A mohácsi tömegsírok nyomában – a korábbi és a legújabb feltárások

Régészek és antropológusok közreműködésével nemrég kezdődött meg a Mohácsi Nemzeti Emlékhely öt tömegsírja közül a III. számú feltárása és tudományos vizsgálata. A Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság kezdeményezésére indult munka célja az, hogy a katonák fél évezreddel a csatát követően méltó módon kapják meg a végtisztességet, és a legújabb antropológiai, régészeti, történészi kutatások eredményeit felhasználva hozzanak létre egy új kiállítást az emlékhelyen. Cikkünkben az 1526. évi mohácsi csata tömegsírjainak felfedezését és korábbi feltárásait B. Szabó János történész, a BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa, a Budapesti Történeti Múzeum történész-muzeológusa, a legújabb feltárást pedig Papp Adrienn régész, a Budapesti Történeti Múzeum főosztályvezetője, a PPKE BTK Régészettudományi Intézet egyetemi adjunktusa  mutatja be.

A Mohácsi Nemzeti Emlékhely (Szőts-Rajkó Kinga felvétele)

B. Szabó János: A mohácsi tömegsírok nyomában

1902-ben Pavlovics Demeter molnár a Csele patakra épült malma mellett liszt- és vegyeskereskedést akart építtetni, munkásai azonban a vert falhoz szükséges föld kitermelése során csontokra bukkantak, amelyek azután olyan mennyiségben kerültek elő, hogy magát a munkát is meggátolták, így nem lehetett nem tudomást venni róluk. A csontok legnagyobb része már erősen el volt meszesedve, bár egyes koponyák és fogak még csaknem teljesen épen maradtak. Mivel a molnár a közelben éppen II. Lajos király (1516–1526) pénzeire bukkant, adódott a lehetőség, hogy a megtalált – feltételezhetően tömeg- – sírt a csatához kössék. A helyi notabilitások nem is mulasztották el kihasználni az esemény hírértékét, és már akkor napirendre került az itt eltemetett egykori „hősök” méltó nyughelyének kialakítása – amire később a mohácsi emléktemplom esetében is gondoltak.

Brand Ede, a csata 400. évfordulójára létrehozott mohácsi múzeum első igazgatója úgy gondolta, hogy érdemes felvenni a fonalat a századelőn megtalált sírok környékén, s az évfordulós megemlékezések előtt és után is végzett itt kutatásokat:

„Tömegsírt csak egyet ismerünk, melyet a Csele- patak balpartján épült ház udvarán ástak ki 30 évvel ezelőtt és 1924. évben újból fölásattam. A tömegsírban körülbelül 200 emberi csontváz van, de dacára a szorgos kutatásnak, egyik ásatáskor sem találtam néhány vasszöget kivéve, valamelyes útbaigazító tárgyat. A tömegsírtól délnek mintegy 20 lépésnyire, három rendesen eltemetett csontvázra akadtam, melyek közül az egyik gyermeki csontváz. Csak a fakoporsók, kovácsolt vasszögek és egy alapépület (templom?) maradványaira akadtam. A Mohácsi Hírlap 1924. évi évfolyamában már azon meggyőződésemnek adtam kifejezést, hogy e helyen lehetett a törökök által fölégetett és földúlt Kiscselefalva és temetője.”

Az egyik fontos 1926. évi kiadvány szerzője, Halmay Barna pedig egy másik helyet is „tömegsír-gyanúba” hozott a térségben. Ő Az 1526-iki Mohácsi csata című művében azt állította a főhercegi uradalomban az 1890-es években épült Új Épületnél kiásott sírról, hogy

„valószínű, sőt bizonyos, hogy ezek az 1526-iki csatából menekülő, a szekérvárban (?) leölt magyarok és a szekérvári támadásban elesett törökök földi maradványai”.

Mint ahogyan azt Brand megállapította, Halmay valószínűleg nem érdeklődött közvetlenül az uradalmi főintézőnél, ő viszont megtette ezt, s felkérésére Kalt József az 1928. szeptember 13-án hozzá intézett levelében két alkalommal is kijelentette, hogy

„az Új Istálló építkezéseit ő vezette s ott tömegsírra egyáltalán nem, hanem csak három sírra akadtak, melyek közül kettő nő, egy pedig leány csontváz volt”.

Mohácson azonban Brand Ede rendületlenül hitte, hogy a Csele-patak mentén érdemes tovább kutakodni, mivel – mint láttuk – a század elején az általa kutatott területen, az őrház délkeleti oldalán földásáskor,

„kb. százötven-kétszáz emberi csontra akadtak. Feltehető – írta –, hogy az 1526-iki csata alkalmával, üldöztetés közben, itt ütközet volt.”

Ahogy az a mohácsi múzeum archívumában őrzött kéziratából is kitűnik, ő maga szintén itt, a Csele-patak bal oldalán és az országút mellett lévő őrháznál, illetve az országúttól keletre negyvenkét méter távolságra eső kis dombon kutatott ismét 1934-ben; két helyen, az egész területet azonban megfelelő erőforrások híján nem áshatták fel. „Körülbelül” hatvan koponyát ástak ki:

„leletünk négy rézspirális, melyek a négy koponya halántékához függőleges helyzetben voltak odatámasztva.”

(Ezekről utóbb kiderült, hogy a késő középkori női viselet pártáinak maradványai voltak.) Ezen kívül talált még egy „16. századbeli francia zsetont” is, amiről úgy vélekedett, hogy a csatához kapcsolódó nyom,

„mivel Zsigmond lengyel király [1506–1548] II. Lajos nagybátyja, egy nagyobb csapat katonát küldött segítségül s a lengyelek a 16. századbeli franciákkal összeköttetést tartottak fenn”.

A mohácsi múzeumigazgató maga úgy vélekedett, hogy „ásatásainak éppen az lesz majd a nagy jelentősége, hogy a talált tömegsír azt igazolja, miszerint itt a Csele patak mellett nagyobb utóharc folyhatott le és így valószínűvé válna az, hogy II. Lajos ebben esett el”.

A mohácsi tömegsír régészeti feltárása (Szőts-Rajkó Kinga felvétele)

Ezt a célt azonban nem sikerült elérni, s ezek az ásatások utóbb inkább kedvezőtlen megvilágításba kerültek. Amikor ugyanis a tervezett Duna-menti vasmű munkálataihoz kacsoldóan a MÁV 1949 őszén megkezdte a mohács–bátaszéki vasútvonal mohácsi szakaszának építését, a Csele-patak bal partján, a mohács–bátaszéki út mentén temetőre bukkantak. Ennek egyes helyein a leletmentést végző régész, Fehér Géza szerint már korábbi bolygatások nyomait lehetett felfedezni:

„Sok sírt tettek tönkre a régebben itt folytatott «ásatásokkal». A korábban talált leletekről tanúskodnak a Mohács II. Lajos Múzeumegylet leltárkönyvének 1928-ból és 1934-ből származó adatai és a Múzeumegylet iratai között található helyszínvázlat, amely tájékoztat az 1934-ben felásott területről Ezeken a műkedvelő ásatásokon nagyon megbolygatták a temetőt, a sírokat viszont nem írták le.”

Úgy tűnik, ezzel, a középkori Csele falu temetőjének feltárásával a régészek szemében végképp lekerült a napirendről az itteni, patak menti összecsapás áldozatait befogadó tömegsír lehetősége. De nem kellett sokat várni, 1960-ban már a régészek is feltárták az első valódi tömegsírt.

A sors ezúttal is akaratlanul játszott a kutatók kezére: az 1950-es évek elején, amikor Magyarország épp egy Jugoszlávia elleni háborúra készülődött, s emiatt egy új erődrendszert kezdtek kiépíteni a déli határon, Mohácstól délre a Feketekapu és a sátorhelyi gazdaság központi épületei között, az úgynevezett Gesztenyés úttól délre, földmunkálatok alkalmával, földkotrógéppel sok csontot szórtak ki. Erről Koller Márton fogatos számolt be Ete János és Szűcs József közvetítésével Papp László pécsi múzeumigazgatónak, aki a bejelentés és terepbejárás nyomán megtalálta az első két tömegírt a mai emlékpark területén. Feltárásukra azonban – a kor sajátos viszonyai közepette – nem kaptak lehetőséget, így vissza is temették ezeket. Papp pedig, bár az egész további életében újabb tömegsírok után (is) kutatott, később már nem járt sikerrel.

Csak 1975-76-ban került elő három újabb tömegsír – a már ismert kettő közvetlen közelében, ismét teljesen véletlenül. A korábbi tömegsírok köré tervezett emlékpark építése során végzett talajmélyítési és árokásási munkálatok nyomán derült fény az újabb lelőhelyekre, ami alaposan zavarba hozta a döntéshozókat. A 450. évfordulóra emelt emlékpark munkálatait közvetlenül a befejezés előtt már nem akarták holmi régészeti feltárással lassítani, ráadásul a Kádár-érában politikailag is kényes ügynek számított a csata 450. évfordulója és a „kéretlenül” is megtalált tömegsírok ügye. (Minden szándék és tompítás dacára is hatalmas nemzeti érzelmű demonstráció vált az évfordulós ünnepségből.) Így végül – nyílt sajtópolémia közepette – maga a Magyar Tudományos Akadémia adott ki egy állásfoglalást attól, hogy a keresztény oldalon elhunyt harcosok megtalált tömegsírjait – ahová szemmel látható módon egészen borzasztó körülmények között dobálták be a holttesteket – „kegyeleti okokból”, nem kell teljes mértékben feltárni, hanem azokat vissza kell temetni.

A csata 500 évfordulója kapcsán azonban ismét megnyílt a lehetőség, hogy a tudósok elvégezzék azt a munkát, amit ötven éve még megtagadott tőlük a hatalom.

A mohácsi tömegsír régészeti feltárása (Szőts-Rajkó Kinga felvétele)

Papp Adrienn: Az új feltárásról

Egy tömegsír feltárása ritka esemény egy intézmény életében és valószínűleg nincs ma Magyarországon olyan régész, aki gyakorlott tömegsírfeltárónak mondhatná magát. Világszerte is kevés olyan szakember van, aki rutinosnak mondható a kérdésben. Ezért nagy kihívás ez a munka az ott dolgozó régészek és antropológusok számára. Sátorhelyen a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság kezelésében van a Mohácsi Történelmi Emlékhely, ahol az 1526-os mohácsi csata eddig fellelt öt tömegsírja található. Az Igazgatóság kezdeményezésére indult meg 2019-ben egy olyan tudományos kutatómunka, amelynek célja a már ismert tömegsírok közül többnek a teljes régészeti feltárása, az azokból előkerült emberi maradványok komplex tudományos vizsgálata és végül, de nem utolsó sorban, a csatában hősi halált halt katonák maradványainak méltó módon történő újratemetése. A régészeti feltáró munkát a pécsi Janus Pannonius Múzeum vállalta, a terepi antropológiai feladatok ellátásában a Magyar Természettudományi Múzeum és a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének munkatársai vesznek részt.

A munkára készülve sokat segített, hogy az 1976-os feltárást végző szakemberek alapos és részletes dokumentációt hagytak örökül az utókorra, ezért sejtettük, hogy mivel lesz dolgunk. Az idén augusztusban megindult feltárás során a III. számú tömegsíron kezdtünk dolgozni. Tisztában voltunk a tömegsír méretével és azzal a minimum vázszámmal, amire számítani lehetett. Az öt közül ez a második legkisebb tömegsír, mely megközelítőleg 4×4 m alapterületű és a korábbi becslések alapján legalább 120-130 ember maradványait rejti magában. Azt is tudtuk, hogy a temetés rövid idő alatt és nem a kegyeleti szempontok betartásával történhetett. Az elhunytak nem szép rendben elhelyezve fekszenek benne, hanem összevissza. Bedobálták, behúzkodták őket, így az egyes végtagok mindenfele elmozdultak, valaki keze ráborult egy másik váz hasára, vagy egy lentebb fekvő egyén lába ráhajlott egy később bekerült emberére. Ellenben pl. a lützeni tömegsírral, ahol többnyire egymás mellé sorban befektetett vázakat tártak fel, itt az látszott, hogy nem egyszerű szituációval lesz dolgunk.

A feltárás első fázisa régészeti rutinmunkának látszott, hiszen a már 1976 tavaszán tisztított felületet kellett újra kibontanunk és dokumentálnunk. Azonban a bontás közben derült ki, hogy nehéz lesz eldönteni, pontosan mely vázak vannak legfelül, amelyekkel majd a felszedést meg lehet kezdeni. A másik fontos kérdés a felszínre kerülő vázak összevisszaságának pontos dokumentálása volt. A mai digitális technikákkal ennek első lépése viszonylag könnyen és gyorsan megoldható, azaz a felszínre kerülő állapotról nagyon részletes és sok fényképből egy 3D modell állítható össze, amely utána mérhető, forgatható lesz, és ortofotó [fotótérkép – a szerk.] készíthető belőle, így a rajta látszó vázak átrajzolhatók. Ez utóbbi azért fontos lépés, mert ekkor válik a fénykép által megőrzött adatállomány értelmezetté. Éppen ezért ezek a rajzok célszerűen a terepen készülnek, ahol még a kérdéses részleteket meg lehet nézni a valóságban és annak megfelelően módosítani rajtuk. A helyszínen állandóan rendelkezésre álló mérőállomás pedig lehetővé teszi, hogy minden fontossá váló részletet és régészeti leletet be lehet mérni, azaz annak pontos térbeli helyét (EOV koordinátákkal) rögzíteni.

A feltárt mohácsi tömegsír (Szőts-Rajkó Kinga felvétele)

A vázak egyénenként való felszedése azonban komoly kihívásnak bizonyul: összeérnek, keverednek, sokszor nehéz eldönteni, hogy melyik apró csont kihez is tartozik, nincs egy talpalattnyi hely, ahová a vázakat felszedő antropológusok és régészek leállhatnának. Így mindenképp egy pallórendszer kiépítése látszott célszerűnek, amelyről lehajolva, esetenként lelógva lehet dolgozni. Az sajnos hamar kiderült, hogy a korábbi feltárást követő visszatakarás nem tett jót a vázaknak. Több csont elmozdult vagy eltört, hiába töltötték vissza egykor homokkal őket. Az sem tett jót nekik, hogy az Emlékhely kialakításakor végzett szintsüllyesztés után fagyhatár fölé kerültek a két legkisebb tömegsír magasabban álló részei, így ez is tovább roncsolta a maradványokat.

A vázak felszedését antropológusok és régészek közösen végzik. Antropológusok bevonása a terepi munkába megkerülhetetlen a feladat komplexitása miatt, mivel itt nem csupán egy-egy váz felszedése zajlik, hanem az egymásba gabalyodott csontok válogatása is, hiszen a későbbi vizsgálatok szempontjából fontos, hogy a különböző egyének maradványait egyben tudják vizsgálni a szakemberek.  Az antropológusok biztonsággal azonosítják az összetartozó vázrészleteket, valamint az egyes emberek kora, neme, sérülései is – már a terepi szakaszban – meghatározhatóvá válnak. Így megfigyelhetők főleg különböző vágófegyverek által ejtett sérülésnyomok és feltehetően valamilyen szúrófegyver által ütött lyukak is a csontokon.

Mi lesz a vázak és a leletek továbbiakban a sorsa? Jelenleg a Természettudományi Múzeum Embertani Tárába kerülnek, ahol további vizsgálatok készülnek. A mai technika sok érdekes összefüggésrendszerre is rávilágít, akár az elhunytak származási helyére, rokonsági rendszerére is. Ezek azonban hosszútávú kérdések, elsőként a sérülések azonosítása, esetleges egyéb betegségek feltárása, illetve a vázak azonosításához bármilyen támpont megtalálása a feladat. Természetesen nem az egyes emberek neve a kérdés, hanem az, hogy a mohácsi csata mely seregtestéhez, harcoló vagy inkább a kiszolgáló személyzethez kapcsolhatjuk őket.

B. Szabó János –Papp Adrienn

Ezt olvastad?

A játék sokszor perifériára kerül egy adott korszak tárgyi kultúrájának bemutatása során, noha még a játékokban is ott rejlik a
Támogasson minket