Military landscape Baranyában – konferencia-beszámoló

2018. november 22–23-án rendezték meg a XI. Magyar Politikai Földrajzi Konferenciát Military landscape Baranyában címmel, melynek az MTA Pécsi Akadémiai Bizottság Székháza adott otthon. A mintegy hatvan előadót, kutatót felsorakoztató esemény főrendezője a PTE TTK FI Politikai Földrajzi, Fejlődési és Regionális Tanulmányok Tanszéke volt. A konferencia homlokterébe ebben az évben a 2017 óta zajló Mohács-kutatás, illetve a 2013 óta folyó Szigetvár-turbéki vizsgálatok eredményei kerültek. Beszámolónkban az előadások közül ennek megfelelően válogattunk.   

Az említett Mohács-kutatás legújabb részeredményeit Pap Norbert, a Pécsi Tudományegyetem professzora foglalta össze Duna – mocsár – Karasica: az 1526. évi mohácsi csata főbb helyszínei című előadásában. A kutatásvezető és földrajztudósokból, történészekből, régészekből álló csapata szakított a korábbi megközelítésekkel. Bizonyítékokon alapuló módszerrel, az írott források, régi térképek, távérzékelés, a természeti földrajzi sajátosságok értelmezése, a régészeti adattár és részben térinformatikai eszközök felhasználásával modellezte a térség korabeli környezeti viszonyait és meghatározta a csata helyének főbb földrajzi jellemzőit.

Pap Norbert

Az egymást kiegészítő információk alapján a korabeli események több fontos helyszínére is fény derült. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a mohácsi csata helyét egyértelműen kijelöli a mély Duna menti mocsár, a Mohácstól délre fekvő Vizslaki-rét és a forrásokban is szereplő, most beazonosított ősi folyóvölgy, egy hatalmas árok. Ez utóbbi a síkságot keresztülszelve a Törökdombnál futott ki az eszéki útra. A csatára vonatkozó források utalásai alapján a küzdelem éppen itt, az ároknál folyt, és ez az a hely, amely mentén a felek súlyos veszteségeket szenvedtek. Ezért kerültek elő ennek közelében a már eddig is ismert tömegsírok.

Brodarics István, a csata szemtanúja korabeli beszámolójában egy színházi nézőtér módjára elnyúló dombot is említett, amelyen túl a török szultán ütette fel táborát, és amelynek lábánál Földvár falu, valamint az ellenséges lövegek helyezkedtek el. A mostani eredmények szerint az említett domb, a „színházi nézőtér forma” terület a sátorhelyi hát északi részén ismerhető fel, míg Földvár Sátorhely területével azonosítható. Miközben a kutatócsoport meghatározta az összecsapás központi területét, kizárta, hogy Majs térsége ennek része lett volna. A földrajzi és történeti adatokon túl ugyanis a majsi területen talált 16. századi hadileletek mennyisége elenyésző. Az új koncepció tehát a Borza pataktól északkeletre, Sátorhely térségébe teszi a csata főbb eseményeit, ezzel pedig részlegesen rehabilitálja a Mohácskutatás 19. századi úttörőinek elképzelését a hadicselekmények helyéről.

Fodor Pál történész professzor, az MTA BTK főigazgatója, a török háborúk emlékezetével foglalkozó első előadásában a török hódítás korának recepcióját tekintette át a balkáni országokban, Ausztriában és főleg Magyarországon. Kiindulásként felidézte a modern történet- és politikatudomány két nagy paradigmáját, amellyel az oszmán-törökök és Európa viszonyát szokás leírni: az egyik szerint ez „civilizációs és vallási összecsapás” volt, a másik viszont „összekapcsolt történelemről” beszél, és a két világ kölcsönhatásait tartja fontosabbnak.

Az előadásban érintett országokban a kutató szerint az emlékezés és emlékezetpolitika egyértelműen az első paradigmát követi. Ennek érzékeltetésére egy nagy sikert aratott bolgár filmet idézett fel, amelyből kiderül, hogy a török kor öröksége a különféle balkáni nemzeteket nemcsak a törökökkel, hanem egymással is szembeállítja. A sorsközösség elutasítása tükröződik a balkáni népek nagy „nemzeti narratíváiból” is. A magyar emlékezet sok tekintetben hasonló a balkániakéhoz, de el is tér azoktól. A török kor, különösen Mohács, egyfelől a nemzethalál, a gyász, az európai útról való letérés allegóriája lett; másfelől a törökök egyre inkább pozitív megítélése a legújabb korban számos kétértelműséghez vezet még a múltbeli események megítélésben és a mai emlékezetpolitikai akciókban is.

Fodor Pál

Második előadásban Fodor Pál Szulejmán szultán türbéjének alapítását vizsgálta. Megállapította, hogy az eddigi véleményekkel ellentétben az nem II. Szelim és Szokollu Mehmed nagyvezír közös alapítása 1574-ből. A szultáni tanácsi rendeletekből és a szigetvári szandzsák 1579. évi összeírásából nyerhető információk alapján úgy véli, sokkal valószínűbb, hogy az építkezések csak 1575-ben kezdődtek el, és az 1576-ra elkészült komplexum nem Szokollu Mehmed, hanem Murád szultán kegyes alapítványa volt.

Szintén Szulejmán szultán sírkomplexumával, pontosabban a feltárás régészeti eredményeivel foglalkozott Hancz Erika, a Pécsi Tudományegyetem és egyben a Zrínyi-Szulejmán kutatócsoport régésze. Előadásában rámutatott, hogy a kutatócsoport Szigetvár mellett, a turbéki szőlőhegyen már 2013-ban beazonosított egy három-négy hektár területű oszmán kori rommezőt. Ezen 2014-ben leletintenzitás-vizsgálat segítségével sikerült lehatárolni azt a magterületet, amelyen a geofizikai kutatások három nagyméretű, Mekkára tájolt épületet mutattak ki. 2015 őszén a három épületből álló komplexum legkisebb elemének feltárása történt meg. Ennek során kirajzolódott egy négyzetes alaprajzú, északnyugati irányból hármas osztatú előcsarnokon keresztül megközelíthető, kőlapokkal burkolt építmény, amelynek központi helyisége mintegy 7,8-szor 7,8 métert tett ki. Az 1–1,5 méter vastag, kövekből és török téglából rakott impozáns falakkal bíró objektum központi részén egy olyan nagyobb, 2 méter mély rablógödröt tártak fel, amelyet minden valószínűség szerint 17. század végi fosztogatók áshattak ki, feltehetőleg a legendás „aranyszelence” után kutatva, amely a közhit szerint Szulejmán szultán belső szerveit tartalmazta. Mihrábnak vagy minaretnek nem volt nyoma. A szerencsés módon fennmaradt és feltárt építőelemek Szulejmán szultán isztambuli mauzóleumának díszítéseivel mutattak rokonságot. Az ásatás végeztével minden jel arra mutatott, hogy a magyar és török kutatók által is birodalmi, szultáni épületként meghatározott építmény nem más, mint Szulejmán türbéje.

A feltárást követően 2015 telén elvégzett kiegészítő geofizikai felmérés a türbétől északnyugatra a mauzóleum alaprajzához igen hasonló, de annál valamivel nagyobb olyan épület részleteit mutatta ki, amelynél az előzetes vizsgálatok egy minaret alapozásának meglétét vetették fel. A feltételezett türbe és dzsámi mellett az épületsor már 2014-ben azonosított harmadik eleme annak a derviskolostornak volt megfeleltethető, amelyet az 1664. évi téli hadjárat során keletkezett Esterházy Pál-féle vázlatrajzon ábrázoltak. Ugyanakkor az ábrázoláshoz képest azzal a különbséggel, hogy a szúfi dervisek által használt L-alakú, cellás beosztású építményt 1664 után U-alakúra építették át. A dzsámi, illetve az U alakú derviskolostor északi, nyugati és déli szárnya egy részének feltárására 2016. május-júliusban, illetve 2017. augusztus-szeptemberben került sor. Szintén 2016. május-júliusban történt meg a csaknem 5 méter széles és valamivel több, mint 2,6 méter mély, a sírkomplexumot és ezzel együtt a palánkvárat körülölelő védelmi árok beazonosítása és keresztmetszeti átvágása. A 2014. évi terepbejárások, illetve a 2015–2017-es ásatások során Szulejmán szultán egykori zarándoktelepülésén 16–17. századi kerámia-, porcelán- és fajansztöredékek, kályhaszemek, keresztény és török ezüstpénzek, ékszerek, használati tárgyak, ólomtetőlemez-darabok, pisztoly-, puska- és ágyúgolyók kerültek elő.

Hóvári János

Hóvári János, a Károli Gáspár Református Egyetem docense a történetiség szerepéről értekezett az épített és táji környezet alakulásában Mohács és Szigetvár példáján keresztül. Véleménye szerint a magyar történeti és nemzeti gondolkodásban elfogadott tény, hogy mind Mohács, mind Szigetvár neve és földrajzi világa olyan történelmi eseményhez kötődik, amelyek a magyar történeti és nemzeti tudat tartóoszlopai, s ezért a nemzeti figyelem középpontjában állnak. Mohács a magyar elbukás szimbóluma és okozója az azt követő magyar évszázadok összes bajának, egyes nemzeti gondolkozók szerint még Trianonnak is. Szigetvár pedig annak a jelképe, hogy szívós, bátor és hős nép vagyunk, amelyre illik Horatius sora: „Dulce et decorum est pro patria mori.” Ugyanakkor a magyar történelemben Szigetvárhoz kötődik az erkölcsi győzelem szép és egyetemes gondolata is, s lett Szigetvár „civitas invicta”, amelyet először a szlovén Samuel Budina fogalmazott meg talán már 1567-ben. A magyarság szinte napjainkig áldozatnak tekinti magát, és egyben Leonidász, valamint Zrínyi Miklós hős katonáinak is, s ebben elégtételt nyerünk tényszerű veszteségeinkért és vereségeinkért. Nem kétséges, hogy lehetett volna más nemzeti történelmi tudatot is felépíteni a dualizmus idején – s volt is rá törekvés – csak ehhez pozitívan vagy legalább jóhiszeműen kellett volna elfogadnunk a Habsburg birodalmi eszmét, mint a magyar érdekrendszer és érdekérvényesítés eszközét, s ebben kellett volna megtalálnunk nemzetünk helyét.

B. Szabó János, az MTA BTK és a Budapesti Történeti Múzeum tudományos munkatársa, II. Lajos halálának helyszíne: táj és orális hagyomány című előadásában arról beszélt, hogy Verancsics Antal történeti iratai között maradt fenn egy unikális magyar tudósítás II. Lajos király haláláról, s eszerint Lajos király Cselénél „egy fogban a sárban vesze”. A szövegben említett „fog”, azaz fok pedig igen fontos szerepet játszott a régi magyar folyóparti víz- és halgazdálkodásban: foknak hívták azt a vágatott, amin keresztül a víz áradáskor ki tudott lépni a mederből, és apadáskor pedig az ártéren rekedt víz vissza is folyhatott. Ezekhez a vágatokhoz azonban hozzátartozott az elöntött ártér, árok, csatorna is. Nem véletlen tehát, hogy a közvetlenül az esemény időszakában keletkezett források nem is a Csele patakot említették a baleset helyszínét, hanem a Duna árterét. Ha pedig a menekülő király egy ilyesféle időszaki „halastó”, hirtelen felduzzadt vizében lelte halálát, akkor már érthető, hogy miért épp környékbeli halászok találhattak rá a holttestére. Így pedig a 16. században még a helyi hagyomány is hitelesen  tarthatta számon a király halálának helyszínét a Duna-menti Csele falu közelében.

Tóth Gergely, az MTA BTK Történettudományi Intézet munkatársa előadásában a mohácsi csatáról beszámoló 16. századi elbeszélő forrásokat tekintette át. Kutatásai során új, korábban nem vizsgált forrásokat talált a csatára vonatkozólag (Ursinus Velius 1531-ben készített kéziratos Mohács-története; Wolfgang Lazius: Rerum Austriacarum decades című nagy munkájának a mohácsi csatára vonatkozó része; Paulus Iovius 1551-ben megjelent II. Lajos-életrajza). Emellett vizsgálódásai kiterjedtek a korábbról már ismert elbeszélő forrásokra is (Cuspinianus, Brodarics, Iovius, Camerarius, Dubravius, Zsámboky, Szerémi, Zermegh, Bencédi Székely, Heltai, Sigler Mihály, Brutus, Istvánffy, Memoria rerum). Megállapította, hogy a mohácsi csata emlékezete kezdettől fogva átpolitizált volt, mivel a Habsburgok udvari történetírói a magyar vezető elitet, illetve Szapolyai Jánost tették felelőssé a vereségért – míg az utolsó nemzeti király oldalán álló historikusok igyekeztek visszaverni ezeket a vádakat. Tóth szerint a mohácsi vereség a Jagelló-kor emlékezetét is alapvetően befolyásolta, mivel a csata utáni nemzedékek az 1490–1526 közötti éveket a mátyási „csúcsponthoz” képest hanyatló időszaknak érzékelték, amely katasztrófába torkollott. A humanista szerzők a korszak értelmezéséhez az antik római történetíró, Sallustius hanyatlás-modelljét vették át, a tespedésben, tétlenségben, fényűzésben találva meg a bajok okait.

Varga Szabolcs, szintén az MTA BTK tudományos munkatársa II. Lajos halálának emlékezete című előadásában szintén a király halálával, és főleg ennek történetírói, valamint lokális hagyományával foglalkozott. A referátum első felében a halálhellyel kapcsolatos víznevek elemzésére került sor, ugyanis a Csele-patak elnevezés első említése csak hatvan esztendővel az ütközet után került először lejegyzésre Sigler Mihály, a környéket egyébként nem ismerő erdélyi történetíró művében. Minden egyéb történeti szövegben a Karasicát emlegették a király halálának színhelyeként. A látszólagos ellentmondás úgy oldható fel, hogy a folyószabályozás előtt valójában a Karasica – magyarul Sárvíz – gyakran váltogatta a medrét, sokszor kiszámíthatatlanul, több ágban haladt Baranyavár irányába, Mohácstól délre és északra egyaránt említik, és e számos vízfolyásból éppen a csata emlékezete miatt kapott külön nevet – Csele – az egyik ér. A 17. század folyamán a Krassó-Karasica illetve a Csele nevek sokszor szinonimaként szerepeltek a csatatér leírásokban és csak a 19. század irodalmi kánonja tette kizárólagossá az utóbbi elnevezést. Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy a 16. század végére már a helybéliek is bizonytalanok voltak Lajos halálának lokalizációjával kapcsolatban, hiszen például Stephanus Gerlachnak 1573-ban olyan helyen mutatták meg a halálhelyet – Mohácstól délre –, ahol ez nem történhetett meg. Ez valójában nem meglepő, hiszen a történettudomány számára evidencia, hogy a helyi emlékezetet csak kontinuus népesség képes nemzedékeken keresztül fenntartani. Ám mivel éppen a csatatér térségében a 17. század folyamán szinte teljes lakosságcsere zajlott le, így a helynévanyagban és folklórban visszaköszönő csatára vonatkozó utalások már inkább a 19. századi romantikus irodalom és a mind szélesebbé váló oktatás újratanításának következményei. Így ezek nem lehetnek bizonyító erejű forrásai a mohácsi csatának és Lajos király halálának.

Kitanics Máté geográfus-történész, az MTA BTK tudományos munkatársa A szigetvári military landscape Leandro Anguissola 17. század végi térképei alapján címmel tartott előadásában rámutatott, hogy Szigetvár 16–17. századi történetében számos, a helyi katonai tevékenység által formált tájról információt nyújtó dokumentumot ismerünk. Ezek közül is kiemelkednek Leandro Anguissola császári hadmérnök vázlatrajzai, amelyek az 1689. évi ostromblokádot, illetve a vár és város korabeli szerkezetét mutatják be. Különösen jelentős a mérnöki munkák közül az a 2018-ban újonnan előkerült áttekintő blokádrajz, amelyik a turbéki szőlőhegyen Szulejmán szultán ekkor még fennálló zarándoktelepülését is ábrázolja.

Kitanics Máté

A kutató a három térképi ábrázolás összevetése alapján részletesen is bemutatta Szigetvár 17. századi erődrendszerét és településszerkezetét, a mocsár- és árokrendszert, az úthálózatot, az ostromblokád felépítését, de kitért a Lenadro Anguissola által ábrázolt szultáni halálhelyre az Almás-patak mentén, és a szőlőhegyen feltüntetett Turbék kérdéskörére is. A szigetvári Anguissola térképek elemzésének egyik közeli haszna – mint azt Kitanicstól hallhattuk –, az lehet, hogy a Zrínyi-Szulejmán Kutatócsoport ezek segítségével a következő hónapokban beazonosíthatja az 1688–1689. évi ostromsáncokat.   

Miért került sor egyáltalán az 1566-os szultáni hadjáratra? – ezt a kérdést tette fel előadásában Glück László, az MTA BTK TTI kutatója. A szulejmáni „aranykor” utolsó nagy magyarországi hódító hadjáratát diplomáciai alkudozások sora előzte meg. Ezek vizsgálata során kiderült, hogy valójában eredetileg mindkét nagyhatalom békét akart, olyannyira, hogy 1565 februárjában sor is került a béke ratifikálására, mégpedig nyolc évre. A béke ügyét azonban zátonyra futtatta, hogy a törökök az utolsó pillanatban megpróbáltak kialkudni védencük, az erdélyi fejedelem számára egyetlen várost, a bányászatáról és pénzveréséről híres Nagybányát. A módosítás, amelyről a törökök is tudták, hogy nélkülözi a jogalapot, lehetetlen helyzetet teremtett a Habsburg uralkodó számára, és megingatta a császár bizalmát a szultán iránt. A felek megpróbálták a végsőkig életben tartani a diplomáciai megoldást, de közben zajlott a Habsburg-házi magyar király és az erdélyi fejedelem közötti háború is, amelynek során időről időre történtek olyan hadiesemények a császár részéről, amelyek a törökök különös felháborodását váltották ki, és a török vezetés szemében kikezdték a császár hitelét a békét illetően. A kölcsönös bizalmatlanság egyre fokozódó légkörében is egy ilyen hadiesemény jelentette az utolsó cseppet a pohárban: 1565 októberében a Habsburg csapatok épp a törökök által átadni kért Nagybányát foglalták vissza az erdélyiektől, amelyet követően a szultán meghozta döntését a háborúról.

A konferencián számos további előadás is elhangzott, a teljes programot itt találják.

A konferencia zárásaként november 23-án Pap Norbert, Hóvári János és Kitanics Máté vezetésével csoportos szakmai kirándulásra került sor Szigetváron és Turbékon, ahol a résztvevők az oszmán kori emlékekkel, a Zrínyi-örökséggel és a kutatási eredményekkel ismerkedhettek meg.

Szabó Róbert (PTE FDI PhD-hallgató)

Ezt olvastad?

Sokaknak ismerős lehet az autópálya, vagy más közlekedési beruházások és a régészet kapcsolata. Legutóbb az egyik legnagyobb hírportál foglalkozott több