„Mindig az emberek érdekeltek” – interjú Varga Sándorral

Varga Sándor néprajzkutató, táncantropológus a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének adjunktusa, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Zenetudományi Intézetének munkatársa, a Choreomundus nemzetközi tánckutatói képzés oktatója. Mosonmagyaróvárról indulva Pécsen át végül Szegedre vezetett az útja, ahol immár több mint egy évtizede oktat és indul kutatóútjaira. Néprajzzal és tánccal való kapcsolatáról, a történeti szemlélet fontosságáról és személyes motivációiról Apjok Viviennel beszélgetett.


Varga Sándor

Újkor.hu: Amikor egy tapasztalt oktatót, kutatót figyelünk, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy neki is volt olyan, hogy a „pálya kezdete”, valahogyan ő is ebbe az irányba sodródott, mint később a hallgatói. Ezek a háttérinformációk azonban fontosak és tanulságosak lehetnek azok számára, akiknek még nem áll a háta mögött megszerzett diploma, doktori fokozat vagy szakmabeli státusz. Téged milyen motivációk indítottak el a néprajzos szakma felé, miért ezt választottad?

Varga Sándor: A motiváció a gyakorlat oldaláról jött: néptánccsoportokban táncoltam, később aztán vezettem is csoportokat. Gyakorlatilag ennek során kezdett el érdekelni a népi kultúra. Ez annak idején egy teljesen rózsaszínű, romantikus érdeklődés volt, de egy dolog fontos volt: a táncos gyakorlat során – már nagy divat volt ez a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején – volt lehetőségünk az otthoni közegében, faluhelyen tanulni táncokat; és akkor találkozott az ember olyan személyekkel, akik egy más kultúrában éltek, mint mi a kisvárosban, Mosonmagyaróváron. Ez a különbség engem mindig érdekelt – onnantól kezdve engem mindig az emberek érdekeltek. Utólag megnézve az elmúlt 25 évem utazásait – fényképeken lehet ezeket nagyon jól dokumentáltan visszakövetni –, amelyik fényképeket én csináltam, azon soha nincs magában se épület, se táj, se tó, se hegy, csak emberek. Mindig emberek voltak rajta.


Tarţa Gavrile híres táncos és családja. Ormány, Románia 2003. (Fotó: Varga Sándor.)

Egy magyar-német kéttannyelvű gimnáziumban végeztem, és Pécsett kezdtem el német szakon tanulni, ahol egy jó barátom, aki néprajz szakos volt, mesélt az élményeiről – így elkezdtem behallgatni a néprajz szakra, általánosan művelő kurzusok keretében. Beültem néhány olyan órára – elsősorban Andrásfalvy Bertalan professzor úr óráira –, ahol további biztatást nyertem, hogy ezt az emberek közötti, kultúrák közötti különbséget lehet értelmezni, sok esetben van benne logika, ez kutatható, és ilyen szinten is érdekes. Tehát olyan ’96-97 tájékán dőlt el a sorsom, ekkor felvételiztem Pécsett néprajz szakra, ahová fel is vettek, és el is végeztem.

A tánc pedig maradt a „Leitmotiv”, tehát eleinte szinte kizárólag csak tánccal foglalkoztam, aztán az utóbbi időben a tánc társadalmi vetületei kezdtek el érdekelni.

Elhangzott Andrásfalvy Bertalan neve. Rajta kívül voltak olyan emberek, akiket mentorodnak tekintesz, akik előrelendítettek a pályán?

A mosonmagyaróvári tánccsoportunk vezetője a hagyományőrzés keményvonalas irányát képviselte: állandóan Erdélybe járt, minket is biztatott, hogy menjünk. Ugyan nagyrészt nem értek egyet bizonyos meglátásaival – táncos témákban sem –, de azt mondhatjuk, hogy mégis ő volt az egyik meghatározó személyiség az akkori fiatal kamasz részére, aki bemutatta ezeket a lehetőségeket. Meg kell említenem a pécsi Néprajz Tanszék összes tanárát – egy nagyon jól összeválogatott társaság volt akkor, egy frissen alakult tanszék, ahová Andrásfalvy professzor úr hívta az akkor éppen egyetemen nem tanító, de nagy nemzetközi reputációval rendelkező kutatókat: például Pócs Éva, Nagy Ilona vagy Vargyas Gábor, Filep Antal nevét lehet említeni. Rendkívül komoly, az európai kultúrtörténetre is nagy rálátással rendelkező kutató volt Pócs Éva, akitől nagyon sokat lehetett ebből a szempontból tanulni, illetve Vargyas Gábor, aki kiváló antropológus, tőle viszont merőben új szemléletet lehetett elsajátítani. Nagy Ilonkát pedig azért emlegetem, mert ő nagyon kedvesen, emberi módon viszonyult hozzánk. Tőle sok mindent tanultam azt illetően, hogy hogyan lehet a hallgatókat „behálózni”, mindenféle presszió nélkül, csupán csak érzelmileg érdekeltté tenni őket abban, hogy hajlandóak legyenek leülni olvasni és tanulni. Filep Tóni bácsit pedig már csak azért is érdemes emlegetni, mert egy élő lexikon – a kollégáknak is, ha nem jutott eszükbe valami, nem a Néprajzi Lexikont ütötték fel, hanem átkopogtak hozzá. A szakmából őket emelném ki.

Ezen kívül van még néhány táncos is, akiket érdemes megemlíteni – elsősorban parasztemberek, akiktől gyűjtöttem, aztán visszajártam hozzájuk akár 10-15-20 éven keresztül. Egyikük egy visai, Fodor János nevű úriember, a másik egy széki, Zsoldos István nevű ember, akiket egyrészt az emberi minőségük miatt, másrészt pedig nagyon komoly „tárgyi” tudásuk miatt kell emlegetni a mesterek között. 


Interjúzás közben. A képen balról jobbra: Varga Sándor, Both József, Hârleţ Ioan “Nucu”  prímás, Becski Ioan kontrás. Budatelke, Románia 2015.  (Fotó: Csuri Szandra)

Volt róla szó, hogy a táncból indult ki a motiváció, és utána – bár más témákkal, területekkel is foglalkoztál – visszakanyarodtál ehhez. Talán sokak számára nem egyértelmű, hogy a tánc – azon kívül, hogy mozgásformaként vagy színpadi produkcióként is megjelenik – hogyan kutatható még? Mit takar a tánc társadalmi oldala? Milyen módon hasznosítható az ezzel kapcsolatos kutatómunka?

Kettéosztanám a választ. Az egyik az, hogy a magyar néptáncot mindig is történeti produktumként vizsgálták – hasonlóan a magyar népzenéhez: régi stílus, új stílus, tehát történeti stílusrétegekre osztották azt a mozgásanyagot, amit valamilyen módon sikerült rögzíteni. Bizonyos mozdulatok különböző történeti korszakoknak voltak a termékei, és Martin Györgyék ezzel foglalkoztak, hogy ezek hogyan váltak egy falu kultúrájának szerves részévé. A magyar táncfolklorisztikában elég erős ez a történeti perspektíva, akár a helytörténetet, akár a tágabb európai kultúrtörténetet tekintve. Ennek különböző aspektusai lehetnek, amit érdemes kutatni. Azt kell mondani, hogy a magyar táncfolklorisztika jelen pillanatban is erősen történeti szemléletű. Ezt a meglehetősen statikus történeti szemléletet azonban – egy ideje úgy érzem, s főleg az antropológiai és szociológiai tanulmányok voltak, amik erre felhívták a figyelmem – nem lehet csak önmagában alkalmazni, ahogyan a tánckultúrát sem lehet csak önmagában vizsgálni gazdasági vagy társadalmi kontextus nélkül. A makroszintű kutatások mellett – amelybe beletartozhat például, hogy megállapítjuk egyes motívumokról, hogy reneszánsz vagy barokk eredetűek – elengedhetetlen a mikroszintű vizsgálatok alkalmazása. Itt jön a képbe a társadalmi szemlélet, amiről már volt szó. Azt gondolom, hogy egy kulturális jelenség, például a tánc vagy a táncolás közösségben elfoglalt szerepét nagyon erőteljesen kellene kutatni, tehát a történeti és esztétikai szempontok mellé érdemes a társadalmi szempontokat is odatenni.


Magyarfrátai gyűjtésen, Albert Helgával és Albert Alberttel. Románia, 2006 (Fotó: Colin Quigley )

A másik oldala a dolognak, hogy a tudomány mellett vagy mögött található egy elég erőteljes társadalmi jelenség, a táncházmozgalom. A táncház-, és ezzel párosulva a színpadi néptáncmozgalom mindig is szorosan kötődött – akár a finanszírozás révén, akár beleértett vagy belemagyarázott politikai tartalmak miatt – a jelenhez. Azt gondolom, hogy ennek a vizsgálata nemcsak, hogy időszerű, hanem rendkívül fontos is, mindenféle értelemben. Például történeti stúdiumok tekintetében vizsgálható, hogy a történelem során az egyes felbukkanó táncok hogyan változtak, és jelen pillanatban milyen jelentéssel próbáljuk őket felruházni, mire használjuk azokat, hogy változik meg a funkciójuk, a jelentésük, a formájuk – ezek mind-mind nagyon izgalmas témák. Ezen túl fontos információkat hordoznak a jelen emberéről is, és a tánc a jelen társadalmának megértésében is lényeges szerepet tölthet be. A tánc ugyanis nem száz százalékosan tudatos kulturális termék, hiszen rengeteg olyan dolog van benne, amit tudat alatti tartalmak mozgatnak. Ennek a megismerését, hogy az ember miért is táncol így vagy úgy, nagyon fontosnak tartom.


Tánc Ópusztaszeren. 2012 (Fotó: Újvári István)

Visszatérve a történeti aspektusra: érdemes megnézni a magyar tánckutatás vagy egyáltalán a tánckutatás tudománytörténetét. Egy nagyon érdekes politikai erőtérben figyelnek fel a táncra: ez pedig a nemzeti romantika korszaka. Nemcsak az esztétikai minőség, és bizonyos kulturális jelenségek megismerésére hajtó vágy van jelen ebben a korszakban, hanem az is, hogy ezzel alá lehet támasztani a nemzeti törekvéseket. Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején az Ethnographia folyóirat hasábjain zajló hajdútánc-vita arról szólt, hogy ez milyen eredetű: magyar, vagy a szomszédos népektől származik. Ez szinte vérre menő, nagyon komoly vita volt, és a közbeszédben a mai napig zajlanak az ilyen típusú viták a néptáncról. A következő tudománytörténeti korszak, amiről szeretnék beszélni, az a negyvenes évek, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolják, és komoly állami pénzeken erdélyi néprajzi kutatásokat szerveznek, amelyben fontos részt kap a tánckutatás is. Az ilyen jellegű kutatás és az effajta pénzráfordítás mögött nyilvánvalóan politikai cél van. Amikor a kommunisták hatalomra kerülnek az 1940-es évek végén, 1948-ban, akkor rögtön ezt a politikai célt és szándékot támadják meg. Ugyanúgy, ahogy korábban Telekiék politikai célok miatt is támogatták a kutatást, az új rendszer az új politikai céloknak megfelelően viszonyult a tánchoz. Ebben az erőtérben nő fel egy olyan tudományos generáció – aki persze már korábban elkezdett szocializálódni, gyerekkori élményeit a Horthy-korszakban kapja –, aki azt látja, hogy a néptánc egy olyan megvilágításba kerül, hogy igaz ugyan, hogy téeszekbe tömörítik az embereket, de a „mi parasztjaink” vidámak, táncolnak, és ezt „a munkásparaszt kultúrát nagyon szépen reprezentálják a színpadon”. A kutatók nagy része – ha hallgatott is – nem értett ezzel egyet. Azt látták, hogy a kommunisták felszámolják a paraszti kultúrát, ezért elsődleges cél lett az értékmentés, „menteni a menthetőt”. Itt azt kell látni, hogy nagyon rövid időn belül teljesen ellentétes irányú, sokszor mindkét esetben szélsőséges politika zajlik az országban, és a közé szorult kutatók vagy itt, vagy ott, de leteszik a voksukat, vagy éppen próbálnak középen lavírozni. Mindettől függetlenül érződik a kérdésfeltevéseiken, az érdeklődésükön, hogy ők mit keresnek, és amit találnak, azt hogyan interpretálják. Ez ennek a korszaknak a feszültsége, és ez egy nagyon érdekes tudománytörténeti helyzet, amiben mind a mai napig sok minden nincsen feltárva és kimondva. Pedig fel kellene tárni, és ki kellene mondani, mert akkor tudnánk előre lépni, akár módszertanban, akár szemléletben. És ez Magyarország nagyon fontos történeti korszakaihoz és eseményeihez: a Horthy-korszakhoz, a II. világháborúhoz, majd a kommunista hatalomátvételhez és 1956-hoz kötődik. Ekkor zajlik a magyar néptánckutatás fénykorát előkészítő, majd a fénykorát élő korszak. Képzeljük el! Falusi táncokat kutatunk egy olyan korszakban, amikor lesöprik a padlásokat! Azt gondolom, hogy ezek mind megérnek egy alapos tudománytörténeti elemzést, s igazából ez most egy olyan mellékvonala a gondolkodásomnak, ami miatt arról beszélek, hogy a társadalmi szemléletet megfelelő arányban és megfelelő erővel kell érvényesíteni a magyar tánckutatásban, és ide már lassan bele kell érteni a néptánc mellé a revival mozgalom, illetve más táncos formák: akár a balett, akár a moderntánc kutatását és értelmezését. 


Tánc a Kolozs megyei Magyarpalatkán (Fotó: Martin György. Forrás: MTA BTK ZTI Tf. 23619.).

Egyre erőteljesebb az európai néprajztudományban az antropológiai szemlélet, ami egyre inkább – úgy látszik – kizárja a történeti szemléletet, ami Magyarországon például az intézmények szétválásában is megfigyelhető. Ugyanekkor jelen vannak a történeti antropológia, mikrotörténet és más, csak egy tudományhoz nem köthető szemléletek is.  Erről a jelenségről mi a véleményed?

Erről nagyon sokféle dolgot lehetne mondani. Egyrészt úgy gondolom, hogy Magyarországon minden, így a tudományos paradigmák is, sajátos módon csapódnak le, mert sajátos tudományos kontextust, sajátos interpretációkat találnak itt, amikor ideérkeznek. Vissza kell utalni arra, hogy amikor nincsenek tisztába téve bizonyos tudománytörténeti problémák (ilyen például, hogy a Magyar Néprajz VIII-as, társadalomnéprajzi kötetében, ami 2000-ben jelent meg, tehát az 1990-es években, a rendszerváltozás után íródott, még mindig vannak finom csúsztatások, elhallgatások), az hozzájárul ahhoz, hogy a hozzánk érkezett, az 1940-es évek végén újnak számító paradigmák, elméletek sajátos fénytörésbe kerüljenek. Magyarországon úgy lettek Néprajz Tanszékek átnevezve Néprajz és Kulturális Antropológia Tanszékekké, hogy eleinte sok közük nem volt a kulturális antropológiához, legfeljebb néhány kurzus erejéig, aztán ez az elmúlt tíz évben erősödött. Azt gondolom, hogy a kulturális antropológia olyannyira releváns kérdéseket tett fel a magyar néprajznak, amire a magyar néprajzkutatók azon része, amelyik érezte magában az erőt, a kedvet és a felkészültséget, adekvát választ tudott adni, Fél Editéktől kezdve egészen napjainkig.

Azt gondolom, hogy amögött, hogy a történetiség kiszorul, vagy kezd egészen más megítélés alá esni, van egy természetes folyamat, ami nem csak azzal magyarázható, hogy a tudományok liberalizálódnak. Egész egyszerűen egyre több anyag áll a rendelkezésünkre, és egyre speciálisabb a tudásunk. Azok a tudományos határok, amik egy-egy tudomány által elfoglalt területet jeleznek, óhatatlanul is egyre ingatagabbá válnak, és most már például a történész szociológus is, meg antropológus is, meg egy kicsit néprajzos is kell, hogy legyen, ha jól szeretné végezni a munkáját. Tehát nem tudjuk megkerülni azt, hogy ne tekintsünk sokfajta perspektívából a kutatási témáinkra. Azt gondolom, hogy a jelenkutatás rendkívül fontos, és az antropológia nyilván nagyon jól végzi ezt a munkát, de a történeti kutatásoknak is, még ha most nincs is nagy divatja – van helye. Ez egy folyamatos mozgásban lévő folyamat, amiben ha valaki egyrészt modern tud lenni, és érzi a kor követelményeit, és erre szeretne aktuálisan válaszokat is adni, de ugyanakkor tisztában van a saját tudománya által addig felhalmozott értékekkel, és szikáran, becsületesen végzi a munkáját, akkor az minden egyes korszakban le tudja tenni azokat a fontos műveket, amiket egy tudósnak, egy tudománynak le kell tenni.


Beszélgetés a széki Budai Mihállyal. 2008 (Fotó: Varga-Deák Veronika)

Emlegetted a szétfolyó, összemosódó határokat az egyes tudományterületek között. Mit gondolsz, mi az, amit a néprajztudomány szemléletéből és módszertanából hasznosítani tud egy történész, és fordítva? A saját diákjaidon ezt hogy látod, akár a történészekkel közös bevezető kurzus esetében?

Igazság szerint nagyon nehéz arról beszélni, hogy mi a történelemtudománynak, és mi a történésznek a felfogása, ugyanez a helyzet a néprajztudomány és a néprajzos esetében is. Azt gondolom, hogy például Gyáni Gábor nagyon szépen látja és láttatja, hogy a néprajz mennyiben tágította a történelemtudomány perspektíváját és viszont.

Teljesen más kérdés – bár azért összekapcsolódnak –, hogy akik bekerülnek, a középiskolából éppen beesnek hozzánk elsősként, és egyből kapják tőlem a Bevezetés a néprajzba című kurzust, hogy nekik milyen történeti tudásuk van, és mit tudnak a néprajzról. Az a tapasztalatom, hogy általában nagyon keveset, és elég nagy a szórás. Vannak, akik már elég komoly műveltséggel érkeznek, mások pedig olyan problémákkal, amiket még általános iskolában kellett volna kezelni. Ebből a szempontból kénytelenek vagyunk olyan középutat – és ezt egyáltalán nem mondanám arany középútnak – találni, amikor azt mondjuk, hogy mind a nyolcvan történészhallgató, aki bent ül, egy olyan fajta néprajzi módszertant kapjon, amit megért, és aztán egy olyan történelemmel kapcsolatos tudásanyagot, amit a saját történeti ismereteik közé be tud építeni. Például ismerjék a szóbeli források jellegzetességeit, ezek értékelési módjait, és azt, hogy erre hogyan lehet forráskritikát alkalmazni Hogyan tudok különböző adatnyerési technikákkal dolgozni? Milyen interjútípusok vannak? Mit jelent a résztvevő megfigyelés? Tehát mindazon dolgokat, amelyek egy történész számára nem alapvető módszerek, de bizonyos területeken, mint például a közelmúlt történelmének vizsgálatában, hasznosíthatók. Ez a mostani középiskolából hozott tudással szinte lehetetlen.

Apjok Vivien

Kapcsolódó cikkek:

A hajdani hajdútánc nyomában…

A „múlt hallucinációjától” a reális helyi értékekig – interjú Agócs Attilával

„A múltidézés nem kell, hogy múltban élést jelentsen!” – Interjú Klamár Zoltánnal

Két diszciplína határán – interjú Landgraf Ildikóval

„Szembetűnőek az emlékezeti kánon és a történeti források közti eltérések” – interjú Glässer Norberttel

Ezt olvastad?

Baráth Magdolnát aligha kell bemutatni azoknak, akiket az 1945 utáni magyar–szovjet kapcsolatok alakulása, a „szovjetizálásnak” nevezett folyamat, vagy éppen a