legerősebbnek. Bödők szerint ez cáfolja azt a tételt, hogy a fehérterror mindenhol a vörösterrorra adott válasznak tekinthető.

A szerző a közönség soraiban rejtőzik.

A vörösterror áldozatai

Váry Albert 1922-ben megjelent, A vörös uralom áldozatai című könyvében 587 halottról írt. Bödők szerint Váry adatait korrigálni kell. Az általa összeírt áldozatok közül 367-et végeztek ki közvetlenül, 108-an haltak meg terrorcsapatokkal folytatott fegyveres összecsapás során, 13 ügynél nem lehet pontosan tudni, hogy mi történt, ketten öngyilkosságot követtek el, tízen véletlenül estek el (például vétlenül tűzpárbajba kerültek), tizenkét eset magánügy vagy bosszú eredménye, 34 személyt köztörvényes bűncselekmény miatt végeztek ki, 39-et katonai ügyben, emellett öt rendszerfüggetlen gyilkosság történt. Ez összesen 590 főt jelent. Bödők Gergely hangsúlyozta, hogy nem a vörösterror bűneit kívánta relativizálni vagy csökkenteni, hanem a történetírói pontosság szándéka vezérelte, amikor ezeket az adatokat közölte.

A kivégzések gyökerei

Gellért Ádám szerint a vörösterror a Tanácsköztársaság egészéhez hasonlóan maximum a felszínen tekinthető egyenes vonalú történetnek, mélyebbre ásva viszont látszik, hogy mennyi változás történt menet közben. Elmondta, hogy a Váry-féle lista részletes feldolgozása közben fogalmazódott meg benne: vajon bele volt kódolva a bolsevik ideológiába, hogy ennyi embert kivégeznek? A proletárdiktatúrának elengedhetetlen alkotórésze volt az erőszak, vagy a körülmények szülték? Milyen oroszországi előképe volt az itteni eseteknek? Gellért Ádám meglátása szerint a vörösterror végrehajtói egyrészt az első világháború brutalizáló hatása alatt álltak, másrészt átestek egy hadifogolytáborbeli indoktrináción. Lenin már 1908-ban azt a tanulságot vonta le az 1870-es kommünből, hogy nem szabad nagylelkűnek lenni, az ellenséget ki kell irtani. Az orosz bolsevik rendszernek már a kezdetektől része lett az erőszak, de az 1918 folyamán csak több lépésben teljesedett ki, s csak annak az évnek a nyarától vált szisztematikussá. Az előadó hangsúlyozta, hogy nem korábbi frontkatonák egyéni kegyetlenkedéséről volt szó, hanem szervezett tömegerőszak alkalmazásáról, ahol a brutalizációnak abban van szerepe, hogy eredményeképpen számos olyan embert találtak, aki hajlandónak bizonyult e parancsok végrehajtásra.

Gellért Ádám

A terror korszakai

Gellért Ádám rámutatott, hogy a március 21-ei hatalomátvétel vér nélkül zajlott le. Egész márciusban csak két áldozata volt az erőszaknak, de ezek is inkább egyéni túlkapások voltak. Április 19-ig felülről irányított és szervezett tömegerőszakról még nem beszélhetünk. Legalábbis ebben az intervallumban tizenegy ember öltek meg a rendszer képviselői, ezután viszont jelentős ugrást láthatunk az adatokban. Április 19-e után elkezdtek tömegesen túszokat szedni és gyilkosságokat végrehajtani. Április végéig összesen 49, májusban 108, júniusban 232, júliusban 36, augusztusban 7 gyilkosság történt, hatnak pedig nem ismerjük az időpontját.

Gellért Ádám

Ideológiai alap

Az 1919. január és március közötti korabeli újságcikkeket elemezve a kommunisták a burzsoázia megtörésére alkalmas fegyverként tekintettek a terrorra. A külső intervenció megindulása után a proletárdiktatúra azonnal összefüggést keresett a külső, „burzsoá” támadók és a „belső ellenség” között. Lukács György arról beszélt, hogy a terror alkalmazható jogforrásként, Kun Béla április 25-ei beszédében pedig amellett foglalt állást, hogy a burzsoázia osztálylétét kell megsemmisíteni ahhoz, hogy létrejöhessen a kommunisták célja, azaz az osztály nélküli társadalom. Egy nappal később azonban már hozzátette, hogy „az eszközeinket mindig a körülmények dirigálják. Amíg nem volt ellenforradalom, nem fogtunk túszokat. Ha kell, vérbe is tudjuk fojtani az ellenforradalmat.” A terror májusban eszkalálódott. Csak Szolnokon Szamuely 32 embert végeztetett ki. Gellért kitért a fiatal Rákosi Mátyás június 14-ei beszédére is, amelyben kijelentette, hogy az akasztófákat állítani és vérengzéseket végrehajtani „feltétlenül szükséges”, de „kizárólag a burzsoázia provokációjának ellenhatása”, és rámutatott, hogy „a burzsoázia vérszemet kap”, ha enyhítenek a szorításon. Az előadó szerint fontos, hogy korszakoljuk a vörösterrort. Rámutatott, hogy az áprilisi fordulat további kutatást igényel, ahogy az is, hogy a kommunisták és a szociáldemokraták különböző szárnyai miként látták a kapcsolódó kérdéseket. Fontos lenne kideríteni, hogy azok, akik márciusban még kontraproduktívnak tartották a terror alkalmazását, megváltoztatták-e véleményüket májusban, és ha igen, akkor ezt pontosan mivel indokolták. Gellért Ádám szerint a vörösterror jelentősen aláásta a proletárdiktatúrával szembeni bizalmat, így tekinthetjük a bukás egyik kiváltó okának is.

Gellért Ádám

Forradalmak, áldozatok, Tormay

Az előadások után élénk vita bontakozott ki. Salamon Konrád fontosnak tartotta, hogy semmiképpen se kövessük a bolsevikok öndefinícióját, azaz ne nevezzük forradalomnak a Tanácsköztársaságot, mivel a forradalom mindig tömegmozgalom eredménye, a március 21-ei hatalomátvétel pedig nem az volt. Kulcsár Péter rámutatott, hogy ugyan nem célszerű különböző időben zajló események számadatait összevetni, mégis felveti a fehérterror kérdését, amelyről úgy tudja, 1200 áldozata volt, s érdeklődött, hogy ez a szám tartható-e? Bödők Gergely válaszából kiderült, hogy a fehérterror áldozataira vonatkozóan nem készült olyan összefoglaló munka, mint a vörösterror esetén Váry Alberté. A saját jelenlegi kutatásai alapján 1169-re teszi az áldozatok számát, de számos ügyről úgy látja, hogy pontosítást igényel. Megemlítette az eddig még kevésbé kutatott feketeterror jelenségét is, ami alatt a román megszállás áldozatai értendők, akiknek száma 500-600 közé tehető. Gellért Ádám ehhez hozzáfűzte, hogy szerinte fontos megvizsgálni minden esetnél, hogy az állam, illetve a különböző erőszakszervezetek mennyire vettek részt benne tevékenyen, mennyire zajlott az adott cselekmény szervezetten.

Salamon Konrád

Vörös Boldizsár a Tanácsköztársaság és Szovjet-Oroszország vezetőinek terroralkalmazása visszavezethető Marx gothai programjára, ami szerint az ideális világ előfeltételeit diktatórikus átmeneti állapot teremti meg. Vörös egy korábbi, Tormay Cécile Bujdósókönyvének hitelességét firtató kérdés kapcsán is kifejtette álláspontját: Tormay műve szerinte nem tekinthető hiteles forrásnak a proletárdiktatúra alatt zajlott eseményekre vonatkozóan, eszmetörténetileg viszont alapmű, mivel szerzője a konzervatív női politizálás egyik alapművét tette le vele az asztalra, megalapozva saját vezetői szerepét és tekintélyét. Vörös szerint sokat segíthetne a Tormay Cécile-lel kapcsolatos kérdések megválaszolásában, ha sikerülne valakinek megtalálni a hagyatékát.

Vörös Boldizsár

Az előadás-sorozat következő állomását november 7-én rendezik meg Mindennapi élet a Tanácsköztársaság alatt címmel, ahol Magyar Endre és Vörös Boldizsár előadásait hallgathatják meg az érdeklődők.

Szőts Zoltán Oszkár

A rendezvényen készült fényképeket Majnik Zsolt készítette. Közzétéve a Clio Intézet engedélyével.

Ezt olvastad?

Az 1968-as csehszlovák bevonulás volt a magyar haderők eddigi utolsó olyan hadászati, harcászati tevékenysége, amelyet egy másik országgal szemben, a