Mit tanít(s)unk az iszlámról?

„Globális faluként” aposztrofált világunkban a különféle identitású egyének folyamatos érintkezése megkerülhetetlenül a mindennapok részévé vált. A globalizáció nem visszafordítható, sőt egyre inkább utat tör magának. Éppen ezért fontos, hogy a gyermekek mihamarabb megismerhessék a világ sokféleségét akár nyelvi, akár kulturális vonatkozásban is, hiszen ahogy Pávai Rita is megfogalmazta: „A látható kisebbségek (pl.: ázsiai, afrikai diákok) a látvány miatt egyből a MÁSIKnak címkéződnek, amelynek következtében általában figyelmen kívül hagyjuk a hasonlóságokat, csak a MÁSSÁGRA figyelünk.” Mindez megjelenik a magyar közoktatásban is, ugyanakkor, találkozhatunk olyan megközelítésekkel, amelyek inkább a hasonlóságok, például az ábrahámi világvallások közötti kapcsolatok kidomborítására törekedtek.[1]

Rob Reich szerint a multikulturális oktatás egyféle korrekcióként igyekszik kijavítani azokat a hiányosságokat, amelyek a homogenizáló oktatásban keletkeznek. Bár a szerző az Egyesült Államokra vonatkoztatva tette ezt a megállapítását, ugyanakkor bőven van alapja annak, hogy Európa dimenziójára is kiterjesszük szavait, mivel, ha megnézünk például egy, a magyar közoktatásban használt történelemtankönyvet, akkor véleményem szerint nem kellő hangsúllyal kerül szóba az Európán kívüli világ bemutatása és megismertetése. Példaként hozható – a jelenleg kétségtelenül világhatalmi pozícióban lévő – India és Kína, amelyeket az ókornál egy leckében tárgyalnak mind az általános, mind a középiskolai tankönyvek, később pedig szinte alig kerülnek elő. Ez az Európa-centrikus gondolkodásmód bizonyára nehezíti, hogy a felnövekvő generációk megismerhessék a globális folyamatokat, illetve azok történelmi gyökereit.

A jelenkori globális kihívások közül az egyik legjelentősebb a migráció, amely nyomán a nyilvánosságban gyakran (toposzként élő) megalapozatlan, leegyszerűsítő nézetek, vélekedések erősödtek meg az iszlámról. Ennek apropóján áttekintem, hogy a közoktatásban milyen tartalmakkal találkozhatnak a diákok (és tanáraik) a történelemórákon (elsősorban a középkorra vonatkozóan), illetve ezek közül melyek szorulnak magyarázatra, kiegészítésre.

Amit az iszlámmal kapcsolatban érdemes tudni

Amennyiben áttekintjük az elmúlt években a magyar közoktatásban használt újgenerációs – 2016-tól bevezetésre került – OFI-s történelemtankönyveket, akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy az engedélyezett taneszközökből nehéz differenciált képet alkotni az iszlámról és a muszlim társadalmakról.[2] Ez annál inkább probléma, mivel egy olyan világvallásról van szó, amely az egyetemes művelődéstörténetben is meghatározó szerepet töltött be, így az alapvető ismeretek megléte az általános műveltség részét kell, hogy képezze.[3] Radásul, hogyha szem előtt tartjuk az olyan fejlesztési területeket, kulcskompetenciákat, mint például a demokráciára nevelést, a társas kapcsolati kultúra fejlesztését vagy éppen a kritikus, médiatudatosságra való nevelést, akkor jól kirajzolódik az, hogy az emberi és a vallási sokféleséggel mindenképpen objektív tényezők mentén kell megismertetni gyermekeinket.

Egy elfeledett történet: A középkori Európa és a muszlim világ tudományosságának találkozása

Fontos megemlékezni arról, hogy az a fejlettségi szint, amelyet Európa elért az érett középkorra, és amelynek következtében az újkori világ meghatározó szereplőivé váltak az európai államok, nem valószínű, hogy ilyen formában valósult volna meg, a tudományos eredményei okán csak aranykorként is ismert – középkori iszlám tudás és kultúraközvetítő szerepe nélkül. Gondoljunk például a középkori ibériai muszlim időszakra, a La Convivencia korára (711–1492): ekkor jutott el Európába az antikvitás számos olyan – a nyugati identitás, gondolkodásmód alapját képező – remekműve, amelyek a középkori muszlim kalifátusok szolgálatában álló tudósok fordítói munkája nélkül minden bizonnyal elvesztek volna. Így ismerkedhetett meg a korabeli Európa Platón és Arisztotelész munkáival vagy éppen a Gilgames-eposszal, ráadásul az ezek nyomán kialakult szellemi pezsgés az első európai egyetemek létrehozásához is hozzájárult.

Arisztotelész a 13. századi Kitāb naʿt al-hayawān kódexben (Forrás: wikimedia.org)

Az iszlám tudományossága szellemében alkotott a muszlim tudósok közül például Ibn Sina (ismertebb nevén Avicenna), aki az orvoslás, a farmakológia pionírja volt, az Orvoslás Kánonja (al-Qānūn fī al-ṭibb) című munkája évszázadokra meghatározta a nyugati orvostudományt. Természetesen említeni kell Ibn Rušd-ot (nyugati nevén Averroëst) is, aki a tudományos valláskritika egyik szellemi atyja volt, ő fogalmazta meg a „kettős igazság” (duplex veritas) elméletét, sőt mi több, Aquinói Szent Tamásra is jelentős hatást gyakorolt.

A középkori iszlámban a tudományos érdeklődés felélénkülését az a vallási kötelezettség támogatta, amely szerint a muszlimoknak kötelezően keresniük kell a tudást, hogy annak felhasználásával a közösséget intellektuálisan és szociokulturálisan fenntartsák és fejlesszék. A már említett OFI-s tankönyvek ugyan röviden, de viszonylag megbízható módon érzékeltetik ezeket a folyamatokat. Az ötödikeseknek szóló tankönyvben olvashatunk pár sort az antikvitás, a matematika és az orvostudomány eredményeiről (121. o.). A kilencedik évfolyamnak készített könyv is enged némi betekintést az iszlám kulturális arculatába, amelynél külön figyelemre méltó, hogy az andalúziai iszlám hagyatékát is reflektorfény alá helyezték a tankönyv szerzői (123. o.).

Iszlám vagy iszlámok, muszlim vagy muszlimok, avagy az iszlám a béke vagy az erőszak vallása?

Kiindulópontként fel kell tennünk a kérdést, hogy ki mit is ért az iszlám megnevezés alatt? Etimológiailag megvizsgálva az iszlám szó (Isten akaratának való) alárendelődést/alárendelést jelent, amely az arab aslama (lemond, alárendel, felad) szóból ered, s kapcsolódik a salima (jólétben, biztonságban lenni) és a salam (béke) szavakhoz. Vallási perspektívából megközelítve az iszlám arra a spirituális állapotra utal, amelyben a hívő egész életén keresztül tudatosan alárendeli magát Isten akaratának, aminek következtében az egyén képessé válik Istent szolgálni, hogy végső soron a földi, és az azt követő életében közel kerüljön a paradicsomi spirituális békességhez és teljességhez. Az iszlám fókuszában a megkérdőjelezhetetlen monoteizmus áll, Mohamed próféta pedig Isten szavának a végleges közvetítője, s aki akceptálja az iszlám tanításait (t.i. a vallás követője) maga a muszlim (nőnemben muszlima), tehát az a személy, aki az isteni útmutatásoknak teljes mértékben alárendeli a személyes vágyait.[4]

A közvélekedéssel ellentétben az iszlámot egyáltalán nem lehet közel-keleti (/arab) vallásként definiálni, már csak azon oknál fogva sem, mivel a világ legnépesebb muszlim közösségei nem a nevezett területen találhatóak, hanem Indonézia, Pakisztán és India országaiban.[5] A világszinten mintegy 1,7 milliárd követővel rendelkező iszlám két fő felekezeti irányát a szunnita (kb. 85-90%) és a síita (kb. 10-15%) közösségek alkotják. (Az utóbbi irányvonal képviselői leginkább Iránhoz kapcsolhatóak.) Mind a két irányzaton belül számos alcsoport, s iskola található meg (ahogy a kereszténységen belül a katolicizmus és a protestantizmus esetében), amelyek között a legalapvetőbb alapelveket leszámítva, szignifikáns eltérések is lehetnek. Továbbá, a figyelmes olvasónak biztosan feltűnt, hogy az összefoglaló számadat mellett nem a hívő jelzőt használtam, hanem a követőt. Ez abból fakad, hogy a muszlimok egy kisebb része nem is tekinti magát hívőnek, helyette inkább az iszlám kultúrkörébe sorolja magát, s önmagára egyszerűen csak muszlimként hivatkozik, bár ez utóbbi terminust a vallást gyakorló muszlimok egy része is érvényesnek tekinti magára nézve. (Hasonlóképpen a kereszténység kontextusában: Vannak olyan személyek, akik akár még megkeresztelve sincsenek, de önmagukat a keresztény kultúrkörhöz tartozónak definiálják, miközben a vallást nem gyakorolják.)

iszlámról térkép
Az iszlám elterjedtsége. Zöld: szunnita, lila: síita; fekete: háridzsita. (Forrás: wikipedia.org)

A vizsgált tankönyvek viszonylag konzekvensen és egyszerűsítve körvonalazzák ezt: az iszlámból annak közel-keleti/arab jellegét domborítják ki. Periférikus jelleggel a Mediterráneum nyugati része is említésre kerül, de ezen kívül gyakorlatilag teljes hiányosságot tapasztalhatunk, értve ez alatt az afrikai és a kelet-ázsiai muszlim közösségeket. Az bizonyos, hogy nem kezelhetjük az iszlámot – így a muszlimokat – sem egy monolit egészként. Ezen logika mentén nem beszélhetünk egységes iszlám kultúráról,[6] – ahogy egységes keresztény vagy európai kultúráról sem. (Gondoljunk csak arra, hogy milyen eltérések vannak egy egyesült államokbeli ultrakonzervatív mormon, egy csádi római katolikus vagy éppen egy ortodox örmény keresztény esetében is.) Mivel térben és időben roppant sokféle formája alakult ki a muszlim közösségek kulturális attribútumainak, ráadásul számos esetben azt tapasztalhatjuk, hogy egy-egy adott muszlim közösség életében igen meghatározó faktorként jelennek meg az iszlám előtti (sokszor törzsi) kulturális berendezkedésekben meghatározó úgynevezett survivor elemek.

Érzékeltetésként az egyik közhelynek minősülő logikai zsákutcára szeretném felhívni a figyelmet, amely rendszeresen visszatérő jelenség és polémia a médiában (is): az iszlám tendenciózus módon megkapja a „béke vallása” vagy az „erőszak vallása” címkét. Ez a megközelítés egyértelműen félrevezető, mivel semelyik (világ)vallást sem lehet ilyen jellegű minősítéssel megközelíteni, és igaz ez egy adott vallás követőinek történetére is. Mindig szem előtt kell tartani az adott történeti, territoriális, szociokulturális vagy éppen nyelvi körülményeket, ezek formálódásait és hatásait, amelyek ugyanakkor változnak időben és térben. Már csak ezért is óvakodni kell minden általánosító jellegű megállapítástól. Mindezek tudatában – lehetőség szerint, objektív tényezők mentén, tudományos, összehasonlító szempontok szerint – érdemes az iszlámmal kapcsolatos diskurzusokat lefolytatni, nem pedig az előítéletes sztereotipizálás, vagy az akár évszázados múltra visszatekintő toposzok mentén. Ehhez elengedhetetlen az oktatás, amelynek – szinttől függetlenül – részévé kellene tenni a vallástörténeti folyamatok elemzését is.

iszlámról sakk
Zsidó és muszlim férfi sakkozik. A 13. századi Libro de los Juegos című könyv illusztrációja (Forrás: wikimedia.org)

A téma zárásaként hangsúlyozni kell, hogy az iszlámnak is számos megjelenési módja van az azt gyakorló emberek sokféleségéből fakadóan – ahogy például a kereszténységnek is –, ugyanakkor az iszlámra való hivatkozás nem feltétlenül jelent azonosságot az iszlám autentikus tanításaival. Autentikus iszlám alatt értjük a mindenkori globális muszlim közösség (nyilván azon belül is a vallás és jogtudósok) által az iszlám elsődleges forrásainak (Korán, a Szunna és a hadísz-irodalom) tükrében, konszenzusos alapon megállapított és akceptált nézeteket és értelmezéseket.[7] Analógiaként érdemes megemlíteni, hogy az európai vallásháborúk vagy a kereszténységre hivatkozó inkvizítorok kegyetlenkedéseit sem lehet a jézusi tanításokkal összeegyeztetni.

A Koránból ténylegesen levezethető és igazolható az erőszak létjogosultsága?

Az iszlám szent könyve a Korán, amelynek milyenségével és értelmezési lehetőségeivel kapcsolatban számos kérdőjellel találkozhatunk, ezért a legfontosabb és a leginkább félreértett/félreértelmezett részleteket érdemes alaposabban vizsgálni. Navid Kermani német iszlámkutató a Koránnal kapcsolatban érzékletesen világította meg azt az összetettséget, amely a szöveg nyelvezetét jellemzi, és amelynek okán óva int a felületes, felkészületlen olvasásától. Ráadásul az iszlám szent könyvében rendszeres jelleggel találkozhatunk olyan szürreális metaforákkal vagy megfogalmazásokkal, amelyek költőinek tekinthetők vagy befejezetlen jellegűek. Számos vers kifejezetten enigmatikus, különféle betoldásokkal tarkított, illetve egymás után jelentős tartalombeli változásokkal lehet szembesülni, így a Korán olvasása és megértése egyáltalán nem egyszerű feladat, amely elmerült intellektuális és módszertani ismereteket követel meg. Ezen körülményekre reflektálva írta Nicolai Sinai, hogy a Korán egyáltalán nem egy egységes szövegkorpusz, és az adekvát történeti megközelítés jegyében egyes szövegek diakronikus sorozataiként nevezte meg a szentírás verseit. Egyes szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy az értő és felkészült olvasók számára a szöveg gyakorlatilag egy párbeszéd. Láthatunk példázatos érveléseket valami mellett és ellen, kérdésekre és válaszokra, felvetésekre és megoldásokra, figyelmeztetésekre és félelemre, ahogy ígéretre és reményre is. Mindezek sokszínű összetettsége manifesztálódik a Korán soraiban. Egy gyakorlatias példán keresztül érdemes megvizsgálnunk a Korán verseinek értelmezésével kapcsolatos a problémákat.

A Korán egy 7. századi kézirata a University of Birmingham gyűjteményéből (Forrás: wikipedia.org)

Az iszlámra hivatkozó szélsőségesek által alkalmazott leegyszerűsítésre – tehát a Korán verseit átszövő bonyolult összefüggések figyelmen kívül hagyására – és félreértelmezésre kiváló példázat a 2:191-es vers.[8] A rendszerint vissza-visszatérő kiemelt rész így szól: „Öljétek meg őket, ahol csak rájuk leltek” a folytatása pedig: „és űzzétek el őket onnan, ahonnan ők űztek el benneteket! A kísértés erősebb, mint az ölés. Ám ne harcoljatok velük a Szent Mecsetnél (Mekkában), míg ők nem harcolnak veletek ott. Ám, ha harcba szállnak veletek, öljétek meg őket. Ilyen a hitetlenek fizetsége.” Ugyanakkor ez a vers csak kontextusban közelíthető meg, egyrészt a Korán vonatkozásában (2:190-194-ig bezáróan), másrészt pedig történeti események tükrében, hiszen arra az időszakra reflektál, amikor a VII. században a bálványimádó mekkaiak erőszakkal üldözték a formálódó muszlim közösséget Medina városában. Ezért a hivatkozott versek csak a jelzett történelmi körülmények keretei között értelmezhetők, illetve nem elfeledve a folyatást, miszerint: „Ám, ha abbahagyják [tehát a muszlimokat ért támadásokat beszüntetik], úgy Allah bizony Megbocsátó és Könyörületes.” (2:192) „[…] akkor ne legyen ellenségeskedés, kivéve a bűnösökkel szemben. (2:193) „És ne taszítsátok saját kezetekkel magatokat a pusztulásba!” (2:195)

A dzsihád és a saría fogalmi és tartalmi kereteiről

Az iszlámmal kapcsolatban időről időre elő kerül a dzsihád és a saría fogalma, általában negatív összefüggésben. Tankönyveinkben gyakorlatilag nagyítóval sem találjuk a saría fogalmának bemutatását, míg a dzsihád az esetek többségében a sematikus, „szent háború” értelmezési körében olvasható (pl. Száray Miklós 2006-os, forrásközpontú 9.-es történelem tankönyvében, 195. o.). Az OFI által kiadott 9.-es tankönyv 122. oldalán azonban már érdemi árnyaltságot is felfedezhetünk: „…a dzsihád (Allah útján való küzdelem, erőfeszítés) lett, amely a Korán szavai szerint csak akkor lehet fegyveres küzdelem, ha az iszlámot megtámadják, egyébként a hit terjesztése csak békés eszközzel történhet. A dzsihádot a nem muszlim országokban »szent háborúként« értelmezik.” Továbbá megemlítendő, hogy az utóbbi esetében idézőjelben szerepel a helytelen értelmezés.

A közhelynek minősülő és teljesen értelmetlen „szent háború” fordítással szemben a dzsihád erőfeszítést, küzdelmet jelent, sőt, még konnotáció szintjén sem lehet a dzsihád szót háborúként fordítani. A dzsihád vonatkozásában beszélhetünk, nagyobb (jelentősebb), valamint kisebb (jelentéktelenebb) súlyú erőfeszítésről, ez utóbbi esetében megengedett a kifejezetten önvédelmi célzatú fegyverviselés. A nagyobb jelentőségű dzsihád egy olyan erőfeszítést, egy olyan törekvést foglal magába, amely az emberi élet minden szegmensére kihat, amely irányulhat magára az egyénre, illetve környezetére. Jelentheti például a szegénység elleni küzdelmet, de akár a szülők iránt tanúsított gondoskodó tiszteletteljes viselkedést is. A Dāʻish („ISIS”) és a hozzá hasonló extrémista entitások gyakorlatilag az összes terrorista tetteiket a dzsihád megvalósulásának tekintik, ugyanakkor eme hivatkozások a dzsihád és az iszlám alapvető útmutatásainak mondanak ellent, és azok nagyfokú mellőzésére utalnak.

iszlámról karikatúra
A megzavart paradicsom. „Mohamed próféta. — Szakállamra mondom, az egész Iszlám megveszett. Az ember az ebéd utáni feketéjét se szürcsölheti el békében, annyi felől zargatnak a forrongó vészhirekkel. Bár csak egyszer már mind kikeresztelkednék, adta sok elfajult mohamedánja!” (Forrás: Borsszem Jankó, 41. évf. [1908], 35. sz. 7. o.)

A saría nem egy kézzel fogható törvényi leírás vagy könyv, hanem sokkal inkább egy széles spektrumon mozgó, isteni instrukciók által megfogant morális útmutatások gyűjtőfogalma, amit megfelelő előképzettséggel rendelkező tudósok hivatottak értelmezni. A saría jogi koncepciója alatt egy egységes, de nagyon sokrétű tartalmi rendszert értünk, hasonlóképpen az ’amerikai törvényhez’, ami szintén egy egységes keretet ad a törvénykezés vonatkozásában, de állami, lokális szinten teljesen eltérő lehet az alkalmazása. Gyakorlatilag a saría alkalmazásával kapcsolatban is ezt a folyamatot figyelhetjük meg, mivel úgy tudott megmaradni egy koherens jogi tradíciónak, hogy évszázadokon keresztül szignifikánsan eltérő formákban alkalmazták. A saría négy forrásból konstruálódik: 1., Isten kinyilatkoztatásai, amelyek a Korán lapjain testesülnek meg. (A szentírás önmagában minimális jogi illetékességgel rendelkezik.) 2., Mohamed próféta Szunna-ja, tehát a próféta szavainak és tetteinek (hadíszok-ban) rögzített gyűjteménye. A további két forrás már profán dimenzióban mozog, mivel olyan ember által végzett szellemi erőfeszítésre, az idzstihád-ra utalnak, amelynek segítségével az ember képessé válik megérteni Isten kinyilatkoztatott szavait: 3., Egyrészről a korai muszlim közösség Korán és Szunna értelmezése, 4., Másrészről pedig a muszlim tudósok által évszázadokon keresztül folytatott, egyre aprólékosabb jogi érvelések lennének azok a források, amelyekből a saría egyaránt merít. A saría tehát önmagában Isten szakrális útmutatásának tökéletes ideája, amelynek a fentebbi források felhasználásával, a muszlim tudósok által végzett szellemi erőfeszítések (idzstihád) következtében kiformálódó tényleges törvényi alakja, a fiqh, amelyet az iszlám jog tudományaként ismerünk.

Következtetésként megállapítható, hogy az iszlámra hivatkozó különféle szélsőséges entitások a politikai ideológiáik érvényesítése érdekében torzítják a dzsihád és a saría valós jelentését és értelmét (is), ezáltal pedig legitimálni vélik saját erőszakos-terrorisztikus fellépésüket és a vérontást.

Kérdések kereszttüzében – A nők helyzete az iszlámban

Az elmúlt évtizedek, de különösképpen az elmúlt évek tükrében azt lehet azonosítani, hogy az iszlám „másságát” hangsúlyozó diskurzusok egy-egy téma köré kezdtek el szerveződni, így például jellemző a nők helyzetének a torzított megjelenítése.[9] Ennek a témának is égetően fontos lenne a közoktatásban való – szakmai alapokon nyugvó – megjelenítése, mivel jelenleg teljesen kiesik a tankönyveink látószögéből. Nyugaton igen markáns jelleggel él az a meggyökeresedett toposz, hogy az iszlámon belül a nők teljes körű elnyomásban élnek, amely állapot magából az iszlám természetéből következik. Ugyanakkor, ezek a vélemények felszínesek és sematikusak, mivel az iszlám alapvető szellemisége hangsúlyozza a nők jogainak biztosítását az élet minden szegmensére kiterjedően, amely dimenziónak a kidomborítása a kortárs tudományos feminizmus Korán magyarázatainak az egyik fő megközelítési vonulatát is képezi.[10] Lila Abu-Lughod, a Columbia University professzora a következő szavakkal vette tüzes kritika alá a muszlim nőkről kialakult nyugati narratívát: „A muszlimák megmentésére irányuló törekvések hátterében erőteljesen érzékelhető a [nyugati] felsőbbrendűségi érzés és a tudatlanság ötvözete, amelyek mellett nem mehetünk el szótlanul.”[11]

Egy-két gondolat erejéig utalnunk kell a kortárs muszlim nőjogi mozgalmakra, amelyek nyugati társaikhoz hasonlóan, már a XX. században megjelentek. Egyrészről érdemes megjegyezni, hogy ezek a mozgalmak is sokfélék, másrészről pedig azt külön figyelembe kell venni, hogy a muszlim nőjogi mozgalmak elsődleges forrása, alapja maga a Korán, az iszlám szentírása. Ebből kifolyólag a nem muszlim, nyugati – különösképpen a szekuláris – feminista törekvésektől – vallási kontextusban – távol állnak a muszlim nőjogokért felszólaló kezdeményezések. (E mozgalmak főbb törekvései a következők mentén összegezhetőek: a közéleti, vallási és politikai nemi egyenjogúságra való törekvés, a férfi központú értelmezések és nézetek dekonstrukciója, a nők társadalmi aktivitásának növelése stb.) A muszlim nőjogi aktivisták helyzete nem könnyű, mondhatni két fronton kell helyt állniuk, hiszen a nyugati, liberális feministák úgy feltételezik, hogy pontosan az iszlám köti béklyókba őket, másrészről pedig számos esetben az adott szociális közeg úgy tekint ezekre a nőkre, mint akik elárulták a vallásukat. (Részletesebb kifejtése itt olvasható.)

Ebből az is következik – és ennél a pontnál sikkad el a külső szemlélők megközelítéseinek java része –, hogy ha egy muszlim férfi nem kellő tisztelettel bánik feleségével, ahogy azt az iszlám és a prófétai hagyományok is előírják, akkor a viselkedés indíttatása nem feltétlenül az iszlámból fakad, hanem az adott egyén személyes jellemének a milyenségéből. Számos muszlim többségű országban az iszlám előtti (preiszlamikus) kulturális hagyományok gyakorlatai erősen megmaradtak (a már említett survival elemek) az adott közösségen belül, annak ellenére is, hogy a társadalom egy jelentős része felvette az iszlámot. Pontosan ezért bizonyos esetekben azt is látni kell, hogy ezek a preiszlamikus (alapvetően patriarchális) társadalmi berendezkedések hagyatékai komoly hatással lehetnek a nemek közötti kapcsolatokra, egyes esetekben az iszlám tanításaival teljesen ellentétes módon is. Ezt a distinkciót különösen fontos szóvá tennünk és érzékeltetnünk.

Arról pedig, hogy a muszlim nők milyen lehetőségekkel bírnak a személyes kiteljesedés útján, álljon itt néhány példa: világtörténelem első egyetemeként számon tartott marokkói Al Karaouine egyetemet 859-ben egy bizonyos Fatima al-Fihri hozta létre. A dániai Koppenhágában az ország első nő imámja, Sherin Khankan 2016 februárjában megnyitotta a Mária mecsetet; Jordánia királynéja, Rania napjaink egyik legbefolyásosabb muszlimája, aki igen jelentős nemzetközi tevékenységet folytat a rászorulók megsegítése, a női tudatosság és a társadalmi igazságosság érdekében. Ebbéli munkáiért érdemelte ki a 2016-ban Berlinben átadott Arany Szív-díjat. Manapság nem igazán lehet már olyan területet találni, ahol ne lenne egy-egy nemzetközi ismertségnek örvendő muszlima. Gondoljunk itt a riói olimpiát is megjárt amerikai vívóra, Ibtihaj Muhammad-ra vagy a divatvilágban ismert Mariah Idrissi modellre.

Záró gondolatok

Tekintettel arra, hogy napjainkban milyen jelentős, többnyire negatív megközelítésben kerül a – Nyugat-Afrika partjaitól egészen Indonéziáig átívelő – iszlám világ a média és a közbeszéd fókuszába, így mindenképpen fontos, hogy a diákok iskolai keretek közt találkozzanak az iszlámmal kapcsolatos alapvető ismeretekkel. Ugyanakkor, ha az oktatás szereplői hiányos vagy nem a kellő felkészültséggel, háttértudással és nyitottsággal foglalkoznak az iszlámmal akkor félő, hogy a párbeszédre és a globális világban zajló folyamatok megértésére képtelen generációk kerülnek ki az iskolákból.

Ugyan Magyarországon nincs jelentős muszlim közösség, viszont az utóbbi évtizedek megérlelték annak a szükségét, hogy a magyar oktatásnak legalább az alapvető ismeretek szintjén részét képezze az iszlám (és ennek modern megjelenése is, tehát ne csak a középkori tartalmakra reflektáló berögzülések, amelyeket jelen történelemkönyveink is sugallnak). Mindebben természetesen részt kell vállalniuk a történelemtanároknak is, hiszen az iszlám – annak minden aspektusával egyetemben – a kialakulásától kezdve folyamatosan jelentős hatást gyakorol a világ történelmére.

 

Felhasznált tankönyvek:

Száray Miklós: Történelem I. Középiskolák, 9. évfolyam. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2006.

Történelem 5. Újgenerációs tankönyv. OFI, h. n., 2016.

Történelem 9. Újgenerációs tankönyv. OFI, h. n., 2016.

Történelem 9. Munkafüzet. Újgenerációs tankönyv. OFI, h. n., 2016.

Történelem 9-10. Munkafüzet. Kísérleti tankönyv. OFI, h. n., 2016.

 

Felhasznált irodalom:

Abu-Lughod, Lila (2013): Do Muslim women really need saving? Harvard University Press.

Ademi, Çefli (2016): „Die” Scharia gibt es nicht. Qantara.de, utolsó letöltés: 2016. július 16. 

al-Qādrī, Muḥammad Ṭāhir (1960): The Lawful and Prohibited in Islam. Al-Falaf Foundation.

al-Qādrī, Muḥammad Ṭāhir (2010): Fatwa on Terrorism and Suicide Bombings. Minhaj-ul-Quran International (UK), London.

al-Yaʿqūbī, Muḥammad (2015): Refuting ISIS: A Rebuttal Of Its Religious And Ideological Foundations. Sacred Knowledge.

Allam, Shawki (2014): The Ideological Battle: Egypt’s Dar al- Iftaa Combats Radicalization. National Library and Archives Press.

Arbaoui, Larbi (2012): Al Karaouin of Fez: The Oldest University in the WorldMorocco World, utolsó letöltés: 2017. április 20.

Barlas, Asma (2002): Believing Women in Islam: Unreading Patriarchal Interpretations of the Qur’an. University of Texas Press; 1st edition.

Bensaid, B. és Ben Tahar Machouche, S. (2013): Exploring the relationship between Islamic religious learning and community: Special reference to ‘Abdul Rahman Ibn Khaldun and Mohammad Tahir Ben Achour. Multicultural Education & Technology Journal, 7. 4. sz.

Brown, Jonathan (2016): Stoning and Hand Cutting: Understanding the Hudud and the Sharia in Islam. Yaqeen Institute for Islamic Research.

Conterno, Maria (2014): La „descrizione dei tempi” all’alba dell’espansione Islamica. Un’indagine sulla storiografia greca, siriaca e araba fra VII e VIII secolo. Walter de Gruyter, Göttingen.

Cook, David (2005): Understanding Jihad. University of California Press, London.

Doukhan, Jacques B. (2014): The Three Sons of Abraham: Interfaith Encounters Between Judaism, Christianity and Islam. I.B.Tauris, New York.

Ennaji, Moha (2016): Muslim Diaspora in Europe and Cultural Diversity. Palgrave Macmillan, New York.

Fodor, István (2015): Az „ISIS” felemelkedése: A takfīrizmus erejének multidiszciplináris vizsgálata. O/TDK kézirat.

Fodor, István (2017): A Qurʾān és a szélsőségesek közötti összefüggések megértése – Az ISIS (Dāʻish) elleni intellektuális küzdelem. Megjelenés alatt (O/TDK kézirat). Szeged.

Fodor, István (2017): Nők az iszlám világában. Barankovics Online, utolsó letöltés: 2018. július 20. (Bővített verzió az Academia.edu felületén itt érhető el.)

Heck, Paul L. (2002): The Construction of Knowledge in Islamic Civilization: Qudāma b. Ja’far and his Kitāb alkharāj wa-sinā’at al-kitāba. Brill Academic Publishers.

Hoyland, Robert G. (2011): Theophilus of Edessa’s Chronicle: And the Circulation of Historical Knowledge in Late Antiquity and Early Islam. Liverpool University Press, Liverpool.

Kamali, Mohamed Hashim (2015): The Middle Path of Moderation in Islam. The Qurʼānic Principle of Wasaṭiyyah. Foreword by Tariq Ramadan. Oxford University Press.

Kéri Katalin (2010): Allah bölcsessége. Bevezetés az iszlám középkori nevelés- és művelődéstörténetébe. Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs.

Kermani, Navid, 2016: Was man von einer Islamwissenschaftlerin lernen kann. Qantara.de, utolsó letöltés: 2016. augusztus 1. 

Lipka, Michael (2017): Muslims and Islam: Key findings in the U.S. and around the world. Pew Research, utolsó letöltés: 2018. július 20.

Maged Mustafa, Elloulou (2007): A nő helyzete az arab társadalomban – a modern egyiptomi irodalom és a feminizmus tükrében. Disszertáció. Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar, Irodalomtudományi Doktori Iskola, Miskolc.

Neuwirth, Angelika – Sinai, Nicolai – Marx, Michael (2010): The Qurʾān in Context. Historical and Literary Investigations into the Qurʾānic Milieu. Texts and Studies on the Qurʾān, Volume 6. Leiden-Boston, Brill.

Pávai, Rita (2015): Interkulturális, multikulturális oktatás alapjai. ELTE, Budapest.

Pew Research (2012): The World’s Muslims: Unity and DiversityPew Research Center, utolsó letöltés: 2018. július 20.

Reich, R. (2002): Bridging Liberalism and Multiculturalism in American Education. University of Chicago Press, Chicago.

Rippin, Andrew (2008): The Islamic World. Routledge, New York.

Roded, Ruth (2015): Jewish and Islamic Religious Feminist Exegesis of the Sacred Books: Adam, Woman and Gender. Nashim: A Journal of Jewish Women’s Studies & Gender Issues. 29.

Rosenthal, Franz (2006): Knowledge Triumphant: The Concept of Knowledge in Medieval Islam. Brill Classics in Islam #2. Brill Academic Publishers.

Schwerin, Ulrich von (2015): Interview mit Gudrun Krämer zu Islam und Gewalt. Eine Distanzierung von den Dschihadisten ist nicht genug. Qantara.de, utolsó letöltés: 2015. február 9.

Waardenburg, J. (2002): Islam. Historical, Social and Political Perspectives. Walter de Gruyter, Berlin – New York.

Yuksei, E., Al-Shaiban, L. S. és Schulte-Nafeh, M. (2007): Quran: A Reformist Translation. Brainbow Press, USA.

Zolondek, Leon (1963): Book XX of Al-Ghazālī’s Iḥyā’ ‘Ulūm al-Dīn. E. J. Brill, Leiden.

 

Lábjegyzetek:

[1] Lásd például Fekete Bálint azon összefoglalásában található tartalmakat, amelyek a 2005 és 2016 között gyűjtik egy csokorba történelem érettségi különböző feladatait. Az összefoglalás itt olvasható. Ezek közt szerepel olyan feladat is, amely a nagy világvallásokról közöl egy-egy mondatot, majd ezeket párosítani kell az adott vallással. Az iszlám esetében így szól a vallástörténetileg is teljesen helytálló állítás: „A zsidó és a keresztény hagyományokra is építő egyistenhit.” Olyan térképes feladatot is láthatunk, ahol több város nevét kell azonosítani. Jeruzsálemet így írja körül a feladat készítője: „Ez a város az iszlám harmadik szent helye, de egyben a kereszténység és a zsidó vallás számára is alapvető jelentőségű.” Továbbá, mindenképpen utalnunk kell azokra a rövid esszé feladatokra is, amelyeket a témában találhattunk az elmúlt évek során, például a következő felsorolás 3. feladata (4. o.), amely az iszlám kialakulása vonatkozásában hivatkozik egy olyan forrásrészletre, amely azt prezentálja, hogy Jézus és Mária is Isten követeként jelenik meg az iszlámban. A kereszténység és az iszlám teológiája közötti kapcsolatra pedig sokkalta egyértelműben rákérdeztek a korábbi években: „Mutassa be a forrás és ismeretei segítségével az iszlám és a keresztény vallás közös gyökereit, hasonlóságait és különbözőségét!

[2] Ugyan a kísérleti 9-10. Történelem munkafüzet helyét átvette az újgenerációs munkafüzet, de negatív példaként megemlíthető a Munkafüzet 45. oldalára írt 8. feladat: „Csoportosítsa a területeket a térkép segítségével aszerint, hogy melyik időszakban foglalták el az arab hadak!” A térkép alatti kis táblázatban az Abbászida kalifátus is fel volt tüntetve, amelynél már koránt sem érvényes, hogy csak arab etnikumból tevődött össze a hadseregük, tehát a megfogalmazásban egy sematikus kép jelent meg, miszerint a muszlimok csak arabok lehettek. További részletezést lásd a következő hivatkozásban.

[3] Az egyik visszatérő problematikus terület az előbb már említett „arab-kérdés”, ami azt takarja, hogy az iszlámmal foglalkozó tankönyvi (és érettségi) leírások általánosságban magát a vallást és a muszlimokat is egyszerűen arabként kezelik, avagy sejtetik. Például az OFI újgenerációs, 5. évfolyamnak szóló (2016-ban megjelent) tankönyvében pár sorban kerül leírásra a kalifátus rendszerének kialakulása, amely témaegységet egyszerűen „Az Arab Kalifátus” címmel találjuk meg (120. o.). A megfogalmazás már ott elveszti a történelmi hitelességét, hogy a Mohamed után 750-ben hatalomra került Abbászida kalifátus alapvetően multietnikus berendezkedésű volt, azaz már ennél a korai kalifátusnál is téves az arab jelző használata. Ezt a pontatlanságot korrigálja az azonos kiadási szériából származó 9.-es tankönyv: „a 8. század közepétől már megfigyelhető a nem arab muszlimok térnyerése is.” (123. o.) Ugyanennek a 122. oldalán található, ahol egy kontextus nélküli, hadakozással kapcsolatos Korán vers, amelyet igen nagy körültekintéssel kell(ene) a(z esetek túlnyomó részében a) témában nem jártas történelemtanárnak értelmeznie. Itt külön problémás, hogy olyan vers nem került a leírásba, amely a béke, a párbeszéd fontosságát hangsúlyozza. Ennek hiányában – s csak az előbbinek az ismeretében – könnyedén az a kép alakulhat ki, miszerint a Korán alapvető szellemiségét az erőszakosság jellemzi. A problémás forráskiválasztás másik példázatát a 123. oldalon lévő, keresztények számára előírt ruhaviseleti szabályozásra való hivatkozásban érhetjük tetten. A forrás alatt olvashatjuk a következő kérdéseket: „Hogyan kezelték a muszlimok a keresztényeket? Mire kötelezték a keresztényeket?” Ez ismét egy inkább negatívabb töltetű forrás, és ebből általánosító következtetést levonni teljesen torzító. Számos olyan forrás közül lehet szemezgetni, amelyek a vallások közötti békés együttélést, a párbeszédet hangsúlyozzák. Gondoljunk itt akár mohamedi forrásokra, a medinai alkotmány szövegére, vagy éppen az Oszmán Birodalomban alkalmazott millet rendszerre. Érettségi esetében pedig utalnunk kell a Fekete Bálint által összeállított gyűjtemény 35. pontjára, amelyet az 55. oldalon találunk. Ez egy emelt szintű érettségi feladat, ergo a fogalomhasználatoknak még inkább pontosabbnak kellene lenniük, de itt is az előbbiek során vázolt terminusokba futunk: „A VIII. század második felétől az arab birodalom fővárosa…”

[4] A muszlim melléknévvel ekvivalensként szokták kezelni a muzulmán szót is. Mivel utóbbi nem teljesen pontos, így inkább az előbbi tekintendő adekvátnak. Továbbá, a korábbi időkben a mohamedán jelző is használatos volt az iszlám követőinek megnevezésére, de ez a fogalom teljes mértékben helytelen és kerülendő, ugyanis azt feltételezi, hogy Mohamed (aki ember volt) transzcendens szintre emelkedett, a vallás is róla van elnevezve, márpedig ez a megközelítés totálisan ellentétes az iszlám szigorú monoteista tanításával.

[5] Számokkal kifejezve ez azt jelenti, hogy a jelenlegi ismereteink szerint 1,7 milliárd főre becsült muszlimnak több mint 60%-a az ázsiai és csendes-óceáni térségben él. Napjainkban a legnépesebb muszlim többségű ország Indonézia, de ha hihetünk a Pew Research becsléseinek, akkor 2050-re Indiában lesz a világ legnagyobb muszlim közössége úgy, hogy az ország hindu többségű jellege is meg fog maradni.

[6] Az iszlám mint vallás esetében három olyan közös kapcsolódási pont van, amely felekezeti hova tartózástól függetlenül, minden muszlim számára iránymutató: egy az Isten, akinek hiteles szava az arab nyelvű Korán lapjain olvashatóak, valamint Isten üzenetének végső hordózója Mohamed próféta. Eme három pontot leszámítva, gyakorlatilag minden más teológiai kérdésben teljesen eltérő értelmezések szerint élhetnek a muszlimok.

[7] Érdemes azt is megemlíteni, hogy az iszlámon belül nincs olyan központi, hivatalos vallási elöljáró, mint például a római katolikusoknál a pápa, akinek a szava döntő jelentőségűnek tekintendő. Ugyan a síita iszlámban körvonalazható egyféle vallási hierarchia, de ez nem olyan meghatározó, mint a római katolikus egyházban. A túlnyomó többséget képező szunnita iszlámban számos intézmény (így például az ezeréves múltra visszatekintő Al-Ahzar Egyetem és mecset), illetve személy van, akik globális jelentőséggel bírnak. Szavaik, az adott muszlim közösségek szélesebb-szűkebb körében közmegegyezéses alapon mérvadók, de a különféle iskolák véleményeinek nem kell azonosnak lennie. Ilyen értelemben kapcsolódik össze az iszlámon belül a közmegegyezés és a diverzitás. Az OFI kilencedikes újgenerációs tankönyve (122.) helyesen érzékelteti (bár ki nem bontja) a közmegegyezés milyenségét.

[8] A közoktatásban leginkább a 47. szúra a visszatérő elem: az OFI-s tankönyvben forrásként szerepel (122. o.), akárcsak több eddigi érettségi feladatsorban, középszinten (48./24., 51./27. és 60./37. f.), és emelt szintű esszében egyaránt (21./5. f.).

[9] Nyilván nem kell különös mélységekbe merülni a nyugati társadalmi és politikai berendezkedések vizsgálatai esetében, hogy megbizonyosodhassunk arról, hogy a nemi egyenrangúság kérdése globális probléma. Bár posztmodern világunkban a nemi egyenlőség kérdése sokkalta inkább a reflektorfényben van, mint korábban, ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek nemi sztereotípiák, előítéletek. Gondoljunk csak a fizetési keretekre, bizonyos vezetőségi munkakörökre vagy éppen az olyan egyszerű, hétköznapi témákra, mint az autóvezetés, vagy a „nő dolga a háztartás vezetése és a gyermekvállalás”. Amennyiben vallási vonatkozásban közelítjük meg a kérdést, érdemes szemügyre venni azt, hogy vajon hány női vallási elöljáró van a római katolikus egyházban?

[10] Muszlim feminista mozgalmak egyaránt jelen vannak Pakisztán, Libanon, Malajzia, Dél- és Észak-Afrika, illetve az Egyesült Államok területein is.

[11] A 2001-es afganisztáni hadjárat megindításának egyik teoretikai üzemanyagát biztosította Laura Bush azon kijelentései is, miszerint az amerikai hadjárat egyik céltételezése, hogy a tálibok terrorja alatt élő muszlim nőket fel fogják tudni szabadítani, hiszen az USA katonái az afgán nők „jogainak és méltóságainak biztosításáért harcolnak”. (Idézi: Abu-Lughod, 2013. 32. o.)

Fodor István

Ezt olvastad?

2022 február 18-án, immáron kilencedik alkalommal rendezték meg az Evangélikus Iskolák Történelemtanárainak Konferenciáját, amelynek a hagyományokhoz híven a helyszínt az
Támogasson minket