Náciellenesség Magyarországon a második világháború idején

A két világháború közti magyarországi náciellenesség 1945 után – a keleti blokk megannyi országához hasonlóan – az antifasiszta doktrína alapján értelmeződött, vagyis hosszú évtizedeken át a kommunisták egy meghatározott csoportja által vezetett küzdelemről szólt a közbeszéd és a szakmai diskurzus egyaránt. Kiindulópont gyanánt a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusán (1935) meghirdetett „népfrontpolitika” szolgált, mely a korábbi dogmatikus marxista felfogást elvetve a fasizmus elleni széleskörű összefogásra buzdított. A Georgi Dimitrov nevével összekapcsolt fordulat mindazonáltal nem bizonyult tartósnak. Ennek oka elsősorban a Szovjetunió és a náci Németország együttműködését szavatoló 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum volt, ami jókora zavart okozott a Komintern alapjain álló kommunista csoportoknál Európa-szerte. Leginkább ezzel a zavarral magyarázhatjuk, hogy a magyarországi antifasiszta mesterelbeszélés csupán 1941 őszétől datálódó szimbolikus eseményekhez köti a honi náciellenes erők fellépését. Ekkorra már ugyanis Németország és a Szovjetunió hadban állt egymással.

Az első szimbolikus esemény az 1941. október 6-án tartott megemlékezés volt, amikor is a Ságvári Endre és az Szociáldemokrata Párt Országos Ifjúsági Bizottsága által irányított „egyetemi ifjak és ifjúmunkások” koszorút helyeztek el a Batthyány Lajos emlékére állított örökmécsesnél Budapesten. Szűk egy hónappal később immáron legális keretek között került sor Kossuth Lajos és Táncsics Mihály sírjának megkoszorúzására a Kerepesi úti sírkertben. A tömegeket mozgósító megemlékezés valóban politikai eseményszámba ment. Részt vett rajta – többek között – az SZDP vezetősége, kisgazdapárti politikusok és a népi írók derékhada is. Az egyik leglátványosabb és legnagyobb hatású akció azonban kétségkívül a Népszava híres, 1941-es karácsonyi száma volt, melyben szenzációként hatott a korban „polgáriként” számon tartott értelmiségiek (mindenekelőtt Szekfű Gyula) kiállása a háborús szerepvállalás ellen és a demokratizálódás mellett. A karácsonyi szám szerkesztője a németek által 1944-ben Mauthausenbe hurcolt Millok Sándor volt, aki már 1939 nyarán „egy aggódó magyar szociáldemokrata” aláírással írt cikket a „polgári” Magyar Nemzetbe. Millok nem kertelt Pethő Sándornak, az összefogás alapjait körvonalazva:

„első perctől kezdve abban láttuk, csakúgy mint Ön, a nyilas mozgalom veszedelmét, hogy idegen állam életterét akarják felénk bővíteni”

– fogalmazott az 1948 után félreállított szociáldemokrata politikus.

Millok Sándor a Magyar Rádióban (1942). (Wikipédia)

Jóval ismertebb történet a formailag az 1848-49-es forradalom és szabadságharc centenáriumának előkészítésére hivatott, valójában az aktuálpolitikai célzatú függetlenségi hagyományt terjeszteni igyekvő Magyar Történelmi Emlékbizottság (TEB) megalakulása 1942 elején.  Bár Kovács Imre is az „illegális pártot” gyanította a TEB mögött, az ötletelési és szervezési folyamatok itt is több szálon futottak. Az igencsak sokszínű csoportosulás hónapokon keresztül formálódott, s noha a bizottság tekintélyét rövid ideig Szekfű Gyula elnöki stalluma növelte, az 1942. március 1-én publikált bizottsági névsorban nem találkozunk a komoly közéleti befolyással rendelkező historikus nevével (helyette éppen Kovács lett az elnök). A TEB 1942. március 15-én – tehát immáron a Bárdossy-kabinetet váltó Kállay-kormány idején – háborúellenes szimpatizánsok népes kíséretében koszorúzta meg Petőfi Sándor budapesti szobrát. A demonstráció mögül a szociáldemokrata párt az utolsó pillanatban kihátrált (szélsőjobboldali provokáció veszélyére hivatkozva), mégis mintegy tízezer ember gyűlt össze a rendezvényen, nem függetlenül az illegális kommunisták kitartó agitációjától. A koszorúkat ezúttal Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kovács Imre, Bernáth Aurél, Katona János és Dancs József helyezte el. Nem mindenki tért azonban haza ezután, s az egyre radikálisabb, kommunisták által irányított hangulat rendőrségi oszlatáshoz és letartóztatásokhoz vezetett.

Bár az eddigiek során két munkáspártról volt szó, a kommunizmus is több szálon futott Magyarországon. 1944 őszéig éppen a később domináns helyzetbe kerülő „moszkovita csoport” (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József stb.) volt a legsúlytalanabb. A Komintern égisze alatt működő „vonal” mellett két olyan „frakciót” kell kiemelnünk, mely csoportok hatalmi eszközökkel lettek lefejezve és félreállíttatva 1945 után. Az első, vagyis Weisshaus Aladár „szociális népmozgalmát” mind a kommunista, mind a szociáldemokrata párt ellenségesen fogadta, de a hatóságok is szemmel tartották a tanulóköröket szervező Weisshausékat, akik a harmincas évek végén előbb szélsőjobboldali pártokban tűntek fel, majd 1944 végén az üzemellenállásokban tevékenykedtek. A másik nagy hatású „frakció” Demény Pálé volt. 1941 júniusában a deményista tanulókörökbe 1500 fő tartozott. Demény a közkeletű vélekedéssel szemben nem a magyar belpolitika esetleges moszkvai irányítását vetette el, csupán a honi viszonyokban tájékozatlannak mondott „moszkovita” csoport politikáját tartotta elhibázottnak. A Demény-féle „alvilág” – ez saját, önironikus kifejezése – 1942 és 1945 között a hadigazdaságot gyengítő szabotázsakciókkal, illegális röplapkészítéssel, fegyverraktározással és üldözött-bújtatással foglalkozott. Velük párhuzamosan, változó neveken működött az illegális sajtóra nagy hangsúlyt helyező kommunista „vonal”. Hozzájuk tartoztak a későbbi neves agrárpolitikus, Fehér Lajos által koordinált, robbantásokra specializálódott „akciógárdák”. Legismertebb tettük Gömbös Gyula szobrának felrobbantása volt 1944. október 6-án.

Gömbös Gyula felrobbantott szobra (Budapest, Tabán) (Index.hu)

Az igencsak heterogén zsidóság evidens módon állt szemben a náci politikával, ami azonban nem zárta ki a sokszor tragikus kompromisszumokat sem, amint azt a Zsidó Tanács vagy Kasztner Rezső vitatott 1944-es tevékenysége is példázza. Az asszimilálódott, illetve a neológ zsidóság összességében osztozott a konzervatív csoportok angolszász-orientációjában, míg az identitásukat elhagyó, zsidó származású kommunisták (ahogyan a nem zsidó származásúak is) a Szovjetunióra tekintettek példaként. Az ortodoxok velük szemben a zsidó hagyományokat tartották iránytűnek, míg a széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, ám kis csoportot jelentő cionisták önálló zsidó állam alapítását szorgalmazták. Utóbbiak 1944-ben kiterjedt embermentést folytattak. Voltak köztük konzervatívok, mérsékelt baloldaliak, de radikális baloldali, ateista munkások is.

A kommunista „vonallal” és a cionistákkal szöges ellentétben a Törzsökös Magyarok szervezete a Horthy-kori Magyarország hivatalos világába mélyen beágyazott, majd 1945 után feledésre ítélt náciellenes magyar fajvédő politika egyik jellegzetes ellenforradalmi alakulata volt. A törzsökösök „totális fajvédelmet” hirdettek, vagyis egyaránt fel kívántak lépni a náci expanzió, a honi németség disszimilációja, a zsidó, s minden más (például kommunista) „térhódítás” ellen. Fő céljuk a vér szerinti magyarság politikai vezető szerepbe emelése és a társadalmi javak ilyen irányú újraelosztása volt. A Sárkányos Mozgalomként is ismert szervezet 1938. novemberi megalakulása után egy hónappal már saját havilappal rendelkezett. A Sárkány hasábjain „magyar zártszámot” sürgettek és a „törzsökös magyar parasztság védelmét” is kiemelten kezelték. Az egyik alapító-vezető, a korábban a Márciusi Frontban is tevékeny vitéz Makay Miklós ekképp jelölte ki mozgalmuk helyét 1939 februárjában, Az Estben:

„mi, törzsökös magyarok a Márciusi Front és a Rongyos Gárda között állunk”.

Figyelemreméltó, hogy a sárkányosok elhatárolódtak Imrédy Béla miniszterelnök Magyar Élet Mozgalmától, mivel szerintük a

„Csodaszarvasos Mozgalom a szociális haladás, különösen a földreform tekintetében távol van attól, hogy (…) kielégítő megoldást jelentsen.”

Szintén az Ujság tudósított róla, hogy 1939 elején a törzsökösök sorait erősítette Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Baráti Huszár Aladár, Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Zilahy Lajos, Veress Péter és Féja Géza is, többek között. A szervezeti tagság nem volt párthoz kötött. 1939 novemberében például egy törzsökös vacsorán „együtt szónokolt a felvidéki felsőházi tag, Szüllő Géza a kormánypárti Szabó Gusztáv, a kisgazdapárti Vásáry István és a szociáldemokrata Szeder Ferenc” – tudósított a Független Magyarország. A kapcsolatok a későbbiekben is megmaradtak. Bajcsy-Zsilinszky például a nyilas uralom alatt Makay hadiüzemes jelzésű Opeljével váltogatta rejtekhelyeit.

A mindössze fél évet megért Sárkányban is felbukkant a náciellenes magyar fajvédelem egy másik fontos, kanyargós utat bejárt szervezete, a „nemzettagadó és alkotmányellenes forradalmi erőkkel szemben” „lövészcsapatokkal” demonstráló Turáni Vadászok Országos Egyesülete (TVOE). Az 1927-ben Gömbös Gyula és néhány elvbarátja által alapított, pár évvel később már a legitimisták által irányított szervezet élére 1938-ban került Sipos Árpád gyalogsági tábornok. Irányítása alatt az egyesület – Ablonczy Balázs szavaival – „a milícia, a sportegyesület, a hírszerzői közösség és a németellenes földalatti szervezkedés” sajátos elegyévé alakult, közéleti teret biztosítva többek között az 1944-es katonai ellenállás két vezetőjének, Tartsay Vilmosnak és vitéz Kiss János nyugalmazott altábornagynak, valamint vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmos későbbi hadügyminiszternek, illetve a később Mauthausenben elpusztított Baráti Huszár Aladárnak. Az önmagukat „nemzetvédelmi szervezetként” meghatározó egyesület 1942 májusában még „a bolsevizmus elleni harcban résztvevő dicső honvédséget” biztosító rendért kampányolt a Makói Ujságban, 1944 elején azonban már a közismerten náciellenes beállítottságú Kiss János felszólalását is hallhatták egy újverbászi seregszemlén. Az itt elhangzottakat a Pesti Hírlap örökítette meg. Eszerint a turáni vadászok

„a Kormányzó személye mögött felsorakozva mindenkor készek életük és vérük kockáztatásával a magyar nemzet érdekeit szolgálni”.

Nemcsak a nyilasok, de a németek is értették, mit takar a cenzurális viszonyok bikkfanyelvén megfogalmazott beszéd. Ekképp 1944. március 19-e után a TVOE-t a belügyminiszter betiltotta, vagyonukat elkobozta, s rendelkezett a tagság szemmel tartásáról is. A hivatalosságok figyelme azonban idővel lankadhatott, mivel 1944 novemberében Bajcsy-Zsilinszky a turáni vadászok főtitkárán, Bartha Jánoson keresztül menesztette Makayt Kőszegre, hogy Budapestre hozza a katonai ellenállás élére kiválasztott Kiss Jánost.

A Turáni Vadászok március 15-i ünnepsége (Budapest). (Tolnai Világlapja, 1941. márc. 26. 4.)

A magyar fajvédelem harmadik fontos szervezete a Honszeretet Egyesület fedőszerve alatt, sejtszerű struktúrában működő Magyar Testvéri Közösség (MTK) volt. A szervezet tagjai elsősorban a személyes kapcsolatokon keresztül – például a minisztériumokban és más fontos közületekben – fejtettek ki politikai tevékenységét, mindamellett a népi mozgalomhoz is kapcsolódó folyóiratok (Magyar Élet, Tiszántúl) finanszírozásában is részt vállaltak. A magyar függetlenségi hagyományhoz kapcsolódó, az általuk értett magyarság szellemi, politikai és gazdasági megerősödését célul kitűző MTK-t a TVOE-val ellentétben a német megszállás után nem tiltották be, sőt a szervezet saját körlevélben exponálta magát az előnyösnek mondott megszállás mellett, egyúttal bejelentve a szervezet működésének felfüggesztését is. 1947-ben fontos szerepet játszott ez a körlevél az ellenük indított monstre-perben, jóllehet a tagok jelentékeny része az ellenállást választotta 1944-ben. Ebbe a csoportba tartozott Teleki Pál miniszterelnök két hajdani munkatársa, Szent-Iványi Domokos és Soos Géza, akik Horthy „kiugrási irodájában”, illetve az embermentésben játszottak fontos szerepet. Az 1944 novemberében megalakult Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottság vezetőségének többsége is hajdani MTK-tag volt, a bizottság később kivégzett négy vezetőségi tagja közül pedig Kiss János, Tartsay Vilmos és Bajcsy-Zsilinszky Endre is fel volt avatva a Közösségben.

A náciellenes magyar fajvédelem szerteágazó működési terepe Zsabka Kálmán pályájával illusztrálható legjobban. A Horthy-korszak „ébredő” botrányhőse 1937-es kicsapatásáig Szálasi híve volt, hogy aztán a harmincas évek végére egykori „testvéreinek” egyik legkérlelhetetlenebb ellenfelévé váljon. Zsabka a Turul Szövetségben betöltött pozícióján keresztül a nyilasok agresszivitásával követelte az „őrségváltást”, vagyis a zsidók eltávolítását a közéletből. Ezzel egyidejűleg a Rongyos Gárda meghatározó alakjaként is ténykedett, s vélhetően az államrendészet is foglalkoztatta a kor irredenta rendezvényeinek kedvelt előadóját, aki a nyilas uralom alatt a zuglói Kisegítő Honvéd Karhatalom (KISKA) parancsnokaként kiterjedt embermentő tevékenységet folytatott, illetve számos tűzharcot kezdeményezett a nyilasokkal szemben. Zsabka egyúttal újságíró, költő, színész, rendező és producer is volt; több alkotását a kormányzat is támogatta. Ilyen volt a Szeptember végén (1942) című, a legnagyobb videó-megosztó oldalon ma is megtekinthető film, mely úgy szólt Petőfi Sándor fiáról, hogy közben a „zsidóság térfoglalása” és a „németség térhódítása” elleni „kétfrontos harcot” propagálta.

Zsabka Kálmán (bal szélen) és stábja. (Film, Színház Irodalom, 1943/2. o. n.)

A következő csoportra, a számos „törzsököst” felvonultató népi írókra csak utalásszerűen van mód kitérni. Jól ismertek Németh László „harmadik oldalra” vonatkozó nézetei, hasonlóan a kommunista társutassá lett Erdei Ferenc társadalomvízióihoz. Mellettük meg kell említeni a mozgalom leginkább politikus alkatú beltagját, vagyis Kovács Imrét is. A brit titkosszolgálattal is kapcsolatba kerülő, majd az 1944-es ellenállásokban aktív Kovács a polgári demokrácia híve volt, jóllehet náciellenessége a honi németség elleni kollektív gyűlöletté konvertálódott. Más népi írókra a fajelmélet, az antiszemitizmus és az etatizmus is hatott a világháború idején. Valójában kevesen voltak, akiknél a náciellenesség nem kiindulópont volt (például a magyar fajvédelem ingoványába), hanem demokrata meggyőződésük és a jogállamba vetett hitük logikus következménye. Ilyen volt Szabó Zoltán, aki 1939-ben „szellemi honvédelmet” hirdetett a Magyar Nemzet hasábjain.

Míg a népiek főképp az 1945 előtt illegálisan működő, az agrárszegénységre építő Nemzeti Parasztpártban gyülekeztek, a birtokos parasztság fő politikai alakulata a gyűjtőpártként működő Kisgazdapárt volt. Az 1939-es választáson igen gyengén szereplő kisgazdák erősen hangoztatták a jogállamiság, a demokrácia, a szabadságjogok, és a revízióval összeegyeztethetőnek gondolt függetlenségi politika kívánalmát. Formálisan nem a Kisgazdapárt berkeiben, de több kisgazdapárti vezető támogatásával és kormánypárti képviselők részvételével alakult meg 1941-ben a módosabb parasztokat tömörítő Parasztszövetség. 1943 májusában a szövetség Dobi István vezetésével földmunkás szakosztályt is alapított. Visszaemlékezések szerint a Parasztszövetség zászlajára tűzte a náciellenesség vidéki népszerűsítését, ám ez a tevékenység nehezen mérhető.

A már többször említett Szociáldemokrata Párt a Kisgazdapárthoz hasonlóan az angolszász orientáció híve volt, legalábbis miután Szakasits Árpádot 1942-ben a „törzsökös” Szeder Ferenc váltotta a főtitkári székben. Szeder bízott benne, hogy Horthy Miklós kormányzó megakadályozhatja a szélsőjobboldal teljes hatalomátvételét. Az SZDP vezetősége arra számított, hogy a háború után a pártnak döntő szava lesz az ország sorsának irányításában. Az ellenállási hálózatokban nagy számban találunk szociáldemokratákat, igaz, elsősorban a második vonalból. Az egyetlen kivétel Szakasits Árpád, aki a pártot képviselte a Magyar Frontban, illetve a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságban.

Végezetül, a náciellenes erők jelentékeny részét alkották azok a konzervatív csoportok, melyek a Kisgazdapárt mellett főként a kormánypárt mérsékelt szárnyából, a felsőházból és a legitimistákból rekrutálódtak, de bőven merítettek keresztény értelmiségi körökből is. Legformátumosabb politikusuk a húszas évek miniszterelnöke, Bethlen István volt. Általánosságban elmondható, hogy a konzervatívok a parlamentarizmus, a szabadságjogok és a magántulajdon pártján állva helyezkedtek szembe a diktatórikus törekvésekkel és mindennemű radikális változással. A Katolikus Szociális Népmozgalom a kormánypárti Pálffy Józsefen keresztül a Magyar Frontban is képviseltette magát 1944-ben. A különböző egyházi szervezetek és személyek alaposan kivették részüket az embermentésből is. Salkaházy Sára apácanővér és Kálló Ferenc tábori esperes ezért az életével fizetett, míg Slachta Margit az embermentés mellett politikailag is próbált tenni az embertelenség ellen.

A magyarországi náciellenesség feltárása körüli nehézségek a téma sok évtizedes átpolitizáltságából, a náciellenes erők fragmentáltságából és egyes csoportok aluldokumentáltságából adódnak. A Harmadik Birodalom megítélése ráadásul több csoport esetében hullámzó volt a korszakban. A náciellenesség vagy a németek oldalán történő háborús szerepvállalás kritikája sem jelentett feltétlenül makulátlan demokrata politikai krédót vagy éppen háborúellenességet. Erre a legjobb példa Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki az első zsidótörvény parlamenti vitájának idején „zárt számot” követelt a „pedigrés fajmagyarok” számára, majd néhány évvel később a német szövetségből való kiszakadást Dél-Erdély visszaszerzésével összekombinálva célozta volna meg. Annyi bizonyos: időszerű lenne az „antifasizmus” politikailag instrumentalizált fogalmát a történeti leíró kategóriák közül végre az eszmetörténet tárházába áthelyezni.

Bajcsy-Zsilinszky Endre. (Kővágóörsi Művelődési Ház és Könyvtár.)

A kutatást a PD 124292 azonosítószámú NKFIH pályázat és a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanács Médiatudományi Intézet támogatása tette lehetővé.

Bartha Ákos

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket