„Mint annak idején, mikor a futballnál aranygól volt érvényben” – interjú Pollmann Ferenccel

Vegyész akart lenni, ma mégis az első világháború egyik legismertebb hazai szakértőjeként ismerjük. Pollmann Ferenccel, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum kutatójával, első világháborús referensével beszélgettünk pályájáról, a hadtörténetírás feladatairól és az online ismeretterjesztés fontosságáról.

Újkor.hu: Minden kutatói pályafutás az egyetemen kezdődik. Történelem és filozófia szakot végeztél az ELTE BTK-n. Miért pont ezeket választottad?

Pollmann Ferenc: Gimnazista koromban a szívem még a kémiáért dobogott, vegyész szerettem volna lenni. Egészen banális okokból alakult máshogy az életem. Akkoriban furcsa módon matematikából és fizikából kellett felvételizni, ha vegyészmérnöknek készült az ember. Új iskolába kerültem, ahol nem jöttem ki jól a fizikatanárommal és hármast kaptam tőle pont abban a félévben, amikor a felvételibe már beleszámított volna. Úgy értékeltem, hogy ezzel a hármassal a sanszomat eljátszottam. Így fájó szívvel lemondtam a pályáról. Rendkívül érdekelt a filozófia, azonban az érettségim évében eleinte úgy tudtuk, hogy nem indul az ELTÉ-n ilyen szak. Mikor Lukács György 1971-ben meghalt és rá egy évvel a magyarországi reformfolyamatot lefékezték, a Lukács-tanítványokat félreállították. Ez kihatott a filozófusképzésre is. 72 után két évig nem is indítottak a bölcsészkaron filozófia szakot. Amikor nekem negyedikes gimnazistaként pályát kellett választanom, 73 őszén, népművelés-történelem szakpáron gondolkodtam. Aztán tavaszra kiderült, hogy megint lehet filozófiára is jelentkezni, így végül én már filozófia-történelemre adtam be a jelentkezési lapomat. Egyébként nem reménykedtem benne, hogy felvesznek, mert nagyon rövid időm volt felkészülni. Úgy gondoltam, ha másra nem, tapasztalatszerzésre jó lesz. De mit ad Isten, mégiscsak felvettek. Ugyanakkor, egy héttel később megérkezett a behívom. El is vittek katonának, és a szolgálati idő letöltése után kezdhettem meg tanulmányaimat az ELTE-n.

Fotó: Honvédelem.hu
Hovári Nikolett

Az egyetemi évekre hogy emlékszel vissza?

Igazság szerint találkoztam már sokféle kortársammal, akikkel beszélgettünk, milyenek is voltak azok a 70-es évek. Vannak, akiknek rossz emlékeik vannak, és úgy emlékeznek rá, mint az elnyomás, vagy mint általában a magyarországi pangás éveire. Másoknak viszont nincsenek rossz emlékei arról az időszakról, igazság szerint én is közéjük tartozom. Szerettem egyetemista lenni. Persze a mai fogalmak szerint akkor csakugyan jóval kevesebb lehetőség volt arra, hogy az ember ismeretekhez jusson. Az információszerzés jóval nehezebben ment, a külföldre kijutás pedig különlegességnek számított. Akkoriban kezdtem gyorsuló ütemben érdeklődni az antik vallástörténet iránt, méghozzá a Mithras-misztériumokkal kerültem közelebbi ismeretségbe. Ha akkoriban megkérdezték volna, hogy képzelem el az életemet, akkor azt válaszoltam volna, hogy mint vallástörténész, vagy mint vallásfilozófus.

Ezek szerint az egyetemi évek alatt még elsősorban a filozófia érdekelt?

Igen. A történelmet ekkoriban egyfajta felesleges időpazarlásnak tekintettem, olyannyira, hogy le is akartam adni ezt a szakot. Akkoriban az egyetemek csak kivételes esetekben engedélyeztek egyszakos képzést. Nekem sem engedték, hogy leadjam a történelmet. Azt mondta a tanszékvezetőm, hogy „figyelje meg, egyszer még jó lesz ez magának valamire.” Nem sejthette, hogy mennyire igaza lesz. Végül nem adtam le, sőt, mivel a történelem szakon alapból mindenki pedagógusképzést is kapott, ötödév elejéig végigcsináltam minden pedagógiai tárgyat. Akkor adtam le a tanárszakot. Így nem tanárként, hanem – hivatalos megfogalmazás szerint – „előadóként” végeztem. A történelmet mindig szerettem egyébként, gyerekkoromban is, de mindig is a második helyen volt először a kémia, majd a filozófia mögött.

Tehát egyetemistaként az antik vallástörténet érdekelt, ma azonban az első világháború szakértőjeként ismer a történész szakma. Hogy jutottál el idáig?

Ez egy hosszú folyamat eredménye volt. Pont egy olyan időszakban végeztem, amikor nagyon beszűkítették az álláslehetőségeket. Ha egy évvel korábban diplomázom, akkor elképzelhető, hogy a Filozófiai Intézetbe kerülhettem volna, mert voltak kapcsolataim ott. Csakhogy éppen abban az évben létszámstopot vezettek be. Választhattam, hogy olyan helyre megyek dolgozni, ami legalább távolról kötődik a végzettségemhez és kivárhatom mellette, hogy komolyabb lehetőséget kapjak, vagy elkezdek valami gyökeresen eltérőt csinálni. Az előbbi mellett döntöttem. Először a Lapkiadó Vállalatnál voltam sajtódokumentátor, ami nagyon kellemes hely volt, mert folyamatosan nyugati lapokat olvastunk főállásban. Az volt a feladatunk, hogy ezekből gyűjtsünk ki olyan érdekes cikkeket, amelyek az újságírók érdeklődésére számot tarthatnak. Ebből adatbázis épült fel. Két évvel később átkerültem a Közgázra, ahol működött egy akadémiai kutatócsoport, a Közép- és Kelet-Európai Akadémiai Kutatási Központ keretében. Ma azt mondanám, hogy történész segédmunkás voltam itt. A feladataim gyakorlatilag olyanok voltak, amiket az ember nem életcélként képzel el, de mégis nagyon hasznosnak bizonyulnak. Készülő kötethez segédkeztem, gyűjtőmunkát végeztem, forrásokat kerestem vissza, ha kellett, akkor xeroxoztam vagy éppenséggel konferenciát szervezetem. Minden segédmunkát elvégeztem, amit az ember egy könyvkiadónál vagy egy szerkesztőségben elvégezhet, és vártam a nagy lehetőségre. A vallástörténeti szenvedély lángját nem táplálta semmi, így lassan kialudt. Ez egy olyan terület, amit nem lehet intézményi háttér nélkül kutatni, partizánként nem lehet valaki antik vallástörténész. Előbb ideiglenesen tettem félre, aztán lassacskán kiderült, hogy ez a döntés véglegesnek bizonyult. Hosszú évek teltek el, már a 80-as évek végén jártunk, mire kialakult az új irány. Ez már közelített az első világháborúhoz, de még csak indirekt módon, ugyanis ekkor megálmodtam magamnak Albániát, mint témát.

Miért pont Albániát?

Kaptam egy munkahelyi feladatot, hogy keressek ki egy népszövetségi jelentést Albániáról az 1920-s évek elejéről. Ezt rendkívül érdekesnek találtam. Egyszer aztán álmomban a Tarna folyó partján állva azt figyeltem, hogy a fűszálak, melyeket a víz sodor, ha bekerülnek valamelyik kisebb partmenti öbölbe, akkor csak körbeforognak, nem tudnak visszajutni a sodrásba. Úgy éreztem, hogy mintha Albánia történelme is teljesen hasonlóan működne. Hiába van közel a centrumhoz, földrajzi fekvésénél és történelménél fogva pont úgy el van zárva Európa központi folyamataitól, mint a fűszál a Tarnáétól. Annyira megtetszett az a kép akkor nekem, hogy elkezdtem Albániával foglalkozni. Jó bölcsészként úgy gondoltam, hogy ehhez először albánul kell megtanulni. Albánia akkor még el volt szigetelve a világtól, így Budapesten kellett tanulási lehetőséget keresni. Ismerőseim révén megtaláltam Schütz Istvánt, aki a legnagyobb albánszakértőnek számított Magyarországon. A román tanszéken tanított albánt, ahol ez akkor kötelező volt, mivel a két nyelv rokonságban áll egymással. Elmentem hozzá, elmondtam neki, hogy szeretném megtanulni a nyelvet. Örömmel fogadott és megengedte, hogy beüljek az órákra. Sajnos szerencsétlenül alakult az egész. Tizenvalahányan kezdtük el szeptemberben a stúdiumokat, év végére pedig egyedül maradtam. Második évben újra megcsináltam a kezdőkurzust, és a végére ugyanúgy egyedül maradtam, mint előző évben. Utána harmadszor már nem akartam újrakezdeni. Az lett volna a megoldás, ha velem külön foglalkozik, erre viszont neki elég kapacitása, nekem pedig elég pénzem nem volt. Abban maradtunk, hogy ha már beszélni nem, olvasni legalább megtanulok. Jártam hozzá rendszeresen, együtt ellenőriztük a fordításokat, de aztán sok minden más miatt ez az egész dolog elhalt. Kétszer jártam közben Schütz révén Pristinában nyári egyetemen (sőt 1988-ban még Tiranába is elvitt magával), aztán a 90-es évek elején harmadszor is hívtak a koszovóiak, azonban akkor már a Hadtörténeti Intézetben dolgoztam és a vezetőség nem támogatta, hogy kiutazzak.

Hogy kerültél a Hadtörténeti Intézetbe?

Magyarországon nincsen túl sok albán forrás, azonban vizsgálataim során megtudtam, hogy volt egy olyan időszak, amikor rengeteg magyar járt kint Albániában. Ez az első világháború volt, amikor a Monarchia 1916-ban megszállta az ország nagy részét. Arra gondoltam, hogy hasznosítom a hadtörténeti dokumentumokat, és a Hadtörténelmi Levéltárban rengeteg jó anyag van. Felkerestem volt egyetemi évfolyamtársamat, Szakály Sándort, aki osztályvezetőként dolgozott ott akkor. Nagyon kedvesen fogadott, bevitt a levéltárba, és én elkezdtem olvasni a tábori aktákat. Érződött ekkorra, hogy a Közgáz akadémiai intézete nem fogja sokáig húzni és gondolnom kell a váltásra. Beszéltünk erről Szakály Sándorral, és kiderült, hogy az első világháborús kutató, Farkas Márton éppen akkor ment nyugdíjba. Csak úgy brahiból megjegyeztem, hogy „te Sándor, én szívesen csinálnám.” Arra számítottam, hogy kinevet (ugyan már, hogy gondolod?), ehelyett karon ragadott és felvitt az akkori főigazgatóhoz, Rázsó Gyulához. Ő kérte, hogy vigyek be publikációkat, kéziratokat, kikérdezett az érdeklődési területemről, nyelvtudásomról. Amit hallott, elnyerhette a tetszését, mert hamarosan értesítést kaptam, hogy a következő év január 1-től a Hadtörténeti Intézetben dolgozhatok az első világháború referenseként. 1992 elején álltam munkába, azóta is itt dolgozom.

Hogy látod a hadtörténetírás helyét a történettudományon belül?

Ez egy nagyon régi és fontos kérdés. Korábban egyszer írtam egy cikket a Korallba, amivel párbeszédet akartam kezdeményezni, de korántsem lett belőle akkora vita, mint amilyet szerettem volna. Azt javasoltam ebben a cikkben, hogy a hadtörténetírás nyisson a társtudományok felé, olyan módszereket alkalmazzon, hogy azok is fel tudják használni az eredményeit. Elsősorban a történettudomány, de az összes olyan tudomány, amely valamilyen módon kapcsolódik az első világháború négy és fél évéhez. A béketörténet és a háborútörténet ugyanúgy az emberiséggel történik és az volna a helyes, ha a hadtörténet, mint diszciplína érvényességi körét kitágítanánk addig, hogy valamennyi a háború idején történt eseményre érvényes legyen. Ne csak a szűken vett hadmozdulatok történetére szorítkozzunk, amelyet jóformán csak a tisztképzésben lehet felhasználni, mert ha így teszünk, a hadtörténetírást elzárjuk a külvilágtól. Ez fordítva is igaz. Ha a civil történelem elzárkózik a hadtörténettől, akkor az emberiség történetének egy jelentős részétől elzárja magát, hiszen az írott történelemben alig volt néhány olyan év, amikor ne lett volna valahol a Földön háború. Sajnos a civil történetírás nem igazán bánta, hogy a hadtörténészek valamiféle láthatatlan üvegfal mögé húzódnak, és csak azzal foglalkoznak, ami a frontokon történik. Azóta is felmerül a kérdés – nemzetközileg is –, hogy lehet-e úgy hadtörténettel foglalkozni, hogy valaki nem végezte el a katonai akadémiát előtte? Számos katonatisztként is tevékenykedő hadtörténész állítja, hogy erre a kérdésre határozott nem a válasz, mivel civil fejjel nem lehet megérteni mindazt, ami a frontokon történik. Ebben bizonyára sok igazság van, de erre azt hozom fel ellenérvként, hogy nem kellene leszűkíteni a hadtörténet érvényességét csak arra, ami a frontokon és a hadseregen belül történik, hanem ki kell tágítani mindarra, ami az emberekkel történik akkor, amikor háború van. Volt egy Momo Kapor nevű szerb író, akinek a hangjátékát nagy sikerrel adta a Magyar Rádió valamikor. Lemezlovas volt a címe, Haumann Péter játszotta a főszerepet és ebben a lemezlovas mindenféle kérdéseket tett fel a hallgatóságnak, amiből az egyik az volt, hogy mi a szerelem? Erre az egyik ifjú hallgató azt a mély értelmű választ adta, hogy a szerelem mindaz, ami két ember között történik, ha szeretik egymást. Ez egy roppant frappáns megfogalmazás, ami nekem nagyon megtetszett, és azt gondolom, hogy a háborúra is lehet alkalmazni: a háború mindaz, ami két állam között történik, ha háborúban állnak egymással. Ezzel azt akarom mondani, hogy az általam szorgalmazott kibővített értelmű hadtörténetírásnak érvényesnek kell lennie mindenre a háború éveiben. Ha úgy tetszik, az emberiség ugyanaz az emberiség marad, ha átvált háborús üzemmódba békés üzemmódból, csak éppen attól kezdve más szabályok érvényesülnek. Mint annak idején, mikor a futballnál aranygól volt érvényben. Másképp játszottak a csapatok, hiszen nem kaphattak gólt, de nekik be kellett gyötörniük egyet. Magyarán minden ugyanolyan, de mégsem olyan. A háború is ilyen. Ugyanazok az emberek, ugyanaz a földrajzi környezet, de mégis minden megváltozik, a háború mindent átír. Ezeket a dimenziókat kellene a történettudománynak minél átfogóbban elemezni. Mi történik az emberekkel, az intézményekkel, hogyan alakulnak az emberi kapcsolatok, hogy alakul át a kultúra, a jogrend, hogyan betegszik, vagy nem betegszik meg az ember, hogyan hat a háború az erkölcsre? Mind-mind olyan terület, ami nemcsak a hadtörténészek számára mondhat újat, hanem általában a társadalomtudományokat művelők számára. Ez kinyitja a kaput számos olyan kolléga előtt, aki nem kívánja magát hadtörténészként definiálni, de kutatásai valamilyen módon érintkeznek a háború történetével. Van olyan vélemény is, hogy mindenki hadtörténész, akinek a kutatása valamilyen módon érintkezik a háborúval, akár tetszik neki, akár nem. Ha egy színháztörténész a világháború alatti színházi előadások történetét kutatja, ő is hadtörténész ebben az értelemben.

Fotó: Honvédelem.hu
Hovári Nikolett

A Nagy Háború Blogot nagyon korán felfedezted és csatlakoztál is a szerzőgárdájához. Fontosnak tartod az ismeretterjesztést és jó fórumának tartod az Internetet?

Kezdettől fogva úgy gondolom, hogy Pintér Tamásék kezdeményezése rendkívül pozitív. Bizonyos értelemben véve az ilyen szervezettségű és ilyen irányú dolgoknak a működtetése jelenti a megoldást arra, hogy a történettudományi kutatóintézetek eredménye, tevékenysége eljusson a közönséghez. Sajnos erre általában kevesebb figyelmet fordítanak. A kutató ritkán találkozik a nagyközönséggel, ha igen, azt publikációk segítségével teszi. A szakkönyvkiadás rettenetes nehézségekkel küzd, a példányszámok elképesztően alacsonyak. Gyakorlatilag csak a szakmához jutnak el a kiadványok, a nagyközönséghez nem. Nehéz tehát a hagyományos, nyomtatott médián keresztüli kapcsolattartás. Az Internet ehhez képest rengeteg lehetőséget rejt. A blog a maga mozgékonyságával, gyors reagáló-képességével, nyitottságával azt gondolom, hogy ideális eszközt jelent arra, hogy a szakma találkozzon a nagyközönséggel, és kapcsolatot tartson vele. Azt kell, hogy mondjam, minden tiszteletem a blog megalapítóié és fenntartóié, mert tudom, hogy milyen hatalmas munkát végeznek, hogy működtessék, főleg úgy, hogy nem is főállásban végzik ezt a feladatot.

Milyen terveid vannak a közeljövőre?

Elsősorban, hogy eleget tegyek mindannak a feladatnak, amit elvállaltam idén. Előadások, publikációk, a Hadtörténeti Intézet nyíló kiállítása és egy könyv is folyamatban van. Utána azt hiszem, ideje lesz pihenni egy kicsit.

Ezt olvastad?

Az FKGP-től az MSZMP KB-ig – Dobi István pályaképe

Dobi István (Ószőny, 1898. december 31. – Budapest, 1968. november 24.) tevékeny szerepet játszott abban, hogy a Független Kisgazdapárt alárendelje

X