„Mindenért meg kell küzdeni, nincsenek ingyen eredmények” – interjú Vizi László Tamással

Oszd meg másokkal is:

Portré

Vizi László Tamás a Kodolányi János főiskola oktatási rektorhelyettese, főiskolai tanár. Jogi diplomáját a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán, történelem szakos diplomáit a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán és az ELTE-n szerezte. Történettudományi PhD fokozatát 2004-ben nyerte el Székesfehérvár és Fejér vármegye a napóleoni háborúk nemesi felkeléseiben c. disszertációjával. Az ebből készült kötet, illetve legújabb, Trianonról szóló könyve kapcsán Illik Péter beszélgetett vele.


Vizi László Tamás

Újkor.hu: Az első kérdés az szokott lenni, hogy miért lett az interjú alanya történész. Az én kezdő kérdésem viszont az, hogy miként és miért lettél olyan történész, aki három korszakkal foglalkozik professzionálisan?

Vizi László Tamás: Az, hogy hivatásszerűen történelemmel szeretnék foglalkozni, már általános iskolás koromban eldőlt. Ebben meghatározó szerepe volt az apai nagypapámnak, akivel nagyon sok időt töltöttem együtt gyerekkoromban. Ő 1909-ben született Zágrábban, és 1918-ban, miután a délszláv erők bevonultak, elkerült családjával együtt Szombathelyre. Dédapám persze dönthetett volna úgy is, hogy hűségesküt tesz a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságra és nevet változtat. Ő azonban nem akart az utódállam állami hivatalnoka lenni, s családjával együtt hazatért a csonka Magyarországra. Nagyapám végigélte a két háború közötti időszak minden keservét, mint a vagonlakást, fiatalon elveszítette az édesapját, és később a 2. magyar hadsereggel kint volt a szovjet fronton. Ő megélte ezt az időszakot és erről nagyon sokat mesélt. Az, hogy hogyan lettem „háromkorszakos” történész, az annak köszönhető, hogy veszprémi lévén mindig érdekelt a helytörténet, és Veszprémnek volt egy kiváló történésze, a néhány éve elhunyt Veress D. Csaba, aki nekem atyai jó barátom volt. Ő is három korszakkal foglalkozott, hely- és vártörténettel, a török korral, a napóleoni háborúkkal (ő írta a témában klasszikus Napóleon hadai Magyarországon 1809 c. monográfiát), a két háború közötti időszakkal és a II. világháborúval. Tulajdonképpen én is ezekkel a korszakokkal foglalkoztam, foglalkozom.

Mesélnél a tanulmányaidról is? Mert ezek is sokirányúnak tűnnek.

Veszprémben érettségiztem a Lovassy László Gimnáziumban, majd egy év sorkatonai szolgálat következett. Utána pedig a szombathelyi főiskola, ahol kiválóbbnál kiválóbb tanárok tanítottak, mint például Tóth István, Bakay Kornél, Vígh Kálmán, Varsányi Péter István, Landgráfné Mózer Ibolya. Kora újkori történelmet Bariska Istvánnál hallgattam, aki „tyúkanyóként” gyűjtötte maga köré a fiatalokat. Nagyon sok hezitálás után döntöttem végül a 16. századi vártörténet, mint kutatási téma mellett. Ott lett biztos az is, hogy kutatni, és tanítani is szeretnék.


Vizi László Tamás. Forrás: vehir.hu

Hogyan alakult kezdetben a pályád?

Miután 1985-ben végeztem Szombathelyen, megnősültem, Székesfehérvárra kerültem, és ott kaptam a feleségemmel együtt általános iskolai tanári állást. Az hamar világossá vált, hogy a tanítás mellett nem lehet kutatni, főleg úgy, hogy akkor végeztem az ELTE-n a kiegészítő szakot történelemből (1985 és 1987 között). 1989-ben kerültem át az akkor első tanévét kezdő Tóparti Gimnáziumba, ahol 2000-ig dolgoztam főállásban. Az látszott tehát, hogy Székesfehérvárról kora újkort kutatni nem lehet, ahhoz Budapesten kellene élni. A vártörténeti kutatásaimat végül úgy zártam le, hogy az eredeti szakdolgozatom kiegészítve, átszerkesztve, Veress D. Csaba tanulmányával együtt megjelent egy közös kiadványban. Utána jött 1989, az 1809-es győri csata évfordulója, és Veress D. Csaba tervezett egy országos konferenciát Veszprémben, amelyre felkért, hogy írjam meg a Fejér megyei inszurrekció történetét. Tudni kell, hogy ha valamelyik korszakot nem kedveltem, az a francia forradalmi időszak volt. Ez a 25 éves időszak olyan, hogy az újkorosok már nem, akik 19. századosok, azok meg még nem foglalkoznak vele, és magyar vonatkozásai teljesen háttérbe szorulnak a tanításban is. A győri csata pedig Petőfi nyomán a „futó lábakként”, csúfos kudarcként jelent meg a közgondolkodásban és a tankönyvekben egyaránt. Szerencsére Veress D. Csaba, rábeszélt a témára, így végül nekikezdtem. Ebben nagyon sokat segített Erdős Ferenc, a Fejér Megyei Levéltár igazgatója. Végül ebből a témából lett a PhD dolgozat 2004-ben, illetve egy monográfia 2014-ben: „Kövesd példájokat vitéz eleidnek…” A magyar nemesi felkelés a francia háborúk időszakában, különös tekintettel Székesfehérvár és Fejér vármegye inszurrekciós szerepére. (Székesfehérvár, Városi Levéltár és Kutatóintézet, 2014.)  De természetesen ezzel egyáltalán nem zárult le ez a téma, mindig jönnek elő újabb részletek, készülnek újabb tanulmányok.

     

Beszéljünk erről az új kötetről is. Mi ennek a nóvuma?

Ez a korszak meglehetősen elfeledett, bár a két háború között komoly – de főként hadtörténeti – feldolgozások születtek, majd 1945 után teljesen negatív színben került elő újra a nemesség és a nemesi felkelés. Az, hogy ez a kép elkezdett változni, abban nagy szerepe volt Veress D. Csabának, illetve a Baranya Megyei Levéltár nemrég fiatalon elhunyt igazgatójának, Ódor Imrének. A kötet újdonsága eleve a szerkezete, felépítése, mert elsőként adja nemzetközi, országos és megyei vetületét a nemesi felkelésnek, s a hadtörténeten túl jogtörténeti, politikatörténeti, kultúrtörténeti, társadalomtörténeti és demográfiai kontextusban is vizsgálja az eseményeket. A kötet rámutat arra, hogy a magyar nemesség jól értékelte a reálpolitikai helyzetet, nem reagált a schönbrunni kiáltványra, nem állt Napóleon mellé, hanem kitartott a Habsburg Birodalom és az uralkodóház mellett. Erre mondta Kosáry Domokos, hogy a magyar nemesség nem azért nem ment át azon a hídon, mert nem akart a túlpartra érkezni, hanem mert a hidat túl gyengének találta. És ebben igaza is volt. A kötet magát a győri csatát is új dimenzióba helyezi, ugyanis kiemeli, hogy nem az inszurgens csapatok okozták a vereséget. Gyakran elsikkadt, illetve egyáltalán meg sem említődött, hogy Győrnél a császári-királyi haderő Belső-Ausztriai Hadserege állt szemben a Napóleon fogadott fia, Eugène de Beauharnais, által vezetett francia Itáliai Hadsereggel. Az inszurgens lovasság az arcvonal bal szárnyát alkotta, de magát a rosszul kiválasztott helyszínt sem ők, hanem az császári-királyi hadvezetés jelölte ki. A csata valójában a centrumban dőlt el, és az ottani vereség sodorta magával a balszárnyat. Tény, hogy az inszurgens lovasság valóban nem volt összeszokott és jól felszerelt, viszont a centrum bukásával párhuzamosan folyamatosan gránátesőben álltak. Ráadásul a Petőfi által említett „futás” sem hozzájuk kötődik. Akikről azt beszélik, hogy futottak, azok a csatában sem voltak. Menetben voltak Győr felé, amikor a győri vesztes csatából visszavonulók közölték velük a hírt, s ennek hallatára retiráltak egyből vissza Budára. A császári-királyi hadvezetés pontosan tisztában volt az inszurgensek harcértékével, felszereltségével, hiszen a napóleoni háborúk időszakában az 1809. évi inszurrekció már a negyedik volt, így ismerték annak problémáit, de annak minden reformját, korszerűsítési javaslatát elutasítottak. A császári-királyi hadvezetés több komoly hibát követett el a csatára való készülés, és annak lebonyolítása során. Nyilván nem akarták a vereséget, de annak bekövetkezte után szinte azonnal a magyar inszurgenseket kezdték hibáztatni. Ráadásul azt is tudták, hogy önálló hadvezetés mellett ez a felkelő sereg egy önálló magyar hadsereg magja lehetett volna, amit semmiképpen nem akarták. Vezetője pedig a törvények értelében a legmagyarabb Habsburg, József nádor lehetett volna, ami Bécs szemében vállalhatatlan politikai kockázatot jelentett.

A pályafutásoddal 1989-ben tartottunk. Mi történt ez után?

1989-ben kerültem a székesfehérvári Tóparti Gimnáziumba, ahol 28 évesen igazgatóhelyettes lettem. Ebben a beosztásban 1996-ig dolgoztam. Ekkor alakult ki a gimnázium szakmai arculata: az általános gimnáziumi képzés mellett ekkor indultak az angol és a német nyelvi speciális osztályok, valamint a művészeti szakközépiskolai képzés. Azóta is büszkeséggel tölt el, hogy ennek a munkának részese lehettem. Gimnáziumi tanárként, óraadóként kezdtem el tanítani az akkor megalapított Kodolányi János Főiskolán, ahol már az első előkészítő évfolyamot tanítottam. Amikor 2000-ben a főigazgató az akkreditációs bizottság javaslatára és a Főiskolai Tanács döntése alapján szétválasztotta a neveléstudományi és társadalomtudományi tanszéket, az utóbbinak lettem vezetője. Mellette két évig még a Tóparti Gimnáziumban is dolgoztam óraadóként és elvittem az érettségiig az osztályomat. Tanszékvezetőként egyrészt az általános értelmiségi tárgyak oktatásának a megszervezése volt a faladatom, másrészt pedig szakgazda tanszékként a frissen akkreditált Nemzetközi kapcsolatok főiskolai szak megszervezése is a feladatom lett. Ez volt életem egyik legszebb időszaka, mert ekkor zajlott a tanszék felépítése és a Nemzetközi kapcsolatok szaknak a megtervezése. Nem voltam egyedül ebben a munkában, de az adott jogi keretek között (KKK = Képesítési és kimeneti követelmények) a szak profilját mi fogalmaztuk meg. Ekkor ráadásul nagyon kevés intézmény volt, ami ilyen szakot indított, mi az elsők között voltunk. Az általános értelmiségképzés során pedig rendkívül széles spektrumú kínálatot, tantárgyi választékot tudtunk kialakítani. Ezeket a tárgyakat aztán kiválóbbnál-kiválóbb tanár egyéniségek és professzorok jegyezték a hallgatók nagy elégedettségére. A változást a bolognai rendszer hozta meg (nemcsak nálunk). A Nemzetközi kapcsolatok szak egy sokszínű, sok kiváló oktatót, szakembert foglalkoztató interdiszciplináris szak volt, ami ebben a formában nem működhetett tovább a bolognai képzésben. Így a Nemzetközi kapcsolatok szak Nemzetközi tanulmányok néven más profilt kapott, lefoszlott róla a korábban erős közgazdasági dimenzió: most az új kihívásokra válaszol (pl. biztonságpolitika), miközben erős az Uniós és regionális kapcsolódása. A szakot úgy alakítottuk ki, hogy gyorsan reagáljon a nemzetközi élet kihívásaira (vannak előadások a terrorizmusról, migrációról, civilizációs kihívásokról, feltörekvő új területekről, a nemzetközi élet aktuális kérdéseiről etc.) Emellett új szakirányokat, specializációkat, szakmai gyakorlatokat is beépítettünk a képzésbe, amelyek perszonalizált ismeretekhez juttatják a hallgatóinkat. Az alapszak mellé kidolgoztuk Nemzetközi tanulmányok mesterképzést is, amivel a képzést a prémiumkategóriába emeltük.


Gulyás László, Vizi László Tamás és Simon János a Sérelmi politizálástól… kötet bemutatóján (forrás: kodolanyi.hu)

A tanszékvezetés mellett 2002-ben elvégeztem a jogi egyetemet. Ezt motiválta egyrészt a személyes érdeklődésem a jogi tanulmányok iránt, illetve, hogy gimnáziumi tanárként rengeteg diákot készítettem fel eredményesen történelemből jogi felvételire. A jogi diploma megszerzését követően rektor úr felkért, hogy a tanszékvezetés mellett lássam el az intézmény főtitkári feladatait is. Azóta, ha jól számolok, közel tizenöt éve vezetem, felügyelem a jogi igazgatási feladatokat a Kodolányi János Főiskolán. Amikor 2013-ban kineveztek oktatási rektorhelyettesnek, a tanszékvezetést már nem tudtam vállalni tovább. Örömmel adtam át azt fiatal kollégámnak, barátomnak, Zachar Péternek.

Mit üzen a Kodolányi? Hogyan jelenik meg benne a te filozófiád?

A Kodolányi János Főiskola mindig polgári értékrendet képviselt. Egy fiatal, modern, lendületes, kezdeményező, kísérletező, az újdonságokra nyitott felsőoktatási intézmény, ami ráadásul gyorsan és adaptívan reagál a jogi, gazdasági és politikai környezet kihívásaira, változásaira. A Kodolányi János Főiskola, amely nélkülözi az állami támogatást, alapvetően hallgatóközpontú, hallgatóbarát felsőoktatási intézmény, amely az alap- és mesterképzésein kívül intenzív felnőttképzéssel is foglakozik. De rendelkezünk országos hálózatba szervezett nyelvvizsgarendszerrel, több kontinensre kiterjedő nemzetközi kapcsolatokkal, és számos minőségdíjjal. A hallgatóorientáció a szoros személyes, szakmai kapcsolatot jelenti, ahol a perszonalizáció nagyon fontos. Kollégáimmal együtt ott állunk a hallgatók mellett, mentoraink segítségével közösen alakítjuk ki karriertervüket, közösen és együtt tervezzük jövőjüket. Ha lehetne mérni, hogy az intézmény mekkora hozzáadott pedagógiai értéket ad ahhoz, hogy a diákjaink sikeresek legyenek, akkor azt hiszem, hogy nagyon komoly szám jönne ki. Nem a minőségből engedünk, hanem sokat dolgozunk érte.

Eljutottunk a huszadik századot kutató Vizi László Tamáshoz. Végére maradt a legújabb könyved. Mesélnél róla?   

A Nemzetközi kapcsolatok szakon számos új- és legújabbkori tárgy van. Ezeknek jelentős részét a kezdetektől tanítom. Többek között új- és jelenkori egyetemes történelmet, 20. századi magyar társadalom- és politikatörténetet, magyar külpolitikát stb. A 2000-es évek közepétől alakult ki bennem a Trianon-kérdéskör boncolgatása és a két háború közötti külpolitika iránti érdeklődés. De ehhez is kellett egy érdekes epizód: levelezős oktatás során szó esett Trianonról és elmondtam, hogy a diktátumot 1920. június 4-én két súlytalan politikus – dr. Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd – írta alá. Az óra szünetében odajött hozzám egy fiatalember, és elmondta, hogy ő Benárd Ágost dédunokája, és ez az állítás nem teljesen így van. Akkor elgondolkodtam, hogy a széles körben elterjedt toposzokon kívül mit is tudunk róla, róluk?  Innen kezdett foglalkoztatni igazán a Trianon-kérdés és az aláírók kiválasztása. A most megjelent Trianon-kötet A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig. Trianon, revízió, határkérdés, nemzetegyesítés (1920–2010). (Bp., CEPOLITI, 2016.) az elmúlt évek kutatási eredményeinek egyfajta összefoglalása. A kötetnek 2016. május 10-én volt a bemutatója Budapesten a Kossuth Klubban. A kötetet annak lektorai, Gulyás László és Simon János egyetemi tanárok mutatták be. A kötet megírását részben az indokolta, hogy a huszadik századi magyar történelmet Trianon nélkül nem lehet megérteni. Másrészt pedig az elmúlt években több tanulmányt írtam a témával kapcsolatban folyóiratokban, tanulmánykötetekben, és amikor ezeket az írásokat egymás mellé tettem, azt tapasztaltam, hogy ezek mind egy irányba mutatnak. Ezeket összeraktam, majd a hiátusokat kipótoltam, hozzákutattam. Tulajdonképpen kirajzolódott egy ív az Apponyi-beszédtől Kövér Lászlónak a nemzeti összetartozásról szóló törvényt előterjesztő 2010-es beszédéig. Simon János kollégám, barátom volt az, aki látva ezt a kirajzolódó ívet bíztatott e könyv megírására. A kötetet lényegében már a megjelenés után újra kellett nyomni. A dedikálás a könyvhéten, 2016. június 11-én, szombaton délelőtt lesz a L’Harmattan sátorban.

Zárásként, hogyan definiálnád magadat? Hiszen nagyon szerteágazó a tevékenységed és a pályád is.  

Amióta elkezdtem a pályát, sosem adatott meg a királyi út, mindig voltak kitérők és mindenért keményen meg kellett küzdeni, nem volt ingyen eredmény. Elsősorban tanár vagyok, de kutatni, meg írni is nagyon szeretek, és szeretem ezeket az eredményeket az óráimon tanítványaimmal megosztani, véleményüket megismerni. A katedra, a tanterem, az előadóterem az én igazi világom. Ott érzem a legjobban magam. A hallgatóság és a tanítványok között. Nagyon jó látni az arcokon, ha értik és élvezik az elhangzottakat.

Illik Péter

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket