„Mi, a rendszer ellenségei” – internálás, kényszermunka és kitelepítés a Rákosi-korszakban

Idén hetven éve nyitották meg a recski kényszermunkatábort. Ez a szomorú évforduló adta az ötletet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) számára, hogy rendezvénysorozatot indítson Magyar gulág címmel, amelyen a magyarországi kommunista táborvilágot mutatja be. E rendezvénysorozat keretében Mi, a rendszer ellenségei címmel tartottak konferenciát 2020. szeptember 16-17-én a NEB Hivatalának konferencia-termében, amelyet online is közvetítettek a NEB Facebook-oldalán.

A recski kényszermunkatábor az Andrássy út 60. és a 301-es parcella mellett a harmadik olyan emlékezethelynek számít, amely magába sűríti mindazt, amit a kommunista diktatúra elkövetett a magyar társadalom ellen

– emelte ki Földváryné Kiss Réka, a NEB elnöke megnyitóbeszédében. Fontos tudnunk, hogy miként érhették el a hatalom birtokosai azt, hogy a bírósági eszközök megkerülésével bizonyos, jelentős társadalmi csoportokat kiszorítsanak a társadalom életéből, sokszor a fizikai létüket is kockáztatva. Földváryné Kiss Réka arra is felhívta a figyelmet, hogy a rendezvény-sorozat – és benne jelen konferencia – koncepcióját a NEB tagja, Bank Barbara állította össze, és bár a koronavírus-járvány jócskán átírta az eredeti terveket, a NEB továbbra is törekszik rá, hogy az 1945 utáni történelemre vonatkozó kutatásait a lehető legszélesebb körben ismertesse.

Földváryné Kiss Réka (állva), Ötvös István, Müller Rolf, Ö. Kovács József. Forrás: NEB-fotó

Az általánosabb kérdéseket, átfogó időszakot vizsgáló előadások egyikét Ötvös István tartotta, aki Törvényes erőszak? című előadásában rámutatott, hogy az erőszak a kommunista berendezkedés működésének immanens része volt, amelyet a legitimitás hiánya miatt alkalmazott. Működtetését az a lenini újítás tette lehetővé, hogy a párt mint a forradalmi eszme letéteményese beépült az államgépezetbe, ami azt eredményezte, hogy az állampolgárok nem tudták magukat kivonni a hatása alól. Ö. Kovács József arra hívta fel a figyelmet, hogy a paraszti társadalom igencsak megszenvedte a drasztikus kényszerkollektivizálást, és az ellene alkalmazott állami erőszak tovább folytatódott nemcsak 1953, hanem az 1956-os forradalom és szabadságharc után is. Müller Rolf a kommunista erőszakgépezet egyik legfontosabb végrehajtó szervének, a politikai rendőrségnek a keletkezését mutatta be. Hangsúlyozta, hogy az itt tevékenykedők nagyrészt a korábbi illegális kommunista párt tagjai közül kerültek ki, ahonnan komoly fegyelmet hoztak magukkal, egyúttal múltbeli tevékenységük során maguk is sokszor elszenvedték az erőszakot, így többüket a személyes bosszú vágya vezérelte, de küldetéstudatuk is nagyon erős volt.

Ötvös István (állva), Földváryné Kiss Réka, Müller Rolf, Ö. Kovács József. Forrás: NEB-fotó

A kommunista hatalom a társadalom drasztikus átalakítását tűzte ki célul, a végrehajtás során pedig nem válogatott az eszközökben. Az internálást, azaz a rendőrhatósági őrizetet már 1945-ben használták mindazok ellen, akiket a rendszer ellenségeinek tartottak, ahogyan azt Szokolay Domokos bemutatta Sopron példáján keresztül. Az internálás azért is számított különösen kegyetlen bánásmódnak, mert nem kellett hozzá bírósági ítélet, ezért időtartama is bizonytalan volt. Bedők Péter Zala megyét vizsgálva mutatott rá, hogy komplett családok tömegeit költöztették a hortobágyi zárt táborokba, s hogy milyen szenvedéseket kellett kiállniuk, azt jól példázta Tóth Gábor előadása, amely Kajsza József és családja elhurcolásának történetét vázolta fel, de további adalékokat is hallhattak az érdeklődők a második napot záró, Szokolay Domokos, Hantó Zsuzsanna, Mari Albertné Vecsernyés Aranka és Bank Barbara részvételével zajló kerekasztal-beszélgetésen.

Rákosi Mátyás beszédet tart. Részlet a „Mi, a rendszer ellenségei” — Kommunista táborvilág Magyarországon című filmből

A teljes családok elleni atrocitásoknak nem a zárt tábor volt az egyetlen formája. A Budapesten élő arisztokratákra, az 1945 előtti fegyveres erők magasabb rangú tisztjeire, a fontosabb tisztségviselőkre, a polgári réteghez tartozókra, valamint az egyházi személyekre egyaránt osztályellenségként tekintettek, ezért igyekeztek tőlük megszabadulni. Ezt úgy oldották meg, hogy vidékre, kijelölt kényszerlakhelyre száműzték őket, egyúttal vagyonuktól is megfosztva őket, ahogy az érzékletesen kiderült Kis-Kapin Róbert és Breuer Klára előadásaiból. Dombi Gábor arra mutatott rá, hogy a kitelepítésnek rengeteg zsidó vallású vagy származású család is áldozatául esett, sőt, ahogy Németh Linda előadásából kiderült, közülük jópáran holokauszt-túlélők voltak. A kitelepítést nem egy egyszerű költözésnek kell elképzelni – 24 óra alatt, kijelölt lakóhelyre, sokszor félkész házakba kellett betelepülni az áldozatoknak, hátrahagyva vagyonukat, kapcsolatrendszerüket, munkájukat, gyermekeik iskoláit, és úgy kezdeni újra életüket, hogy csak fizikai munkát vállalhattak, azokat is meghatározott helyen. A vagyont a későbbi évtizedekben sem kapták vissza, és az életpályákban érezhető törések álltak be, ahogy az eseményeket egykor megélő Turnovszky Éva megrázó, Már akkor is éltem… című előadásából kiderült. Érdekes – és egyben felemelő – volt hallani akár nála, akár Erdős Kristóf mikrotörténeti vizsgálódásra épülő előadásában, hogy a kitelepítetteket vagy a zárt táborokba hurcolt családokat sokszor segítették hátrahagyott ismerőseik, a helyben élők vagy az egyházi felekezetek közösségei. Hasonlóan szolidárisak voltak az emberek a déli és nyugati területekről kitelepített, embertelen körülmények közé, és hosszú távon végül pályájuk vagy az ország elhagyására kényszerített szerzetesekkel is – derült kis Soós Viktor Attila előadásából. Persze a kommunista párt nemcsak a katolikus egyházzal szemben lépett fel. Földváryné Kiss Réka arra mutatott rá, hogy a protestáns egyházakkal sem bántak kesztyűs kézzel, és a lelkészeket egyházi elöljáróikon keresztül tartották sakkban.

Soós Viktor Attila. Forrás: NEB-fotó

A zárt táborok és a kitelepítések mellett a kommunista vezetés fontos szerepet szánt a társadalom megtörésében a szovjet mintára kialakított kényszermunkatáboroknak, amelyeknek világába Bank Barbara két (a másodikat Gacsályi Ádám helyett megtartva), Marschal Adrienn pedig egy előadásában vezette be a hallgatóságot, de ezt a kérdéskört tárgyalta az első napot záró kerekasztal-beszélgetés is Bank Barbara, M. Kiss Sándor és Szokolay Domokos részvételével. A kényszermunkatáborokat – a rendszer ellenségeinek megtörésén túl – azzal a céllal is hozták létre, hogy lakóikkal súlyos fizikai munkát végeztetve nagyberuházásokat vitelezzenek ki, illetve bányákban dolgoztassák őket. Csolnokon például az elítéltekkel barnaszenet, Recsken az őrizetesekkel követ termeltettek ki. A kistarcsai helyszínt a 19. század végén kezdték felfejleszteni. A terület 1932-ben került a Belügyminisztérium felügyelete alá, s ekkor hoztak létre rajta internálótábort. Főleg politikai foglyokat őriztek itt, majd később, a deportálások idején zsidók őrizetére használták. 1945-ben újra internálótábor lett belőle, és ekkori lakói a Budapestről eltüntetni kívánt értelmiségiek lettek. 1947-ben már rendőrlaktanyaként használták. 1949-ben felszámolták a Buda-Dél internálótábort, s őrsége, táborparancsnoka és az internáltak egyaránt Kistarcsára kerültek. 1950. május 5-én hajnalban, az Államvédelmi Hatóság emberei szabályosan elfoglalták a tábort, majd központi gyűjtőtáborként használták. Ettől kezdve kettős funkcióban működött: ide szállították a véghatározat kihirdetése után az internáltakat, illetve innen osztották szét az őrizeteseket a többi, ÁVH igazgatása alatt álló táborokba.

Bank Barbara (állva) és Soós Viktor Attila. Forrás: NEB-fotó

A kistarcsai internálótábort követte az 1950 júliusában létrehozott titkos recski kényszermunkatábor, 1951 februárjában a tiszalöki kényszermunkatábor, majd 1951 októberében a kazincbarcikai kényszermunkatábor. Utóbbiak internáltjai szögesdróttal körülvett, ÁVH-s őrök által szigorúan őrzött területen raboskodtak. Kazincbarcikán félig kész négyemeletes lakóépületekben helyezték el őket. Ide azokat internálták, akik a Szovjetunióban töltött hadifogságukból tértek haza. Velük építtették fel az itteni vegyi kombinátot, a Tiszalökön őrzött raboknak pedig az épülő vízerőművön kellett dolgozniuk.

Emlékmű napjainkban Recsken. Fotó: Maróti Zsolt Viktor

A recski kényszermunkatábor története 1950. július 19-én hajnalban kezdődött, amikor 35 internált fegyveres kísérettel a Recsk község felett magasodó Mátra részét képező Csákánykő nevű hegy aljába érkezett. A szovjet mintára létrehozott tábort az internáltakkal építtették fel, és 1950 decemberétől – akárcsak a Szovjetunió GULAG-rendszerében – büntetőbarakkot is jelöltek ki benne, ahova a belső őrség által kijelölt 150 internáltat csoportosítottak át. Ők kezdték meg először a nehéz fizikai munkát a kőbányában, és este az utolsók, akik elhagyhatták a munkaterületet, kisebb adag ételt kaptak, mint a többiek, és nem hagyhatták el a külön szögesdróttal elzárt büntetőbarakkot. A kényszermunkatáborban nemcsak nekik jutott ki a szadista bánásmódból, hanem minden „táborlakónak”. Az államvédelmi belső őrség többféle kínzást kitalált és működtetett, például a vizesvermet, a szekrényfogdát vagy a gúzsbakötést. A recski kényszermunkatábort ugyan 1953-ban megszűntették, és 1957-ben a földdel tették egyenlővé léte mégsem merült feledésbe, pedig a hatalom mindent megtett azért, hogy így alakuljon: a szabadulókkal titoktartási nyilatkozatot írattak alá, és mivel a tábor léte 1953 és 1989 között államtitoknak minősült, megszegése esetén több éves börtönbüntetéssel néztek volna szembe az egykori fogvatartottak. Recsk méltán vált a magyarországi kommunista diktatúra brutalitásának egyik jelképévé.

Az egyik legkegyetlenebb kínzási módszer helyszíne, az úgynevezett vizesverem. Fotó: Maróti Zsolt Viktor

A kétnapos konferencia egyik legfontosabb üzenetének talán azt tekinthetjük, hogy vannak bűnök, amelyekre emlékezni és emlékeztetni kell, hogy ne merülhessenek feledésbe. Ha a számadatok mögött látjuk az embereket, az általuk átélt szenvedéseket, akkor megérthetjük, mit jelentett, ha valakit annak idején „a rendszer ellenségeként” bélyegeztek meg.

Szőts Zoltán Oszkár

A konferencia programja ide, a konferencia főszervezőjével, Bank Barbarával készült interjú ide, a Magyar gulág program keretében készült Mi, a rendszer ellenségei — Kommunista táborvilág Magyarországon című dokumentumfilm pedig ide kattintva érhető el.

 

Ezt olvastad?

Hogyan fonódik össze a propaganda, a kultúra és a diplomácia két olyan ország kapcsolatában, amelyek a vasfüggöny különböző oldalaira kerültek
Támogasson minket