Metternichtől a világháborús propagandáig – Médiatörténeti konferencia a Magyar Tudományos Akadémián

A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Médiatudományi Kutatócsoportja 2015. december 15-én tudományos konferenciát rendezett A véleménysajtótól a tömegsajtóig  Fejezetek a magyar újságírás történetéből (1848–1918) címmel. Megnyitójában Balogh Balázs, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgató-helyettese kiemelte, hogy a tárgyalt korszak komoly változásokat hozott a média történetében, hiszen – a társadalmi és a technikai fejlődésnek köszönhetően – a korábban nagyrészt csak a művelt rétegeket elérő sajtó valóban tömegtermékké vált, és egyes szerkesztőségek aktívan részt vettek a mindennapok alakításában.

Hatalmas tömegek számára ekkor váltak először elérhetővé a modern hírközlés által nyújtott szolgáltatások, melyeknek jelentőségét az amerikai magyar kivándorlók életéből vett példákkal igazolta: a 20. század elején hazai mércével mérve aprónak számító amerikai településeken esetenként akár 4-5 magyar nyelvű lap is működött, amelyek komoly szerepet játszottak a közösség életében. Gyakran előfordult például, hogy az írni-olvasni éppen hogy megtanult emberek amerikai hozzátartozóiknak írt leveleit a helyi posta az elégtelen címzés miatt nem tudta kézbesíteni, ezért a magyar lapok segítettek a címzettek felkutatásában.


Fotó: Horváth Imre

Az első előadások a Habsburg Monarchia 1840–1850-es évekbeli sajtópolitikájával foglalkoztak. Bárány Zsófiának, az ELTE BTK doktorjelöltjének az előadásából kiderült, hogy a nemzetközi sajtó reakciói már az 1830-as években is komolyan foglalkoztatták a birodalom irányítóit, Klemens von Metternich kancellár például rendszeresen kapott sajtószemléket, amelyeket – lapszéli jegyzeteinek tanúsága szerint – szorgalmasan olvasott. Az előadó azokat a sajtópolémiákat ismertette, amelyek a birodalom egyházpolitikáját kísérték: a német terülteken elsősorban a porosz sajtó tárgyalta azokat a magyarországi politikai feszültségeket, amelyek a vegyes házasságok kérdésének megoldatlanságát kísérték, és a (protestáns) porosz orgánumok felekezeti elfogultsággal vádolták a katolikus Bécset. A francia ultramontán sajtó ezzel szemben túlzottan „liberálisnak”, sőt egyenesen „eretneknek” találta Metternich irányvonalát. A Habsburg kormányzatot támogató sajtótermékek viszont védelmükbe vették a Lonovics József csanádi püspök vatikáni tárgyalásain elért eredményeket, és a katolikus tolerancia bizonyítékaként értékelték a vegyes házasságokat egyházjogilag tilosnak, de érvényesnek nyilvánító rendezést.

Paál Vince, Bárány Zsófia – Fotó: Horváth Imre

Manhercz Orsolya, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének adjunktusa az 1849 utáni sajtópolitika alakulását mutatta be. Az 1848-as forradalom komoly sokkot jelentett a bécsi politika számára. Ennek ellenére a neoabszolutista rendszer a sajtószabadság teljes felszámolására nem mert vállalkozni – többek között azért sem, mert felismerte a sajtóüzemek növekvő gazdasági jelentőségét –, ugyanakkor a politikai kockázatok minimalizálására törekedett, és számos intézkedéssel nehezítette meg a vállalkozók dolgát. Az 1849-es sajtótörvényben a lapok kiadásának engedélyezését például nagy összegű kaució fizetéséhez kötötték, nem engedélyezték a kolportázst (házalást), szigorú felelősségi szabályokat állapítottak meg, a sajtóperekben megszüntették az általában liberálisan ítélkező esküdtbíróságok illetékességét. Ezt a jogszabályt ugyanakkor a „rebellis tartományokban”, tehát Észak-Itáliában és Magyarországon nem is léptették életbe, itt kezdetben ostromállapot volt érvényben. A helyzet csak 1852-ben, az új sajtórendelettel változott meg, amelynek hatálya már Magyarországra is kiterjedt. Ekkor hozták létre a Preßleitungscomitée nevű szervezetet, amelynek a hazai sajtó irányítása és ellenőrzése mellett a külföldi lapok befolyásolására is törekednie kellett. Az új sajtóirányítási rendszer tehát formálisan fenntartotta ugyan a sajtószabadságot, azonban számos eleme az 1848 előtti, Metternich-féle módszereket idézte.

Ezt követően Ábrahám Barna, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa a szlovák sajtó fejlődését a felekezeti kérdés összefüggéseiben vizsgálta. A szlovákság katolikus többsége mellett komoly súllyal, kulturális befolyással rendelkezett az evangélikus kisebbség, és a két felekezet együttélését gyakran terhelték konfliktusok. Az első komoly közeledési kísérlet az 1830-as években történt, amikor Pesten interkonfesszionális alapon álló szlovák irodalmi egyesület jött létre. Az 1850-es években kimondottan szívélyes volt az együttműködés, a fő törésvonal az evangélikus egyházon belülre került, hiszen egyesek elfogadták, mások ellenezték, hogy a modern irodalmi nyelv alapjává a középszlovák nyelvjárást tegyék. A 19. század vége ismét a konfliktusok erősödését hozta, és a csatározásokban a sajtó is komoly szerepet játszott. Ebben az is közrejátszott, hogy a Katolikus Néppárt 1910 után militáns ultramontán irányvonalat vett fel, míg ellenlábasa, a Szlovák Nemzeti Párt evangélikus jellegű volt. A szlovák katolikusok vezére, Andrej Hlinka plébános, aki 1907-ben nemzeti hőssé vált a csernovai sortűz kapcsán, 1910-ben kibékült a sokak által szlovákellenesnek tartott püspökével, ezért a sajtó egy része árulónak nyilvánította, amire Hlinka a „hitetlen evangélikus befolyás” kárhoztatásával válaszolt. 1911-ben a pozsonyi szociáldemokraták lapja azzal vádolta meg a helyi katolikus újságot, hogy vesztegetési pénzeket fogadott el a budapesti kormánytól, amit heves polémiák követtek; végül a Szlovák Nemzeti Párt által kiküldött „bíróság” felmentette a szerkesztőséget a vád alól.

Ábrahám Barna – Fotó: Horváth Imre

A második szekció első előadója, Balogh János Mátyás, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának főlevéltárosa a dualizmus kori budapesti napilapok példányszámadatainak kutatásáról tartott előadást. Kiemelte, hogy a sajtótörténet egyik leggyakrabban feltett kérdése éppen erre vonatkozik, azonban nehéz világos válaszokat megfogalmazni. Már maga a fogalom sem egyértelmű, hiszen mást és mást jelent a nettó nyomott/ terjesztett/ értékesített példányszám. 1869-ig az állami hírlapbélyeg-kimutatásoknak köszönhetően pontos adatokkal rendelkezünk, a későbbi évtizedekre vonatkozóan azonban más – és esetenként bizonytalan értékű – forrásokra, így például a postai kimutatásokra, a nyomdászok becsléseire, a csak ritkán fennmaradó vállalati közlésekre, a hirdetési irodák katalógusaira, az egyedi közjegyzői ténytanúsításokra vagy a papírfogyasztási adatokra kell támaszkodni a munka során. Az előadó felhívta a figyelmet a különböző forrástípusokban rejlő lehetőségekre és buktatókra, majd ismertette a budapesti napilapok példányszámára vonatkozó becsléseket: ezek szerint 1863–1865 között körülbelül 18-21 ezer, míg 1916-ban már 1,2 millió lappéldányt nyomtattak ki naponta. A növekedés tehát a dualizmus korában mintegy negyvenszeres volt – ez sokszorosan nagyobb, mint a főváros és az ország olvasni tudó lakosságának növekedése. Jellemzően nem a már meglevő lapok tudták ilyen mértékben növelni olvasóik számát, a bővülés elsősorban az új laptípusok megjelenésének volt köszönhető, amelyek a korábbiaktól eltérő ár, terjesztés, stílus segítségével új olvasói rétegeket tudtak megszólítani, rendszeres lapfogyasztóvá tenni. A magyar piacon tehát a nemzetközi törvényszerűségek érvényesültek.

Paál Vince, a Médiatudományi Intézet munkatársa Gratz Gusztáv újságírói és politikusi pályájának összefüggéseit elemezte. A német családból származó Gratz diplomáciai karrierre vágyott, azonban nem rendelkezett kellő anyagi forrásokkal a megfelelő iskoláztatáshoz. Ezért, miközben jogi tanulmányait végezte, újságírónak állt, ami kielégítette közéleti ambícióit és jó színvonalú megélhetést is lehetővé tett a számára. Kolozsváron, Szász Károly Erdélyi Napló című lapjánál kezdett dolgozni. Írásaiban tetten érhető liberális szemlélete, kiállt például a nők egyetemi tanulmányai és az értelmiségi pályákon való érvényesülése mellett. Szász ajánlása nyomán lett a Pester Lloyd című lap munkatársa, ahol parlamenti tudósítóként dolgozott, ami hatalmas tárgyi tudáshoz és jó kapcsolati tőkéhez juttatta. Idővel egyre nagyobb megbecsültség övezte, például az ő kiváltságává vált, hogy interjút készíthessen az éppen megbukott miniszterelnökökkel. 1898-tól a Kölnische Zeitung és a bécsi Die Zeit újságok budapesti tudósítója lett. 1906-ban elhagyta a Pester Lloyd szerkesztőségét, és a rivális bécsi politikai napilap, a Neue Freie Presse tudósítója lett – ez számított a korszak talán legtekintélyesebb pozíciójának egy magyar újságíró számára. Gratz nagy szerepet játszott a Társadalomtudományi Társaság megalapításában, 1901-ben részt vett a társaság folyóirata, a Huszadik Század létrehozásában, és 1903-ig annak főszerkesztőjeként működött. A sajtót később aktív politikusként is fontos eszköznek tekintette, egyszerre volt újságíró és politikus.

Klestenitz Tibor, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa a budapesti bulvársajtó és a politika kapcsolatáról beszélt négy filléres lap – az Esti Újság (1896), a Reggeli Újság (1897), az Új Lap (1902) és A Nap (1904) példáján. Ezek számára fontos témát jelentett a politika, azonban már mint a szórakoztatás eszközére is tekintettek rá, ezért megszüntették a hír és a fikció éles elkülönítését. A legnépszerűbb orgánumban, A Napban pedig esetenként a hírlapok és az élclapok jellegzetes tartalmi elemei keveredtek egymással. A Rákosi Jenő érdekköréhez tartozó Esti Újság kivételével a vizsgált lapok az alsóbb társadalmi rétegek képviselőiként igyekeztek bemutatni magukat, megkülönböztetve a nép és az elit világát, és magukat mindig az utóbbi oldalára állítva reprezentálták. Azzal érveltek, hogy mindenki számára elérhetővé teszik a politikusok által féltékenyen őrzött közügyeket, és hozzájárulnak a hatalom ellenőrzéséhez, a nyilvánosság körének bővítéséhez. Ehhez – főleg a Cséry Lajos vállalkozó által ingyenes kiadványként indított Reggeli Újság és a katolikus bulvárlap, az Új Lap esetében – erős antizsurnalizmus is társult, vagyis az az igény, hogy elkülönítsék magukat a kártékonynak, szenzációhajhásznak láttatott többi tömeglaptól, ezáltal sajátos erkölcsi vonzerőt kölcsönözve a maguk számára.

(KlestenitzTibor – Fotó: Horváth Imre)

A harmadik szekciót nyitó előadásában Tóth Benedek, a Szegedi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének adjunktusa a tárca beszédmódjának alakulását ismertette a 19. század második felének osztrák és magyar sajtójában. A tárca az 1840-es években tett szert nagy népszerűségre az osztrák lapokban; a műfaj formálisan úgy határozható meg, mint az újságoldal kétharmadánál futó tárcavonal alatt megjelentetett szöveg; azonban valójában sajátos beszédmódot és világlátást is jelentett. Egyik jellemző formája a Wochenplauderei, a „heti csevegés”, amelyet a könnyedség, a szubjektivitás, a szerző személyiségének meghatározó jelenléte jellemez a leginkább. A Wochenplauderei hamar igen népszerűvé vált a bécsi sajtóban, legtehetségesebb képviselői komoly közéleti befolyáshoz, jelentős honoráriumokhoz jutottak. Magyarországon viszont a műfaj sokáig egyáltalán nem jelent meg, adaptálására csak az 1860-as években történtek az első kísérletek, de Gyulai Pál még az 1890-es években is a jó tárcairodalom hiányára panaszkodott. Nálunk a tárcát sokáig a politikai témák tárgyalása, illetve a folytatásos regények jelentették, a Wochenpaluderei átvételére az 1860-as években Kecskeméthy Aurél (Kákay Aranyos álnéven), illetve Ágai Adolf (mint Náday Ezüstös, illetve később Porzó) tett kísérletet. A Wochenplauderei tulajdonképpen nem más, mint egy nagyváros térben szervezett krónikája, amelyet a folyamatosan mozgásban lévő megfigyelő személyisége határoz meg. Fő módszere az egyes tárgyak kiragadása eredeti kontextusukból, hogy ezáltal egyfajta új szimbolikus rendet, „ellentért” lehessen létrehozni, amely menedéket jelenthet a kulturális emlékezet számára az aktuálpolitika által meghatározott hétköznapi gondolkodás beidegződéseivel szemben.

A következő előadások a Habsburg-ház magyarországi imázsának alakulását tárgyalták a sajtó szemüvegén keresztül. Landgraf Ildikó, az MTA BTK Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa azt mutatta be, hogy a 19. század legnépszerűbb képes hetilapja, a Vasárnapi Ujság milyen szerepet játszott az imázs, illetve a népi emlékezet alakításában. A Vasárnapi Ujság önmeghatározása szerint az egész társadalmat meg kívánta szólítani, azonban elsősorban a vidéki értelmiségnek köszönhette sikerét, amiben döntő szerepet játszottak az illusztrációk és a képriportok. A lap Jókai Mór szellemi terméke volt, 1867 előtt kényesen kerülte a politikát, bár bátorságra vall, hogy 1860-ben közölte Petőfi Sándor arcképét. 1867-ben a kiegyezést a Batthyány-kormány tagjainak portréival köszöntötte, a Ferenc József koronázásról készült képet pedig a szemközti újságoldalon a komáromi vár látképével ellensúlyozta – ez igen jellemző volt a képszerkesztés gyakorlatára. Az 1948-as néprajzi gyűjtések arra mutatnak, hogy a lap által közölt történetek élénk hatást gyakoroltak a népi emlékezetre. Egyes mondák szerint például Ferenc József az édesanyja hatására rendelte el 1849-ben a kegyetlen megtorlást – a Vasárnapi Ujság pedig negatív kontextusban, a reakció képviselőjeként szerepeltette Zsófia főhercegnőt. A pozitív példát a hetilapban Erzsébet királyné jelentette, és a róla közölt történet, amely szerint egy kórházlátogatása során személyesen bátorította a lába amputációjára váró Jóska cigányt, számos mondában bukkan fel újra. Az előadó azonban felhívta rá a figyelmet, hogy téves lenne általánosítani, hiszen számos olyan elterjedt monda létezik – így például az aradi tizenhármaknak küldött, de elkésett királyi kegyelemről, vagy a Rudolf trónörökös által elkövetett gyilkosságról szóló történet – amelyeknek semmilyen előképe sem található meg a Vasárnapi Ujságban.

Turbucz Dávid, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa a Habsburg uralkodók név- és születésnapjainak ünneplését vizsgálta az első világháború éveiben. Az előadó érdeklődése Horthy Miklós vezérkultuszának kutatása kapcsán ébredt fel a kérdés iránt, hiszen a kormányzó kultuszának építői felhasználták az előzményeket, ám ezzel a témával a tudományos kutatás eddig még keveset foglalkozott. Az előadás forrásbázisát a Pesti Hírlap, a Budapesti Hírlap, Az Újság, a Budapesti Közlöny és a Népszava cikkei alkották. 1914 után a háborús propaganda nagy szerepet játszott az uralkodói születésnapok ünneplésében is, amelyek hivatalos állami ünnepnek számítottak, katonai jelleggel bírtak (ekkor tartották például a Ludovika Akadémián a tisztavatást). A névnapokról szintén megemlékeztek, ám a külsőségek szerényebb keretek között maradtak. Ez a kettősség a hírlapi méltatásokban is megfigyelhető, amelyek a születésnapok alkalmából sokkal lelkendezőbb hangvételűek voltak. A közvetített üzenet szerint az egész nemzet ünnepel, rajongó szeretettel veszi körül uralkodóját. A nemzet és az államfő egysége olyan gondolat, amelyet minden kultusz alkalmaz, azonban ebben az esetben az uralkodót kifejezetten nemzeti királyként igyekeztek beállítani. Gyakran sugallták azt, hogy Ferenc József személye a háborús győzelem biztosítéka, hiszen rászolgált az isteni jutalomra, mivel sokat szenvedett (elsősorban felesége erőszakos halála miatt), és mert bölcs, öregsége ellenére is szorgalmas és erőteljes. IV. Károly uralkodása alatt jelentősen kevesebb köszöntő cikk született, ami elsősorban a háborús propaganda visszaszorulásával magyarázható. A cikkek feltehetően sokszor inkább a hivatalos elvárásokat tükrözik – ezt jelzi az is, hogy a Népszava egyetlen cikkben sem emlékezett meg az uralkodói ünnepekről.

Paál Vince, Bárány Zsófia, Manhercz Orsolya, Ábrahám Barna – Fotó: Horváth Imre

Szabó Ferenc János, az MTA BTK Zenetudományi Intézetének munkatársa az első világháború hangzó emlékeiről tartott előadást, amelyet számos korabeli hangfelvétel bemutatása színesített. Az általános szakirodalmi nézet szerint a világháború kitörése valósággal kettétörte az éppen csak kamaszkorában járó magyar hanglemezkiadást, az alapkutatásai nyomán kirajzolódó kép szerint azonban ez nem teljesen felel meg a valóságnak. Az 1900-as években négy nemzetközi és egy magyar cég (az 1908-ban alakított Első Magyar Hanglemezgyár) készített magyar nyelvű felvételeket. A világháború éveiből csak nagyon esetlegesen, elsősorban magángyűjtőknél maradtak fenn lemezek, bizonytalan, hogy ténylegesen hány felvétel készülhetett. 1915-ben számos probléma (köztük a nyersanyaghiány, a szakemberek besorozása) miatt a magyar gyár csődbe ment, a külföldiek azonban továbbra is készítették hanglemezeket, igaz, a brit és amerikai társaságok magyar nyelvű lemezeiket Berlinben, illetve New York-ban rögzítették. Nagy számban jelentek meg propagandakiadványok: hazafias nóták, Ferenc József-dalok, hangjátékok, amelyek patrióta, érzelgős gondolatokat közvetítettek, ugyanakkor a realitás illúzióját igyekeztek megteremteni, például speciális hanghatások segítségével, mintha élő közvetítést adtak volna a frontról. A háborús hírközlés gyakori témája volt a kabarészámoknak is, például zenés hangulatjelentést adtak a francia frontról, az 1915-ös Mister Neutral című hangjátékban pedig egy elképzelt amerikai haditudósítót figuráztak ki. Gyakran előfordult az is, hogy korábbi, nagy sikert elérő jeleneteket adaptáltak a háborús viszonyokra, így született például Gyárfás Dezső Háborús mozifelvevő című jelenete.

Klestenitz Tibor

Ezt olvastad?

2023. december 7-én került sor az Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen (EKKE) működő parlamentarizmustörténeti (NKFIH OTKA K 134378) kutatócsoport konferenciájára a
Támogasson minket