Méregkeverők – könyvbemutató

1929 nyarán egy Tiszazugban található kis faluval, Nagyrévvel kezdett foglalkozni a világsajtó. Sajnos azonban nem valamilyen dicső történet miatt került az angol, francia és német lapok hasábjaira a Tisza és a Körös által határolt vidéken fekvő település, hanem ekkor robbant ki a Horthy-korszak legnagyobb bűnügyi botránya.

A csendőrség névtelen feljelentő levelek miatt kezdett el nyomozni, ezek írói ugyanis nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy dühös nők arzénnal mérgezték meg – főként – mihaszna, iszákos férjeiket vagy éppen gyermekeiket, munkaképtelen szüleiket. A hatósági vizsgálat során tömegével napvilágra kerülő arzénes gyilkosságokról szóló történetek nem csak a magyar sajtót lepték el, hanem világszenzációvá váltak – tudhatjuk meg a Mátay Mónika szerkesztésében és a Korall Kiadó gondozásában megjelent Méregkeverők című kötetből, amely 2017. június 16-án a Premier Kultcaféban került bemutatásra.

Ahogyan azt az esemény kezdetén Mátay elmondta, a kötet egy 2011-ben indult kutatás eredménye, amelyben neki mint a kutatás vezetőjének és egyetemi oktatónak a fő célkitűzése az volt, hogy szemináriumi keretek között az akár még első egyetemi éveiket taposó diákokat is bevonja egy „hús-vér” tudományos kutatásba, valamint hogy a különböző képzési szinteken tanuló, éppen ezért egymást sokszor már nem ismerő történészhallgatókat közös munkára csábítsa.A kutatócsoport tagjai a tiszazugi arzénes asszonyok ügyét igyekeztek minél több megközelítésből szemügyre venni, különböző tudományterületek – többek között a pszichológia, a történeti demográfia és a jogtörténet – eszköztárát is segítségül hívva a nyomozáshoz. Mátay Mónika vállalkozásának sikerességét a most megjelent kötet mellett az is mutatja, hogy a több mint öt évig tartó munka során, Pók Attila történész humoros megállapítását idézve, közel annyi kutató diák vett részt, mint ahány áldozata volt az arzénnek Nagyréven.

A több szempontból is rendhagyó oktatói vállalkozásból született kiadvány bemutatója –  amelyre több mint 150-en voltak kíváncsiak – szintén eltért az ilyen eseményeken megszokott gyakorlattól. Mátay Mónika és a kötet segédszerkesztője, Trádler Henrietta ugyanis egy filmvetítéssel és kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött, egész estés tudományos programra invitálta az érdeklődőket. Így az este első felében részleteket láthattunk Schiffer Pál 1968-as Tiszazug és Astrid Bussink 2005-ös Angyalcsinálók című filmjéből, amelyeken keresztül a jelenlévők megismerkedtek az arzénos gyilkosságok helyszínével, Nagyrévvel. Ezek a dokumentumfilmek azért is bírtak fontos szereppel a bemutatón, mert az arzénos mérgezések földrajzi környezetének bemutatása mellett a tájegység hangulatát, a bűncselekmények elkövetésének miliőjét is felidézték, valamint Schiffer a még élő elkövetőket is megszólaltatta filmjében.

A filmvetítés után kezdetét vette akerekasztal-beszélgetés, melynek moderátora Pók Attila történész volt, résztvevői pedig Deáky Zita néprajzkutató, K. Horváth Zsolt és Szécsényi Mihály történészek, valamint Erős Ferenc pszichológus voltak. Utóbbi, bár személyesen nem tudott részt venni a bemutatón, egy korábban felvett videóinterjúban kifejtette véleményét a kötetről.

Kezdésként Pók Attila arról kérdezte beszélgetőpartnereit, hogy szerintük mi motiválhatta az arzénos mérgezéseket, és miért tartják fontosnak a tiszazugi és az ehhez hasonló témák tudományos vizsgálatát? A kerekasztal résztvevői abban egyetértettek, hogy az 1929-es mérgezéssorozat tudományos feldolgozásának hiánya eddig nagy adóssága volt a magyar történettudománynak, így a most megjelent mű hiánypótló. Ezt a kijelentést azonban egészen különböző érvekkel indokolták a meghívott kutatók. Deáky Zita szerint Mátay Mónika olyan témát választott a kutatás alapjául, amely ismert, érdekes és fontos, maga a diákokat is bevonó gyakorlat pedig minta lehet későbbi kutatások számára. Deáky hangsúlyozta, hogy nem szabad abba a hibába esnünk, hogy a Nagyréven történtek miatt valami civilizálatlan, sötét helyként fogjuk fel a magyar falut.

K. Horváth Zsolt igyekezett emlékezettörténeti szempontból megközelíteni a témát. Véleménye szerint a magyar történelemben vannak olyan falunevek, ahol a helység neve az ott történt traumával asszociálódott a társadalom tudatában. Így kapcsolódik össze például Tiszaeszlár és a vérvád, Pócspetri és a rendőrgyilkosság, Kisléta és a romagyilkosság – és Nagyrév is az ott elkövetett arzénes mérgezésekkel. Ezeken a helyeken, az ott történtekről folytatott tudományos diskurzus egyfajta „szimbolikus kárpótlást” nyújthat a település lakóinak, valamint ezt, a helység neve és az erőszakos esemény között létrejött azonosítást lehet képes árnyalni.

A következő hozzászóló, Szécsényi Mihály a társadalomtudós szemszögéből igyekezett megválaszolni Pók Attila kérdéseit. Abból indult ki, hogy a gyilkosság minden esetben bűn, akár büntetőjogi, akár vallási szempontból nézzük. Azért lényeges a tiszazugi és az ehhez hasonló esetek kutatása, mert a társadalom számára fontos, hogy ne legyenek gyilkosságra privilegizált csoportok, és a már megtörtént esetekre magyarázatokat kapjunk.

Miután a kerekasztal minden résztvevője megválaszolta az első kérdéseket, sor került az Erős Ferenccel készült interjú levetítésére. Az interjúban Erős kiemelte, hogy a kötetben nagyon alapos, csoportdinamikai szempontú elemzését olvashatjuk a Nagyréven történteknek. A kötetben található szociálpszichológiai fejtegetést a pszichoanalitikus megközelítés bevonásával egészítette ki, amelyen keresztül, K. Horváth Zsolthoz hasonlóan, a Horthy-kori bűnügy jelenben kifejtett hatásaira hívta fel a figyelmet. Erős Ábrahám Miklós és Török Mária acrypte fogalomról alkotott gondolatmenetéből indult ki, amely szerint a crypte egy olyan pszichés sírbolt, amelyet a kifejezhetetlen, titokkal terhes gyász hoz létre. Ebben a sírboltban vannak eltemetve a kimondhatatlan emlékek, mint például a generációkon átívelő traumák is. A pszichológus szerint az arzénes asszonyok tettei a helyiek emlékezetében egy ilyen crypte-be vannak zárva, ez az oka annak, hogy nem beszélnek szívesen az 1929-ben történtekről.

Az arzénes gyilkosságok személyes motivációinak taglalása, valamint az Erős Ferenccel készült interjú után a kerekasztal moderátora tágabb, világpolitikai kontextusban szerette volna szemügyre venni a történteket. Pók Attila arra volt kíváncsi, hogy beszélgetőtársai valószínűnek tartják-e, hogy az első világháború, mint a „nagyipari gyilkolás” addigi legközvetlenebb tapasztalata brutalizálta az embereket, és ez hozzájárulhatott-e az arzénos gyilkosságokhoz is? Deáky, K. Horváth és Szécsényi is egyetértett abban, hogy a háború befolyásolhatta a mérgezési esetek elszaporodását, azonban a gyilkosságok már 1914 előtt megkezdődtek, így nem lehetett kizárólag a háború brutalitása a kiváltó ok. Deáky Zita szerint ha a háborús brutalitás állna a háttérben, akkor a férfiaknak kellett volna elkezdeni gyilkolni, hiszen ők tapasztalták meg testközelből a háborús borzalmakat. A néprajzkutató inkább a korábban a munkamegosztásban fennálló nemi szerepek felbomlásában, és ennek köszönhetően a háború után hazaérő férfiak falusi társdalomba történő reintegrálódásának elmaradásában látta a gyilkosságot kiváltó és közvetetten a háborúnak tulajdonítható okokat. K. Horváth Zsolt szerint is a munka területe volt az, ahol közvetve megjelenhetett az első világháború hatása a mérgezésekre. A történész szerint azonban valójában a hadirokkantság, tehát a férfiak munkaképtelenné válása lehetett hatással a gyilkosságokra. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a férjeken kívül leggyakrabban idős, már dolgozni képtelen szülők voltak az áldozatok. Szécsényi Mihály viszont a testi fogyatékosság helyett a férfiakat a háborúban érő lelki sérülések jelentőségére hívta fel a figyelmet. Az otthonmaradt feleségek nagy valószínűséggel nem értették meg, hogy a hazatérő férjeik mitől változtak meg, milyen traumákat éltek meg a fronton. Emellett, Szécsényi szerint, a háború alatt átvállalt „férfimunka” brutalizálhatta a nőket. A munkamegosztásban beállt változás, valamint a poszttraumás stresszben szenvedő férfiak felé mutatott empátia hiánya hosszútávon gyilkossághoz vezethetett.

A beszélgetés végén a moderátor a mérgezés elkövetőiről mint csoportról, és annak vezetőjéről, a bábáról kérdezett. A bába szerepére, valamint a kliensei közül arzénes asszonyokká válókra mint közösségre a kötet szerzői is nagy figyelmet fordítottak. Ennek a megkülönböztetett figyelemnek az egyik oka, hogy a bába látta el az elkövetőket a gyilkossághoz szükséges arzénnal. Másrészt ő volt az a személy, aki végigkísérte a falusi ember életét: ott volt a születés és a halál pillanatában is, így bizonyos fokú szakrális hatalommal rendelkezett. A kötet szerzői szerint Oláh Zsuzsanna nagyrévi bába még ehhez képest is különösen nagy befolyással bírt, hiszen 1911 után új papot kapott a település, aki a jelek szerint nem végezte rendesen a munkáját. A vallási élet meggyengült, a bába, mint konkurens hatalom – egyfajta tekintélyszemély – könnyebben tudott befolyást szerezni az asszonyok lelke felett. Ezt támasztják alá a peranyagokban talált vallomások is, hiszen a mérgezéssel vádolt asszonyok a bíróság előtt – az ekkor már egyébként halott – bábát nevezik meg felbujtóként.

Deáky Zita szerint azonban a bába tekintélyszemélyként azonosítását nem kezelhetjük fenntartások nélkül, hiszen arról nincsenek információink, hogy az 1911-es papváltás előtt és után hogyan változott a mérgezések száma. Pedig csak ennek ismeretében állapíthatnánk meg, hogy vajon tényleg az új, gyenge pap érkezésével és a bába hatalmának növekedésével magyarázhatóak-e a történtek. A tanúvallomásokat szintén megfelelő forráskritikával kell kezelni, hiszen a tárgyalások idején már halott bába nem reagálhatott a többiek vádjára, így könnyen bűnbakká vált.

K. Horváth Zsolt inkább arra mutatott rá, hogy a kötet utolsó fejezete, mint mikrotörténeti elemzés rávilágít arra, hogy a bába szerepének felértékelődése az modern állam már megteremtett keretei között jött létre, de a Tiszazugban, földrajzi elzártságából adódóan is, sajátosan értelmezték ezeket a kereteket. K Horváth szerint a modern állam dezintegrálni próbálta a falusi közösséget, ami a nagyréviek életébe is bizonytalanságot hozott. Ez közrejátszhatott a bába befolyásának növekedésében, tekintélyszeméllyé válásában, ugyanis a nők nehéz, kétségekkel teli helyzetekben bizalommal fordulhattak hozzá, ő volt súlyos titkaik tudója és segítőjük a bajban. Ez nagy kiszolgáltatottságot jelentett. Szécsényi Mihály azonban óva intene mindenkit attól, hogy Nagyrévre egy olyan egységes településként tekintsen, ahol a mérgezési estek felbujtójaként beállított Oláh Zsuzsanna a helyi tekintélyszemély. A történész azzal érvelt, hogy a faluban két másik bába is volt, akik nem mérgeztek, és Oláh Zsuzsanna sem az egész falut vonta a hatása alá, hanem csak néhány asszonyt. Szécsényi szerint a megjelent könyv egyik nagy előnye, hogy részletgazdagságával pontosan az ilyen árnyalt értelmezéseket teszi lehetővé.

Összességében elmondhatjuk, hogy bár a bemutatott kötet önmagában is több szempontból, tágabb tudományos és történeti kontextusban, számos tudományterület módszertani szemüvegén át vizsgálja a Nagyréven felderített arzénes mérgezéseket, a kerekasztal-beszélgetés során felmerült megannyi újabb, gondolatébresztő nézőpont újabb kérdés feltételére sarkallhatta a kötetbemutatón megjelenteket, a Méregkeverők olvasóit. Ezek megválaszolására pedig az eseményt követő kötetlen beszélgetés alkalmat is adott.

Lászlófi Viola

 

Ezt olvastad?

 „Gizella királyné, valahányszor valamelyik magyarországi egyházhoz érkezett, az Úr házában levő valamennyi fölszerelést bemuttatta magának, s minden évben fölújította, ami