A napóleoni háborúk és Magyarország

Rövidke írásom egyik apropóját az adja, hogy idén kétszáz éve taszították le a trónjáról másodszor is Bonaparte Napóleont száz napos második uralkodása után, vagyis, hogy a – szerintem kicsit fárasztó – szóvicc szerint, Napóleon leesett a vaterlóról. Az alábbi sorokban azonban sokkal kevéssé a nemzetközi, mint inkább a magyar vonatkozásai kapcsán szeretnék néhány dolgot megemlíteni erről a nagyjából tizenöt éven át tartó korszakról.

Hazánk ebben az időszakban csupán egyszer volt konkrét harccselekmények színhelye, az 1809-es győri csata közismertnek számít. Ugyanakkor a Habsburg Birodalom részeként több ezer fiatal férfi áldozta életét a franciák császára ellen vívott háborúban. A magyar országgyűlés rendszeresen – politikai alkuk után – megszavazott kisebb-nagyobb pénzbeli és személyi hozzájárulást a háborús küzdelemhez, melyet újoncmegajánlásként szoktunk emlegetni. Mivel tizenöt esztendőn át szinte folyamatosan háború volt, vagy készültek a következő esztendő hadjáratára, a diéták napirendjén mindig szerepelt ez a pont, s meg is ajánlottak valamennyi katonát, a korszakban többször meghirdetett nemesi felkelésről nem is beszélve.


Forrás: mnl.gov.hu

Magyarország, illetve a Habsburg Birodalom hadkiegészítési rendszere, az úgynevezett összeíró rendszer, egy igén régi – Svédország már a harmincéves háborúban is használta – mintán alapult, melyet időről időre igyekeztek toborzással kiegészíteni. Ennek a rendszernek a lényege, hogy bizonyos időközönként összeírásokat tartottak, amely során a 17 és 40 év közötti férfiakat írták össze. Az alapelv szerint ebben a korban minden férfi hadra fogható volt, ugyanakkor a hadkötelezettséget meg lehetett váltani, vagy helyettest lehetett állítani. A megajánlott létszámot általában lebontották megyékre, majd az egyes települések szintjéig osztották tovább a szükséges létszámot. A 17. századi rendszerben a svédek sorsolással döntötték el, hogy az egyes településekről ki kerüljön be a haderőbe. Ez a módszer a köznyelvben a „rövidebbet húzta” szólásban máig él. A Habsburg Birodalomban azonban már más rendszer szerint működött a kiválasztás.

A fentiek alapján egy viszonylag egyszerűnek tűnő folyamat rajzolódik ki, ugyanakkor a hadkiegészítés nem volt ilyen – pestiesen szólva – sima ügy. Az első bonyodalmat az okozta, hogy számos kivétel volt a katonaság alól. Csak néhány példát említve, mentesek voltak a nemesek, a papok, de a családfenntartók is. Ez utóbbi alatt nem feltétlen a családfőt kell érteni, hanem azt a személyt, akinek az anyagi, vagy fizikai hozzájárulása nélkül a család biztos létfenntartása nem lett volna megoldható.

A katonaállítás következő nehézségét a megfelelő fizikai állapot normáinak teljesítése jelentette. Ezek közül az első gond a megfelelő testmagasság volt. Az előírás szerint legalább 165 centiméter magasnak kellett lennie az újoncnak, melynek praktikus oka volt. Az elöltöltős fegyverek korában a testmagasság azért számított rendkívül fontosnak, mert a leendő katonának fel kellett érnie a fegyvere csövének végét, hogy a földre letéve meg tudja azt tölteni. Ugyancsak a fegyver megtöltése miatt volt szükséges az ép fogazat is, hiszen a golyót és a lőport egy papírba csomagolták, amelyet a töltés során foggal kellett kiszakítani. Az egyik leggyakoribb próbálkozás a katonaság elkerülésére az volt, hogy a szemfogakat valamilyen módszerrel eltávolították, így már nem minősültek alkalmasnak. Ugyancsak kizáró oknak számított, ha az újoncjelölt testén sebhelyek voltak. Ennek azért volt jelentősége, hogy a további szolgálat alól mentesülést ne kérhesse a katona, sebesülésre hivatkozva.


Forrás: lemil.blog.hu

A rendszer működése úgy nézett ki, hogy az országgyűlés által megajánlott létszámot lebontották megyékre, kiváltságolt kerületekre, illetve szabad királyi városokra, s azok gyűléseiken határozatot hoztak, hogy a hadkiegészítési parancsokságokkal együttműködve teljesítik a rájuk kirótt létszámot. A fent már vázolt rendszer bonyolultsága és a mentesülők viszonylag magas száma miatt azonban Hazánk területén általában törvényes keretek között nem lehetett teljesíteni ezeket a létszámokat az előírt időre. Ebből következett, hogy a háborús időszak megyei és városi gyűléseinek jegyzőkönyveiben számos panasz található, amelyek különböző mentességekre hivatkozva kérik egy-egy katona időelőtti elbocsátását, amelyet számos esetben ezek a testületek megalapozottnak is találtak.

Írásom végén érdekességként megemlítenék még néhány olyan esetet, amelyeket nevezhetünk akár különleges hozzájárulásnak is. Ezek közül az első, hogy rendszeresek voltak a közadakozások a Birodalom különböző települései javára, amelyeket egy-egy esztendőben hadiesemények érintettek. Ezeket a gyűjtéseket is a megyegyűlések, vagy a magistratusok hirdették meg, s általában volt visszhangjuk a lakosság körében. Természetesen a legnagyobb adományok az 1810-es esztendőben gyűltek össze, amikor a Dunántúl jelentős részét különböző haderők járták, dúlták.


Forrás: Wikipedia.hu

A legérdekesebb támogatás ugyanakkor szerintem az volt, amikor királyi rendeletben kötelezték az egyházakat, hogy misét és istentiszteletet tartsanak „Őfelsége fegyvereinek” nagyobb sikeréért. Ha már viccel kezdtem, hadd zárjam némi iróniával. Némely Habsburg főherceg katonai képességeit vizsgálva, bizony komoly szükség is volt arra, hogy imádkozzanak a sikerért. 

Zila Gábor

Kapcsolódó cikkek:

Táncol a kongresszus? – interjú Schrek Katalinnal

„Táncol a kongresszus helyett – utazik a kongresszus”: A Schönbrunni Kocsimúzeum kiállítása a bécsi kongresszus 200. évfordulója alkalmából

Austerlitz magyar szemmel

Interjú Papp Imrével, a francia história hazai nagykövetével

 

Rovatok: