„Mintha több életet éltem volna” – Leniről vall Riefenstahl

Táncosból színésznő. Színésznőből rendező. Rendezőből fotós. Máig leginkább a náci birodalom propagandafilmeseként tartják számon. Az 1936-os olimpiát megörökítő Az akarat diadala című alkotása filmtörténeti remekmű. Övé a legtöbbet elemzett és a legtöbbször félremagyarázott életmű. Ki volt Leni Riefenstahl? Hogy vallott magáról memoárjában?

Úgy tűnik nekem, mintha több életet éltem volna,
amelyek magasságokon és mélységeken keresztül vezettek,
és sosem hagytak nyugodni – mint az óceán hullámai.
Mindig a szokatlant kerestem, a csodásat és az élet titkait
.” (Memoiren 15.)

A polgári családból származó Helene Bertha Amalie Riefenstahl gyerekkorát legszívesebben a testvérével töltötte a természetben. A bátyjával egymás ellentétei voltak. Leni aktív volt, Heinz visszahúzódó, bár az ellentétek ellenére, nagyon szerették egymást. Az apjuk gyakran mondogatta Leninek, hogy „kár, hogy te nem fiú lettél, a testvéred pedig lány.” (Memoiren 25.)  Gyerekkorára boldogan emlékezett vissza az önéletrajzában, ami két részletben jelent meg. Az első kötet életének második világháború előtti, a második azt követő időszakát mutatja be. Önmagát a „Naturkind” szóval illeti, (ami természet-gyermeket jelent) mivel a fák, cserjék, növények között nőtt fel, ahol még védve volt a rádiótól és a televíziótól. Később Arnold Fancks hegyi filmjei inspirálták arra, hogy megtanuljon hegyet mászni és síelni – a hegyek és a természet iránti szeretete tükröződik az első filmjében, a Das blaue Licht-ben (A kék fény) is. (A filmmel kapcsolatos magyar vonatkozású érdekesség, hogy a forgatókönyvet Balázs Béla írta.)

 A kis Leni képzelőreje és kreativitása már korán megmutatkozott, testvére segítségével lepedőkből múmiának vagy anyja sálával indiai táncosnőnek öltözött. Az apja szerette a színházat, a színészeket azonban nem tartotta sokra. Leni számára felejthetetlen emlékké vált, amikor ötéves korában karácsonykor először volt színházban, és családjával megnézték a Hófehérke című darabot. Hamarosan azonban a tánc lett az új szerelme, de egy baleset miatt gyorsan véget ért tánckarrierje.

Szülei szigorúak voltak, 21 éves koráig, amíg otthon élt, nem mehetett egyedül fiúkkal szórakozni, még moziba is csak szülői kísérettel engedték el. Talán pontosan ezért Leni Riefenstahl mindig kereste a kalandot, sosem tudott nyugton maradni. Erre is példa, hogy ő volt az egyetlen diák az iskolában, aki mindig rossz jegyet kapott magatartásból. A gimnáziumban rávett egy fiút, Waltert, arra, hogy legyen “Wilhelmina”, és lánynak öltözve jelenjen meg a tornaórán, hiszen az új tornatanár úgysem fogja észrevenni. Walter lebukott, sőt, miután a szülei megtalálták nála a parókát és a lányruhákat, azt hitték, hogy transzvesztita. Leni Riefenstahl hasonlóan viselkedett még 35 éves korában is amikor kivezették a Német Színház Othello előadásáról, mivel „mikor az intrika elérte a csúcspontot, akaratlanul is sikongatni kezdett„. (Memoiren 16.)

Leni saját bevallása szerint egészen 1932-ig egy álomvilágban élt, és fel sem fogta az első világháborút, illetve annak a következményeit. Annyira emlékezett a háború végével kapcsolatban, hogy éppen iskolába tartott, és nem értette, miért vannak lezárva az utcák. Először akkor került igazából kapcsolatba Németország többi részével, amikor a Kék Fény című filmje miatt utazgatott városról városra, Németország szerte. Ekkor hallotta először a nevet: Adolf Hitler. Bárhová ment, mindig Hitlerről beszéltek az emberek, ezért őt is kezdte érdekelni, hogy ki is Hitler. Leni teljes naivitással szemlélte a 1930-as évek elején kibontakozó politikai eseményeket, hiszen még azt sem tudta, politikailag mit jelent a bal és jobb oldal. (Memoiren 151.) Hitler támogatóival szemben, akik Németország megmentőjét látták benne, Leni nem tudta elképzelni róla. Ami feltűnt neki az az, hogy milyen rossz fényképeket készítenek róla, ekkor merült fel benne, hogy ő is szívesen lefotózná Hitlert.

Amikor körútja után visszatért végül Berlinbe, a város tele volt plakátokkal, hogy Adolf Hitler beszédet fog tartani. Leni is elment. Visszaemlékezéseiben a következőket írja az eseményről: „Az emberek felugrottak a székeikről, és percekig ordították „Heil, Heil, Heil!”, mintha elment volna az eszük. Miután ez elhallgatott, Hitler megszólalt: „Néptársaim!” Ekkor ebben a pillanatban egy majdnem apokaliptikus vízióm volt, amit sosem tudtam elfelejteni. […] Le voltam bénulva. Annak ellenére, hogy sokmindent nem értettem a beszédből, lenyűgözött az egész.” (Memoiren 151.) Leninek egészen eddig fel sem tűnt, hogy mit jelenthet zsidónak lenni, pedig egyik legjobb barátja, Manfred George (a berlini napilap „Tempo” szerkesztője és később a new yorki német-zsidó újság, a „Der Aufbau” kiadója), cionista zsidó volt. Így írt Manfredről, „Manfred George barátsága nélkül lehet, hogy sokkal mélyebben belegabalyodtam volna a nemzetiszocialista eszmékbe” – írja Leni. (Memoiren 152.)

A háború során Leni bátyját a munkahelyén feljelentette a legjobb barátja, miszerint a feketepiacon adott el húst, illetve becsmérlően beszélt Hitlerről. Ezért 1943-ban már egy büntetőosztagban szolgált a keleti fronton. Leni semmit nem tudott tenni ellene, a háború ezen szakaszán már nem fordulhatott Hitlerhez egy személyes kéréssel. Leni ebben az évben tapasztalta először a háborút saját bőrén, mivel 1943. március 1-jén gyújtóbombákat dobtak le a városába.

Hét bombát sikerült eloltani, azonban a szomszéd házból csak a két kisgyereket tudták kimenteni. Másnap, mielőtt elköltözött volna egy másik városba, reggel a kertjében álló fán egy brit pilóta hullájára bukkant: “A költözés előtti éjszakát sosem fogom elfelejteni. Olyan volt, mint a világvége.” (Memoiren 390.) Pont aznap, 1944. július 20-án, amikor Claus von Stauffenberg megpróbálta megölni Hitlert, temették Leni édesapját, és kapta meg a hírt, hogy a bátyja meghalt harc közben Oroszországban. Leni a háború végét Kitzbühelben töltötte, ahonnan nap mint nap látta, hogy több ezer amerikai bombázó tart München felé: „Úgy éreztem, mintha egy hajón lennénk, amely lassan elsüllyed az árban.” (Memorien 400.)

Közvetlenül a háború után Leni egy amerikai táborba került fogolyként, ahol kihallgatták azzal kapcsolatban, hogy mit is tudott a holokausztról. Egy amerikai tiszt képeket mutatott neki a koncentrációs táborokról és megkérdezte, hogy mit tud róluk. Dachauról annyit tudott, hogy politikai foglyokat, hazaárulókat és kémeket tartanak ott fogva, illetve Theresienstadtban zsidókat tartanak fogva. A népirtásról semmit sem tudott, sőt, felmerült benne, hogy vajon Hitler tudott-e róla. Minél jobban belegondolt, annál inkább összeállt Leni számára az igazság, miszerint ekkora mértékű szörnyűségeket nem tudtak volna anélkül elkövetni, hogy Hitler ne tudjon róla. Végül 1945. június 3-án engedték ki a táborból, a vizsgálat során ártatlannak ítélték.

A háború után Leni fényképészként és filmrendezőként tovább dolgozott, többek között Afrikáról készült képei, illetve a mélytengeri felvételei lettek híresek. Riefenstahl 2003-ban halt meg, 101 éves korában. Hagyatékából több mint hétszáz tárgyat, többek között fotókat, leveleket és filmeket a Berlini Fényképészeti Múzeum kapott meg felajánlásként, amelyekből kiállítást rendeztek. Brian Winston, a Lincoln University professzora, a Guardiannak tett interjújában „abszurdnak” és „gusztustalannak” nevezte, hogy Leni Riefenstahl, mint Hitler kedvenc rendezője helyet kap a modern német kulturális örökségben.
Leni örökségének megítélése a mai napig ellentmondásos. Kérdés, hogy vajon fényt deríthetünk-e arra, hogy ki is volt valójában: egy naív művész, aki belekeveredett a diktatúra működésébe, avagy tudatosan használta ki a rendszert és aktívan lehetőségeket keresett magának? Nina Gladitz német filmrendező szerint nem számíthatunk hatalmas titkok megoldására, hiszen Riefenstahl valószínűleg már régen megsemmisített minden olyan anyagot, amely bizonyítékként szolgálhatott volna ellene.     

Leni, saját bevallása szerint nem tudott a háború alatt elkövetett szörnyűségekről, azonban egy, Lengyelország lerohanásakor készült fénykép bizonyítja, hogy jelen volt, amikor konskiei civileket végeztek ki német katonák. Miután ezzel szembesítették azt vallotta, hogy megpróbálta megállítani a kivégzést, sikertelenül.

Az egyik leginkább vitatott történet, miszerint több mint száz roma mellékszereplőt választott ki Riefenstahl személyesen a táborokból a Tiefland (Alföld) című filmjéhez, a forgatás után pedig Auswitzbe deportálták a foglyokat. Leni tagadta, hogy tudott volna arról, hogy a mellékszereplőket koncentrációs táborokba fogják deportálni, azonban ennek ellenére többször is beperelték háborús bűnökért.

A német filmrendező, Ray Müller készített dokumentumfilmet életéről “Leni Riefenstahl csodálatos, borzalmas élete” címmel, 1993-ban, melyben felmerült a háborús bűnösség kérdése. Leni ezzel kapcsolatban a következőket válaszolta:.”Hol a bűnöm? Megbánhatok dolgokat. Megbánhatom, hogy elkészítettem 1934-ben „Az akarat győzelme” filmet a pártnak. De nem bánhatom meg hogy abban a korban éltem. Sosem hagyta el semmilyen antiszemita szó a számat. Sosem voltam antiszemita. Nem csatlakoztam a párthoz. Szóval hol az én bűnöm? Én nem dobtam le atombombákat. Én nem árultam el senkit. Miben vagyok bűnös?” (Riding) Annak ellenére, hogy sosem találták bűnösnek bíróság előtt, Riefenstahl megítélése nem sokat változott a háború óta, a filmiparban valószínűleg mindig is az elítéletlen bűnösként fog fennmaradni az emlékezete. Életcéljaként egyszer azt nevezte meg, hogy „Valamiben a legjobb akarok lenni”. A válasz nem egyértelmű, hogy sikerült-e neki, de biztos, hogy sokáig fognak emlékezni az emberek rá és az alkotásaira.

Csák Krisztina Csilla

Felhasznált irodalom:

Connolly, Kate: Leni Riefenstahl archive to throw new light on Hitler’s film-maker. The Guardian, 2018.
Ebert, Roger: The Wonderful, Horrible Life of Leni Riefenstahl. The Chicago Sun-Times, 1994.
Fantz, Ashley: Happy Birthday, Leni Riefenstahl. Salon, 2002.
Hitler’s Filmmaker Leni Riefenstahl Celebrates 101st Birthday. Haaretz, 2003.
Huebl, Paul: Before Steven Speilberg there Was Leni Riefenstahl! Crime File News, 2011.
Matt Lebovic: The quiet absolution of pro-Nazi filmmaker Leni Riefenstahl. The Times of Israel, 2018.
Pelle János: Leni Riefenstahl, a nácik filmrendezője. HVG, 2009.
Schubert Gusztáv: A szépség szörnyetege. Filmvilág, 2002.

Ezt olvastad?

Március 14-én került a mozikba az 1848. március 15-i eseményeket feldolgozó történelmi kalandfilm a Most vagy soha! Fontos, hogy a filmet
Támogasson minket