Mesterkurzus a „nagy háborúról” történelemtanároknak

2017. november 11-én a Várkert Bazár adott otthont A Nagy Háború kérdőjelei című konferenciának, a Rubicon és a Történelemoktatók Szakmai Egyesülete szervezésében. A rendezvény helyszínéül szolgáló előadóteremben a megnyitóra az összes ülőhely megtelt, sokan érezték úgy, hogy még mindig hallhatnak újat az első világháború történetéről. Ha másik oldalról nézzük, akkor még mindig van mit mondani róla.

Ez volt az egyik vezérgondolata Rácz Árpádnak, a Rubicon főszerkesztőjének is, aki köszöntőjében kiemelte, hogy a Mesterkurzus rendezvénysorozat neve magáért beszél, mindig az adott téma legkiválóbb szakértői ismertetik kutatásaik legaktuálisabb eredményeit. Az előadók névsora és a témák ebben az esetben is ezt vetítették előre.

Sokat sejtető és izgalmas volt már maga a konferencia címválasztása is, amely a világháború körüli kérdőjelekre irányította a figyelmet. Az utolsó előadás után az embernek olyan érzése volt, hogy a kérdőjelek száma nem csökkent, hanem nőtt. Ez pedig még véletlenül sem kritikája az előadóknak, sokkal inkább a dicsérete. A négy nagyobb blokkban hallott új nézőpontú kérdésfelvetések és kutatási eredmények természetszerűleg további kérdéseket vethetnek fel, teret adhatnak így az alaposabb megismerésnek és értelmezéshez. Talán ez is volt a szervezők egyik szándéka a témák és előadók kiválasztásával.

A konferencia nyitó előadását Pollmann Ferenc tartotta, előadásának címe A nyugati front a háború első felében volt. Öt nagyobb kérdés köré csoportosította a témához kapcsolódó kutatási eredményeket. A felütés egy, a háború történetével egyidős vitára épült: kinek a felelőssége a háború kitörése? A kérdés már jellegéből adódóan olyan, amiben teljes konszenzus nehezen várható, így nem csoda, hogy a 20. század során folyamatosan a történészi, diplomáciai és politikai viták homlokterében állt. Pollmann az előadásában rámutatott, hogy a két világháború között eltelt időszakban a szemben álló felek saját igazukat igyekeztek bizonyítani, míg 1945 után a megosztott felelősség vált elfogadott állásponttá a történészek körében. Fritz Fischer 1960-as években publikált nagyhatású műve, a Griff nach der Weltmacht: Die Kriegzielpolitik des kaiserlichen Deutschland 1914–1918 volt az, ami ezen változtatott, mivel ő egyértelműen a németek provokációjáról és a háborúra való felkészülésükről írt. Csak az 1990-es években erősödött fel az a nézőpont, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát legalább ennyire hibásnak lehet tekinteni. Az utóbbi időben ismét változott a csapásirány, a kutatók jelenleg, Christopher Clark 2013-as Alvajárók című könyvét alapul véve, a háborúban résztvevő összes ország közös felelősségét tartják a legelfogadottabb értelmezésnek.

Az előadó a német haditervet és kudarcának okait elemezve a Schlieffen-tervet helyezte új megvilágításba. A múlt század végéig a hagyományos értelmezés az volt, hogy az emlékirat formájában az 1905/6-ból fennmaradt háborús mesterterv végrehajtását ifj. Moltke német vezérkari főnök „felhígította”, és az ebből fakadó erőforráshiány okozta a bukást. Az új megközelítés azonban a dokumentumot nem haditervként értelmezi, hanem a politikai nyomásgyakorlás eszközeként, amellyel Schlieffen valójában a németországi képviselőktől hadi fejlesztésre szánt anyagi támogatást remélt annak érdekében, hogy a lerohanáskor szükséges 96 hadosztály rendelkezésre álljon. (Az irat készülésekor 24 hadosztálynyi hiányban voltak ehhez képest.) Ennek hiányában a németek számára eleve esélytelen volt a győzelem.

A német agresszió célkeresztjében lévő Franciaország első világháborús terveivel kapcsolatban Pollmann elsőként a védekezőről a támadó stratégiára való váltásra hívta fel a figyelmet. 1911-ra tette a fordulópontot, amikortól a franciák az orosz támogatás garanciájának tudatában a kétfrontos háborúban látták a siker zálogát. Tették ezt már annak ismeretében, hogy az addig elavult, nagy létszámú, de gyors mozgósításra képtelen szövetségesük a vasútvonalainak korszerűsítését végezte. Ezt követően az alapállásuk egyértelműen az lett, hogy aki védekezik, gyenge, katonai sikereket csak támadással lehet elérni. Az offenzív szemléletnek köszönhetően a háború első csatái így német területeken zajlottak, döntően francia vereségekkel. Pollmann Ferenc itt újra felhívta a figyelmet a háborús felelősség kérdésére: Hogy lehet kizárólag Németország a felelős, ha a franciák törtek be német területre?

A hatalmi tömbök stratégiája jelentette következő nagyobb csomópontot. A történész a központi hatalmak esetében a földrajzi helyzetből fakadó adottságokat, a belső vonalak használatának fontosságát, míg az antant esetében a tömb körüli külső vonalak összehangolásának stratégiáját emelte ki. Megállapította, hogy a helyzeti előnyeit egyik fél sem tudta kihasználni, egymás ellenállását nem tudták megroppantani, így világossá vált mindkét fél számára, hogy újra kell fogalmazni a háborús terveket. Mivel a frontvonalak hossza az eddigi európai szintű háborúkhoz képest szokatlanul hosszúak voltak, ezért a hadvezetések a sikeres lokális áttörések sorozatában látták a háború megnyerésének kulcsát. A frontok ekkor már akár 4-5 vonal mélységűek is lehettek, a támadófélnek közel négyszeres túlerőt kellett helyi szinten csoportosítania az áttöréshez.

Pollmann végül az állóháború jellegzetességeire tért ki. A frontvonalak 1914 novemberére zárt rendszerré álltak össze a nyugati fronton, és mivel a keleti szakaszokhoz képest relatíve rövidek voltak, könnyebb volt mélyíteni is ezeket. Hiába vetettek be a korábbi haditechnikához képest sokkal nagyobb hatótávolságú és erősebb tüzérséget, kialakult az állóháború. A védekezést erősítendő a frontvonalakban húzódó lövészárkokat 10-12 méterenként megtörték az ellenséges betörések kivédése érdekében. A nyugati front ezen sajátosságai miatt mindkét fél előszeretettel használt kézigránátokat, amelyekkel kapcsolatban az antant propagandája a központi hatalmak barbárságáról számolt be, bár a valóságban egyik fél sem riadt vissza a bevetésüktől.

A háborús siker okairól Révész Tamás Miért győzött az antant? című előadásában hallhattunk. A fiatal kutató bevezetőjében megállapította, hogy az első világháború mint globális konfliktus új, eddig ismeretlen helyzetet teremtett az európai hadviselő felek számára. Az előzményeket tekintve szerinte érdemes az európai és globális perspektívát külön kezelve megvizsgálni.

Révész európai nézőpontból az 1871-es évet tekintette kulcsfontosságúnak, mivel ekkor jött létre az olasz és a német egység, globálisan pedig 1898-at, amelyhez két – az első világháború kimenetele szempontjából lényeges – eseménysort kötött. Ebben az évben lépett először nemzetközi hadszíntérre az Egyesült Államok a spanyolokkal szemben Kuba miatt, és szállt be a flottaépítési versenybe is. Az említett évhez köthető továbbá az angol–francia fegyverkezési verseny fordulata Afrika gyarmatosítása kapcsán. A fashodai incidens néven elhíresült eseménysorral kapcsolatban nem volt alaptalan a fegyveres konfliktus veszélye, amely ehelyett végül a szuezi válságig tartó szövetséget jelentett Nagy-Britannia és Franciaország között, megteremtve ezzel az antant alapját.

Az antant háborús győzelmének egyik oka a történész szerint a tengeren folytatott tényleges, valamint lélektani háborúnak volt köszönhető. A hadiflották közötti villongás már a háború tényleges kitörése előtt megkezdődött a fegyverkezési versennyel. Német oldalon II. Vilmos császár (1888–1918) évi három hadihajó építését rendelte el, míg 1906-ban a britek vízre bocsájtották Dreadnought nevű páncélos hadihajójukat, amelyről a modern hajótípust elnevezték. Utóbbinak köszönhetően a háború kezdetekor a britek jelentős tengeri fölényben voltak. A kutatók egybehangzó véleménye szerint a britek győzelemével záruló 1914-es falklandi csatát követően a háború döntő tengeri összecsapása az 1916. május 30-31-i jütlandi ütközet volt. Ugyan a könnyűlovasság analógiájára épített brit csatacirkálók legyőzésével a németek nagy veszteségeket okoztak a másik félnek, de nem tudták fölényüket érvényesíteni, és kénytelenek voltak visszavonulni.

A jütlandi csata Révész Tamás szerint német szemszögből két olyan változást hozott, amely eldöntötte a háborút is. Az egyik a korlátlan tengeralattjáró háború meghirdetése volt, a másik pedig az ún. fleet in being taktika. Mivel a hadban álló felek számára a haditengerészet a nemzet büszkeségét, a nagyhatalmi presztízst és a nagyságot szimbolizálta, a németek sem engedhették meg, hogy ebben alulmaradjanak. Ezért hirdették meg a totális tengeralattjáró háborút, amelynek az volt a célja, hogy a kereskedelmi hajók elsüllyesztésével és elijesztésével néhány hónap alatt ellehetetlenítsék a briteket. Az előzetes tervekkel ellentétben a németeknek csak három esetben sikerült átlépniük a havi 600 ezer tonna elsüllyesztését. Az eredménytelenség és a szigetország válaszlépései (semleges országok zsarolása, tengeri kereskedelmi konvojok) jelentősen visszavetették a német harci morált. Révész szerint rontott a helyzeten a fleet in being kudarca is, ami azt a célt szolgálta volna, hogy a tengeri flották gyengébb alakulatai lekössék a másik fél erősebb alakulatait még a kikötőkben, ezáltal, ha harcra kerül a sor, fölényt tudjanak kialakítani. A tervből gyakran éveken keresztüli mozdulatlanság lett, ami a főként munkásokból álló legénység moráljának teljes összeomlásához, és a későbbi forradalmakat megalapozó szociáldemokrata nézetek elterjedéséhez vezetett.

Révész éppen ezért hangsúlyozta az USA belépésének jelentőségét, hiszen a németek morális válságával szemben az Egyesült Államok katonái képzetlenségük ellenére, amit az antant európai hatalmai kompenzáltak, lelkesedéssel és új ideológiával léptek a harcmezőre. Európai viszonylatban döntő jelentőségű volt a amerikaiak megérkezése, ám a tengerentúlon elfeledett háborúként kezelik, ez az egyetlen háborús konfliktus, amelynek nincs központi emlékműve Washington D.C.-ben.

Amekkora fontossága volt a németek számára a britekkel szembeni tengeri harcoknak, annyira fontos hadszíntér volt a dualista Monarchia számára az olasz front. A terület első világháborús eseményeiről Bartók Béla, Pintér Tamás, Stencinger Tamás és Takács Róbert alapos helyszíni vizsgálatokat is a kutatás szolgálatába állító közös előadásából hallhattunk.

A középkori Velencei Köztársaság területének ígéretéért hadba lépő Olaszország haditerve kezdetben a védekezés volt a Monarchiával szemben. Ezzel az elképzeléssel a vezérkari főnökségben Alberto Polliót leváltó Luigi Cadorna számolt le, aki elődje csapatmozgásaira építve a keleti irányú támadásban látta az Osztrák–Magyar Monarchia elleni siker kulcsát.

A nagyratörő tervek végrehajtásának érdekében általános hadkötelezettséget rendeltek el Olaszországban, és évről évre növelték a hadi költségvetést a modernizálás érdekében. A frontvonal nagyjából 600 km-en húzódott az Alpok hegyeinek és folyóinak természetes határvonalai mentén. Az előadó kutatók a legfontosabb fordulópontok, így az isonzói csaták, Doberdó és a caporettoi áttörés történetének rekonstruálásán keresztül mutatták be a Monarchia számára legnagyobb jelentőséggel bíró front eseményeit. Az olasz front helyszíni kutatását 2001 óta a mára segédtudománnyá lett csata- és hadszíntérkutatás módszereivel folytatják, mivel ezek az írásos forrásokkal kiegészítve teljes képet adnak a rendkívül nehéz természeti viszonyok között megvívott háborúk sorozatáról.

A helyszíni fényképek és területrajzok mellett a kutatók személyes visszaemlékezéseket is idéztek, így a Doberdó-fennsíkon harcoló későbbi miniszterelnök, Nagy Imre memoárjait, aki ugyan a visszaemlékezéseiben sok tárgyi hibát vétett, a kisember szemszögéből mégis érzékletes leírását adja a viszontagságos körülményeknek. Nagy Imre mellett helyet kapott az előadásban Tersánszky Józsi Jenő (akinek írása az Irodalmi Magazin 2014/2. Írók és alkotók a Nagy Háborúról [1914–1918] számában olvasható) és Kókay László naplója is, akik szintén szolgáltak az olasz fronton.

Az Isonzó folyó mellett lezajlott tizenegy nagyobb csatát követően fordulópontként értékelték a kutatók az 1917. októberi caporettoi áttörést. Az osztrák–magyar hadmozdulat sikerében jelentős szerepet játszott a rohamharcászatra épülő taktika, amelynek egyik legsikeresebb művelője a frontszakasz háborúiban Erwin Rommel volt, aki alig háromszáz fős alakulatával, felettesei parancsát megszegve, átázott ruhában, meredek terepviszonyok közepette, élelmiszerellátás nélkül hajtotta végre sikeres manővert. Az előadók egy magyar hőst is kiemeltek: Bertalan Árpád hét fős (!) rohamszakaszával támadta hátba az olaszokat, végül több száz (!) hadifoglyot ejtettek.

Az olasz front harci eseményeit a kiáradt Piave folyó melletti sikertelen osztrák–magyar áttörési kísérlet zárta le 1918 októberében, amelyet az olaszok visszavertek, és novemberben Padova mellett fegyverszünetre kényszerítették a Monarchia akkorra már morális mélypontra jutott csapatait. Az előadók kiemelték, hogy a hosszú ideig elhúzódó és borzasztó körülmények között lezajlott csaták között fontos volt a fronton szolgálók lelki gondozása, ezért minden haderőben jelen voltak a különböző felekezetű tábori lelkészek, akik miséket celebráltak, általános feloldozást adtak és intézték a temetéseket. A háború eseményei az életben maradottak számára is komoly lelki megpróbáltatást jelentettek, a háború okozta poszttraumatikus stressz szindróma és ún. shell shock (gránátnyomás) gyors kezelésére eleinte elektrosokkot, gyógy- és kábítószereket és alkoholt alkalmaztak. Később ismerték csak fel a jelentőségét a lassabb lefolyású, de hatékonyabb módszereknek, így a pszichoterápiának és az események biztonságos környezetben való újraélésének, amihez regényeket, visszaemlékezéseket, filmeket vagy rajzokat használtak.

Az olasz front kapcsán szó volt magyar résztvevőkről és magyar hősökről, Szakály Sándor a Magyar tisztek a közös haderőben és a magyar királyi honvédségben 1868 és 1918 között című előadásában azt a látszólag egyértelműnek tűnő problémakört járja körül, hogy ki és mi alapján számított magyarnak, és mekkora arányban voltak jelen a vizsgált korszak hadi vezetésében magyarok. Szakály a vizsgálatát a katonai statisztikai évkönyvek, valamint a Monarchia területén működő különböző szintű katonai tanintézetek dokumentumainak elemzésével végezte.

Az adatokból azt a következtetést vonta le, hogy a közös hadsereg tisztikarában a birodalom nemzetiségi arányaihoz képest jelentősen alacsonyabb volt a magyar anyanyelvűek jelenléte, amit azonban nem az ellenállás jelének vagy a kurucos hagyományok folytatásának tekintett. Annak ellenére, hogy a vizsgált korszak birodalmi belpolitikájának meghatározó problémaköre volt a nemzetiségi kérdés, Szakály szerint ez a közös hadseregben nem volt jelen, a kiegyezést követően sokan császári és királyi nemzetiségűnek vallották magukat, nem számított, hogy ki német, magyar vagy szláv. A katonai teljesítmény nem a nemzetiséghez, hanem az adott közösséghez kapcsolódott.

Az 1918-as háborús összeomlás és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után a korábban a közös hadseregben szolgálók számára nem az anyanyelv volt meghatározó, hanem egyéni döntéseken múlt, hogy ki hol szolgált tovább. Így fordulhatott elő, hogy a horvát származású Sztójay Döme (Sztojakovics Demeter) vagy a német születésű Werth Henrik a magyar haderő kötelékében maradt.

Az uralkodói családok esetében a születési hely viszont nem volt mellőzhető, így például a Habsburg királyi háznál sem volt lényegtelen, hogy kire milyen feladatok hárultak. A Történelemoktatók Szakmai Egyesületének elnöke, Nánay Mihály Habsburg főhercegek a Monarchia katonai vezetésében című előadásának fő kérdése az volt, hogy számított-e a felkészültség a főhercegek katonai szerepvállalásakor vagy ez „egy születési előjog, feudális hóbort” volt-e? Az előadó elmondta, hogy az első világháborúban nyolc Habsburg főherceg vállalt harctéri szerepet és futott be komolyabb katonai pályát.

Nánay szerint nem igaz, hogy egyértelműen eldöntött karrier és fenntartott hely várta a Habsburg család férfi sarjait a hadseregben, de kétségtelen, hogy lehetőségük volt a gyorsabb előmenetelre. Ferenc József neveltetése okán is szilárd álláspontot képviselt a kérdésben, szerinte egy Habsburg főhercegnek születésétől fogva alkalmasnak kellett lennie a hadvezetésre. Az első világháború során a katonai vezetésben szerepet vállaló főhercegek közül kevésbé agilis főparancsnoknak számított Frigyes főherceg, aki a keménykezű Conrad vezérkari főnök mellé ideálisnak bizonyult engedékenyebb személyisége révén, bár ezzel Conrad nem egyszer vissza is élt. Alkalmatlanságának köszönhetően megesett vele az a nem kis presztízsveszteség is, hogy az uralkodói székbe lépő IV. Károly (1916–1918) menesztette őt a főparancsnoki tisztségből. Nánay azonban emlékeztetett, hogy a Ferenc József uralkodása alatt szintén főhercegi rangú Károlyt annak ellenére, hogy a szarajevói merénylet után trónörökös volt, távol tartották a hadi eseményektől. A Habsburg-ház ún. magyar ágához tartozó József, a magyar katonák által „József apánknak” nevezett főherceg, a tehetséges és sikeres uralkodóházi leszármazottak közé tartozott. Szolgált az összes fronton, és az egyetlen sikeres Piave-akció is az ő nevéhez fűződött.

Kaba Eszter, a Politikatörténeti Intézet főlevéltárosa az első világháború történetének egy kevéssé ismert, forrásaiban is szegényebb fejezetéről tartott előadást Magyar hadifoglyok Oroszországban, orosz hadifoglyok Magyarországon címmel. (Az előadásban sajnos csak a magyar hadifoglyokra jutott idő.) A problémakör teljes megértéséhez először szükséges volt tisztázni a hadifoglyok jogállását, akikről papíron nyilvántartást kellett vezetni, de a gyakorlatban ez kevéssé valósult meg, aminek oka a hadifoglyok nagy tömegben és egy időben való érkeztetése volt, következményei pedig a hazaengedéssel kapcsolatos problémák voltak.

Az orosz munkatáborokba személykocsikban szállított magyar tisztek és a marhavagonokban összezsúfolt magyar legénység összlétszáma 1920-ban a források szerint 118 ezer fő volt, őket több nagy oroszországi táborcsoportokban helyezték el (pl. Omszk, Tomszk, Irkutszk). A városoktól néhány kilométerre, általában üresen álló gyárépületekből kialakított tábori barakkok, amelyek a legénység esetében lehettek félig földbe vájt, fűtetlen, a hó és a fagy ellen védelmet nem nyújtó szállások. Az időjárási viszonyok és a borzalmas higiéniai körülmények miatt fertőző betegségek (pl. tífusz) törtek ki a fogolytáborokban, de ezek ellátására megfelelő és elegendő gyógyszer vagy kötszer sem volt. Az egészségügyi kockázatot fokozták a szegényes étkezés miatti hiánybetegségek (pl. skorbut), illetve a rendkívül kemény talaj miatt egymásra halmozott temetetlen halottak. Kaba kutatása szerint a helyzet 1914–16 között még viszonylag konszolidált volt, a tömeges érkeztetés és a körülmények drasztikus romlása 1917-től következett be. Ellenpontozva a mostoha viszonyokat, a fogolytáborokban színes kulturális élet zajlott, amatőr színtársulatok alakultak, amelyek például Molnár Ferenc vagy Ibsen darabokat mutattak be, a szöveget emlékezetből vagy orosz fordításból rekonstruálva.

A konferencia záróelőadását a Hadtörténeti Múzeum munkatársai, Bálint Ferenc és Gondos László tartották Milyen hatása volt a technikai fejlődésnek a hadviselésre? címmel. Az előadás során a 19. század második felétől bekövetkező nagy iramú haditechnológiai fejlődés legfontosabb vívmányait, eredményeit és következményeiket mutatták be a kutatók. A technikai fejlődés mellett kiemelték, hogy az első világháború sajátossága lett a tömeghadsereg, amely az általános hadkötelezettség bevezetésének eredménye volt. A vívmányok közül külön említést érdemeltek a korszerűsített, ismétlő és sorozatlövésre alkalmassá tett, egyéni tüzérségi fegyverek, és a minden más hadihajót elavulttá tevő dreadnoughtok. A meglévő fegyverek és embermennyiség még önmagában nem voltak elegendők a háború sikeres megvívásához, meg kellett oldani a mozgósítást, amelynek alapköve a vasúthálózat fejlesztése volt.

A háborús felek közötti fegyverkezési és logisztikai versenyben bekövetkező patthelyzet hívta életre 1907-es hágai egyezményben betiltott harci gázok bevetését, amelyeket mindkét oldal rendszeresített az első yperni alkalmazást követően. A klórgáz belégzésen keresztül halált, a később bevetett mustárgáz a bőrön keresztül hólyagosodással, gyulladással és rendkívüli fájdalmakkal járó harcképtelenséget jelentett. Ezek ellen a gázálarcokkal, a gránátok okozta robbanások miatti fejsérülések ellen rohamsisakokkal védekeztek, az öltözetükben pedig az álcázás érdekében a hagyományos katonai egyenruhákat felváltották a terepszínű uniformisok.

Az első világháború az előadók szerint az első háromdimenziós fegyveres konfliktusnak tekinthető abban az értelemben, hogy a föld és a víz után már a levegőben is zajlott. A repülőgépeket kezdetben felderítésre használták, majd kisebb kézifegyverekből lőttek róluk, később az első bombaledobó szerkezetek is megjelentek. A harci járművek technikai fejlődéséről beszélve nem lehetett kihagyni a harckocsik megjelenését sem, amelyek kezdetleges terveit 1911-ben egy osztrák mérnök motorágyú néven benyújtotta a Monarchia hadvezetéséhez, de visszautasították azt. A tank fedőnéven később a britek által először bevetett járművek a nehéz talajon lassúak és lomhák voltak, könnyű célpontként szolgálva az ellenségnek. A háború későbbi részében kísérőgyalogsággal és páncéltörő puskával látták el őket a hatékonyság és a védelem növelése érdekében. Végül a francia Renault FT17 lett a modern harckocsik ősanyja.

Saját tapasztalatom, hogy diákként tanulás, míg történelem szakos pedagógusként tanítás szempontjából az első világháború vízválasztó témakör. A – szó szerint – több fronton és egymással párhuzamosan, szoros összefüggésben történő események, valamint a rendelkezésünkre álló hatalmas adatmennyiség átlátása és megértése komoly kihívás volt a padban ülve, és nem kevésbé az gyakorló pedagógusként sem. (Nem beszélve arról, hogy a téma feldolgozására mindösszesen néhány tanóra jut!) Meglátásom szerint a középiskolai történelemtanításnak- és tanulásnak is az egyik, ha nem a legbonyolultabb témaköre az első világháború, ami pont ezért az egyik legizgalmasabb is.

A konferencia előadásai összességében beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, egyetlen – véleményem szerint épp a fentiek miatt nem elhanyagolható – tényezőtől eltekintve. A négyszer másfél óra alatt elhangzott rengeteg új kutatási eredménynek, új nézőpontba helyezett meglévő ismeretnek és eddig eltérően értelmezett összefüggéseknek köszönhetően stabil lábakon álló tudásrendszerré állhattak össze az első világháborúról való ismereteink. Valóban sokat megtudtunk arról, hogy pedagógusként (is) mit érdemes tudnunk a „nagy háborúról”, viszont sajnos nem került elő, hogy hogyan érdemes és lehetséges mindezt megfogni, átadni vagy alkalmazni a történelemtanításban, milyen módon lehetne azt a néhány órát, ami rendelkezésünkre áll a diákokkal, érdekesen és tartalmasan eltölteni. Mivel a konferencia nagyrészt a közoktatásban dolgozó történelemszakos tanárokat célozta meg, ahogyan a rendezvény egyik szervezője is őket tömöríti, talán a téma feldolgozását segítő jó gyakorlatok, hasznos applikációk, ötletek hangsúlyosabban megjelenhettek volna. A magas színvonalú szakmaiság és tudományosság megtartása mellett ezt az aspektust mindenképpen érdemes lenne szem előtt tartani egy következő szakmai konferencia programjának összeállításakor.

Sujtó Attila

Ezt olvastad?

A szabadság gyermekei – A VII. Regionális Honismereti és Helytörténeti Tanári Műhely

2023. március 31-én A szabadság gyermekei címmel immár hetedik alkalommal rendezték meg Szegeden a nagy hagyományokkal bíró Regionális Honismereti –

X