Mikszáth Kálmán és Rimaszombat

A dualizmus korának egyik legjelentősebb alkotója, Mikszáth Kálmán gyerekkorának egy jelentős szakaszát Rimaszombatban töltötte, s itteni élményei végigkísérték pályáját, vissza-visszaköszönve irodalmi műveiben. Hogyan élte meg az író az töltött éveket, és miként alakult a későbbiekben kapcsolata a várossal?

Mikszáth Kálmán. Forrás: Wikimedia Commons

Mikszáth alig tíz éves volt, mikor 1857-ben szülei úgy döntöttek, beíratják a rimaszombati egyesült protestáns gimnázium első latin osztályába, ahol a kisdiák Kálmán hét évet töltött, mígnem 1863-ban Selmecbányán folytatta tovább tanulmányait.

Tanárainak többsége korábban Kossuth hadseregében szolgált honvédként, némelyikük jeles és kevésbé jeles csaták részese is volt. A beiratkozás napja örökké megmaradt Mikszáth emlékezetében. A rimaszombati iskolára jellemző hazafias szellem, tanárainak hazafias nevelése és bátor helytállása maradandóan befolyásolta Mikszáth lelkivilágát és gondolkodását. Ne feledjük, hogy diákkora a Bach-korszakra és a kiegyezés előtti évekre esett. Az elnyomás ostoba és kegyetlen intézkedéseivel szemben a tanárság is, a diákság is sokféle ellenállást fejtett ki nyíltan és leplezetten, titkos értelmű, jelképes beszédben. Tanárai közé olyan egyéniségek tartoztak, mint Fábry János, a későbbi Gömör-Kishonti Múzeum megalapítója és első igazgatója, Baksay István vagy Szeremley Károly.  Utóbbi tanította Mikszáthot természetrajzra is, s egy vele az aggteleki barlangban tett látogatásához fűződik az író első magyar írásbeli dolgozata, amelyről tudomásunk van.

Mikszáth kedves tanára, Fábry János. Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum

Mikszáth prózai munkássága során többször is „visszatért” hajdani diákévei színhelyére – Rimaszombatba. Itt érezte először meg a kisvárosok sajátos levegőjét, a zárt, kedélyes, de intrikáktól sem mentes életét. Elbeszéléseiben, novelláiban és regényeiben elő-előbukkannak e felvidéki város tanárai, iparosai, hivatalnokai és jeles személyiségei. A jellegzetes és egyedülálló kisvárosi légkör és a 19. század második felében virágzásnak induló Rimaszombat képe hála Mikszáthnak visszatükröződik A két koldusdiák, a Szent Péter esernyője, a Ne okoskodj, Pista! vagy a híres Fekete város című műveiben. Több főszereplő személyiségét élő rimaszombati polgárokról mintázta. A két koldusdiákban maradandó emléket állított egykori szállásadóinak, a derék Dobos bácsinak és feleségének. A Rossz matéria című elbeszélése szintúgy a kisvárosban átélt emlékeiben gyökeredzik. Az egyesült protestáns gimnázium életére utal a Tavaszi rügyek című novelláskötete, amelyben egykori tanárait szerepelteti részint eredeti nevükön, részint álnéven, vagy pedig A szökevények című nagyobb elbeszélése, ahol többek között a gimnázium feliratának kérdése szerepel.

A rimaszombati gimnázium épülete. Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum

A gyerekkori megfigyelések csak később öltöttek alakot Mikszáth lelkében. Első irodalmi kísérletei még az akkori klasszikai tartalmú nevelés hatása alól kerültek ki. A mindennapi élet jelenségei, a társadalom korabeli tipikus alakjai hűen visszatükröződnek későbbi, annyi igazsággal megrajzolt figuráiban. Az öreg Dankó bácsi című rövid elbeszélésében így emlékszik vissza az 1850-es évek Rimaszombatjára:

„Üdvözöllek öreg, egyszerű falak, hol az első “plága” csattant el a kezemen! Becsesekké tesz benneteket előttem a szellem, mely köztetek lengett, mely mindig szabad volt. Visszagondolok rátok. Látom a komor, méltóságos, ódon fedelet, az ócska grádicsokat, melyek az emeletre vezetnek, látom a csengettyűlábat az udvar balszögletében. (Oh, kedves csengettyű, te mérted fel legszebb időnket órákká!) És azután kitárulnak előttem sorban a régi ismerős tantermek, fekete tábláikkal, hol annyiszor megfordult nevem a “Clamantes” között, egyszerű padjaikkal, hol most is megtalálom hajdani ülőhelyemet, ha egyébről nem, akkor az ideálom padba faragott kezdő névbetűiről, a “B.M.”-ről bizonyosan. Még tán a pajtásaim ülőhelyeit is meg tudnám mutatni sorba.”

Mikszáth híres történelmi regényei közül nem kerülheti el figyelmünket a Beszterce ostroma, valamint annak női figurája, Donna Estella:

„…sajátságos japán típus volt, bár a direktor nehezen hozta Japánból, de Granadából sem, mivelhogy Donna Estella, azonkívül, hogy németül, tótul tratyogott valamit, csak magyarul beszélt, azt is gömöri akcentussal.”

Ugyanakkor Rimaszombat mint színhely is figyelemre méltó műveiben. A Ne okoskodj, Pista! című műben maga is leírta, hogy a színhelye Rimaszombat. Mikszáth emlékezetében úgy élt a város – vagy ahogy a helybéliek emlegették „Batyi”[1] –, mint a messze földön híres fehér cipó és a csutorák városa. Ne feledjük, hogy Rimaszombat ez idő tájt „gazdag” város volt, iparosai (szőrmések, takácsok, tímárok és fazekasok) országszerte kitűnő hírnévnek örvendtek. A városban, mely régies színe egy részét még akkoriban őrizte, Mikszáth idejében még több volt a szép barokk úri kúria és az eredeti jellegű székelykapus, emeletes padlású iparos-hajlék. Megvolt már a gyönyörű városkert, melynek küllők gyanánt összefutó szép nyírott cserjés-sétányai messze földön híresek voltak, és oldalában a hegyekről megszelídülten odaért Rima surrant el…

A gimnázium régi épülete a Jánosi utcában a századfordulón. Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum

Mikszáth a gimnázium alsó tagozatának elvégzése után még egy alkalommal járt Rimaszombatban, 1893. április 29-én. Az ekkorra már híres író és publicista az evangélikus egyház által szervezett hangverseny alkalmával tisztelte meg a várost. A felolvasással egybekötött koncerten Mikszáth Hány óra? című karcolatát adta elő, valamint nosztalgiával emlékezett vissza diákéveire és az akkori Batyira.

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mielőtt hozzáfognék a felolvasásomhoz, minthogy most semmit sem szokás indokolás nélkül csinálni ami indokolatlan, még törvényjavaslatokat sem, bocsánatot kell kérni, hogy ezzel az én hangommal felolvasni merek.

Dehát nincs-e rá mentségem? Az, hogy Magyarországon minden ember előszeretettel fog olyanhoz, a mihez nem ért. Nemzeti szokás ez már.

Éppen az ebédnél mentegetőztem ma magántársaságban, hogy ha Vámbéri sánta lábbal lehetett nagy utazó, akkor már semmi sem lehetetlen.

S végre a legfőbb mentségem, hogy otthon érzem magamat, szinte családi körben, a hol többet merek, mint kellene, ebben a szívemnek édes városban, melynek minden háza, minden fája átverte magát az élet többi benyomásain, s tisztán és vonzón élt szívemben. A nyargaló esztendők semmit sem koptattak rajta.

Meglátom az akkori arczokat. Azaz, hol vannak már azok? Csak itt az emlékezetemben. Valójában künn alusznak, mélyen, csendesen a faragott kövek szomorú városában, a szép, híres szombati temetőben, ahol a halálfejű lepkéktől úgy megborzongtunk gyermekkoromban. Jaj, valami halottnak a lelke!

Ha most azok a lepkék mind kiszállanának… akik akkor élő emberek voltak itt… jártak, keltek, zsörtölődtek köztünk. A derék, gömbölyű háziasszonyom, a híres főztű Dobos néni, még tán most is meglátszik rajtam a kosztja: a hatalmas Perecz bácsi, a szűrszabó, aki pompás meséket tudott mondani. Ezekkel kóstoltam először bele az irodalomba. Talán ő tett engem íróvá, —  és az egészen mindegy. A Helokon végre is csak egy hegy, s éppen olyan virtus nyikorgó talyigán érni fel odáig mint üveges hintóban. Nos, a Perecz meséi ugyancsak talyiga voltak

De ha íróvá tett Perecz bácsi, annál inkább lebeszélt erről a helyről Juhász bácsi:
 “Nem lehet ezzel a névvel, édes öcsém”, akkoriban Tündefi és Verényi-féle nevekkel volt benépesítve az irodalmi mező.

Micsoda változás harmicz év alatt! A kedves tanáraimból csak kettő van, a kis házacska, ahol laktam, eltűnt a nagy világegyetemből. Ma jártam arra, kerestem. Fű terem ott s burján. – A füvek rámbámultak közömbösen, ismeretlenül, mintha mondanák: “Nem téged vártunk, de egy kis esőt.”

Ha a ház nincsen meg, hol lehet akkor a kis íróasztal, a mely az egyik szögletében állt, a melyeken én az első munkámat írtam, a melyekhez így szólottam sokszor:
 “Rugódj meg, asztalkám s vigy el engem oda, a hova akarom!”
 És a kis asztalka, mint a mesebeli sovány csikó a gazdáját, megrázkódott és elvitt a hova vágytam.
Sőt nemcsak elvitt, hanem harmincz esztendő múlva vissza is hozott arra a helyre ahonnan elindultam. Mert bizony annak a kis íróasztalomnak köszönhetem, hogy most megint itt lehetek.
Itt vagyok – s csak imitt-amott villan meg egy-egy ismerős arcz e teremben; egy-egy régi pajtás, de azoknak az arczát is, milyen furcsára pingálta át azóta az idő, ez a szorgalmas, bolondos piktor. De hát hol vannak a többi pajtások? s hol vannak azok a szép szőke, barna leányok, akiket az akkori nagy diákok nézegettek?

Azaz hogy itt vannak… ugyan olyanok de még se azok!

Szemem előtt szétfolynak a képek. Száz meg száz emlék tódul fejembe – s szinte elfelejtem, hogy voltaképpen e bevezetésben csak a hangomat akartam mentegetni.

Méltóztassanak elhinni, már többször is mondtam, magam is jobb szerettem volna az Apponyi hangját hozni magammal kölcsön erre az alkalomra, de mi maradt volna akkor az ellenzéknek?

Egyszerű kénytelenségből tehát a magam hangjával olvasom fel a “Hány óra” czímű rajzomat.“   

vezette be felolvasását a Gömör-Kishont 1893. május 4-én megjelent számának Mikszáth Kálmán Rimaszombatban című tudósítása szerint.

Mikszáth Kálmán levele Fábry Jánoshoz, amelyben elfogadja a meghívást 1893-ban. Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum

Rimaszombat közönsége csatlakozott az 1910-ben országszerte megrendezett Mikszáth-ünnepségek láncolatához, és még 1909. december 4-én a Kaszinó helyiségeiben emlékezett meg híres diákjának negyvenedik írói jubileumáról.  A zenei előadással egybekötött estélyen dr. Veres Samu főgimnáziumi igazgató méltatta Mikszáth Kálmán ragyogó tehetségét s első szárnypróbálgatásait, melyek a főgimnázium Önképzőkörének emlékkönyvében foglaltatnak:

„Mikszáth Kálmán 1857-1863-ig járt az akkor még hat osztályú gimnáziumba. Ma már csak az öreg kilenczven éves Baksay István él tanárai közül, ki egyszer – mikor Mikszáth hónapokon át nem írt – Budapesten meglátogatta volt tanítványát. A szíves házigazda kedveskedni akart volt tanárának s dolgozószobájába ment, hogy dedikáczióval ellátott egyik művét odaajándékozza Baksaynak, kit a fél ország csak „Pista bácsinak“ szóllított már akkor is. Míg bent járt a másik szobában, az író felesége: farkasfalvi Mauks Ilona, meleg szeretettel kérte föl Baksayt, ura egykori kedves tanárát, hogy tekintélyével hatna reá s buzdítsa egy kis szorgalomra a kényelmessé vált írót, aki ez idő szerint borzadt a tolltól. Mikszáth megjelent a könyvvel, amelynek első lapjára ezt irta:

Kedves tanáromnak: Baksay Istvánnak, kinek köszönhetem, hogy íróvá lettem.

Baksay az öröm és bánat vegyes érzetével vette a könyvet és buzdító szavak kíséretében megmondta, hogy nagyobb volna az értéke a kijelentésnek, ha csakugyan írna is Mikszáth. A tisztes professzor gyöngéd szemrehányásának meglett a hatása, mert csakhamar sűrűn egymásutánban jelentek meg: A beszélő köntös, Tavaszi rügyek, Pipacsok a búzában, Galamb a kalitkában, A kis prímás, stb.“ /Mikszáth-estély. Gömör-Kishont, 1909. december 12. 2. o./

1910. február 5-én a helybéli egyesült protestáns főgimnázium tanári kara és ifjúsága emlékezett meg Mikszáthról hangversennyel összekötött ünnepéllyel. A májusban, Budapesten tartott országos ünnepségen a vármegyét megbízásból Komáromy István tb. főjegyző, a közművelődési egyesületet a közgyűlés megbízásából Borbély Lajos és Marton János, a várost és a főgimnáziumot pedig Dr. Veres Samu igazgató képviselték hivatalosan. Akkor még senki sem sejtette, hogy hamarosan az író gyászszertartására gyűlik össze újból ez az illusztris társaság…

Meghívó a gimnazisták és a leányiskola diákjainak majálisára a szabadkai erdőbe. Forrás: Gömör-Kishonti Múzeum

Azóta nagyon sok víz lefolyt a Rimán …

Rimaszombatban 1989. november 6. és 1990. január 10. között emlékeztek meg egy Mikszáth-kiállítással az egykori diákról a helyi Gömöri Múzeum és a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum szervezésében.  Nevére és munkásságára azonban ma is jól emlékszünk városunkban. Nem véletlenül. Hisz Mikszáth a miénk volt, a „jó palócok” egyike. S ezt Ő maga is tudta:

„Aki falun született, az meg nem szabadulhat a falutól, hiába tépi el az összes gyökereket, amelyek odafűzték, hiába feneklik meg a városban, a falu utána jön, mint a kísértet, s hívja haza maga után.  (Mikszáth Kálmán)”

Kerényi Éva
történész-muzeológus,
Gömör-Kishonti Múzeum

Felhasznált irodalom:

Fábri Anna: Mikszáth Kálmán alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, Szépirodalmi könyvkiadó, 1983.

Király István: Mikszáth Kálmán. Budapest, Szépirodalmi könyvkiadó, 1960.

Praznovszky Mihály: Mikszáth Kálmán. Budapest, Elektra, 1990.

Rejtő István: Mikszáth Kálmán, a rimaszombati diák. Budapest, Akadémia kiadó, 1959.

Váradi Béla: Mikszáth Kálmán. Budapest, Franklin Társulat, 1910.

Értesítvény a rimaszombati protestans egyesült gymnasium V.-X. tanéveiről (1858–1863). Werfer K. könyvnyomdája Kádár József által. Rimaszombat.

Osztályzati könyv 1858/59. A rimaszombati egyesült protestáns gimnázium osztálykönyve.

Gömör és Kishont vármegyei naptár az 1910. évre. Lévai Izsó könyvnyomdája, Rimaszombat, 1909.

Gömör-Kishont. 1893. május 4.; 1909. december 12.; 1910. januárius 23.; 1910. június 19.

Vasárnapi Újság. 1908. február 9.

„Mikszáth Kálmán emlékkiállítás – Pamätná výstava Kálmána Mikszátha” c. kiállítás forgatókönyve. Gömör-Kishonti Múzeum, Rimaszombat, 1989. nov. 6.–1990. jan. 10.

A rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum levéltára és fotóarchívuma. Mikszáth Kálmán levelei és önképzőköri munkái.

A rimaszombati Tompa Mihály Magyar Tannyelvű Alapiskola könyvtára. Mikszáth Kálmán önképzőkörben írt munkái.

[1] Batyi – Szombatyi – Rimaszombatyi

Ezt olvastad?

2019-ben mutatták be Roman Polanski új történelmi filmdrámáját, a Tiszt és kém – a Dreyfus-ügy című filmet, amely a Velencei