Mohács. Kell? – A csatavesztés a magyar köztudatban

Hasznos dolog lapozgatni a kiadói listákat, látogatni a könyvbemutató esteket, mivel számos nem „sztárolt”, inkább „csak” rétegérdeklődésre számot tartó, igazi szellemi kalandtúrára csalogató műre lehet bukkanni. Ezek közé tartozik Illik Péter A Mohács-kód. A csatavesztés a magyar köztudatban című kötete.

Érdekes itt a szerző személye is, aki a török kor „produktív” kutatója, ebben a témakörben – oszmán támadások, kártételek a 17. századi Magyar Királyságban – írta PhD-dolgozatát, illetve számos ezt követő monográfiáját, tanulmányát. Emellett, megjelent esszékötetei a mélyen gondolkodó, kérdéseket, problémákat felvető tudós képét idézik. Munkásságának és jelen kötetének értékét csak növeli, hogy műveit nem egy „biztonságos” kutatói állásban írja, mivel főfoglalkozásban középiskolában tanít történelmet angol nyelven.


Than Mór: A mohácsi csata. Forrás: Wikipedia.hu

A szerző jelen kötete a címe alapján első ránézésre akár csalódást is okozhat, mivel a Da Vinci-kód jellegű könnyed lektűr irányába terelheti az olvasót, aki e helyett egy fontos és alapos történelmi munkával találkozik. Személyes véleményem szerint jobb így, mintha a komoly ismeretekkel rendelkező olvasó letenni kényszerülne a könyvet néhány oldal átolvasása után, továbbá remélhetőleg egy szakmai kötet nem hat ijesztően az érdeklődők számára.

A könyv komoly értéke a rövidsége, amely mellőz minden felesleges szószaporítást, szóvirágot. Minden mondata fontos, következetesen törekszik a címben megfogalmazott téma minél alaposabb, „sine ira et studio” kibontására. Ezt jól jelzi, hogy a B méretű, 80 oldalnyi főszöveget tartalmazó kötet 15 oldalnyi, 345 darab lábjegyzetet kapott, valamint 166 bibliográfiai adat, címleírás egészíti ki.

Az alcím – A csatavesztés a magyar köztudatban – jelzi, hogy a szerző azzal foglalkozik, miként gondolkoztak elődeink és  mit gondolunk mi a mohácsi csatáról és következményeiről. Ezt követi végig az 1526-os esztendőtől – pontosabban kicsit korábbtól, utalva Mátyás halálára (1490) és a Dózsa-féle parasztháborúra (1514) – napjainkig, beletekintve az ezt tükröző történészi, politikai, irodalmi, publicisztikai, interneten elérhető szövegekbe, mégpedig hangsúlyosan csak írott szövegekbe. E megkötést a Bevezetésben hangsúlyozza is:

„E kötet tehát a különböző Mohács-értelmezéseket követi végig írott források segítségével a kezdetektől napjainkig, azaz azt, hogy miként gondolkodunk a mohácsi csatavesztésről, annak előzményeiről és következményeiről. Célkitűzéséből fakadóan jelen munka terjedelmének jelentős részét a mai, ezredfordulós – ha úgy tetszik posztmodern – közgondolkodásnak szenteli, és ennek megfelelően nagy hangsúlyt helyez a különböző lapok, folyóiratok, illetve internetes kommentek elemzésére.” (10.)

Napjaink Mohács-szemlélete a magyar nagyhatalmi státusz és önállóság végét a mohácsi csatavesztéshez köti. Néhány történész, így például Szakály Ferenc ezt előbbre tette, Nándorfehérvár 1521. évi elvesztéséhez kötötte. Illik Péter ezt a királyság „átlag” lakossága szemszögéből – szerintem elgondolkodtatóan – későbbre teszi:

„A történettudományra talán azzal fejtett e ki legnagyobb hatását Mohács, hogy bár lehet eltérően vélekedni róla – sőt szinte minden történész kicsit másképp látja a csatához vezető utat és a következményeket –, egy mégis biztos: nem lehet a Magyar Királyság újkori történetét a mohácsi csata nélkül megírni. Holott egyszerűen belátható tény, hogy egy Sopron megyei jobbágy szempontjából pontosan a csata napján, de akár még évekkel utána is, ez az esemény korántsem volt annyira jelentős, mint egy esetleges rossz betakarítás. Sőt, tekintve a magyar lakosság számát, itt az össznépességhez képest csekély létszámú társadalmi elit szenvedett vereséget először. Ennek következményei (például a török faluhódoltatás és adóztatás) csak jóval később csapódtak le az ország lakosságának jelentős részét kitevő jobbágyság felé.” (12.)

Ezt a megállapítást egyébiránt alátámasztják a szerző által e kötetben nem vizsgált tudományágak is. A csatával kapcsolatban elegendő itt csak a néprajzra utalni: semminemű írásos, de akár szóbeli emléke sincs a csatavesztésnek, sem népmesékben, sem népballadákban, énekekben. Azaz a népemlékezetben nyomát sem találni. Szemben például az 1389. évi rigómezei csatával, amelynek számos említése van a vereséget sirató szerb gyászénekekben. Ennek oka egyértelmű: a török iga egyből rájuk telepedett, és annak súlya azonnal manifesztálódik, nem pedig csak évtizedekkel később. Érdekes módon a mohácsi csata hazai áldozatait eltemető Kanizsai Dorottya emléke sem őrződött meg a nép ajakán, hosszú időnek kellett eltelnie, hogy írásban megörökítsék tettét. Mivel a szerző ragaszkodott az írott forrásokhoz, ezért vizsgálataiból kimaradtak az „írott képek”, azaz festmények, pl. Székely Bertalan (II. Lajos holttestének megtalálása; Mohács). Than Mór és Orlai Petrich Soma is éppen a 19. század közepén festették meg ilyen témájú képeiket, amikor a legnagyobb lendületet kapta a Mohács-kultusz. Pedig a nem, vagy alig olvasó emberek számára ezek a vizuális élmények jelenthetik Mohácsot.


Székely Bertalan: II. Lajos tetemének feltalálása. Forrás: Wikipedia.hu

A könyvön végighúzódik a történészek vitája az oszmán hódítással kapcsolatban. Itt két markáns irányvonal rajzolódik ki: a szakaszos hódítás (például Szakály Ferenc és Fodor Pál képviseli) valamint a szulejmáni ajánlat és actio radius elmélet (fő képviselője Perjés Géza). Mind a kettőre lehet példát találni, az előbbire a Balkánon, az utóbbi esetében pedig érdemes a IV. Béla magyar királynak (1235–1270) írt ajánlatra gondolni. Ez a két elmélet szinte minden, a korral foglalkozó történészt és érdeklődő olvasót megérintett, állásfoglalásra késztetett, késztet. A két nézet persze nem feltétlenül kizárólagos és ellentétes, amint azt Tóth Sándor László is megfogalmazta. (33.) Sőt, a két logikai konstrukciót elméletileg tekintve lehetnek akár egyszerre igazak is: először a szakaszos hódítás elve érvényesül, majd a távolság növekedésével az actio radius szerepe kerül előtérbe. Ugyanakkor az állandó nyomás alatt tartott határsáv kisebb véráldozattal, haderővel hódoltatható. Így a sugár mértéke még növelhető is. Az állandó hódítás szükségessége pedig az oszmán államszervezet lényegéből fakad.

Örvendetes tény, hogy a szerző a szakkönyvek, tanulmányok mellett a középiskolai tankönyveket is górcső alá veszi. Mivel az elmúlt két évben is több új kötet jelent meg (az új NAT szerinti kötetek, továbbá az új kísérleti tankönyvek), ezeket is érdemes lenne egyszer megnézni. A szerző a következőt írja az általa vizsgált könyvek kapcsán:

„A középiskolai tankönyvek tehát általában tartózkodtak és tartózkodnak az értékelő típusú véleménynyilvánítástól, ami alapvetően megfelel a velük szemben támasztott magyar középiskolai követelményeknek.” (38.)

Ez az én olvasatomban olyan probléma, amely nemcsak Mohács kapcsán van jelen, mivel az ilyen jellegű szövegek nem inspirálják az összefüggő gondolkodást, viszont felelősségük nagy a köztudat formálásában.

Miközben a kötet áttekinti a forrásokat, jól érzékelteti, hogy a mohácsi vészről szóló munkák száma ugrásszerűen nő a 18. század végétől. A szerző ezt így fogalmazza meg:

„[…] a mohácsi vereség mítosza a 19. században kapott hatalmas lendületet, és nem a nemzeti önsajnálatot, hanem éppen a bátorítás funkcióját töltötte be. Összefonódva a romantikus nemzethalál-koncepcióval, éppen az újabb tragédiák elkerülésére akart ösztönözni. Az is közismert, hogy minden újabb történelmi trauma felújította a Mohács-mítoszt: Trianon, a II. világháborús vereség, sőt, az 1989-es rendszerváltozás is (ez utóbbi tudomásom szerint nem tartott eddig érdeklődésre számot, ezért erre külön kitérek a későbbiekben).” (9.)

Ezt a szemléletet az adott történelmi helyzet kényszerítette ki: a felvilágosodás és reformkor önállósági törekvései, majd a világosi fegyverletétel traumája vezetett a mohács-szindróma erősödéséhez, Illik tömör megfogalmazásával élve „a Mohács-mítosz nem létrejött , hanem ’megcsinálták’, több évszázados munka tette a nemzeti identitás részévé.” (Uo.)

A 20. században megváltozott a Mohács-szimbólum előjele, köszönhetően Ady Endrének. Ezzel Mohács már nemcsak a nemzeti tragédia, hanem a bűnös tehetetlenség jelképe is lett. Az első világháború után pedig a trianoni traumával fonódott össze, amit jól jeleznek a szerző által idézett „új Mohácsra” utaló versek. A költészeti Mohács-kép tulajdonképpen nem annyira változott, mintsem bővült, új Mohácsokkal: 1945, 1956.


Székely Bertalan: A mohácsi csata. Forrás: Wikipedia.hu

A „Politika és Mohács” a kötet egyik igen érdekes és tanulságos fejezete. Illik az Országgyűlésben 1990 és 2002 között elhangzott 20 beszédből vett idézetekkel mutatja be, miként használta a politika a Mohács-kódot. Logikusan következik, hogy a publicisztika (vö. Publicisztika és Internet: aktualitás és Mohács c. rész) sok hasonlóságot mutat ezzel. Bár a szerző jelezte, hogy főként a 20. század második felére koncentrál, mégis, éppen ezen összefüggés miatt érdemes lett volna korábbra is visszatekinteni, és vizsgálni a két világháború közötti politikai beszédeket és publicisztikát.

A könyv ismertetése során eljutottunk napjainkig, egy „új világba”, ahol a szöveg képlékeny, gyorsan megjelenik, perceken belül változik, a felgyorsult véleményközlés és -csere teljesen új helyzetet teremt. A szerző évenkénti bontásban mutat be és elemez hozzávetőleg 3000 kommentet. Tulajdonképpen a kötet előző fejezeteit is ennek az elemzésnek rendelte alá, azokat a kommentelők bemeneti információinak tekintve, feltételezve, hogy ők is ismerik, ismerhetik azokat. A cél itt a feltételezett közvélekedés feltérképezése. Látható, hogy milyen problémák foglalkoztatják a hozzászólókat, vagy, hogy miképpen épülnek be az új tudományos eredmények a közvélekedésbe. A hozzászólásokon gyakran látszik, hogy a reakció azonnali, valóban a gondolatot tükrözi. Így ez a forrástípus nagyon is megfelel a szerző címben jelzett céljának.

Összegzésképpen megállapítható, hogy Illik Péter – némiképpen már szokásszerűen – egy újabb rövid, érdekes könyvet írt, ezúttal a mohácsi csatavesztés recepciótörténetéről. A kötet mindenképpen továbbgondolásra érdemes, és vélhetőleg mások által tovább is gondolt munka lesz, mivel ez még az első ilyen kötet terjedelmű kísérlet a szinte kimeríthetetlen témában, amelynek „csak” tanulmányokat szenteltek eddig.

Illik Péter Mohács-recepcióról szóló kötete 2015-ben jelent meg az Unicus Műhely Kiadónál. Ennek kapcsán készült vele interjú az Újkor.hun, illetve beszámoló ugyanitt a könyvbemutatóról, amelyen részt vett a kötetet ismertető Csepregi Oszkár is.

 

Ezt olvastad?

Írásunkban Gulag-túlélők történeteit mutatjuk be, különösen letartóztatásukat és elhurcolásukat kiemelve. Az elmúlt években 23 Gulag-túlélő családjával készítettünk interjút az ország
Támogasson minket