Mohács, Buda elvesztése és a szemtanúk – interjú Kasza Péterrel

Tudományos fokozatát irodalomtörténetből szerezte, de legalább annyira történész is, mint irodalmár, noha magát elsősorban latinistának tartja. Kora újkori humanista történetírással foglalkozik, hosszan kutatta Brodarics István pályáját. A Szegedi Tudományegyetem Klasszika-Filológiai és Neolatin Tanszék egyetemi docensével, Kasza Péterrel Vér Eszter Virág beszélgetett.


Kasza Péter

Újkor.hu: Honnan és hogyan indult a pályád? Miért a történészi hivatást választottad?

Kasza Péter: Gyermekkoromban nagyon szerettem olvasni, főleg történelmi regényeket. Emellett, úgy gondolom, apám szerepe volt meghatározó, aki ugyan nem volt történész, de sokszor beszélgettem vele történelemről. Az általános iskola vége felé már világos volt, hogy erre szeretnék specializálódni, és mivel szülővárosomban, a Radnóti Miklós Gimnáziumban indult is történelem tagozat, ide jelentkeztem. Innen egyenes út vezetett a történelem szakra.

Visszaemlékezve milyennek látod az egyetemi diákéletet a szegedi Bölcsészkaron? A rendszerváltás mennyiben éreztette hatását?

Nekem tulajdonképpen szerencsém volt. Ha jól emlékszem, ’92-ig volt érvényben a régi tanterv, tehát egy évvel azelőtt, hogy felvettek volna. ’93-tól már akár egyszakosok is lehettünk, s megszűnt a csoportbeosztás is. Ennek ugyan voltak hátrányai, de az biztos, hogy nekünk óriási szabadságot jelentett. Gyakorlatilag olyan órákat vehettünk fel, amilyeneket akartunk, alig volt megkötés. A minimális követelmény az volt, hogy minden korszakból legalább egy előadást és legalább egy szemináriumot teljesítsünk. Ez azt jelentette, hogy érdeklődéstől függően bármely korszakban el lehetett mélyülni több óra felvételével. A rendszerváltás annyiban éreztette hatását a pályámra, hogy emiatt tanulhattam latinul. Természetesen általános iskolában még oroszt tanultam, mint a korosztályomban mindenki. A rendszerváltás után közvetlenül – 1989 őszén kezdtem a gimnáziumot – indult az első olyan évfolyam a Radnótiban, ahol már választani lehetett, hogy tanul-e valaki továbbra is oroszt. Én inkább a latint választottam, amit a speciális történelem mellett jó párosításnak gondoltam. Így kerülhettem később történelem-latin szakra az egyetemen. Mivel a latin nélkül sok minden biztosan másképp lenne, ilyen szempontból mondhatjuk, hogy a rendszerváltás döntően befolyásolta a pályámat.

Milyen jelentős különbségeket tapasztaltál az általad elvégezett szakok, specializációk között?

Sok minden érdekelt az egyetemi évek alatt. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy mi legyen az „igazi”.  A történelem-latin párosítás predesztinál arra, hogy az azt végző olyan korszakra specializálódjon, ahol a latint hasznosítani lehet. Ennek ellenére a medievisztika hamar kiesett, noha nagyon jó képzés volt Szegeden. Akkoriban viszont még működött a Kelet-Európa B minor szak, ez viszont kizárólag a 19–20. századot ölelte fel. Volt még egy Magyarország története a 18–20. században néven futó speciális képzés is, ami vonzott. Mind a kettőt felvettem, ami a latin szak mellett nem volt mindennapi, többen nem is értették, hogy jön ez össze. Írtam két szakdolgozatot: egyet a szudétanémetekről és egyet a szlovák-magyar lakosságcseréről. Minden jel arra mutatott, hogy majd legújabb koros leszek. Úgy terveztem, Pécsre jelentkezem az Ormos Mária vezette Kelet-Európával foglalkozó modern képzésre, mivel Szegeden akkor ilyen nem volt. Hogy nem így alakult abban a véletlennek lett jelentős szerepe. Bementem az egyetemre a végzést követően és összefutottam egy volt latin szakos tanárommal, aki ma már kollégám. Említette, hogy következő évben Szörényi László vezetése alatt elindul a neolatin doktori iskola, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem jelentkezni rá? A javaslatnak az lehetett az apropója, hogy a latin szakos szakdolgozatomat nála írtam Brodaricsból. Azért az nagyon csábító volt, hogy ilyen módon mintegy felkértek. Nem is tudtam ellenállni.

Határterülettel foglalkozol. Milyen előnyeit és milyen hátrányait látod ennek?

Most már sokkal több előnyét látom, de eleinte ez másként volt. Úgy éreztem, nem tudnak hova tenni. A történészeknek irodalomtörténész voltam, az irodalmároknak történész. Latinista, aki kora újkori történelemmel foglalkozik, miközben irodalom PhD-ja van. Mindez akkor került helyre bennem, amikor olvastam egy interjút a legendás Kulcsár Péterrel. Azt mondta el itt, hogy ő mindig határvidéken dolgozott: történész volt az irodalomtörténészek szerint, az irodalomtörténészeknek pedig történész és ez tulajdonképpen jó. Arra gondoltam, ha Kulcsár Péternek ez jó, akkor nekem is jó lesz. Ha ilyen nyomvonalon is lehet haladni, akkor az ő nyomait szívesen követem. Ezt a határterületet ma már rendkívül izgalmasnak látom: mindig vannak új impulzusok, eltérő aspektusok. Úgy érzem, otthonosan mozgok irodalomtörténészek és a történészek között is, mégis leginkább azt szoktam mondani, hogy latinista vagyok, hiszen kutatásaim kiindulópontja mindig valamilyen latin nyelvű szöveg.


Kasza Péter a Magyar Történelmi Társulat 2016-os táborában

De nem is csak latin szövegekkel, hanem kifejezetten neolatin szövegekkel foglalkozol. Mit is jelent ez a fogalom pontosan?

A neolatin, mint tudományterület viszonylag fiatal, a ’70-es években kialakult tudományterület, melynek Leuvenben van a központja. Joseph Ijsewijn professzor próbálta meg „kikristályosítani” a tudományterület definícióját, amely olyan szövegekkel foglalkozik, amelyek latinul íródtak ugyan, de nem a klasszikus antikvitás idején. Korábban ez egy kissé mostohán kezelt terület volt, mert a klasszika-filológusok inkább az ókori (latin és görög) szövegeket preferálják. A humanisták tollából, Petrarcától, vagyis a 14. századtól kezdve keletkező, latin nyelvű és a 18. századig nagyon virulens irodalmat képező szövegvilág nem tartozott hozzájuk. Ez valójában valamiféle Atlantisz, mivel a latin nyelvismeret kikerült a legtöbb európai országban – nemcsak nálunk – a könnyedén érthető nyelvek közül, így ma sokkal hangsúlyosabb ezen korszakok anyanyelvű irodalmának kutatása. Holott ezek az évszázadok tele van kétnyelvű életművekkel: Dante vagy Petrarca egyaránt írtak olaszul és latinul is. Esetükben inkább regiszterbeli különbség van a két nyelv használata között, de az életművük mindenképp torzó a másik nyelv elhagyásával. Magyar(országi) irodalom pedig jóval hamarabb van latinul, mint magyarul. A neolatin tehát egy iszonyú gazdag szövegvilág, ami olyan elképesztő méretet ölt, hogy ha az ember nem egy Szörényi, nem is lehet igazán megtanulni. Valójában határtalan határterület, ami összefügghet mindennel.

Mikor határoztad el, hogy kora újkori magyar történelemmel szeretnél foglalkozni?

Ez igazából egy ecó-i történet. Umberto Eco azt írta a Hogyan írjunk szakdolgozatot? című könyvében, hogy a szakdolgozat olyan, mint az első szerelem, nehéz tőle elszakadni. Nekem tulajdonképpen Brodarics ilyen. Amikor 1998-ban leadtam a szakdolgozatot, még nem gondoltam, hogy lesz folytatása, majd megkaptam a már említett megkeresést, és mégis lett. Közben más dolgokba is belefogtam. Brodarics mellett megtaláltak egy Pray György által írt latin nyelvű solymász tanköltemény fordításával, amit egy kollégámmal készítettünk. Később Keserű Bálint a szegedi Régi magyar tanszék Nesztora bízott meg azzal, hogy fordítsak le egy 17. századi német szerző által írt latin nyelvű rózsakeresztes regényt. Megcsináltam, s ez meg is jelent 2003 körül. Ennek megfelelően sok minden felmerült a disszertációs témaválasztás során: rózsakeresztesség, vagy esetleg Bethlen Farkas, mert akkoriban elkezdtem az írásait fordítani. Végül mindez letisztult. Maradt Brodarics, és ezzel el is dőlt, hogy kikötök a kora újkori magyar történelem mellett.


Kasza Péter egy bécsi konferencián

Pályakezdőként a makói Szent István Egyházi Általános Iskola és Gimnáziumba kerültél, latin szakos tanárként. Az ott szerzett tapasztalatokat mennyiben tudtad később az egyetemi oktatás során hasznosítani?

Nagyon fontos négy év volt számomra, amit ott töltöttem. Amit a nyelvtanításról tudok, azt abban az időszakban tanultam. Szakmámat tekintve történelem-latin szakos tanárként végeztem, vagyis alapvetően nyelvtanár vagyok. A mai napig tanítok latint, rendszeresen vannak ilyen kurzusaim kezdő szintről az egyetemen. Valójában nincs jelentős különbség a között, hogy gimnazistákat vagy egyetemistákat tanít az ember, a módszer elvileg ugyanaz. Rendkívül inspiratív közeg volt a makói gimnázium, kiváló közösséggel. Nagyon szerettem ott tanítani, a doktori képzés alatt is végig óraadó maradtam. Amikor a képzés lezárult, lehetőségem nyílt arra, hogy a tanszéken maradhassak. El kellett döntenem, hogy tanársegéd leszek az egyetemen, vagy maradok tanítani a gimnáziumban. Az egyetemet választottam és egyáltalán nem bántam meg.

Milyen szempontokat tartasz fontosnak az oktatás során? Mennyiben okoz nehézséget számodra a főként antik történelmet és irodalmat felölelő oktatási területed eltérése a kutatási területedtől?

Remek munkahelyem van, mert Szegeden van az egyetlen klasszika-filológiai és neolatin tanszék már 2009 óta. Azt szoktam mondani, hogy én az „és neolatinhoz” tartozom. Ez a tanszék az, ami már nevében is kifejezi, hogy átfogóbb, komplexebb latinitást közvetít. Ennek következtében valóban vannak olyan órák, amelyek különböző formában (szeminárium, szövegolvasás, irodalomtörténet előadás) hozzám közel álló, neolatinos jellegű, kora újkori szövegekkel foglalkoznak. Ezért van lehetőségem olyan témát tanítani, ami egészen közel áll a kutatásaimhoz. Természetesen oktatok olyan, klasszikus szövegeken alapuló tárgyat, ami nem a szakterületem. Az ember egy idő után beletanul. Tulajdonképpen azt hiszem, hogy bizonyos értelemben nem kell túlmisztifikálni: ugyan a humanista történetírás a szakterületem, de azok a humanisták, akiket én kutatok, valójában azoknak az óriásoknak a vállán állnak, akiket tanítok. Sokszor meg lehet mutatni az órák keretében, ha éppen van rá fogadókészség, hogy a recepció felől, vagy az utóélet felől hogyan néz ki Caesar vagy Sallustius. A szövegolvasás óra, főleg ma, amikor egyre inkább olyanokat tanítunk, akik az egyetemen kezdték a latint, elsődlegesen szükségképpen egy nyelvóra. Arról szól, hogy a hallgatók számára lehetőséget biztosítsunk arra, hogy stabilizálódjon a nyelvtudásuk. Mindig törekszem arra, hogy ezt meghaladva irodalmi vagy történeti kontextust adjak a szövegnek. Ha ez sikerül, jó félévet zárok.


Tanszéki kirándulás, 2013, Aquincum

A forráskiadás, kutatás és tanítás mellett tehetséggondozás terén is jelentős szerepet vállalsz. Miként egyezteted össze ezeket a teendőket?

A tehetséggondozásnak több szintje van. Az egyik a Horváth István Károly Ókortudományi és Latin Nyelvi Verseny nevű, középiskolásoknak szóló tanulmányi verseny, amelynek a 2016-17-es tanévben lesz a tizennegyedik évada. Erre nagyon büszke vagyok.  A verseny megyei szintű elődjét egy makói tanárnő találta ki, s amikor ő befejezte a szervezést, a tanszékünk felkarolta az ügyet. A „HIK” mostanra már országossá vált, több ezer diák indult eddig ezen a megmérettetésen, és fontos szerepet tölt be a latin nyelv fenntartása, promóciója szempontjából. Emellett működnek a klasszikus egyetemi tehetséggondozás színterei: a TDK, vagy a hallgatókkal közös munkák. Egyébként ez a szakma legnehezebb része: valakinek a pályáját egyengetni, kutatásait kvázi edzőként kívülről segíteni. Persze ez ugyanakkor nagyon gyümölcsöző is. Általában – bár gondolom, a legtöbben ezt így csinálják – olyan témákat javaslok a tehetségesnek látszó hallgatóknak, amik azokhoz a kutatási területekhez kötődnek valahogy, amelyeket csinálok. Résztémákat adok a diákoknak, és mivel engem is foglalkoztat, amit kiadtam, naprakészen tudok nekik segíteni, ha elakadnának. A lényeg, hogy kijöjjön a saját munkán alapuló végeredmény, ami lehet egy TDK-dolgozat, de lehet publikáció is. Az utóbbi talán fontosabb, mert a TDK „csak” verseny, a publikáció viszont maradandó. Igyekszem erre fektetni a hangsúlyt, ha lehet.

Az eddigi Brodarics-kutatás során melyek voltak a számodra legfontosabbnak tartott eredmények? Milyen fogadtatás kísérte a kötetben való megjelenését?

Ez a történet többlépcsős. Vissza kell kicsit kanyarodnom a beszélgetés elején említett ecói történethez. Az ecói értelemben vett első szerelem első állomása a jó szakdolgozat. Visszanézve, nem vagyok vele teljesen elégedett, de amikor írtam, élveztem. Olyan téma volt, amit az ember nem felejt el könnyen. Ennek ellenére azt hittem, hogy nem lesz több dolgom Brodariccsal, végül mégis ebből készítettem a disszertációmat is. 2008-ban, a védésem idején úgy gondoltam, hogy mindent tudok róla, tényleg mindent leírtam a disszertációmban és ezzel ennyi. A védésem után egy hónappal kaptam egy ösztöndíjat Bécsbe. Fazekas István mutatott nekem egy-két olyan dobozt, amelyről úgy sejtette, hogy lehetnek bennük Brodarics-levelek. Pár nap alatt nagyjából tízre bukkantam, azaz összesen annyira, mint amennyit addig találtam más kutatásaim során. Elkezdtem szisztematikusan, szálanként végignézni az Ungarische Aktenben található iratanyagot. A hónap végén harminchét levéllel mentem haza. Szerencsére a Habsburg Történeti Intézettől is kaptam abban az évben ösztöndíjat, így visszamehettem még egy hónapra kutatni. Ezt követően kaptam még egy ösztöndíjat és ezalatt a három hónap alatt összeszedtem több mint száz, addig kiadatlan levelet. Ez egészen más volument adott a további kutatásoknak is. Nagyon intenzíven dolgoztam Bécsben, kiegészítve magyarországi, lengyelországi, és római levéltári kutatásokkal. Kulcsár Péter mondta egyszer, amikor a Ransanus-kiadáson dolgozott, hogy Ransanus azért volt jó téma, mert sokat lehetett utazni miatta. Volt egy Ransanus-kézirat Palermóban, el kellett menni, megnézni. Mikor jutott el az ember történészként vagy irodalomtörténészként Palermóba a ’70-es években? Nekem ilyen volt a Brodarics-kutatás is. A munka is haladt, még utazni is lehetett vele: élveztem. Egészen elképesztő korpusz jött össze: százhatvan levélről lehetett tudni a korábbi kiadásokból, és a kutatás végére duplájára nőtt az anyag, háromszáznegyvenkilenc tételt számlált. Ebből készült a több mint hatszáz oldalas szövegkiadás, ami 2012-ben megjelent a Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum sorozatban. Sokéves munka lezárása volt, ami a teljesség igényével készült, noha levelek estében ez szinte lehetetlen. Bár a kiadás évében pár hétig naivan azt gondoltam, nekem sikerül. Azon a nyáron egy németországi konferencián találkoztam egy horvát kutatóval. Volt egy honlapjuk, amire elkezdtek feltenni horvátországi reneszánsszal, humanizmussal kapcsolatos szövegeket. A kiadásom júniusban jelent meg. A honlapot augusztusban néztem meg. Összesen egyetlen Brodarics-levelük volt. Igen, eltaláltad, az nekem nem volt meg. Azóta ismertté vált további három-négy levél is, de ez egy ilyen szakma.

A kötet elkészülése után Varga Szabolcs barátom szólt, hogy Pécsett a Kronosz Kiadó gondozásában új életrajzi sorozat indul, a Sziluett és írhatnék oda egy Brodarics-életrajzot. Arra kért, hogy kétszáz oldalnál nem hosszabb, népszerűsítő, de tudományos igénnyel írt szöveg legyen. Gondolkodóba estem, hogy nem váltom-e aprópénzre azt a rengeteg levelet, amit feltártam, és nem kellene-e inkább egy nyolcszáz oldalas, gigantikus Brodarics-életrajzot írnom. Utólag nagyon hálás vagyok a felkérésért, és őszintén örülök, hogy végül ebben a formában készült el és nem egy agyonjegyzetelt monstrum volt az elvárás. Kétszázharminchat oldal, pont elég egy Brodaricsra. Végtelenül fontosnak tartom a szakma szempontjából, hogy ne elefántcsonttoronyban éljünk. Fontos, hogy a kutatásainkat érthető formában is közre adjuk. A Brodarics-kötetet is olyan szándékkal írtam, hogy élvezze az olvasó. Megjelenését követően alapvetően dicsérték, ami jól esik.

Miben látod eddigi jelentőségét Wolfgang Lazius Rerum Austriacarum Decades című művének kiadásához megkezdett kutatásaidnak?

Amikor az ember befejez egy olyan hosszú távú kutatást, mint amilyet számomra Brodarics jelentett, mindig attól fél, hogy utána témaválság jön. Én is tartottam ettől, de szerencsére Lazius már azelőtt feltűnt lehetőségként a látóhatáron, hogy lezártam volna a Brodarics-projektet. Olvastam Waczulik Margit 1937-ben megjelent könyvét a török korszak kezdetének nyugati forrásairól. Azt hiszem itt találkoztam először Lazius nevével. Ez kicsit sorsszerű, mert tulajdonképpen Waczulik Margittól „örököltem meg” a Brodarics-kutatást is. Élete utolsó éveiben nagyon a szívén viselte a Brodarics-levelezés kiadását. Bár a kötet megjelenését nem érte meg, remélem, a kiadás olyan, amilyennek szerette volna. Visszatérve, Lazius pillanatnyilag mindannak a metszete, amivel szeretek foglalkozni: latin nyelven író humanista volt, vegytisztán kora újkori történeti szöveg (1540 és 1556 közötti magyar történelemmel foglalkozik), és kéziratban maradt. Azt remélem, hogy négy-öt év múlva sikerül kihozni egy Lazius-kiadást. Ez olyan forrása lesz a magyar történészeknek, ami eddig valahogy elfeledetten hevert a bécsi gyűjtemények feneketlen „kútjaiban”. Van a dolognak egy másik vetülete is. A középkorban a történetírás evidens formája az udvari történetírás volt. Ransanus udvari megbízást kapott, Bonfini udvari történetíró, és bár külföldiek voltak, műveik a magyar historiográfia részei. A kora újkori historiográfia mintha hajlamos lenne megfeledkezni arról, hogy ennek az irányzatnak van folytatása, a magyar királyként is regnáló Habsburgok udvari történetírásában. Caspar Ursinus Velius Ferdinánd uralmának az első felét írta meg, Wolfgang Lazius pedig a második felét. II. Miksának ott van Zsámboky, vagy utalhatunk Johannes Michael Brutusra (magyarul Brutus János Mihály) is, aki élete végén szintén a Habsburgok udvari történetírója lett. Az ő műveikre alig irányul figyelem. Ursinus Veliusnak magyar fordítása is csak két éve van, de legalább van és jó, Zsámbokytól és Brutustól szemelvények vannak, Lazius teljes egészében kéziratban maradt. Holott fontosak lennének, hogy egy kicsit másként lássuk ezt a korszakot, a dunai monarchia születésének évtizedeit: vonjunk be olyan forrásokat, amelyek ott vannak, rólunk, Közép-Európáról szólnak, sőt alapvetően a Habsburgok „gazdag, de veszélyes frontországáról”, Magyarországról. Lazius különös jelentőségét az adja, hogy az 1541–1542-es években ott volt az események sűrűjében. Katonaorvos volt Roggendorf Budát ostromló seregében: amit ír, első kézből írja. Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy vonzódom a szemtanúkhoz: Brodarics ott volt Mohácsnál, úgyhogy kellett találnom egy embert, aki ott volt Budánál, és ez Lazius. Mondhatjuk, hogy kutatásaim szempontjából Lazius a következő évek Brodaricsa.


Kasza Péter

Milyen kutatásokat tervezel a közeljövőben?

Három dolgot szeretnék a közeljövőben elkészíteni: tudományos igényű, filológiai munka keretében idegen nyelvű (angol vagy német) jegyzetekkel, latinul kiadni Lazius monumentális művének magyar vonatkozású V-VI. decasát kritikai kiadásban. Emellett egy olyan forráskötetet tervezek, ami nagyon hiányzik, és fontos lenne, mégpedig Buda elestének emlékezete. Vannak ilyen jellegű kötetek: Mohács emlékezete, Kőszeg emlékezete, Buda visszavételének emlékezete stb. Budáról viszont annak ellenére sincs ilyen, hogy az 1541-es esemény, vagy inkább az a küzdelem, amely 1540–1542 között Buda birtoklásáért folyik óriási visszhangot váltott ki Európában, s elképesztő irodalma van. Számos humanista írt erről, újságlapok szóltak róla, beszédeket, verseket, homíliákat írtak ezzel kapcsolatban, nem beszélve a levelekről. Összeszedve viszont nincs és magyarul töredéke sem elérhető. A Lazius mellett most ezen dolgozom: két-három éven belül szeretnék közreadni ebből egy válogatást. Ezekre a kutatásokra van most egy elnyert OTKÁ-m, ami októberben indul, úgyhogy a feltételek biztosítottak. Ha ezek a kutatások lezárultak, szeretnék írni egy könyvet Buda elestéről, olyan jellegűt, mint amilyen a Brodarics-kötet volt, s amit esetleg elolvashat majd a lányom is, ha eljön az ideje.

Vér Eszter Virág

Ezt olvastad?

Mikorra esnek az ünnepek és a magyarországi emléknapok 2024-ben? Milyen jelentősebb kerek évfordulók várhatók? Ezeket a kérdéseket minden évkezdet előtt
Támogasson minket