Mi történt Pákozdnál 1848-ban?

Szeptember 29-én a magyar honvédek, nemzetőrök és népfelkelők Pákozd-Sukoró térségében megütköztek a Jelačić horvát bán által vezetett csapatokkal.  Az összecsapás tétje az volt, hogy a Magyarországra támadó sereget sikerül-e visszaverni, megteremtve ezzel a lehetőséget a katonai ellenállás megszervezésére. 

1848 nyara során a feszültség egyre jobban kiéleződött Bécs és Pest-Buda közt. E konfliktusba az udvar oldalán mindinkább bekapcsolódott a horvát nemzetiség is. A horvátok politikai vezetői már 1848 tavasza óta követelésekkel léptek fel a magyar kormány irányába. Ebben komoly szerepet játszott a március 23-án horvát bánná kinevezett Josip Jelačić vezérőrnagy is, akinek személyében egy, a bécsi udvarhoz közeli vezető irányítása alá kerültek a Dráván túli területek.


Josip Jelačić. Kép forrása: Wikipedia

A bán az elkövetkező hónapokban mind adminisztratív, mind katonai szempontból sikeresen szervezte meg a horvát mozgalmat. A magyar kormány által kiharcolt áprilisi törvényeket nem hirdette ki, ugyanakkor saját hatáskörében intézkedett a jobbágyfelszabadítás végrehajtásáról, megnyerve ezzel a maga részére a közvéleményt. A magyar kormány létezését nem ismerte el, s mindennemű hivatalos kapcsolatot megtagadott azzal. Tisztségéből ugyan június 10-én az uralkodó hivatalosan felfüggesztette, Jelačić azonban e felszólításnak nem engedelmeskedett. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy a bécsi udvar nem hivatalos keretek közt tevékenysége folytatására buzdította őt.

A kormány reálisan látta, hogy milyen veszélyekkel járhat egy esetleges horvát támadás, ezért igyekezett biztosítani a megfelelő védelmet a Dráva vonala mentén. Június 13-án Szemere Bertalan belügyminiszter Tolna, Baranya, Somogy, Vas és Zala megyékből összesen 14000 nemzetőr mozgósítását rendelte el, Mészáros Lázár hadügyminiszter pedig több katonai zászlóaljat rendelt a drávai védvonalra. A védelem megszervezésében a június 22-én a térség kormánybiztosává kinevezett Csány László is fontos szerepet játszott.


Csány László. Kép forrása: Wikipedia

Július 6-án a mozgósítások által már 23000 nemzetőr, 1200 honvéd és 5200 sorgyalogos, valamint lovas katona állomásozott a Dráva mentén. Problémát jelentett viszont, hogy e haderő fegyverzete meglehetősen hiányos volt, illetve a csapatok többsége híján volt a kellő tapasztalatnak. A nemzetőrök ráadásul csupán ideiglenesen alkalmazható, elsődlegesen rendészeti célokra fenntartott alakulatok voltak, s ezáltal a katonai szolgálatban történő alkalmazásuk problémásnak bizonyult.

Gondot jelentett továbbá az is, hogy a császári-királyiseregből átvett,a  magyar kormány fennhatósága alá rendelt alakulatok lojalitása kétségesnek bizonyult. A drávai sereg parancsnokaként kinevezett Franz Ottinger vezérőrnagy például titokban Jelačić-csal is felvette a kapcsolatot, s mikor erről Csány László kormánybiztos és a közvélemény tudomást szerzett, lemondott pozíciójáról. Helyére augusztus 14-én ideiglenesen Melczer Andor ezredest, majd augusztus 19-én gróf Teleki Ádám vezérőrnagyot nevezték ki.

A fegyverkezés mellett történtek kísérletek a konfliktus békés rendezésére is. Július 29-én Batthyány és Jelačić megbeszélést tartottak Bécsben, erről azonban nem maradt fent semmilyen írásos forrás, a kortársak beszámolói pedig eltérően számolnak be az eseményről. Annyi azonban bizonyos, hogy javulást e tárgyalás nem hozott a két fél viszonyában.

Augusztus 27-én a magyar kormány már a perszonálunió, illetve a Magyarországtól való elszakadás lehetőségét is felajánlotta a katonai konfliktus elkerülése végett, a bán azonban nem volt hajlandó tárgyalásba bocsátkozni, mivel célja az önálló magyar had- és pénzügyminisztériumok megszüntetése volt.

Jelačić mindeközben tovább folytatta a Magyarország elleni offenzívára való felkészülést. Szándékát jelezte augusztus 28-i, Rajačić pátriárkához írt levelének részlete is: „A napokban a magyar határnál jelentékeny erő fog összegyűlni, aztán előrenyomulunk és támadunk”. Augusztus 31-én csapatai megszállták a magyar közigazgatás alá tartozó Fiume városát is. Jelačić helyzetének erősödését jelezte az is, hogy az uralkodó szeptember 4-én visszavonta a bán korábbi felmentését.

Szeptember 11-én Jelačić csapatai megkezdték a Dráván való átkelést, ezzel hivatalosan is megindítva a Magyarország elleni támadást. Hadereje ekkor 51117 főt számlált. A sereg harci értékét csökkentette azonban, hogy jelentős volt az irreguláris csapatok aránya, illetve a hadsereg felszereltsége is hagyott kívánnivalót maga után (olyannyira, hogy a katonák egy része lőfegyverrel sem rendelkezett). A bán által vezetett csapatok a császári fekete-sárga zászlók alatt indították meg az offenzívát, így tehát már a kortársak számára is nyilvánvaló lehetett az, hogy valójában Bécs álla horvát mozgalom hátterében.

A Drávát védő magyar sereg az offenzíva indulásakor 26000 főt számlált ugyan, közülük azonban 20000 fő nemzetőr volt. A nemzetőr csapatokat pedig éppen ebben az időben, szeptember 12-én váltották, s a pótlásra érkező zászlóaljak jelentős része nem érkezett meg időben a táborba. A kevésbé képzett és felszerelt haderőnek így nem lehetett esélye a Dráva védelmezésére, s Teleki vezetése alatt a sereg Nagykanizsáról Keszthely irányába vonult vissza.

A drávai eseményektől függetlenül, de szeptember 11-i hatállyal lemondott a Batthyány Lajos vezette kormány. Ennek hatására a drávai magyar sereg parancsnoka, Teleki Ádám kijelentette, hogy a törvényes magyar hatalom megszűnte miatt nem hajlandó szembeszállni Jelačić seregével.  Bár a hatalmi krízis megoldása végett Batthyány Lajost István nádor az elkövetkező napokban ismételten kinevezte miniszterelnökké, Teleki e magatartásával elvesztette a kormány és a hadvezetés bizalmát. Szeptember 15-én így a vezérőrnagyot felmentették pozíciójából. Batthyány javaslatára István nádort kérték fel arra, hogy vállalja el a drávai sereg parancsnokságát, aki el is fogadta a felkérést.

A hadmozdulatok politikai legitimitása az ellenség oldalán is kétségesnek bizonyult. Szeptember 14-én a drávai sereg néhány százada egy küldöttséget menesztett a bánhoz, felszólítva őt arra, hogy mutassa fel azon hivatalos hadparancsot, amely számára a Magyarország elleni támadást elrendelte. Jelačić ezzel azonban nem rendelkezett, mivel a bécsi udvar ekkor még nyíltan nem akarta felvállalni a fegyveres konfliktust.

A horvát sereg előrenyomulásával párhuzamosan a Dunántúlon megkezdődött a szabadcsapatok szervezése, illetve szeptember 19-én Batthyány miniszterelnök népfelkelést hirdetett az offenzíva által érintett megyékben. A népfelkelő és szabadcsapatok jelentőségét elsősorban nem harci értékük jelentette, hanem az, hogy a támadó haderő utánpótlását veszélyeztették, illetve a főseregtől leszakadozó erőit több alkalommal rajtaütésszerűen megtámadták.

A sereg vezérévé kinevezett István nádor megpróbált tárgyalást kezdeményezni a bánnal, s reménykedett benne, hogy a konfliktust békés módon is sikerülhet rendezni. A bán azonban nem jelent meg a Habsburg főherceggel megbeszélt találkozón. Ez a korszakban igen komoly sértésnek számított, emellett pedig arra is következtetni engedett, hogy a bán a bécsi kormánykörök támogatását is élvezi, ha megengedheti magának azt, hogy egy Habsburg főherceggel szemben így járjon el.  István nádor ennek hatására végül a lemondás mellett döntött, s rövidesen Bécsbe távozott.


Móga János 1840 körül. Kép forrása: Wikipedia

A visszavonuló sereg parancsnokságát ezt követően Móga János altábornagy vette át, aki a Velencei-tó északi partjára, Pákozd – Sukoró – Pátka térségébe vonult vissza. A parancsnoksága alatt álló sereg ekkor közel 18000 főt számlált. Szeptember 28-án a vezérkar, illetve az országgyűlés kiküldött biztosai – köztük Batthyány miniszterelnök is – hadi tanácskozást tartottak, ahol éles vita bontakozott ki a jövőbeni teendők kapcsán. Móga, illetve a sereg vezérkara ugyanis folytatni kívánta a császári-királyi sereg elől történő visszavonulást, míg az országgyűlési biztosok a visszavonulás beszüntetését és ütközet vállalását kívánták elérni. Batthyány fellépése által végül Móga altábornagy megígérte, hogy amennyiben Jelačić serege ismételten előrenyomulna, abban az esetben seregével megkísérli az ellenséges had megállítását.

Batthyány ezt követően másnap hajnalban Székesfehérvárott még egy alkalommal megkísérelt tárgyalást kezdeményezni Jelačić bánnal, aki azonban nem volt hajlandó fogadni őt. A miniszterelnök hamarosan Bécsbe utazott, s lemondott tisztségéről.

A magyar sereg szeptember 29-én a Velencei-tótól északra található dombokon, a Császárvíz-patak mögött foglalta el védekező pozícióit. A patak mentén  a terep enyhén mocsaras volt, s ez nehezítette a támadó sereg mozgását. A sereg balszárnyát a Velencei-tó fedezte.


A csata ábrázolása Franz Xaver Zalder litográfiáján. Forrás: Wikipedia

A földrajzi viszonyok tehát kedvező állást biztosítottak a seregnek, azonban fennállt annak a veszélye, hogy Jelačić a sereg jobbszárnyát áttörve egy átkaroló hadművelettel meggátolhatja annak visszavonulását és akár teljesen meg is semmisítheti azt, hiszen a balszárny irányában a Velencei-tó meggátolta volna az elvonulást.

A bán ennek szellemében indította meg támadást, s a császári-királyi sereg balszárnya Kempen vezérőrnagy irányítása alatt Milpökh ezredes által vezetett magyar jobbszárny ellen indult meg. A gyalogsági támadás során elhúzódó harc bontakozott ki, de a magyar erők végül sikeresen megvédték pozícióikat és visszaszorították a császári-királyi erőket. A gyalogság mellett ebben nagy szerepe volt a megfelelően felállított tüzérségnek, illetve a sereg oldalát fedező lovasságnak is. 

Ezt követően a császáriak a magyar sereg centruma, illetve balszárnya ellen lendültek támadásba, azonban mind a gyalogsági, mind a lovasrohamokat sikeresen visszaverte az itt elhelyezett magyar gyalogság, illetve tüzérség. Utóbbiak eredményességét bizonyítja, hogy egy anekdota szerint maga Jelačić is azt hitte, hogy Pákozdnál francia tüzérek harcoltak a magyar fél oldalán.  A császáriak a sikertelen rohamokat követően visszavonultak a Császárvíz túloldalára, s nem tettek újabb kísérletet az áttörésre.


A pákozdi csata. Kép forrása: Wikipedia

Jelačićot alighanem meglepte a magyar sereg jól szervezett ellenállása, s emiatt úgy döntött, hogy nem kockáztat meg további támadásokat, félve attól, hogy az újabb kudarcok felbomlaszthatnák seregét. Helyzetét nehezítette az is, hogy a hadsereg hátában ekkora már jelentős számú népfelkelő csapatok alakultak, amelyek a hátrahagyott helyőrségeket megtámadták, s gyakorlatilag elzárták a sereg utánpótlási vonalait.

Az elért sikerek ellenére magyar részről is bizonytalanság mutatkozott meg. Móga altábornagy továbbra is tartott attól, hogy Jelačić megpróbálja átkarolni a sereg jobbszárnyát, vagy esetleg az éjszaka során frontális támadást indít a magyar sereg ellen, ezért Martonvásárra vonult vissza seregével. Aggodalmai alighanem nem voltak alaptalanok, mivel az irányítása alatt álló sereg tapasztalatlannak számított, s egy elszenvedett vereség esetén a legtöbb csapattest könnyen felbomolhatott volna. A tapasztalatlanság sajnálatos módon még a császári sereg beavatkozása nélkül is megmutatkozott utóbb: a sötétedés után történő visszavonulás során a magyar sereg két százada – ellenségnek vélve a másikat – tüzet nyitott egymásra, s e féleértésnek több halottja és sebesültje volt.

A következő napon Jelačić követet menesztett a magyar táborba, s háromnapos fegyverszünetet ajánlott el, amelyet Móga altábornagy el is fogadott.  Ennek értelmében a két hadnak a fegyverszünet idejére meg kellett volna őrizni állásásait, a bán azonban az egyességet megszegveoktóber 1-jén Bécs irányába vonult el.

Jelačićnak ezzel hadserege mellékoszlopával – amely a fősereghez képest késve tudott csak felvonulni, s így pákozdi csatában sem vett részt – végleg megszakadt a kapcsolata. A Roth és Philippovich vezette hadosztályokat így a magyar nemzetőri, illetve szabadcsapatok néhány napnyi manőverezést és folytonos rajtaütéseket követően október 7-én Ozoránál fegyvereik letételére tudták kényszeríteni. Katonai szempontból ezzel a fejleménnyel érett be igazán a pákozdi csata gyümölcse: a magyar sereg a szabadságharc története során ekkor ejtette a legtöbb hadifoglyot.


A pákozdi csata emlékműve. Kép forrása: Wikipedia

A pákozdi siker által elhárult a közvetlen invázió veszélye, s a Jelačić által megszállt dunántúli területek a bán elvonulását követően felszabadultak.  A további katonai konfliktus, illetve a Béccsel szemben vívandó önvédelmi háború azonban elkerülhetetlenné vált. Az helyzet súlyosbodását jelezte, hogy az október 3-án kiadott uralkodói manifesztum feloszlatta a magyar országgyűlést, s törvényen kívül helyezte annak rendeleteit és határozatait. A magyar fél azonban a Pákozdnál aratott győzelemmel további időt nyerhetett az önvédelmi háborúra való felkészülésre, s ez fontosnak bizonyult a szabadságharc későbbi fejleményei kapcsán.

Bereznay István

Kapcsolódó cikkek:

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc epilógusa – a komáromi erőd kapitulációja

Száz éve hunyt el Görgei Artúr – interjú Hermann Róberttel

A szabadságharc végnapjai és a világosi fegyverletétel

„Áruló! … Soha!” Móricz Zsigmond és Görgey Artúr

Múzeumtér 1848-1849

Ezt olvastad?

Az 1848–1849 évi forradalom, önvédelmi háború és szabadságharc történetében régóta kiemelkedő helyen szerepel Kossuth Lajos és Görgey Artúr kapcsolata –