Nagy idők, kis emberek – A Kádár-korszak mindennapjai

A Magyar Történelmi Társulat Dél-dunántúli Csoportja által szervezett Viták a történettudományban című beszélgetéssorozat május 30-i második alkalmának központi témája a Kádár-rendszer, s különösen annak mindennapi kultúrája volt. Az est meghívott vendégei Valuch Tibor társadalomtörténész, az Esterházy Károly Egyetem egyetemi tanára és Ring Orsolya, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos munkatársa voltak, a beszélgetést Lengvári István, a PTE Egyetemi Levéltár igazgatója moderálta.   

Lengvári István, Valuch Tibor és Ring Orsolya (fotó: Vámos Eszter)

A beszélgetés témafelvetésének oka – szemben az első alkalommal, melynek aktualitását a magyar Tanácsköztársaság százéves évfordulója adta –, ahogyan Vámos Eszter társszervező, az este házigazdája elmondta, ezúttal leginkább az volt, hogy a tárgyalt korszak olyan periódusa a magyar történelemnek, amely még ma is sokak számára egyéni emlékezetként működik. Ebből adódóan pedig időről időre közéleti viták tárgyát képezi, s tudományos megismerése, megismerhetősége (történeti forrásainak feltérképezése) is rendkívül izgalmas kérdéseket vet fel.

Erre – a korszak forrásainak feltérképezésére, a kutatás nehézségeire − irányult Lengvári István első kérdése is, melyben felvetette, hogy mennyire jelenthet tudományos problémát a Kádár-kor relatív időbeli közelsége. Ring Orsolya szerint a korszak megismerhetősége kapcsán a kutató számára épp az jelenti a legnagyobb nehézséget, amely a feltáró munka pozitívuma is: a források roppant mennyisége. Emellett ugyancsak problémát okoz a kutatás során azok jelentős részének politika-központú beszédmódja, átideologizált jellege – így a levéltárosnak, illetve a mai értelmezőnek muszáj kritikailag közelíteni ezekhez a szövegekhez, kiszűrve a tényszerűségeket, ütköztetve a nézőpontokat. Utóbbit nagyban segítik a különböző, eddig kevésbé ismert és kutatott források bevonása – Ring Orsolya elsősorban a szakszervezeti brigádnaplókat említette –, valamint az kortanúkkal készített interjúk.

Ring Orsolya (fotó: Vámos Eszter)

Valuch Tibor a módszertani nehézségeket illetően kiemelte, hogy a társadalomtörténeti, a mindennapok történetére fókuszáló kutatás legfőbb célja a korszak tárgyi világának, értékrendszerének és gondolkodásmódjának megismerése, melyhez a benne élő emberek saját kis történetein keresztül vezet az út. Ezzel kapcsolatban Vörös Károlyt, a magyar társadalomtörténet korai klasszikusát idézte, aki szerint az mond el rólunk és életünkről a legtöbbet, hogy hol laktunk, mit ettünk és hol végeztük el szükségleteinket. A forráskezelés és -értékelés kapcsán számos olyan szempontot felvázolt, amely alapján eldönthető, hogy egy-egy forrástípus mennyire használható különböző korszakokra nézve. Míg például a hagyatéki leltárak átböngészése kiváló módszer egy-egy személy anyagi helyzetének megítélésében az 1945 előtti korszakra nézve, az államszocializmusra vonatkoztatva – mivel a lakosság nagy része, tiltott tevékenység lévén, igyekezett eltitkolni a vagyonszerzést – már szinte teljesen használhatatlan. Ugyanez az inflálódás mondható el a fénykép médiumáról, amely a múlt századdal foglalkozó történész számára jól alkalmazható forrás, ugyanakkor a 2000-es vagy 2010-es évek leendő kutatója már kevésbé fogja tudni kezelni (és értelmezni) azt a képmennyiséget, amely napjainkban keletkezik.Emellett Valuch kitért a korszak olyan kevésbé ismert forrásaira is, mint a pártapparátus munkáját segítő különböző kutatóintézetek (legtöbbször nem publikált) vizsgálatai, amelyek – döntéshozatalt előkészítő háttéranyagok lévén – többé-kevésbé ideológia-mentes, reális képet festenek egy-egy korabeli társadalmi problémáról.

A források sajátosságai és ezzel összefüggésben a korszak általános értékelése kapcsán mind Ring Orsolya, mind Valuch Tibor a kordokumentumok kellő interpretációját, kritikus szemléletét emelte ki, amely segít árnyalni azokat a közkeletű vélekedéseket, amelyek a Kádár-rendszert egyfajta homogén, egyenlősítő társadalomként feltételezik fel. E kérdésben Valuch Tibor egy érzékletes példával illusztrálta a távolról uniformizáltnak tűnő társadalom rétegzett anyagi viszonyait. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának egy 1970-es kimutatása szerint akkortájt három kategóriába sorolták a magyar művészeket jövedelmi viszonyaik szerint (100 ezer forint alatti; 100 ezer és 500 ezer forint közötti; illetve 500 ezer és 1 millió közötti megtakarítás), s míg az első három – átszámítva több tízmilliós összegeknek megfelelő – kategóriába számos alkotó tartozott, a legutóbbiba csak három: Illyés Gyula, Németh László, valamint Berkesi András… 

Valuch Tibor (fotó: Vámos Eszter)

Továbbra is a forrásoknál maradván Lengvári István azt vetette fel, lehet-e, s van-e értelme a mai történészeknek, levéltárosoknak – elsősorban a mindennapok története kutatóinak – valamilyen módszertani segédletet kidolgozni a jövő kutatói számára, illetve vannak-e ezzel kapcsolatban irányadó nemzetközi példák, vezérfonalak. Jóllehet a módszertani segédletek kidolgozását illetően mindketten bizonytalanok voltak – leginkább a „levéltárosi bölcsesség” és éleslátás fontosságát említették –, Ring Orsolya és Valuch Tibor amellett foglaltak állást, hogy a jövő kutatói számára a legnagyobb lehetőség a kapacitáshiányokat (persze csak részben) ellensúlyozni tudó digitalizáció lehet. Utóbbi persze számos kérdést fölvet a mai társadalom mindennapi életének történeti megismerése kapcsán; noha Arany és Petőfi levelezését betéve ismerjük – vetette fel Valuch –, de vajon mennyire lesz kutatható Esterházy Péter és Nádas Péter levelezése, melynek egy jelentős hányada minden bizonnyal már elektronikusan zajlott.

Más aspektusból közelítve a forráskutatások kérdéséhez Valuch Tibor kitért még a történeti jelentőségű épületek állagmegőrzési problémáira. Bizonyos értelemben az egykori mindennapi élet keretét adó építmények maguk is források; épp emiatt szomorú, hogy például Magyarországon a kiegyezés után épült ipari épületek legnagyobb részét lerombolták a rendszerváltást követően. Ebből a szempontból pedig leginkább Németország lenne követendő minta, ahol például a Ruhr-vidék egykori üzemi létesítményei ma ipartörténeti múzeumként működnek.

Valuch Tibor és Ring Orsolya (fotó: Vámos Eszter)

A beszélgetés második felében Lengvári István a korszak (feltételezett) egységességére és lehetséges mentalitástörténeti periodizációjára terelte a szót. Ring Orsolya kifejtette, hogy természetesen nem figyelmen kívül hagyhatók a hagyományosan elfogadott történeti korszakhatárok. S ez igaz 1956 őszére is, ugyanakkor a forradalom és szabadságharc rövid időszaka, ha például a korszak öltözködéstörténetét, tárgykultúráját nézzük, egyáltalán nem fordulópont. Emellett azt is fontos látni, hogy bizonyos, még a Rákosi-éra alatt megindított, erőszakosan gerjesztett folyamatok – a kitelepítések, paraszti lakosság egy részének városokba költöztetése, vagy épp a központi egészségügyi fejlesztések – még bőven a Kádár-rendszerben fejtették ki igazán hatásukat. Valuch Tibor amellett érvelt, hogy politikai szempontból nincs nagy különbség a Rákosi- és a Kádár-korszaknak nevezett két időszak között, hiszen lényegében e történelmi periódus 1949-től folytonosan az államszocializmus keretei között zajlott egészen a rendszerváltásig. A Kádár-korszak hivatásos történészei ugyan sokat dolgoztak az ún. „megszüntetve megőrzés” programján, a Rákosi nevével fémjelzett időszak és a korai Kádár-kor (1956−1963) hasonlatosságai (politikai elnyomás, bebörtönzések, központi irányítás stb.) kevéssé vitathatók. A mindennapi életvitel szempontjából sokkal jelentősebbnek tekinthető Valuch szerint az ország teljeskörű villamosításának mozzanata, amely az 1960-as és ’70-es évek fordulóján zajlott le. A villany tömeges elterjedésével és közvetlen következményeivel (televíziós kultúrafogyasztás, telekommunikációs robbanás stb.) párhuzamosan legalább ilyen fontos tendencia ekkor a társadalom motorizációja. A pártállam 1957-ben engedélyezte magányszemélyeknek is, hogy autót vásárolhassanak, az évenként eladott gépkocsik száma egyre nőtt, s ez a mozzanat – főként a hatajtós kombi autók 1960−70-es évekbeli népszerűsége – összefüggött az ún. „második gazdaság” működésével is. Mivel 1982-ig magánszemély nem birtokolhatott teherautót, nagyon sokan a kivehető üléses kombijukkal oldották meg a háztáji termények vagy egyéb, magánúton forgalmazandó javak szállítmányozását. Ez a fajta kettős működésmód, a „hivatalos” világra és gazdaságra ráépülő, de attól elkülönülő másik világ: a fusizó lángossütők, a maszekoló vízvezeték szerelők, a háztájizó téesztagok szorgos munkája természetesen differenciáló hatással volt a társadalomra, de mindezt a pártállam − a magyar társadalmat az 1940-es évektől ért folyamatos sérelmek fényében − kénytelen volt tudomásul venni, ahogy Valuch Tibor fogalmazott.

Lengvári István, Valuch Tibor és Ring Orsolya (fotó: Vámos Eszter)

A korszakolás problémáit folytatva, Lengvári István a rendszerváltás éveiről kérdezte a vendégeket, különös tekintettel a korszak fogyasztástörténetére. Mint Valuch Tibor kifejtette, Magyarországon az 1930-as évek és nagyjából 1960 között praktikusan ínség volt, ezt követően vált csak az élelmiszerhiány epizodikussá és termék-specifikussá. Az 1960-as évektől egészen a ’80-as évekig tartó periódus pedig annak a „furcsa bőségnek” az időszaka, mely során a mai magyar társadalom fogyasztással kapcsolatos reflexei leginkább begyökeresedtek. Mire az 1980-as években nagyjából minden korlát megszűnt a kapitalista fogyasztáskultúra előtt, s virágzásnak indultak a baráti KGST-országok feketepiacai, a magyar társadalomban bevett szokássá vált a folytonos készletezés, melyet körbefont a „szívességi szolgáltatások végeérhetetlen láncolata”, ismertebb nevén a mindennapi korrupció. E folyamatok, melyek lényegében gyorsították is az állampárt gyengülését (ahogy Lengvári István fogalmazott: a fogyasztás rendszerváltását követte a politikai rendszerváltás), az 1990-es évek elején bizonyos értelemben helyzeti előnyt (jártasságot, piaci rálátást) jelentettek a magyar társadalom egy része számára. Ez az előny azonban – ha néhány élelmes vállalkozó hirtelen meggazdagodását nem számítjuk hozzá – a ’90-es évek második felére felperzselődött.

A közönség (fotó: Vámos Eszter)

A beszélgetés utolsó körkérdése arra irányult, hogy a forrásokból megalkotható „mindennapi történelem”-hez, a mindennapok történetéhez mit tesz hozzá a történész munkája, valamint mindez mennyire kamatoztatható a történelemoktatásban. Ring Orsolya a történelemoktatás szerepét illetően – a magyar tankönyvpiac áldatlan állapotai fölötti sajnálkozás mellett – kiemelte az újabb tartalmak felé való nyitottságot, az innovációra való igényt. Ennek kapcsán a Mozaik Kiadó alternatív digitális tananyagait említette. A történészi munka szerepe kapcsán pedig megjegyezte, hogy a száraz adatok, kozmetikázatlan tények felmutatása mellett fontos a kutató perspektivikus nézőpontja, mind a tudományos munka, mind a történelemoktatás terén. Valuch Tibor pedig arról beszélt, hogy a mindennapok történetírásának az a legnagyobb lehetősége (s ebből származik oktatási hasznosíthatósága is), hogy olyan történetek megalkotására törekszik, amelyeket az emberek magukénak érezhetnek, az ő történetük is. Azt persze, hogy ezek a megkonstruált narratívák vajon kanonizálódnak-e, csakis az idő döntheti el, mindazonáltal a történész feladata nem lehet más, mint a rendelkezésre álló források alapján a múlt egy-egy szeletének átfogó, ugyanakkor a lehetőségek szerint minél inkább objektív képét adni. Utóbbi pedig különösen fontos egy olyan politikai szituációban, amikor a központi hatalom egy teljes, alternatív nemzeti emlékezet kimunkálásában érdekelt.

Radnai Dániel Szabolcs

A borítókép a Fortepan archívumából származik. (Kádár János Csillebércen 1973-ban, képszám: 88256)

Ezt olvastad?

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága világhálós webfelületén némiképp rejtve bukkanhatunk a Tudástár menüpontra, melynek nem teljességre törekvő bemutatását kívánom cikkemben bemutatni.