Monográfia a bécsi hivatalnokvilág magyarjairól

A 19. század végén és a 20. század elején az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetközi kapcsolatai behálózták szinte az egész világot. A birodalom érdekeit konzulátusok és diplomáciai missziók képviselték Európában és a távoli tengeren túli országokban az Amerikai Egyesült Államoktól kezdve, Argentínán, Egyiptomon, Kínán át Japánig. E széleskörű kapcsolatrendszer központi irányítása Bécsben összpontosult az 1867-ben létrehozott közös külügyminisztérium hivatali világában. Az osztrák-magyar kiegyezéstől kezdve egyre több magyar került ebbe a környezetbe, a bécsi Ballhausplatzra („Labdaház-térre”).

Somogyi Éva az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutató professzor emeritusa, a dualizmus időszakának nemzetközileg is elismert kutatója. 2017-ben megjelent kötete a „Magyarok a bécsi hivatalnokvilágban – A közös külügyminisztérium magyar tisztviselői 1867–1914” hosszú évek elemzőmunkájának eredményeit tárja az olvasóközönség elé. A bemutatásra kerülő írás összefoglaló munka egy sajátos hivatali világról, melynek magyar származású szereplői a többnemzetiségű, dualista állam összetett külügyeiért és érdekeiért voltak felelősek.

Somogyi Éva. Kép forrása: MTA BTK TTI

A témaválasztás szorosan kötődik az író korábbi munkásságához, hiszen már számos kiváló tanulmányban és könyvben értekezett többek között az Osztrák-Magyar Monarchia államrendszeréről; a közös minisztériumok történetéről, annak bürokratikus kormányzati intézményeiről; valamint azokról a személyekről, akik e hivatali hálózatban életvitelszerűen látták el feladataikat. A kötet hátlapjának tanúsága szerint Somogyi Évát már hosszú ideje

…foglalkoztatja, hogy kik voltak azok a tisztviselők, akik a közös kormányzatban szerepet vállaltak, milyen társa­dalmi közegből érkeztek, hogyan alakult nemzeti identitásuk; magyar voltuk és birodalmi szolgálatuk összhangjának vagy konfliktusának problémája.

Vizsgálatai során megfigyelte és megállapította, hogy egyfelől a magyar tisztviselők külügyminisztériumi pozíciókban betöltött szerepe erősen hatott identitásuk alakulására, másfelől a dualizmus során egyre inkább gyarapodó magyar hivatalnokok jelenléte szintén befolyást gyakorolt ennek a sajátos közegnek a szellemiségére. A könyv betekintést nyújt abba, hogy az adott korszakban, hogyan értelmezték „Bécs”-et a magyar politikai közgondolkodásban, és mit is jelenthetett az egykori Habsburg Monarchia központjában magyarnak lenni. A szerző többek között azt a kérdéskört is vizsgálja, hogy az 1867-ben létrejött, osztrák-magyar kiegyezésben előírtak miként tették szükségessé, hogy egyre nagyobb mértékben alkalmazzanak magyar származású tisztviselőket a külügyi szolgálatban. (8. oldal)

A kötetben található tizenhárom fejezetcím alapján, általánosságban véve négy nagyobb logikai egység rajzolódhat ki az olvasó számára (a mű önmagában egy kompakt egész, ezen alábbi egységeket a könnyebb értelmezés érdekében határoztuk meg):

1) Az első négy fejezet bevezetést nyújt a kiegyezést követően létrejött, bécsi központú közös minisztériumok világába (különös tekintettel a ballhausplatz-i közös külügyminisztérium hivatali szféráira és hivatalnokaira).

2) A második ilyen egységben a magyarok külügyi szolgálatát, illetve a külügyi testület társadalmi összetételét és annak formálódását veszi górcső alá a szerző.

3) A VIII–IX. és a XII–XIII. fejezetek a hivatalnoki pálya, valamint a hivatalnok személyes világa köré rendeződnek, megrajzolva a kor tisztviselőit és karrierük útját.

4) A szerző a X–XI. fejezetekben a közös külügyminisztérium magyar hivatalnokainak mentalitását és nemzeti identitását elemzi, amelyek egy negyedik halmazt képezhetnek. 

1) A bécsi közös minisztériumok hivatalnoki világa és „Bécs” a magyar politikai tradícióban

„Bécs” hagyományosan véve az udvar, az uralkodó, és a Császári Ház központja volt, ahol már a kiegyezést megelőző időkben is megfordultak a magyar arisztokrácia tagjai. Somogyi Éva szerint az átalakulás többek között abban ragadható meg, hogy a „magyar” szó mellé milyen jelentést és jelentőséget tulajdonítottak az egyes korszakokban? A hivatali funkcióban, hatáskörben és annak értékrendjében milyen módosulások történtek? Továbbá hogy ezek miként hatottak a magyar hivatalnokok identitására és társadalmi megítélésére?

A hivatalok tekintetében a szerző sorra veszi a kabinetirodát, az udvari hivatalokat, a felség személye körüli minisztériumot, és elemzi a ballhausplatz-i birodalmi kancellária (külügyminisztérium) változásait. Kitér a külügyminiszter funkciójára 1848–1866 között és Friedrich Freiherr von Beust külügyminiszter centralizációs törekvéseire. Megvizsgálja, hogy a külügyminisztereknek miben ragadható meg a birodalmi miniszterelnöki funkciója a dualizmus évtizedeiben, továbbá, hogy a közös külügyminisztériumnak melyek voltak a hivatali szférái és kik voltak a jelentősebb hivatalnokai. (9–42. oldal)

Ballhausplatz. Kép forrása: University of Sacred Heart

A III. fejezetben a külügyi szolgálatok egyes típusait ismerheti meg az olvasó. Az első, a már érintett közös külügyminisztériumi hivatal – külpolitika központja –, melynek otthona a Ballhausplatzon elhelyezkedő 18. század végén kialakított, barokk palota volt. A második a diplomáciai szolgálat, amely könnyedebb és változatosabb életet ígért, ám ebből adódóan a követek általában a külpolitikát kevésbé befolyásoló egyének voltak. Akadtak természetesen olyanok is, akik a misszióvezetői megbízatásukat egy kiemelten jelentős fővárosban látták el, és onnan külügyminiszteri pozícióba kerültek át – mint például Gustav Kálnoky, Alois Lexa von Aehrenthal, vagy akár Leopold von Berchtold –. (51. oldal)

A diplomatát az uralkodó idegen uralkodók mellé rendelt követének tekintették a szó szoros értelmében.” (56. oldal)

Míg az osztrák-magyar diplomatákat I. Ferenc József császár és király idegen uralkodók mellé kirendelt képviselőjének tartották, és feladatuk az udvar érdekeinek szolgálata volt a távoli országokban, külföldi udvarokban (56. oldal), addig a konzuli szolgálat – amelyet az államközi kapcsolatok harmadik szférájaként nevez meg a szerző – keletkezéstörténetében és jellegében egyaránt eltért a diplomáciai tevékenységtől. Erről a következőket olvashatjuk:

A konzul feladata általában az, hogy állomáshelyén hazája és állampolgárainak védelmet és segítséget nyújtson, illetve, hogy a küldő és fogadó ország kereskedelmi, gazdasági, később kulturális és tudományos kapcsolatait építse.” (59. oldal)

Somogyi Éva a IV. fejezetben „Bécs” fogalmát elemzi, amely a 19. századi magyar szóhasználatban és a hagyományos magyarországi történetírásban is szimbolikus jelentéssel bírt, méghozzá „a hatalom, a tőlünk messze lévő” és „idegen uralom jelképe”. (67. oldal) „Bécs” a politikai hatalom intézményeit és azokat kiszolgáló hivatalnokokat is jelentette. (69. oldal) A szerző körbe járja a „hivatali Bécs” és a „politikai Bécs” jelentését a magyar közbeszédben, valamint kitér magára a bécsi szolgálatra és annak megítélésére, amelyben az ellenérzés és a fenntartások még a Monarchia széthullása utáni időkben is érezhetőek voltak. (67–74. oldal)

2) Magyarok a külügyi szolgálatban, a külügyi testület társadalmi összetétele

Az 1867-ben megkötött osztrák-magyar kiegyezés hatása a Ballhausplatzon is érezhető volt. Míg diplomáciai szolgálatban a 18. század óta több magyar is szolgált – illetve a konzulok között szintén számos magyart találunk –, addig a ballhausplatzi közegben viszonylag ritkán látott jelenség volt a magyar tisztségviselő. Ausztria-Magyarország létrejöttét követően azonban, a hivatali folyosókon, egyre nagyobb számban jelentek meg a magyar származású bürokraták is. (75. oldal) id. Andrássy Gyula magyar miniszterelnök (1867–1871) a kiegyezést követően törekedett arra, hogy magyar osztályfőnök legyen a Ballhausplatzon, amivel Ferdinand Freiherr von Beust közös külügyminiszter (1867–1871) szintén egyetértett, így e tekintetben együttműködött vele. (76. oldal)

Andrássy Gyula. Kép forrása: HU_MNL_OL_P_0240_1_r_36_No_029_r.

Andrássy szerint szükség volt ugyanis olyan tisztviselőkre, akik tudtak magyarul, ismerték a magyar közigazgatási gyakorlatot, ezáltal képesek voltak a magyar hatóságokkal, és a magyar képviselőtestülettel való érintkezésre. Ez azért is volt lényeges, mert a közös külügyminiszter hivatali kapcsolatba került a két ország kormányával, valamint a két állam parlamentjéből választott delegációkkal egyaránt. Fontos szempont volt az is, hogy politikai megfontolásból az újabb kinevezésekkel meg lehetett nyerni a magyarokat az új berendezkedésnek. (76–77. oldal)

A dualizmus alatt, az osztrák-magyar birodalomban nem csupán elfogadott lett, hogy a hivatalnokok között számos magyar dolgozott, hanem immár követelmény is volt. Somogyi Éva felhívja a figyelmet arra is, hogy a Ballhausplatz szellemisége átalakuláson ment keresztül, amiben értelemszerűvé vált, hogy a magyarokat bizonyos arány megilleti a közös hivatalokban. Ezzel a folyamattal pedig megváltozott a Habsburg „Hausmacht” hagyománya, vagyis a Habsburg-hatalmat már nem kizárólag az (osztrák-) német hivatalnokok képviselték és testesítették meg, hanem a magyarok is. Immár a közös hivatalokban a számuk növekedése nem csupán a magyarok követelése volt, az osztrák-magyar birodalom érdekévé vált. A szerző szerint:

A magyar(honos)ok jogigényének elismerése a közös hivatali posztokra olyan jelentőségű, amit csak magának a 67’-es kiegyezésnek a jelentőségével lehet összemérni.” (92. oldal)

A könyv VI. fejezetében a külügyi testület társadalmi jellegének átalakulását figyelhetjük meg, amelyben különböző generációkat határoz meg a szerző: akik 1871 előtt léptek hivatalba; akiket Andrássy vitt a külügyminisztériumba; akik a dualizmus megszilárdulásának éveiben kerültek a Ballhausplatzra; illetve, akik a Gołuchowski–Aehrenthal időszakban léptek közös szolgálatba. (93–115. oldal)

A dualizmus időszakában az arisztokrácia nagy száma volt jellemző a magyar külügyi szolgálatban, míg a köznemesség kisebb a polgárság pedig elenyésző mértékben képviseltette magát (a felső réteg aránya 60% volt, míg a nemeseké és a polgároké együttesen 40%-ot tett ki). Utóbbiak számára nagy elismerésnek számított, ha rangot és címet kaphattak. (266. oldal)

A házasság a társadalmi helyzet egyik meghatározó tényezője volt a korszakban, és a külügyminisztériumnak joga volt előírni, hogy a hivatali pozíciót betöltő személyek milyen kitételekkel, s kikkel házasodhattak. A külügyi szolgálatban szolgáló magyarok számára is törvényben rögzített kötelezettség volt a rangnak megfelelő házasság. E jogi előírásokkal szemben elsőként csupán 1910-ben szólaltak fel. (116. oldal) Értelem szerűen a jól megfontolt házasság számos előnyhöz juttathatta a hivatalnokokat. Burián István, aki többek között Ausztria-Magyarország közös pénzügy- (1903–1912; 1916–1918), és külügyminiszteri (1915–1916; 1918) tisztségét is betöltötte, még szófiai főkonzulként 1891-ben feleségül vette Fejérváry Géza tábornok, magyar honvédelmi miniszter (Krúdy Gyula szerint „Ferenc József barátjának”) lányát. (120. oldal) A Fejérváry rokonság bizonyára befolyásolta Burián karrierjének alakulását is. Somogyi Éva további érdekes eseteken keresztül ismerteti, hogy mit jelenthetett a házasság egy tisztviselő számára, és milyen előnyökkel, vagy olykor kellemetlenségekkel járhatott a hitves megválasztása. (116–127. oldal)

Burián István: Kép forrása: Wikipédia

A szerző felhívja a figyelmet arra is, hogy a konzuli szolgálat idő közben fokozatosan elveszítette a társadalmilag alacsonyabb rendű mivoltát a diplomáciai misszióval szemben. Ellenben, azt is hangsúlyozza, hogy a bécsi hivatalnokvilágban egyfajta modernizáció mutatható ki, amely azonban nem összetévesztendő a polgárosodással. A szó szoros értelemben véve egy hivatalnok soha nem lehetett igazán polgár, mert amellett, hogy a polgárság alig volt jelen a külügyi szolgálatban, a hivatalnokok abban is különböztek tőlük, hogy állásukból fakadóan nem rendelkezhettek olyan széleskörű politikai jogokkal, élhettek szabadon döntéseikkel és saját megnyilvánulásokkal, amilyenekkel mondjuk egy alkotmányos államban a jómódú művelt polgárok általában igen. (266–267. oldal)

3) A hivatalnoki pálya és a hivatalnok személyes világa

Somogyi Éva azon túl, hogy bemutatja, milyen társadalmi közegből kerültek ki a közös külügyminisztérium tisztviselői, ismerteti az olvasóval, hogy az arisztokrata származáson és a vele járó műveltségen túl az évek során az alkalmazás feltételei szigorodtak. Mindinkább a szakképzettséghez, vagyis a diplomata-, vagy a konzuli vizsga teljesítéséhez kötötték azt. A hivatali karrierben történő előmenetelt egyre inkább a teljesítmény, valamint a szolgálatban eltöltött idő, és nem a tisztviselő társadalmi rangja határozta meg. A kiegyezés után már részletesen is szabályozták a diplomata-, illetve a konzuli vizsga rendjét, mint az alkalmazás előfeltételét. (128–129. oldal)

A szakképzettség mellett a külügyben szolgálóktól alapvető elvárás volt, hogy széleskörű műveltséggel rendelkezzenek. Az elsajátítandó ismeretekbe a következők tartoztak bele: országismeret, gazdasági ismeretek, történelmi ismeretek, filozófia, és a művészetekben (irodalom, zene, műértés) való jártasság. (128–160. oldal)

Somogyi Éva a katonai pályához hasonlítja a hivatali fokozatok rendszerét, amelyet kilenc osztályban határoztak meg. (161–162. oldal) Négy időmetszetben is kutatta, hogy miként juthatott el egy tisztviselő az V. fizetési osztályig, tehát az udvari és miniszteri tanácsos rangig. Igyekezett rekonstruálni egy tipikus karrierutat, ám arra a megállapításra jutott, hogy ez szinte lehetetlen, mert a miniszteri titkári kinevezés előtti életutak teljes tarkaságot mutatnak. Ha található a karrierek alakulásában valamilyen tendencia az talán az lehet, hogy az évtizedek során szabályszerűbb lett az átlagos személyek előrehaladása, életpályájuk pedig meglehetősen hasonlóan alakult. (167–168. oldal)

4) A külügyminisztérium magyar hivatalnokainak mentalitása és nemzeti identitása

A tízedik fejezet első alcímében felbukkan a kérdés, hogy: „A Ballhausplatz szelleme „osztrák” identitást tükröz-e? (171. oldal) A szerző szerint a magyar tisztviselői szerepkör jelentőségének növekedése, a külügyi hivatal modernizációja befolyásolhatta a magyar hivatalnokok nemzeti identitását és a magyarok jelenléte is hatást gyakorolhatott a bécsi hivatalnokvilágra. Ahogy Somogyi Éva fogalmaz a hivatal és a hivatalnok egyaránt kölcsönhatásban volt egymással. Úgy véli, hogy a magyar tisztviselők egy hivatali apparátus tagjai lettek, amelynek nem volt egzakt értelemben vett „nemzeti identitása”. Osztrák identitásról nem beszélhetünk, inkább a németséghez, másfelől a Habsburg Monarchia nemzeti sokszínűségéhez kötődő viszonyulásról. Somogyi egy soknemzetiségű birodalomhoz kötődő állampatriotizmusként ragadja meg a Ballhauzplatz szellemiségét. A bécsi magyar tisztviselők tehát egy ilyen állampatriotizmussal kerültek érintkezésbe az osztrák fővárosban, illetve külföldi szolgálatuk során egyaránt. (267. oldal)

Széchenyi Manó (Emánuel). Kép forrása: Wikipédia

Mint arra korábban kitértünk Somogyi Éva különféle generációváltásokat érzékelt kutatásai során, ezekben viszont megragadható az identitás, illetve a mentalitás átalakulásának folyamata is. A tradicionálisan arisztokrata diplomatáknak – Apponyiak, Károlyiak, Széchényiek, Zichy grófok – alapvetően is meghatározó szerep jutott a dualista monarchia diplomáciájában. Az összbirodalmi identitás számukra önmagától értetődő volt. Magyar identitástudattal általában nem ők, hanem azok a nagyrészt nem arisztokrata tisztviselők rendelkeztek, akik a kiegyezés után magyar hivatalokból kerültek a közös szolgálatba. Ezek az emberek a közös minisztériumi munkájuk idején továbbra is igyekeztek ápolni és megőrizni magyarországi kapcsolataikat. Ragaszkodtak magyarságukhoz, de ez nem akadályozta őket a közös kormányzatnak, a Habsburg dinasztiának, és a császárnak tett szolgálataikban. A szerző meglátása szerint a többféle identitás meg tudott férni egymás mellett. (267. oldal)

Az író egy újabb generációt az 1880-as évek végétől határozott meg, amely vélhetően már felkészült volt a közös szolgálatteljesítésre. Nem volt újdonság számukra, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában élnek, így feltudtak készülni arra is, hogy a „magyar elemet” fogják képezni és képviselni majd a közös minisztériumokban. E tisztviselők a karrierjük során már kevesebb hangsúlyt fektettek a magyarországi politikára. Pályájuk nagy része és szocializációjuk főként a közös minisztériumokhoz és a hivatali képzéshez kapcsolódott. Előrejutásuk nem a magyarországi támogatóiktól függött, hanem a közös minisztériumbeli feletteseiktől. A szerző úgy fogalmaz:

Ezek a hivatalnokok úgy vélték, hogy a magyarságnak sikerült elérnie a célját, a paritást a birodalom vezetésében, és elutasították a magyar ellenzék közjogi harcait: a magyar különállás feleslegesnek vélt hangoztatását, a magyar jelvények használatának erőltetését, a közös hadsereg nemzeti jellegű megbontásának programját. Az adott szerkezetű birodalmat akarták szolgálni, az Osztrák-Magyar Monarchiát, amelynek együttes működtetését tekintették az igazi magyar érdeknek is.” (267–268. oldal)

Összességében Somogyi Éva könyvének köszönhetően átfogó képet kaphatunk az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztériumáról, és a bécsi hivatalnokok „magyar világába” tekinthetünk bele. Ausztria-Magyarország külpolitikájával és külügyeivel foglalkozó történészek számára fontos adalékokkal szolgálhat a kiadvány, míg a diplomáciatörténet kutatóinak – akik a ballhausplatzi tisztviselőkkel, külföldön szolgálatot teljesítő diplomatákkal, vagy konzulokkal foglalkoznak – alapműnek tekinthető.

Balogh Ádám

A kötet adatai: Somogyi Éva: Magyarok a bécsi hivatalnokvilágban – A közös külügyminisztérium magyar tisztviselői 1867–1914. Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet, 2017. 298 pp.

Ezt olvastad?

Egy újabb októberi hét, amely zsúfolásig van tudományos programokkal. Ajánlónkban ezúttal is helyet kapott számos érdekes konferencia, előadás, könyvbemutató, műhelybeszélgetés