Mohácsi helyszínelők – Néhány észrevétel II. Lajos holttestének megtalálásával kapcsolatban

Történelmünk sorsfordító eseményei közül a szélesebb közönség részéről csak néhány számíthat olyan nagy érdeklődésre, mint II. Jagelló Lajos magyar és cseh király mohácsi csata utáni sorsa. Ma a történeti irodalom leginkább elfogadott álláspontja az, hogy a csatából menekülő király a lováról leesve, a Duna áradása miatt felduzzadt Csele patak torkolatának közelében fekvő lápos, mocsaras területen lelte halálát. Időről-időre azonban – gyakran a történész-szakmán kívül álló személyek – megkérdőjelezik a király halálának módját.

Ezekkel az elméletekkel, azok gyenge pontjaival és számos ellentmondásával Farkas Gábor Farkas a Magyar Könyvszemle hasábjain már részletesen foglalkozott, ezért jelen cikkemben ezeket még érintőlegesen sem kívánom vizsgálni.[1]

Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása (kép forrása: wikipedia)

A Sárffy-jelentés értelmezésének nehézségei

A II. Lajos halálának körülményeihez kapcsolódó eddigi teóriákhoz viszont a múlt évben egy újabb csatlakozott. Dr. Nemes István és dr. Tolvaj Balázs az Orvosi Hetilap 2014-es számában megjelent cikkükben ezúttal elsősorban nem a király halálának módját kérdőjelezték meg – bár a cikk végén erre utaló mondatokat is olvashatunk –, hanem azzal az elmélettel álltak elő, hogy 1526 októberében a Mária királyné parancsára a holttestet felkutató csoport valójában nem II. Lajos földi maradványait találta meg és szállította Székesfehérvárra, hanem egy legfeljebb néhány napos ismeretlen fiatalember testét.[2] Következtetésüket a halott király felkutatásáról beszámoló levél néhány, szerintük ellentmondásos mondatára alapozzák.

A szerzők fő állításai röviden a következők: Úgy vélik, hogy a holttest azonosítása nem felelt meg azoknak a szakmai kritériumoknak, melyek segítségével megállapítható, hogy a király feküdt a friss sírhalom alatt. A jelentést megfogalmazó és a kutatásban részt vevő Sárffy Ferenc és társai által megtalált holttest nem lehetett hat-hét hetes, legfeljebb néhány napos. Ezzel összefüggésben cáfolják Kenyeres Balázs 1926-os orvosszakértői véleményét, melyben a neves orvos a hulla állapotára vonatkozó Sárffy-leírást összeegyeztethetőnek véli azzal, hogy a király már augusztus 29-e óta halott volt. Az alábbiakban a 2015. augusztus 29-én az Országos Széchényi Könyvtárban megrendezett szimpóziumon megtartott előadásom kibővített változatát közlöm, melyben a szombathelyiek néhány állítására reflektáltam. Elsősorban itt a Sárffy-levél értelmezésének nehézségeit vizsgálom, az orvosok egyéb vitatható állítására bővebben nem térek ki. Elsősorban a bizonyíthatóság határait kívánom érzékeltetni, nevezetesen hogy mennyire veszélyes dolog egyetlen forrás alapján messzemenő következtetéseket levonni. Az itt olvasható szövegnél jóval részletesebb dolgozatom még ebben az évben a Magyar Könyvszemlében fog megjelenni.

Orlai Petrich Soma A Mohácsnál elesett II Lajos király testének feltalálása (Kép forrása: wikipedia)

Mindenekelőtt a holttest felismerésének kérdéséhez kívánok néhány megjegyzést fűzni. Sárffy levelében azt olvashatjuk, hogy amikor a király halálának egyetlen szemtanúja, a felkutatásban szintén résztvevő Czettritz Ulrich meglátta a holttest földből előbukkanó lábát, az azon lévő ’jegyről’ ismerte fel a királyt: „…primum a parte pedum aperta sepultura dextrum pedem hominis sepulti Czetricz arripuit, aqua duorum pileorum diligentissime lavit, signumque, quod maiestas regia in dextro pede habebat, deprehendit”.[3] A szombathelyi orvosok ezt a ’jegyet’ foltként értelmezik, az index portálon olvasható cikkben már konkrétan anyajegyről olvashatunk.[4] Mivel nem vagyok patológus, azzal az állításukkal nem tudok és nem is akarok vitába szállni, hogy egy több mint hat hetes holttest bőrén azonosíthatók-e az anyajegyek, vagy egyéb pigmentfoltok. Úgy tekintek erre, hogy ebben az orvosoknak minden bizonnyal igazuk van. A szöveg alapján viszont egyáltalán nem jelenthetjük ki, hogy itt a bőrön lévő foltról vagy anyajegyről van szó. A levél írója ugyanis nem az egyértelmű naevus latin szót, hanem a tágabb jelentéstartománnyal rendelkező signum kifejezést használja, melyet leginkább ’jegynek’, ’ismertető jelnek’ vagy ’megkülönböztető jegynek’ fordíthatunk.[5] A kifejezés ilyen értelmezését támogatja az is, hogy pár sorral lejjebb a szöveg a király fogazatával kapcsolatban szintúgy signumokat említ, vagyis a terminus sokkal inkább valamifajta közelebbről nem meghatározható ismertető jelre, mintsem konkrétan anyajegyre vonatkozik. Ez pedig lehet akár összenőtt vagy csonka lábujj, vagy bármilyen más olyan elváltozás, régebbi sérülés, mely hosszabb idő elteltével is felismerhető egy holttesten. Ebből fakadóan én a lábon lévő jegy alapján való azonosítást kevésbé látom lehetetlennek, mint a cikkírók. Persze Sárffy nem nevezi meg pontosan, hogy milyen ’jegyre’ gondol, a levél szerint azonban ezt megpillantva Czettritz azonnal ráismert a királyra, tehát eléggé jellegzetes dolognak kellett lennie. A kortársak, kiváltképp pedig a király személye mellett szolgáló kamarás mindenképpen jobban tudhatta, hogy milyen ismertető jegy volt a király lábán, mint ma bármelyikünk.

Than Mór: A mohácsi csata – részlet (Kép forrása: wikipedia)

Ezen túlmenően Sárffy még arról is beszámol, hogy a holttest fogainak bizonyos ’jelei’ is azt erősítették meg, hogy a király földi maradványait rejtette a sírhalom (…per ea signa, quae regia maiestas in dentibus gerebat, se esse indicavit.”). Az orvosok úgy vélik, hogy a fogazatbeli eltérések önállóan nem alkalmasak az agnoszkálásra, csak korábbi lelet, foglenyomat vagy röntgenfelvétel segítségével állapíthatók meg azok az egyedi jellegzetességek, amelyek alapján egyértelműen azonosítható egy holttest. Először is a Sárffy-levél szerint nem kizárólag a fogakon lévő ismertetőjelek alapján, hanem a lábon lévő jeggyel együtt ismerték fel Lajost, és a fentiekből világos, hogy az utóbbi olyan elváltozás is lehetett, amit akár ennyi idő után is fel lehet ismerni. A két signum együttesen erősítette meg tehát Sárffyékat abban, hogy a királyt találták meg.

A szombathelyi orvosokkal szemben én a fogazattal kapcsolatban cseppet sem nevezném feltűnőnek, hogy a korabeli források egyike sem szól II. Lajos fogain található különös ismertetőjelekről. Ha jól értem, ezzel azt kívánják sugallni, hogy ezek a jellegzetességek talán nem is lehettek annyira szembeötlőek. Ám attól még, hogy a király fogait érintő ismertetőjegyekről nincs feljegyzésünk, az még természetesen nem jelenti azt, hogy ilyenek nem is voltak, vagy hogy azok nem volt feltűnőek, hanem csupán azt, hogy az eltéréseket a kor írástudói lejegyzésre nem tartották érdemesnek. Azt gondolom, hogy soha nem is írtak erről, mivel egyszerűen – és ezt a cikk írói is megemlítik – a középkori ember nem tartotta fontosnak a fogazat állapotát, pontosabban lejegyzésre bizonyosan nem. Ha bármelyik korabeli vagy régebbi középkori műben megnézzük az egyes királyok vagy hadvezérek külsejét leíró részeket, a források a fogazatról sosem tesznek említést. Az pedig, hogy a király fogsoráról nincs leírásunk, természetesen nem zárja ki azt, hogy Czettritz és általában a király szűkebb környezete számára ne lett volna közismert Lajos fogazatának számunkra már azonosíthatatlan, de akár igen feltűnő egyedi vonása. Noha ő egyértelműen felismerni vélte a holttestben a királyt, ennek ellenére a szerzők az agnoszkálási eljárást eredménytelennek tekintik. Az eredménytelenség indokai során azonban nem számolnak a korabeli realitásokkal.

Ahogy fentebb utaltam rá, a szombathelyi orvosok azt állítják, hogy a fogazat alapján csak úgy azonosítható egy holttest, ha rendelkezünk foglenyomattal, vagy röntgenfelvétellel. Ezek valóban szükségesek ahhoz, hogy a 21. században az eljárás szabályos legyen, és a holttestet minden kétséget kizáróan azonosíthassák – a törvényszéki eljárás nyilván arra törekszik, hogy kizárja az esetleges téves agnoszkálást –, de ilyen elvárást nem támaszthatunk a 16. század elején. Éppen ezért nem is érthető, hogy miért nehezményezik, hogy legalább egy borbély nem volt jelen a holttest kiemelésénél. Az ő szemükben az agnoszkálás egy akkori orvos jelenlétében is eredménytelen lett volna, hiszen 1526-ban nyilvánvalóan senki sem rendelkezett foglenyomattal, és röntgenről sem hallottak. A valódi kérdés tehát az, hogy ha a modern szabályoknak nem is felelt meg az azonosítási eljárás, az vajon eleve kizárja, hogy a fenti jegyek alapján akár egy hat vagy hét hetes holttestben felismerhessék a királyt? Az általam leírt érvek alapján egyáltalán nem zárható ki, hogy a holttesten látható ismertetőjelek lehettek annyira egyediek és feltűnőek, és olyan jellegűek, hogy segítségükkel a királyt személyesen ismerő Czettritz még laikusként is ráismerhessen az uralkodóra. Mindezeket figyelembe véve, ha rosszindulatúak vagyunk, feltételezhetjük, hogy Czettritz szándékosan hazudott, ha jóindulatúak, akkor pedig azt is gondolhatjuk, hogy egyszerűen tévedett. De mindezek mellett legalább ugyanannyi esélye van annak is, hogy a kamarás nem hazudott és nem is tévedett, a kiásott tetem valóban a királyé.

Dorffmaister István – II. Lajos halála – részlet (Kép forrása: wikipedia)

A másik fontos kérdés a holttest állapota, amelyről a szövegben ez áll: „Absit adulatio et reverendissima dominatio vestra credere dignetur, nunquam vidi corpus exsangue hominis tam incorruptum tamque non fastidiosum et minus terribile, nulla enim corpus suae maiestatis pars corruptionem aut foeditatem aliquam habebat…”. Kenyeres Balázs 1926-ban írt szakértői véleményében amellett érvelt, hogy a holttestnek az előrehaladott rothadás állapotában kellett lennie, ezért azonosították a fogairól és nem az arcáról, mely az ekkor már bekövetkezett ráncosodás következtében felismerhetetlenné vált.

Szerzőink Kenyeres szakértői véleményét határozottan elutasítják, mivel szerintük Sárffy azon kijelentése, hogy „sosem láttam emberi holttestet, mely ennyire épen megmaradt volna” nem felel meg egy legalább hat hetes holttest állapotának. Az orvosok először Kenyeres szakvéleményének tendenciózusságára mutatnak rá, utalva arra is, hogy milyen nehéz feladat egy több száz éve halott királyról látatlanban egyértelmű orvosi szakvéleményt kialakítani. Itt rögtön meg kell jegyeznem, hogy ez a teljesen jogos állítás visszafelé is elsülhet, hiszen dacára az orvostudományban végbement fejlődésnek és a nemzetközi orvosi szakirodalomhoz való könnyebb hozzáférésnek ez ma sem lett könnyebb, hiszen ugyanúgy egy szubjektív és szűkszavú beszámolóra kell hagyatkoznunk, empirikus vizsgálatra pedig továbbra sincs lehetőségünk.

A cikkírók azt állítják, hogy Sárffy nem észlelt sem ráncosodást, sem pedig kellemetlen szagot: „Sárffy azonban semmiféle ráncosodásról nem számolt be, bűzös vagy kellemetlen szagot sem észlelt, a holttest feloszlásának legkisebb jelét sem vette észre!” Pedig helyesebb lenne azt mondani, hogy a levél írója konkrétan nem tesz említést ráncosodásról vagy kellemetlen szagról, de ettől függetlenül még észlelhette ezeket. A latin szövegben szó szerint ez áll: „…nunquam vidi corpus exsangue hominis tam incorruptum tamque non fastidiosum et minus terribile…”. A holttest állapotára vonatkozó incorruptum jelentése ’romlatlan’, a terribile pedig ’ijesztő’-nek fordítható. A harmadik fastidiosum kifejezés eredetileg csupán általános, közelebbről nem meghatározható jelentéssel bír, pontos fordítása ’visszataszító’ vagy ’undort keltő’.[6] Alapvetően látványra, szagra vagy ízre lehet valami visszataszító, illetve undorító. Az egész szakaszt figyelembe véve azonban látszik, hogy Sárffy itt egy gyakori stíluseszközzel, a pleonazmussal él, ebből következően pedig az ’ijesztő’ jelentésű terribile mellett álló fastidiosum sokkal inkább a látványra vonatkoztatható. Csak abban az esetben állíthatnánk, hogy Sárffy a holttestből áradó bűzre gondolt, ha a levelében az egyértelmű odorans vagy foetidum terminusokat használta volna, ezért a fastidiosum csak önkényesen értelmezhető szagként. A szó tehát általános jelentése és a mondatban elfoglalt helye miatt nem alkalmas arra, hogy segítségével alátámasszuk azt a feltevést, hogy a holttest nem volt büdös. Egyetlen forrásunk beszél arról, hogy a király teste nem volt büdös, a már említett Szerémi emlékiratának végéhez csatolt Epistola felbilis. E levél hitelessége viszont számos egyéb szempontból is erősen megkérdőjelezhető.

Orlai Petrich Soma – Perényiné a mohácsi csata után összeszedi a halottakat (Kép forrása: wikipedia)

Ezek után elérkeztünk a fő kérdéshez, nevezetesen hogy a hulla valóban olyan „jó” állapotban lehetett, mint ahogy azt Sárffy írja. Most arra nem is érdemes kitérni, hogy Sárffy mit is ért pontosan a ’romlatlan’ alatt. Az is elképzelhető viszont, hogy Lajos földi maradványa valójában nem is volt annyira romlatlan, mint ahogy itt olvassuk. Óhatatlanul felmerül ugyanis a középkori szövegekkel foglalkozó kutatóban, hogy itt érdemes egy, a legendákban rendszeresen visszatérő motívumot is figyelembe vennünk. Számos olyan, szentekről szóló középkori forrásunk van, amelyek arról tudósítanak, hogy a halott szent teste hosszú idő után is romlatlan maradt, vagy kellemes illatot árasztott. Elegendő csak a Mór püspök által papírra vetett első fennmaradt legendánkra hivatkoznunk, amelyben Benedek folyóba vetett holttestét egy évvel később romlatlanul húzták ki a vízből, vagy a Szent László legenda azon momentumára, amikor a résztvevők a király felravatalozott testéből áradó édeskés illatot éreztek.[7] De nem csak a legendákban olvasható szentekről és szent királyokról van ilyen leírásunk. Kézai Simon gesztája szerint Aba Sámuel sírjának feltárásakor a több éve halott király szemfedőjét és ruháját épségben, a sebeit pedig begyógyulva találták.[8] Ezt az adatot később a Képes Krónika is szó szerint átvette.[9] Hogy ennek a toposznak a szerepeltetése a levélben miért jöhet komolyan számításba, arra Sárffy Ferenc személye adja meg a választ. Sárffy még a történészi köztudatban is elsősorban győri várkapitányként él, holott egy – nem is teljesen jelentéktelen – klerikusról van szó. A forrásaink szerint rábaközi főesperes (1510-1522), a győri székeskáptalan kanonokja, sőt 1510-ben dékánja volt, aki éppen a mohácsi csata környékén a győri vár udvarbírói és főparancsnoki tisztét is gyakorolta.[10] Sárffy tehát mindenképpen az egyházi középréteghez tartozott. Mivel a vizsgált levelünk egyáltalán nem tekinthető hevenyészett fogalmazványnak, írója éppen hogy nyelvileg és stilisztikailag is igényes, dramaturgiailag szépen felépített levelet adott ki a kezéből, joggal gondolhatjuk, hogy megfogalmazójának magas szinten képzett, az ars dictaminisben tökéletesen jártas embernek kellett lennie. Egy katona esetében komoly kétségek merülhetnének fel azzal kapcsolatban, hogy képes lenne egy hasonló levél önálló megírására, a klerikus Sárffynak viszont ez nem jelenthetett különösebb problémát. Azt csak feltételezhetjük, hogy a főesperes felszentelt pap volt – közismert tény, hogy a korban a kanonokok egy része még a kisebb papi rendeket sem vette fel –, de hogy képzett, a vallásos irodalmat ismerő, esetleg külföldi egyetemet is megjárt személy volt, ahhoz nem fér kétség. Egy tanult írástudótól pedig semmiképpen sem tekinthető különösnek, ha a levelében felhasznál egy ilyen, a legendairodalomban bevett toposzt. Egyszóval tehát komolyan felvethető, hogy Sárffy a holttest külsejére vonatkozó szavait nem szó szerint kell értenünk, leírásában a szerző csupán a középkori szentkultusz egyházi hagyományához kapcsolódott.

Borsos József: A mohácsi csata (Kép forrása: wikipedia)

Más szempontból is megközelíthetjük a problémát. Az orvosok az új szakvéleményükben felvetnek egy olyan lehetőséget, hogy a király több mint hat hetes teteme a laikus szemlélő számára is meglepően jó állapotúnak tűnhet akkor, ha a hullaviaszosodásnak nevezett jelenséggel van dolgunk. Ehhez arra van szükség, hogy a test, nedves hűvös környezetben feküdjön. A cikk további részében tehát leginkább azt kívánják bizonyítani, hogy a körülmények a hullaviaszosodást sem tették lehetővé. Elméletüket három fő érv köré csoportosítják. Az első, hogy szerintük a király halála és eltemetése között legalább öt napnak kellett eltelnie, mivel addig, amíg a török sereg nem vonult tovább és a Gyalókay szerint még napokig tartó áradás nem zajlott le, a hullának szükségszerűen temetetlenül kellett áznia a vízben. A második, hogy ez idő alatt az általuk 20 fokosra becsült vízhőmérséklet inkább elősegítette, mint lassította a rothadási folyamatok beindulását. Harmadszor pedig a földfelszínhez közel (30-60 cm) temetett holttest esetében is csak gyorsul a rothadás, amelyet ráadásul kellemetlen szag is kísér.

A szaggal kapcsolatos aggályaimról már fentebb volt szó. A másik három állítást alaposabb vizsgálata során egyértelművé válik, hogy ezek mindegyike csupán ellenőrizhetetlen feltevés, és a szerzők lényegében ugyanabba a hibába estek, mint amivel korábban Kenyeres megfeddték, vagyis az adatokat a saját előfeltevésükhöz igyekeztek igazítani. Mindenekelőtt elfogadták Gyalókay becslését az áradás időtartamára vonatkozóan, pedig annak valójában nem sok alapja van. Ő ugyanis egy névtelen szerzőtől fennmaradt, a király fulladásos haláláról tudósító kézirat egyetlen mondatára hivatkozik, abból azonban semmi nem derül ki az áradás időtartamára vonatkozóan.[11] Ez bármennyi lehetett, akár egy nap, de több hét is, tehát nem lehet az érvek szilárd tartópillére. A vízhőfok megbecsülését is problémásnak látom. Az lehet, hogy orvosok által elfogadott 20 fokos vízben gyorsabb a rothadás, de hogy valóban milyen volt a vízhőmérséklet, nem tudjuk. Ennek megállapítása még akkor is lehetetlen feladat, ha nem számítjuk bele, hogy az éghajlat jelentősen változott a középkorihoz képest. A 15-17. századi Európában ugyanis ekkor volt az ún. kis jégkorszak, vagyis akár jó pár fokkal hidegebb vízhőmérséklettel is számolhatunk.[12] Az is nagymértékben árnyalja a kérdést, hogy a holttest az eltemetésig meddig és milyen környezetben feküdt. Nem biztos ugyanis, hogy a test végig vízben ázott. Az egész terület sáros, iszapos volt, még október közepén is, amikor Sárffyék a helyszínen jártak. Több lehetőség is elképzelhető. Ha gyorsan visszahúzódott az áradás, akár nagyon rövid idő alatt is megtalálhatták a testet és elföldelhették a hullaviaszosodás kialakulásához kedvező nedves talajba, még akkor is, ha ennek végrehajtása a török hadsereg közelsége miatt kockázatos is lett volna. Viszont az sem elképzelhetetlen, hogy a király teste rövid ideig hideg iszapos vízben, majd annak visszahúzódása után majdnem teljesen ellepve, a nedves iszapban feküdt, egészen addig, míg a törökök ki nem vonultak, a helyi parasztok rá nem találtak és el nem temették. Azt is feltehetjük, hogy a király teste a nedves mocsaras földben szinte teljesen elmerült, és ez a környezet önmagában alkalmas volt a hullaviaszosodás megkezdődéséhez, hiszen köztudott, hogy a mocsár elősegíti a holttestek konzerválódását. Amennyiben a királyt a megtalálás helyének közelében eltemetik, alapvetően ugyanolyan típusú talajban tovább folytatódhat a hullaviaszos átalakulás. Hangsúlyozom, hogy ez részemről nem több puszta feltételezésnél, ezzel csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy a forrás szűkszavúsága miatt számos lehetőséggel számolhatunk, az orvosok teóriája semmivel sem megalapozottabb, mint az általam fentebb felvázolt feltevések. Azok az érvek tehát, amelyek a hullaviaszos átalakulást kizárnák, igen gyenge lábakon állnak.

A mohácsi csata egy XVI. századi török miniatúrán (Kép forrása: wikipedia)

A három fő pont közül problémásnak találom végül azt is, hogy a szerzők a holttest elhelyezkedésének mélységét is a rothadás gyorsulását elősegítő 30-60 cm-ben határozták meg. A kérdés az, hogy ezt mi alapján tették? A szövegben csupán a novum sepulchrum szókapcsolat áll, ami egyáltalán nem utal annak mélységére. A sír feltárását vagy tíz ember végezte, nem tudjuk mennyi ideig mozgatták a földet, de akár jóval mélyebben is feküdhetett a király teste.

A fentiek alapján kijelenthető, hogy az a feltevés is erősen megkérdőjelezhető, hogy a holttesten nem kezdődhetett meg a hullaviaszos átalakulás. Ez a folyamat pedig egy laikus számára meglepően jó állapotban tartotta meg a tetemet. Ezért érdemes lenne talán ezt a kérdést alaposabban körüljárni, és adott esetben – már amennyiben ez egyáltalán lehetséges – a teóriájukat erősebb bizonyítékokkal alátámasztani. Mindazonáltal nagyobb esélyét látom annak, hogy Sárffy jelentését nem szó szerint kell érteni, a király teste cseppet sem volt „jó” állapotban, hanem valójában már a rothadás előrehaladott állapotában találták meg.

Végezetül a „legfeljebb néhány napos” holttest teóriával kapcsolatban is több kérdés merül fel bennem. Egyrészt, ha annyira friss a holttest, akkor az arcáról is fel lehetett volna ismerni, vagyis semmi szükség nem lett volna a fogakat vizsgálatára. Eldönthető, hogy a királyt találták meg, vagy sem. Meglehetősen furcsa dolog az is, hogy éppen a király lova és fegyverei közelében található egy friss magányos sírhalom, amely alatt egy fiatalember fekszik. Kit és miért ott temettek el egymagában, főleg hetekkel a csata után? Miért nem egy temetőben? Azt is problémának érzem, hogy ha nem a király holttestét vitték Székesfehérvárra, akkor az bizonyára sok embernek feltűnt volna, ilyen körülmények között pedig a testcsere titokban tartása szinte lehetetlen. Arra pedig külön felhívnám a figyelmet, hogy a függelékben magyar fordításban közölt Szapolyai-oklevél is megerősíti a király halálának Czettritz által elmondott körülményeit. Ezek szerint Szapolyaiban sem merült fel a király esetleges meggyilkolása, holott politikailag nem lett volna számára haszontalan, ha ezzel vádolhatta volna meg Habsburg ellenfelét. Még számos forrást idézhetnénk, amelyek kapcsolatba hozhatók Lajos halálával, a holttest sorsával, a temetéssel, de ezek felsorolásától most eltekintek, mert semmivel sem viszik előre a vitát.

II. Lajos magyar király (Kép forrása: wikipedia)

Akárhogy is okoskodunk, egy dolog biztos: II. Lajos a csata után életét vesztette, amire konkrét bizonyítékot jelent egy 1527-ből fennmaradt oklevél.[13] Ebben azt olvashatjuk, hogy Horváth Márton felkereste azokat a jobbágyokat, akik a csatatérről elvitték a király ruháit és a pecsétgyűrűjét. Ez utóbbit – mivel a gyűrűnek fontos közjogi funkciója volt, azaz a királyi levelek egy része a gyűrűs pecséttel voltak megerősítve[14] – a nádor, Báthori István jelenlétében megsemmisítették. Talán ezek a jobbágyok még közvetlen a csata után találtak rá a királyra, de az is lehet, hogy akkor földelték el a holttestét, amikor Kanizsai Dorottya négyszáz paraszt segítségével közös sírba temette a halottakat.

Összefoglalva tehát bármennyire is tetszetős elmélettel álltak elő az orvosok, véleményem szerint elképzelésüket nem sikerült megkérdőjelezhetetlen bizonyítékokkal alátámasztaniuk. Nem tettek mást, mint az eddig jól ismert forrás idézett mondatait hibásan értelmezték, illetve úgy interpretálták, hogy az a saját elméletüket támassza alá. Sárffy beszámolója ugyanis egyszerűen nem alkalmas arra, hogy olyan messzemenő következtetéseket vonjunk le belőle, mint amilyenekre a szombathelyi orvosok kísérletet tettek. Forrásokból dolgozunk és biztos állításokat mindig csak szigorúan az adatainkhoz kapcsolódva fogalmazhatunk meg. Persze a történelmünk iránt érdeklődő közönség mindig biztos válaszokat vár a történésztől, de ez a szakma szabályait betartva sok esetben nem lehetséges. Mindazonáltal a fentiekhez hasonló gondolatkísérletek mindenképpen elősegítik a történettudomány fejlődését, mert ráveszi a szakmában járatos tudósokat arra, hogy újra átnézzék és felülvizsgálják a sok esetben megcsontosodott, elavult vagy nem megfelelően körüljárt történelmi kérdéseket. De a félelmeimet sem rejthetem véka alá. Manapság a történelmi kérdések túlfűtött érzelmekkel való megközelítése általános jelenség. Félő, hogy a vita hamar elveszíti szakmai jellegét, és az egyik oldalra a – meggyőződésem szerint tévesen – „történelemhamísítóknak” bélyegzett hivatalos történész és filológus szakma képviselői, a másik oldalra pedig a magukat az ún. „igaz történelem” szószólóinak tartó lelkes amatőrök kerülnek.

Szebelédi Zsolt


[1] Farkas Gábor Farkas, II. Lajos rejtélyes halála 2. rész = Magyar Könyvszemle, 117 (2001) 33-66.

[2] Nemes István, Tolvaj Balázs, II. Lajos magyar király (1506–1526) holttestének megtalálása. Az 1926-ban írt igazságügyi orvosszakértői vélemény elemzése és újraértelmezése = Orvosi Hetilap, 155 (2014), 12. szám, 475–480.

[3] A szöveget Kasza Péter új kritikai kiadásából idézem. Brodericus, Stephanus, Epistolae, ed. Kasza Péter, Bp., Argumentum Kiadó, 2012, 160-162.

[4] http://index.hu/tudomany/tortenelem/2015/03/25/megsem_fulladt_ii._lajos_a_csele-patakba/

[5] Dictionary of Mediaval Latin from British Sources, XV, Oxford University Press, 2012, 3082-3083.; A latin nyelv szótára, szerk. Finály Henrik, Budapest, 1884, 1824.

[6] A Magyarországi Középkori Latinság Szótára, IV., szerk. Boronkai Iván, Szovák Kornél, Budapest, 1993, 31.; Finály 776.;

[7] Legenda SS. Zoerardi et Benedicti, 2. cap. kiad. Madzsar Imre = Scriptores Rerum Hungaricarum (SRH), II, ed. Szentpétery Imre, Bp., 1999, 359.; Legenda Sancti Ladislai regis, 9. cap. kiad. Bartoniek Emma = SRH, II, 523.

[8] Simonis de Keza Gesta Hungarorum, 50. cap. kiad. Domanovszky Sándor = SRH, I, 176-177.

[9] Chronici Hungarici compositio saeculi XIV, 76. cap. kiad. Domanovszky Sándor = SRH I, 332.

[10] Bedy Vince, A győri székeskáptalan története, 1938, Győr, 340-341.; Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. (A budai, fehérvári, győri és pozsonyi káptalan adattárával.) Bp., 1994. (Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 12.) 421. (138. sz.)

[11] Kluch János: Adalékok az 1514. évi pórlázadáshoz és a mohácsi vészhez = Történelmi Tár 28 (1905) 278.

[12] Bradley, Raymond S., Jones, Philip D. ed. Climate since A.D. 1500. London, Routledge, 1995.; Vadas András, Rácz Lajos, Éghajlati változások a Kárpát-medencében a középkor idején, = Agrártörténeti Szemle, 51(2010) 39–61.

[13] Prokopp Gyula, Esztergomi prímási levéltár, = szerk. Balázs Péter, Magyarország levéltárai, Bp, 1983, 272-280. (Prokopp az oklevelet fotón közli, amely meglehetősen kis méretű, de azért még olvasható.) jelzete: Esztergom, Prímási és Főkáptalani lt., Acta Radicalia V-693.

[14] Vö. Politikatörténeti források Bátori István első helytartóságához (1522–1523) Közzéteszi C. Tóth Norbert. Bp., 2010. (A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok 50.) 155.; Héderváry I. 579., 404. reg., gyp., „manu propria.”; DL 82644., gyp., „Ludovicus rex manu propria.” (sajnos a királyi gyűrűspecsét használatra nincsen irodalom.)

Kapcsolódó cikkek:

Az orvos, a történész és a király holtteste – beszámoló a „Nekünk mégis Mohács kell…” című szimpóziumról

„Nekünk mégis Mohács kell…” – Szimpózium a mohácsi csata évfordulóján a Budai Várban

Mohács. Kell? – A csatavesztés a magyar köztudatban

A Mohács-kód: egy mítosz alapvonalai

Diplomácia Mohács előtt – A szulejmáni ajánlat

A mohácsi vésztől a magyar Habsburgokig

A csatarekonstrukciótól a csataanimációig. Interjú Baltavári Tamással, a Történelmi Animációs Egyesület elnökével.

Ezt olvastad?

A Székesfővárosi Állat- és Növénykert arra törekedett, hogy minél nagyobb és változatosabb állatállományával falain belülre vonzza Magyarország lakosságát. Azonban időről