Méregkeverők – könyvbemutató

1929 nyarán egy Tiszazugban található kis faluval, Nagyrévvel kezdett foglalkozni a világsajtó. Sajnos azonban nem valamilyen dicső történet miatt került az angol, francia és német lapok hasábjaira a Tisza és a Körös által határolt vidéken fekvő település, hanem ekkor robbant ki a Horthy-korszak legnagyobb bűnügyi botránya.

A csendőrség névtelen feljelentő levelek miatt kezdett el nyomozni, ezek írói ugyanis nem kevesebbet állítottak, mint azt, hogy dühös nők arzénnal mérgezték meg – főként – mihaszna, iszákos férjeiket vagy éppen gyermekeiket, munkaképtelen szüleiket. A hatósági vizsgálat során tömegével napvilágra kerülő arzénes gyilkosságokról szóló történetek nem csak a magyar sajtót lepték el, hanem világszenzációvá váltak – tudhatjuk meg a Mátay Mónika szerkesztésében és a Korall Kiadó gondozásában megjelent Méregkeverők című kötetből, amely 2017. június 16-án a Premier Kultcaféban került bemutatásra.

Ahogyan azt az esemény kezdetén Mátay elmondta, a kötet egy 2011-ben indult kutatás eredménye, amelyben neki mint a kutatás vezetőjének és egyetemi oktatónak a fő célkitűzése az volt, hogy szemináriumi keretek között az akár még első egyetemi éveiket taposó diákokat is bevonja egy „hús-vér” tudományos kutatásba, valamint hogy a különböző képzési szinteken tanuló, éppen ezért egymást sokszor már nem ismerő történészhallgatókat közös munkára csábítsa.A kutatócsoport tagjai a tiszazugi arzénes asszonyok ügyét igyekeztek minél több megközelítésből szemügyre venni, különböző tudományterületek – többek között a pszichológia, a történeti demográfia és a jogtörténet – eszköztárát is segítségül hívva a nyomozáshoz. Mátay Mónika vállalkozásának sikerességét a most megjelent kötet mellett az is mutatja, hogy a több mint öt évig tartó munka során, Pók Attila történész humoros megállapítását idézve, közel annyi kutató diák vett részt, mint ahány áldozata volt az arzénnek Nagyréven.

A több szempontból is rendhagyó oktatói vállalkozásból született kiadvány bemutatója –  amelyre több mint 150-en voltak kíváncsiak – szintén eltért az ilyen eseményeken megszokott gyakorlattól. Mátay Mónika és a kötet segédszerkesztője, Trádler Henrietta ugyanis egy filmvetítéssel és kerekasztal-beszélgetéssel egybekötött, egész estés tudományos programra invitálta az érdeklődőket. Így az este első felében részleteket láthattunk Schiffer Pál 1968-as Tiszazug és Astrid Bussink 2005-ös Angyalcsinálók című filmjéből, amelyeken keresztül a jelenlévők megismerkedtek az arzénos gyilkosságok helyszínével, Nagyrévvel. Ezek a dokumentumfilmek azért is bírtak fontos szereppel a bemutatón, mert az arzénos mérgezések földrajzi környezetének bemutatása mellett a tájegység hangulatát, a bűncselekmények elkövetésének miliőjét is felidézték, valamint Schiffer a még élő elkövetőket is megszólaltatta filmjében.

A filmvetítés után kezdetét vette akerekasztal-beszélgetés, melynek moderátora Pók Attila történész volt, résztvevői pedig Deáky Zita néprajzkutató, K. Horváth Zsolt és Szécsényi Mihály történészek, valamint Erős Ferenc pszichológus voltak. Utóbbi, bár személyesen nem tudott részt venni a bemutatón, egy korábban felvett videóinterjúban kifejtette véleményét a kötetről.

Kezdésként Pók Attila arról kérdezte beszélgetőpartnereit, hogy szerintük mi motiválhatta az arzénos mérgezéseket, és miért tartják fontosnak a tiszazugi és az ehhez hasonló témák tudományos vizsgálatát? A kerekasztal résztvevői abban egyetértettek, hogy az 1929-es mérgezéssorozat tudományos feldolgozásának hiánya eddig nagy adóssága volt a magyar történettudománynak, így a most megjelent mű hiánypótló. Ezt a kijelentést azonban egészen különböző érvekkel indokolták a meghívott kutatók. Deáky Zita szerint Mátay Mónika olyan témát választott a kutatás alapjául, amely ismert, érdekes és fontos, maga a diákokat is bevonó gyakorlat pedig minta lehet későbbi kutatások számára. Deáky hangsúlyozta, hogy nem szabad abba a hibába esnünk, hogy a Nagyréven történtek miatt valami civilizálatlan, sötét helyként fogjuk fel a magyar falut.

K. Horváth Zsolt igyekezett emlékezettörténeti szempontból megközelíteni a témát. Véleménye szerint a magyar történelemben vannak olyan falunevek, ahol a helység neve az ott történt traumával asszociálódott a társadalom tudatában. Így kapcsolódik össze például Tiszaeszlár és a vérvád, Pócspetri és a rendőrgyilkosság, Kisléta és a romagyilkosság – és Nagyrév is az ott elkövetett arzénes mérgezésekkel. Ezeken a helyeken, az ott történtekről folytatott tudományos diskurzus egyfajta „szimbolikus kárpótlást” nyújthat a település lakóinak, valamint ezt, a helység neve és az erőszakos esemény között létrejött azonosítást lehet képes árnyalni.

A következő hozzászóló, Szécsényi Mihály a társadalomtudós szemszögéből igyekezett megválaszolni Pók Attila kérdéseit. Abból indult ki, hogy a gyilkosság minden esetben bűn, akár büntetőjogi, akár vallási szempontból nézzük. Azért lényeges a tiszazugi és az ehhez hasonló esetek kutatása, mert a társadalom számára fontos, hogy ne legyenek gyilkosságra privilegizált csoportok, és a már megtörtént esetekre magyarázatokat kapjunk.

Miután a kerekasztal minden résztvevője megválaszolta az első kérdéseket, sor került az Erős Ferenccel készült interjú levetítésére. Az interjúban Erős kiemelte, hogy a kötetben nagyon alapos, csoportdinamikai szempontú elemzését olvashatjuk a Nagyréven történteknek. A kötetben található szociálpszichológiai fejtegetést a pszichoanalitikus megközelítés bevonásával egészítette ki, amelyen keresztül, K. Horváth Zsolthoz hasonlóan, a Horthy-kori bűnügy jelenben kifejtett hatásaira hívta fel a figyelmet. Erős Ábrahám Miklós és Török Mária acrypte fogalomról alkotott gondolatmenetéből indult ki, amely szerint a crypte egy olyan pszichés sírbolt, amelyet a kifejezhetetlen, titokkal terhes gyász hoz létre. Ebben a sírboltban vannak eltemetve a kimondhatatlan emlékek, mint például a generációkon átívelő traumák is. A pszichológus szerint az arzénes asszonyok tettei a helyiek emlékezetében egy ilyen crypte-be vannak zárva, ez az oka annak, hogy nem beszélnek szívesen az 1929-ben történtekről.

Az arzénes gyilkosságok személyes motivációinak taglalása, valamint az Erős Ferenccel készült interjú után a kerekasztal moderátora tágabb, világpolitikai kontextusban szerette volna szemügyre venni a történteket. Pók Attila arra volt kíváncsi, hogy beszélgetőtársai valószínűnek tartják-e, hogy az első világháború, mint a „nagyipari gyilkolás” addigi legközvetlenebb tapasztalata brutalizálta az embereket, és ez hozzájárulhatott-e az arzénos gyilkosságokhoz is? Deáky, K. Horváth és Szécsényi is egyetértett abban, hogy a háború befolyásolhatta a mérgezési esetek elszaporodását, azonban a gyilkosságok már 1914 előtt megkezdődtek, így nem lehetett kizárólag a háború brutalitása a kiváltó ok. Deáky Zita szerint ha a háborús brutalitás állna a háttérben, akkor a férfiaknak kellett volna elkezdeni gyilkolni, hiszen ők tapasztalták meg testközelből a háborús borzalmakat. A néprajzkutató inkább a korábban a munkamegosztásban fennálló nemi szerepek felbomlásában, és ennek köszönhetően a háború után hazaérő férfiak falusi társdalomba történő reintegrálódásának elmaradásában látta a gyilkosságot kiváltó és közvetetten a háborúnak tulajdonítható okokat. K. Horváth Zsolt szerint is a munka területe volt az, ahol közvetve megjelenhetett az első világháború hatása a mérgezésekre. A történész szerint azonban valójában a hadirokkantság, tehát a férfiak munkaképtelenné válása lehetett hatással a gyilkosságokra. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a férjeken kívül leggyakrabban idős, már dolgozni képtelen szülők voltak az áldozatok. Szécsényi Mihály viszont a testi fogyatékosság helyett a férfiakat a háborúban érő lelki sérülések jelentőségére hívta fel a figyelmet. Az otthonmaradt feleségek nagy valószínűséggel nem értették meg, hogy a hazatérő férjeik mitől változtak meg, milyen traumákat éltek meg a fronton. Emellett, Szécsényi szerint, a háború alatt átvállalt „férfimunka” brutalizálhatta a nőket. A munkamegosztásban beállt változás, valamint a poszttraumás stresszben szenvedő férfiak felé mutatott empátia hiánya hosszútávon gyilkossághoz vezethetett.

A beszélgetés végén a moderátor a mérgezés elkövetőiről mint csoportról, és annak vezetőjéről, a bábáról kérdezett. A bába szerepére, valamint a kliensei közül arzénes asszonyokká válókra mint közösségre a kötet szerzői is nagy figyelmet fordítottak. Ennek a megkülönböztetett figyelemnek az egyik oka, hogy a bába látta el az elkövetőket a gyilkossághoz szükséges arzénnal. Másrészt ő volt az a személy, aki végigkísérte a falusi ember életét: ott volt a születés és a halál pillanatában is, így bizonyos fokú szakrális hatalommal rendelkezett. A kötet szerzői szerint Oláh Zsuzsanna nagyrévi bába még ehhez képest is különösen nagy befolyással bírt, hiszen 1911 után új papot kapott a település, aki a jelek szerint nem végezte rendesen a munkáját. A vallási élet meggyengült, a bába, mint konkurens hatalom – egyfajta tekintélyszemély – könnyebben tudott befolyást szerezni az asszonyok lelke felett. Ezt támasztják alá a peranyagokban talált vallomások is, hiszen a mérgezéssel vádolt asszonyok a bíróság előtt – az ekkor már egyébként halott – bábát nevezik meg felbujtóként.

Deáky Zita szerint azonban a bába tekintélyszemélyként azonosítását nem kezelhetjük fenntartások nélkül, hiszen arról nincsenek információink, hogy az 1911-es papváltás előtt és után hogyan változott a mérgezések száma. Pedig csak ennek ismeretében állapíthatnánk meg, hogy vajon tényleg az új, gyenge pap érkezésével és a bába hatalmának növekedésével magyarázhatóak-e a történtek. A tanúvallomásokat szintén megfelelő forráskritikával kell kezelni, hiszen a tárgyalások idején már halott bába nem reagálhatott a többiek vádjára, így könnyen bűnbakká vált.

K. Horváth Zsolt inkább arra mutatott rá, hogy a kötet utolsó fejezete, mint mikrotörténeti elemzés rávilágít arra, hogy a bába szerepének felértékelődése az modern állam már megteremtett keretei között jött létre, de a Tiszazugban, földrajzi elzártságából adódóan is, sajátosan értelmezték ezeket a kereteket. K Horváth szerint a modern állam dezintegrálni próbálta a falusi közösséget, ami a nagyréviek életébe is bizonytalanságot hozott. Ez közrejátszhatott a bába befolyásának növekedésében, tekintélyszeméllyé válásában, ugyanis a nők nehéz, kétségekkel teli helyzetekben bizalommal fordulhattak hozzá, ő volt súlyos titkaik tudója és segítőjük a bajban. Ez nagy kiszolgáltatottságot jelentett. Szécsényi Mihály azonban óva intene mindenkit attól, hogy Nagyrévre egy olyan egységes településként tekintsen, ahol a mérgezési estek felbujtójaként beállított Oláh Zsuzsanna a helyi tekintélyszemély. A történész azzal érvelt, hogy a faluban két másik bába is volt, akik nem mérgeztek, és Oláh Zsuzsanna sem az egész falut vonta a hatása alá, hanem csak néhány asszonyt. Szécsényi szerint a megjelent könyv egyik nagy előnye, hogy részletgazdagságával pontosan az ilyen árnyalt értelmezéseket teszi lehetővé.

Összességében elmondhatjuk, hogy bár a bemutatott kötet önmagában is több szempontból, tágabb tudományos és történeti kontextusban, számos tudományterület módszertani szemüvegén át vizsgálja a Nagyréven felderített arzénes mérgezéseket, a kerekasztal-beszélgetés során felmerült megannyi újabb, gondolatébresztő nézőpont újabb kérdés feltételére sarkallhatta a kötetbemutatón megjelenteket, a Méregkeverők olvasóit. Ezek megválaszolására pedig az eseményt követő kötetlen beszélgetés alkalmat is adott.

Lászlófi Viola

 

Kapcsolódó cikkek:

„Mit kínlódsz vele?” – A tiszazugi gyilkos asszonyok a sajtó tükrében
„Bennük volt a rossz szellem…” – Tiszazugi méregkeverők; a martfűi rém
Borzalmas lelet a Duna partján – a hírhedt Mágnás-gyilkosság
A hét bádoghordó – Az első magyar sorozatgyilkos nyomában
„Nekem a méreg- és gyógyszergyűjtés a szenvedélyem”
Pipás Pista, a “határsértő sorozatgyilkos” – nőnek született, de férfiként gyilkolt

Ezt olvastad?

1940. augusztus 30-án hozták meg a második bécsi döntést, amely a trianoni békeszerződésben elcsatolt Erdély északi részét – benne a