Molnár Erikről, ötven év után

50 éve, 1966. augusztus 8-án hunyt el Molnár Erik, a hazai marxista történetírás egyik megalapozója. „Ki tudja, vajon a háború kellős közepén, éppen a doni vereség után a cenzúra hogyan engedhetett át egy alig leplezetten marxista alapozású és németellenes munkát?” – teszi fel a kérdést a Mód Aladár 400 év küzdelem az önálló Magyarországért című kötetét ismertető Kósa László. A felvetésnek Molnár Erikkel kapcsolatban is helye van, aki egyvalamiben biztosan fölülmúlta későbbi vitapartnerét: Mód eszmetörténeti szempontból kevés újdonságot tartalmazó írásával szemben Molnár már 1942-ben ízig-vérig marxista könyvet jelentetett meg.

A kecskeméti ügyvéd és publicista Szentmiklósy Lajos név alatt, magánkiadásban, Magyar őstörténet címmel adott ki egy 116 oldalas írást. Még abban az évben napvilágot látott A feudalizmus kialakulása Magyarországon c. kiadványa, majd 1943-ban Az Árpádkori társadalom két kötetét tette közzé. 1942-es kiadványát Hóman Bálint is forgatta, míg László Gyula régész A honfoglaló magyar nép élete (1944) irodalomjegyzékében feltünteti Molnár munkáját, megjegyezve: „sok új szempontot adott Szentmiklósy Lajos egyébként elfogult és megfelelő adatrostálás nélkül megírt könyve.”.

Vázlatos életút

Csak találgatni lehet, hogy az 1894. december 16-án Újvidéken született, majd Fiumében élő és ott érettségizett Molnár Erik szemléletére milyen hatást gyakorolt a Monarchia multietnikus világa – a Jeszenszky famíliához tartozó édesanyjának és a tanári pályát választó apjának házassága az adott korban nem ritka. Eldöntetlen, hogy milyen hatást gyakoroltak rá orosz hadifogságban töltött évei s mi játszódhatott le benne a húszas évek végéig, amikor aktívan kezdett politizálni. Bizonytalan, milyen következtetést vonhatott le a Szovjetunióba emigrált, René nevű öccsének életútjából. Jól ismert ellenben, hogy 1922-ben szerzett jogi doktorátust, a Szociáldemokrata Párt tagjaként részt vett a kecskeméti közéletben, majd 1928-ben az illegális kommunista párthoz csatlakozott. A párthoz kötődő magyarországi félillegális periodikák (Gondolat, Társadalmi Szemle, 100%) és a kolozsvári Korunk hasábjain sorra közölte aktuálpolitikai és gazdasági tárgyi fejtegetéseit, majd 1936 után – ekkor írta meg egy 1848-as tematikájú kiadványát – fokozatosan a történetkutatás felé fordult. 1944-től kezdve országgyűlési képviselő lett, majd 1956-ig megszakítás nélkül töltött be állami és kormányzati tisztségeket. Ekkortól számítható addig példátlan szakmai karrierje is: a pesti Bölcsészkar professzora lehetett, sőt az MTA Történettudományi Intézetének élére került. Ez az a pont, ahol a Molnár-párti és vele szembeforduló narratívák élesen eltérnek egymástól: nehezen tarthatjuk őt a politikai élet semleges szereplőjének, hisz a külügyminiszteri poszton a jól ismert életutat befutó Rajk László váltotta őt, míg igazságügyi miniszterként 1950-ben lett (a később a diktatúra áldozatává vált) Reis István hivatali utóda. Ugyanakkor nem kevés tanulmány akad, mely egyrészt Molnár Erik politikaformáló szerepét kisebbíti, másrészt szembe állítja az ötvenes évek hivatalos történetírásával. A méltató írások sora hetvenedik életévében kezdődik. Két évre rá, már Molnár elhunyta után újabb megemlékezések jelennek meg – gondoskodva arról, hogy életműve folytonosan a közbeszéd része legyen. Molnár Erik életművét Ránki György kanonizálta 1971-es könyvében. Tételei számos helyen föllelhetők az internet világában – akár forrásmegjelölés nélkül is.

Molnár Erik, a taktikus

Mód Aladár először 1943-ban megjelent, majd 1954-es kiadásáig rendszeresen aktualizált magnum opusa a pártállami történetírás irányadó művévé vált. Mód nemzeti retorikát is felhasználó (helytelenül „nemzeti kommunistának” nevezett) marxista koncepciója a magyar történelmet függetlenségi harcok sorára redukálta. Vitájuk során Molnár megkérdőjelezte a rendi-nemesi küzdelmek nemzeti jellegét, emellett kétségbe vonta a „népi patriotizmus” meglétét is. A fenti éles szembenállás miatt többekben felmerülhet, hogy Molnár konfrontatív, véleményütköztetést vállaló személy volt, mi több: a hazai historiográfia is az 1950-es és a tíz évre rá kezdődő történészvitákat húzza alá.

Molnár Erik és Mód Aladár későbbi ellentéte nem magától értetődő. Molnár a második világégés alatt egyértelmű gesztusokat tett a kurucos, népfrontos gondolatnak: „a szellemtörténésznek, ha következetes akarna maradni önmagához, a magyar történetet idegen intézményekből […] kellene összeraknia. A magyar történet azonban nem idegen intézmények átvételéből áll” – áll 1942-es könyvében. „A magyar történet magyar [kiemelés az eredetiben – PK.] történet és nem idegen befolyások érvényesülésének története.” Igazuk volt a kortársaknak és későbbi visszaemlékezőknek, akik Molnár alkalmazkodókészségét, befolyásolhatóságát emlegették. Jellemző példa: 1950-ben bírálatként vetődött fel, hogy nem hangsúlyozta ki kellően a tatárok ellen az oroszoktól kapott segítséget (!), mire 1952-ben napvilágot látott A tatárjárás Magyarországon és a nemzetközi politika címet viselő előadása.

Feltűnő az is, hogy Molnár már legkorábbi írásaiban is olyan oppozíciós stratégiát képvisel, mely a vele szemben kiállókat védhetetlen pozícióba kényszeríti, véleményüket politikailag vállalhatatlanná teszi. 1960-as vitaindító cikkében így fogalmaz: „A történelem nagy fordulópontjain a kérdés így hangzik: kivel tartsunk, Dózsával vagy Szapolyaival, Kossuthtal vagy az aulikus arisztokráciával, 1919 kommunistáival vagy Horthy fehérterroristáival?” Őstörténeti írásaiban ugyanez a „finnugrista” versus „turanista” ellentétpárban nyilvánul meg. Logikája abban áll, hogy eleve olyan választási lehetőséget kínál föl, mely az adott politikai-szellemi viszonyok között megnehezíti a cáfolatot. 1942-es kiadványa a „polgári történetírás” elleni vitairat – utóbbi képviselői szerinte a finnugor nyelvrokonságot is megkérdőjelezik. Ami jókora aránytévesztés, elegendő a török atyafiságot zsigeri alapon elutasító Szekfű Gyulára vagy a népi író Kodolányi János harmincas évekbeli Finnország-ismertetőire utalni. Azáltal, hogy Molnár a török hatás elképzelését a „reakciós” és „imperialista” körökhöz kötötte, tevékenyen hozzájárult az „ugor–török háború” eszkalálódásához. Feltűnő, hogy Molnár nem vitatkozik áltudósokkal: kizárólag az olyan nagyságokat bírálja, mint Hóman, Németh Gyula turkológus vagy Alfons Dopsch középkorász. Tehát 1945 előtt készült művei a tudományos rendszerváltás jegyében íródhattak.

Az őstörténet veszedelmei

Általános nézet, hogy Molnár Erik a Rákosi-korszak tudománypolitikájában nem töltött be kiemelkedő szerepet. Ezzel némiképp ellenkezik, hogy a magyar régészet ötéves terve (1950–1954), mely a dunántúli szlávok anyagi kultúráját jelölte meg a régészeti feltárások céljaként, Molnár egyértelmű hatását mutatja. Megemlítendő még a híres Kosáry-bibliográfia első kötetének legelső fejezete is – Kosáry Domokos itt maradéktalanul átvette Molnár terminológiáját és történelemszemléletét. Ebből is kitűnik, hogy utóbbi nem a szovjetizált történetírás megtűrt szereplője volt. Ami közvetett hatását illeti: később a tízkötetesre tervezett Magyarország története első könyvének szerkesztője és az őstörténeti fejezet írója 1954–1958 közötti aspiránsa, Bartha Antal lett. Molnár Erik érdeklődését ugyanis a harmincas évek derekától az ötvenes évekig nagyrészt a magyar őstörténet kérdései kötötték le. Hogyan tölthető ki a paleolit vadásznépek és az Árpádok királysága közötti intervallum? Válasza, az „őskommunista pásztortársadalom” több ezer év különbségét relativizálja. A szerző Friedrich Engels és Lewis Henry Morgan írásait tekintette etalonnak, akik részben a természeti népek, részben a Tacitus korabeli germánokról fennmaradt topikus adatok alapján vázoltak fel általánosan érvényes fejlődési modellt. Molnár legnagyobb újításaként megalapozta az ősmagyarok katonai demokráciába szerveződésének mítoszát: szerinte ugyanis az államiságot közvetlenül megelőzően a pásztortársadalom valamennyi férfija fegyverforgató volt. (Érdekességként jegyzem meg, hogy a fenti fölfogás, a kizárólag harcosokból álló fiatal nép víziója a német nacionalizmus és nemzetiszocializmus Tacitus-recepciójától sem idegen.)

Elmondható, hogy Molnár A magyar társadalom története az őskortól az Árpádkorig c. írása (1945, 1949²) 1942–1943-ban megjelent könyveit nagyobb változtatások nélkül közölte újra immár egy kötetben. Nagyobb probléma, hogy a szerző kijelentéseit nem támasztotta alá ellenőrizhető forrásokkal. 1953-as könyve, mely a magyar őshazát Kína peremére helyezte, elérte, hogy a nyelvészek egységfrontba tömörüljenek – ellene.

Molnár Erik. Kép forrása: Magyar Elektronikus Könyvtár

A sérelemig és tovább

„Majdnem anélkül lett történész – mondotta – , hogy akarta volna. De mert beleütközött az akkori társadalom problémáiba, az előzmények után kezdett kutatni. Figyelme először a francia forradalom és a francia munkásmozgalom története felé irányult. Majd mind mélyebbre hatolt a magyar agrárkérdés vizsgálatába” – írja Erdei Ferenc 1967-es nekrológjában, „e vizsgálatai később törvényszerűen szélesültek az egész magyar társadalom történetének a kutatására, előbb az Árpád-korig, majd Mohácsig és tulajdonképpen a jelenkorig.” [Kiemelések az eredetiben – PK.]  Mód Aladár és fegyvertársai a stratégiailag jelentős, aktuálpolitikai tartalommal bíró új- és legújabb korai kutatásokat saját maguknak tartották fenn, így figyelmen kívül hagyhatták Molnár Erik őstörténeti kalandozásait. Annál nagyobb vihart kavart szerzőnk érett és késő középkorral kapcsolatos kiadványa. 1950 elején A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig című könyvéről a Magyar Dolgozók Pártja kezdeményezésére egy párthű történészekből (Andics Erzsébet, Kató István és Pach Zsigmond Pál) álló csoport vitát rendezett. Sok év távlatából nem a kritika és önbírálat megszokott koreográfiáját tartjuk érdekesnek, hanem a történeti munkaközösség összetételét. Mivel a bírálók között Léderer Emma volt az egyedüli medievista, először fordult elő, hogy egy történészvitában sem a bírált könyv szerzője, sem az opponensek többsége nem volt a téma szakértője. Molnár egyes részletkérdésekben nem tévedett: Hunyadi Mátyásról szóló megjegyzését, a hatalmas adók kivetését és a török elleni védelem elhanyagolását bármely mai történész felvállalná. A fentebb említett, az 1200–1526 közötti éveket tárgyaló könyvében már oklevelekre hivatkozik és statisztikákat hoz (hozzátartozik, hogy könyvét Mályusz Elemér lektorálta). Míg Molnár vitatható minőségű írásait Kossuth-díjjal, egyetemi katedrával és akadémiai tagsággal honorálták, addig ugyancsak dogmatikus szemléletű, de nagyobb forrásbázisra támaszkodó és érdekes szempontokat is felvető munkája ideológiai támadások céltáblájává lett. Azonban nem az osztályalapú szemlélet okozza a fő problémát.

Izgalmasabb kérdés, hogy Molnár Erik mennyiben ismerhette a nemzettudat vizsgálatát megengedő forrásokat. A szélesebb közönség soraiban ez úgy vetődik fel: igaza volt-e Molnár Eriknek. A kutatót az foglalkoztathatja, rekonstruálható-e a munkamódszere. Jellemző példa: úgy vélte, Mátyás III. Frigyest „a magyar fajta és a magyar nyelv ellenségének” nyilvánította, ami csak kis mértékben tér el Szilágyi Sándor 1896-os művének gondolataitól. (Mindez arra vall, hogy nem ismerhette az 1459-es követjelentés Deér József 1936-os közleményében való említését. Ami feltűnő, hisz Deér Molnár elődje volt a történelem tanszéken.) Molnár 1960-as cikkében kiemelte, hogy II. Ulászló azzal a jelszóval mozgósította a nemességet, hogy „bátran, erős kezekkel induljanak a haza védelmére” – ugyanakkor a szónoklatról már Márki Sándor 1913-as monográfiája megállapította, hogy az Taurinus 1519-es eposzából való. Molnár szerint Szilágyi Mihály „a magyar fajta becsületét és a magyar nyelv dicsőségét hirdette”, ami a szellemtörténész Joó Tibor 1939-es könyvéből átvett adat lehet, de valószínűbb, hogy a fenti sort Fraknói Vilmos 1911-es cikksorozata vagy hasonló témájú monográfiája ihlette. Pach Zsigmond Pál harmincöt éve feltett kérdését („hogyan lett történetíró Molnár Erik”) úgy érdemes átfogalmaznunk, hogy írásai megfeleltek-e a szakma követelményeinek. Amennyiben a jelzett vitára identitáspolitikai, társadalmi jelenségként tekintünk, a filológiai gondosság, a forráshűség kevésbé lesz fontos. Történészszemmel nézve mégis szigorúbban ítélendő meg, hogy Molnár a 19. század és a századelő politikatörténeti irodalmát forráskritikai érzék nélkül kompilálta. Irodalmi fikció és ideológia határmezsgyéjén, eklektikusan összeválogatott másodlagos irodalom alapján vont le mélyreható következtetéseket. Eljárása finoman szólva távol áll a történész mesterségétől.

Molnár Erik 1956 után

„Nem az a döntő, hogy a hatalmat kik gyakorolják, hanem az, hogy a hatalmat kinek az érdekében gyakorolják. […] Az a társadalom, melynek ügyeit a többség érdekében viszik, demokratikus.” Molnár a fenti sorokat még a negyvenes évek elején vetette papírra, de a gondolathoz az 1956 megítélése körüli ideológiai harcoknál is visszatérhetett. „Nem volna egyszerűbb, ha a kormányzat feloszlatná a népet és megválasztana egy másikat?” – tette fel a kérdést még az 1953-as berlini felkelés apropóján Bertold Brecht.

Molnár 1957-ben egyszerre volt a Történettudományi Intézet és a Történelmi Társulat vezetője. Ekkora már Andics Erzsébet és Révai József politikai bukása véglegessé vált. A később visszaemlékezők szemében Molnár antisztálinista ellenállóvá magasztosult: „Az 1953-as fordulat azonban szerencsére megakadályozta, hogy a személyi kultusz áldozatává váljék, sőt lehetővé tette, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnökeként a személyi kultusz törvénytelenségeinek jóvátételében, áldozatainak rehabilitációjában működjék tevékenyen közre” – írta Ránki. „A Táncsics Klubban rendkívüli határozottsággal mutat rá a dogmatikus politika bűneire, s igyekszik […] szembeszállni azokkal, akik a történtekre a Bourbonok módjára – semmit sem feledve és semmit sem tanulva – reagáltak.” Ne feledjük, hogy Ránki György 1953-ban, Lackó Miklós 1954-ben csatlakozott a Történettudományi Intézethez, így nem ismerhették a miniszter vagy kétszeres nagykövet Molnárt. Kettejük visszatekintésében több apologikus elem lelhető föl. Nem bizonyítható, hogy Molnár Eriket bármikor is koncepciós per fenyegette volna. Emellett reagáló politikus: nem véletlen, hogy 1947 decemberében állt ki a Jugoszlávia felé való közeledés mellett, 1952-ben írt előszót egy Amerikát biológiai fegyver bevetésével vádoló kiadványhoz (még zajlik a koreai háború) s 1956 után mutatta ki Kádár iránti lojalitását. Ami az 1953 előtti időkkel kapcsolatos averzióját illeti, érdemes megemlíteni, hogy ő szerkesztette a Rákosi Mátyás és a magyar történettudomány c. kötetet (1952).

A Molnár Erik-vita a szakirodalomban sokszor úgy jelenik meg, mint egy előbb felfelé buktatott, majd mellőzött kulcsember politikai helyzetértékelése és önreflexiója. Molnár cincinnatusi póza, az „elbocsátott légió” mítosza, Rákosi és Kádár hatalomgyakorlásának különbsége napjainkban nem tűnik magától értetődőnek. Felvethető, hogy az 1960-as vitacikk nem a kezdeményező magánakciója volt: a nemzettudatról folytatott vitát felülről ösztökélték, emellett valamennyi résztvevő a marxizmus keretein belül gondolkodott. Az 1963-ig húzódó vita során Molnár Erik szekértábora az MTA TTI tagjaiból szerveződött, míg Mód Aladár jobbára az ELTE Bölcsészkarának oktatóira támaszkodott. Ugyan jelzésértékű, hogy Mód Aladárt manapság alig olvassák (nem készült róla Wikipédia-cikk sem), ennek ellenére a történészvita nem lezárt fejezet. Feltűnő, hogy míg Molnár számára lehetővé tették, hogy a nagyközönség számára is felvázolhassa nézetét (lásd az Új Írásban közölt 1962-es cikkét), hovatovább a történésztársadalom lassan magáévá tette a kurzusideológiának is beillő antinacionalista felfogást, addig a populáris kultúrában vagy a tankönyvekben Mód szabadságharcos koncepciója tovább élt. Mindez felveti a párhuzamos kánonok létezésének kérdését. Megjegyzendő, hogy a Kádár-kori pártelitnek nem egy, hanem több kommunikációs csatornája volt. Végső soron nem a marxista történetírás kezdetének száraz kiadványait, sokkal inkább a könyvkiadást és a filmgyártást használták a tudatformálás eszközeként.

Molnár tézisei a nemzettudatról

Molnár Erik a Magyar Tudomány 1960-as évfolyamában közölt cikkével saját koráról mond ítéletet. Elveti a Bécs elleni küzdelmek Mód Aladár-féle interpretációját, az osztályharcok és függetlenségi tradíció összekapcsolását (bár a Habsburg-házat idegen erőnek nevezi), de helyébe más toposzt állít. A magyar köznemesség, a lengyel slachta a történelem negatív szereplőjévé, retrográd tényezővé válik. A „központosított francia monarchia” „szétforgácsoltság elleni harca” ellenben pozitívumként jelenik meg. (Molnárt egészen haláláig foglalkoztatta a késő középkori állam funkciója és abszolutizmus problematikája. Bár részletesebb kifejtése messze vezetne, fontos megemlíteni, hogy a szovjet történetírás azért is idealizálta IV. Iván és Nagy Péter uralmát, hogy a sztálini rendszert utólagosan igazolja. Ráadásul 1956-ban jelent meg Elekes Lajos Mátyás és kora c. monográfiája, mely a „központosító” királyban látta a „bárói reakció”, a széthúzás megszüntetőjét.) Molnár Erik megállapítja, hogy a mai értelemben vett nemzettudat a modern kor előtt nem létezhetett: egyedül a burzsoázia győzelme teremtheti meg a polgári nemzetet. Ennek köszönhetően lett „Franciaország a francia nyelvet beszélők, a franciák közössége.” Szabó Ervinhez hasonlóan úgy vélte, hogy hazánkban Franciaországgal összevetve sosem volt polgári forradalom. Ehelyett egészen 1945-ig a feudális erők uralták Magyarországot. A továbbiakban a nemzeti kereteken túllépő összehasonlítás utópikus gondolatokkal keveredik: Molnár Erik a szerinte meg nem valósult polgári nemzeteszme alternatívájaként vetette fel a szocialista hazafiságot és a proletár internacionalizmust – amit a távoli jövőben „a kommunista világtársadalomhoz való tartozás tudata” váltana föl.

A fenti koncepció mellé több megjegyzés fűzhető. 1. Míg a szerző a rendi nacionalizmusra hamis tudatként utal, addig Franciaországra a modernizáció és polgári nemzetépítés mintaországaként tekint. Nem említi ellenben, hogy a 19. század végi Franciaország köztársaságpárti elitje miként teremtette meg a gall eredetelméletet. Az akkori középiskolai tankönyvek „őseink a gallok” kitétele napjainkban, 2016-ban is ideológiaként jelenik meg. Mennyiben haladóbb ez a szittya eredethagyománynál? Molnár idealizálása ez esetben közel áll a polgári radikálisok, urbánusok Nyugat-képéhez. 2. Az egyenlőtlen fejlődés törvényét minden további nélkül alkalmazza a gyarmatosítás és az első ipari forradalom előtti korszakokra. (A 15. században London kisebb Bécsnél, Észak-Itália városai a leggazdagabbak. Még sincs „megkésett angol fejlődés.”) Szerinte egy állam fejlettségét, a polgárság erejét a feudális széttagoltságot megszüntető centralizáció foka mutatja – azonban a Magyar Királyság territoriális egysége sosem kérdőjeleződött meg (lásd Engel Pál eszmefuttatását), a korabeli Oszmán Birodalomnál pedig nem akadt központosítóbb. 3. Sokan átvették a marxista történetírás nacionalista torzulásáról szóló eszmefuttatását. Azonban a pártállam történetírása a legkevésbé sem volt nacionalista vagy „nemzeti kommunista.” (Ennek problematikája legutóbb Erős Vilmos 2015-ben megjelent Modern historiográfiájában jelentkezett.) 4. Molnár egységes, differenciálatlan korszakokkal számol a 16–18. század vonatkozásában, de az ókor (!) esetében is.

Molnár Erik-mellszobor, Kecskemét. Abonyi Grantner Jenő (1907–1983) alkotása. Kép forrása: Wikipedia

A velünk élő Molnár Erik

1973-ban kezdődött újra a vita: ekkor Király István irodalomtörténész lépett fel Molnár téziseinek bírálójaként. A disputa továbbra is a marxizmus keretein belül maradt: ekkora már a vereséget szenvedett köznemesi történelemszemlélet helyett Molnár Erik kritikusai a plebejus tradíciókra hagyatkozhattak. Ugyan többen a nemzettudat-viták tisztázó vagy újító szerepére mutattak rá, sokkal inkább az figyelhető meg, hogy a fasizmushoz hasonlóan a nacionalizmus fogalma is inflálódott. (Kevés szeglete van Európának, ahol a gazdasági protekcionizmusra is nacionalizmusként tekintenének, vagy a nyelvromlás felvetését nevetség tárgyává tennék.)

Szűcs Jenő hetvenes-nyolcvanas évekbeli írásai óta elfogadottá vált, hogy napjaink nemzeteszméje eltér a középkori natio fogalmától. Az „elképzelt közösségekről” és „feltalált tradíciókról” szóló vélekedések a hazai történettudományba is utat találtak. A vita következményeként a történetírásunk még inkább jelenkor-orientálttá vált.

Még Király István felhívta a figyelmet a „szupranacionalizmus elvén alapuló, antidemokratikus” nyugati politika véleményformáló szerepére. Mindez előrevetítette azon értelmiségi attitűdöt, mely a Moszkva-központú internacionalizmust Nyugat-orientált nemzetekfelettiséggel helyettesítette. Csakhogy míg a nyugati országok egyfajta posztnacionalizmussal jellemezhetőek (Szűcs Jenő kifejezése), addig tőlünk keletre és délre Magyarországon még nem tapasztalt vulgárnacionalista jellegű mítoszépítés zajlik. A hazai történettudomány felelőssége, hogy a fenti tendenciákra értéksemleges választ adjon.

Perényi Károly

Ajánlott irodalom:

Erős Vilmos – Takács Ádám (szerk.): Tudomány és ideológia között.  Tanulmányok az 1945 utáni magyar történetírásról. ELTE Eötvös kiadó, Budapest, 2012.

Győrffy Sándor – Pach Zsigmond Pál: Vita Molnár Erik „A magyar társadalom története az Árpád-kortól Mohácsig” c. könyvéről. Társadalmi szemle 5. (1950), 5. sz. 388–400.

Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris, 2007.

Király István: Hazafiság és internacionalizmus. A szocialista hazafiság és a szabadságharcos hagyományok. Magyar Tudomány (1973), 6. sz. 345–362.

Lackó Miklós: Molnár Erik és a 60-as évek történész-vitája. Századok (2008), 6. sz., 1483–1537.

Szentmiklósy Lajos [Molnár Erik]: Magyar őstörténet. Budapest, 1942.

Molnár Erik: A magyar társadalom története az őskortól az Árpádkorig. Budapest, Szikra, 1949.

Molnár Erik: A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig. Budapest, Szikra, 1949.

Molnár Erik: A nemzeti kérdés. In: Vita a magyarországi osztályküzdelmekről és függetlenségi harcokról. Szerk.: Pach Zsigmond Pál. Budapest, Kossuth, 1965. 1–28.

N. Pál József: Egy történész-koncepció körülményei és következményei. Pillantás a Molnár Erik-vitára. In: Uő.: „Tisztának a tisztát őrizzük meg”. Tanulmányok, kritikák a huszadik századi magyar irodalomról és történelemről. Miskolc, Felsőmagyarország, 2001. 390–408.

Őze Sándor: A Molnár Erik-vita és a Mohács-szindróma. In: Variációk. Ünnepi tanulmányok M. Kiss Sándor tiszteletére. Szerk.: Ötvös István. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2004. 360–427.

Pál Zoltán: A Molnár Erik-vita tegnap és ma. In: Századok. Tanulmányok a 200 éve született Horvárh Mihály emlékére. Szerk.: Bojtos Anita – Novotnik Ádám. Budapest, Eötvös Collegium Történész Műhelye. 207–217.

Ránki György: Molnár Erik. Budapest, Akadémiai, 1971.

Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19–20. században – nemzetközi kitekintéssel. Budapest, Osiris, 2011.

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X