Hetvenéves a NATO: Egy egyedülálló védelempolitikai sikertörténet

 

 

Stoltenberg főtitkár fenti magasztos kijelentése, korunkra jellemző módon a Twitteren, a 70 éves évfordulóra készülve az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty OrganisationNATO) sikerességéről egyáltalán nem túlzó, hiszen a történelemben több száz katonai szövetség, biztonságpolitikai, védelmi együttműködés létezett az államok és különféle népek között az utóbbi ötezer év során, ugyanakkor ezek a szövetségek átlag két évtized után szétestek. A volt norvég miniszterelnök – akinek megbízatását immár másodszor hosszabbította meg az Atlanti Tanács a szövetség élén – méltán lehet optimista a szövetség jövőjét illetően, hiszen jelenleg a NATO-nak tulajdonképpen nincs reális, hasonló súlycsoportú katonai ellenfele a világban, a tagállamok érdekei, az Egyesült Államok globális stratégiái mentén pedig még további évtizedekig biztosíthatják a szövetség fennmaradását. A következőkben egy kis NATO-történeti-, illetve biztonságpolitikai áttekintést nyújtok a kimagasló jelentőségű történelmi évforduló kapcsán, amelynek Magyarország is aktív részese lehet a két évtizedes tagsága okán.

Népszerű poszter a hidegháborúból (Forrás: Getty Images)

Az Észak-atlanti Szövetséget mint a legtöbb védelmi együttműködést a történelem során a kényszer, illetve egy nagy külső fenyegetés hívta életre, nevezetesen a világháborúban győztes új hatalomként bejelentkező kommunista Szovjetunió rémképe. A nyugat-európai demokráciák a kicsi, de annál fejlettebb Benelux államokkal, illetve a győztes Egyesült Királysággal és Franciaországgal az élen már a világháborút követő években megpróbálták szorosabbá fűzni, összehangolni, majd egyesíteni védelmi képességeiket a baljós keleti „vörös veszedelem” (the red peril) ellenében. Winston Churchill, a világháború kultikus angol „bulldog vezetője,” 1946. március 5-én az amerikai Fulton nevű kisvárosban tartott híres beszédében – ekkor már leváltott miniszterelnökként – felvázolta a háború utáni új korszak brit érdekszféráinak „három kör” (three circle theory) elméletét. Különösen fontosnak bizonyult brit szempontból a nyugat-európai katonai szövetség terve a szovjet fenyegetés ellensúlyozására, az angolszász mag-országok (English speaking core states, nevezetesen: Nagy Britannia, USA és Kanada) második körbeli szoros transzatlanti kapcsolatrendszere mellett. [1]

A transzatlanti katonai szövetség szervezeti elődjének tulajdonképpen az 1948. március 17-én aláírt Brüsszeli Szerződés (Treaty of Brussels) bizonyult, amelynek további kiegészítése révén 1954-ben létrejött a Nyugat-európai Unió (Western European Union) nevű szimbolikus államközi szervezet, amely inkább volt politikai együttműködés fóruma, mintsem valódi védelmi szövetség. Ugyanakkor egy sajátos esemény Közép-Európából igencsak felgyorsította a nyugat-európai intézményesülő védelmi törekvéseket, és előtérbe helyezte az amerikai vezetésű transzatlanti katonai együttműködést. Nevezetesen Jan G. Masaryk csehszlovák külügyminiszter tragikus halála, avagy inkább vitatott, furcsa öngyilkossága 1948. március 10-én, aminek következtében a cseh kommunisták gyorsan, puccsszerűen vették át a hatalmat Csehszlovákiában, Európa közepén. (A korabeli hivatalos verzió szerint a külügyminiszter nézelődés közben óvatlanul kiesett irodájának ablakából, a prágai várban található cseh Külügyminisztérium díszes épületének második emeletéről.) A vérzivataros cseh történelem és az ablakon keresztül való „kiröptetés, kidobás” sajátosan cseh problémamegoldó praktikáinak ismeretében az ifjú Masaryk furcsa halála a későbbiekben mint „harmadik cseh defenesztráció[1] vált közismertté. Az államalapító Tomas G. Masaryk fiának, az amerikai és csehszlovák állampolgárságú Jan Masaryknak a kommunista ügynökök valószínűleg segítettek öngyilkosságot elkövetni – e sajátos cseh hagyomány szellemében – és ezzel bekövetkezett a churchilli vasfüggöny leeresztésének nyitánya Európa közepén, majd a sokat emlegetett „hidegháború” Kelet és Nyugat között.[2]

Churchill elmondja a híres zürichi beszédet (Forrás: u-rope.ideasoneurope.eu/)

Churchill másik sokat vitatott futurisztikus terve, amit a Zürichi Egyetemen vázolt még 1946. szeptemberében az amerikai mintájú Európai Egyesült Államok létrehozásáról, gyorsan elhalt, hiszen a hatalmas Szovjetunió ellenében nem igazán létezett egyetlen hatalmi központ sem Európában, amely komolyan ellenállhatott volna a kommunista hatalom nyomásának, a katonai feltartóztatásról már nem is beszélve. A közép-európai eseményekkel párhuzamosan, 1948 őszén a kelet-berlini kerületek szovjet megszállási zónáit hermetikusan leválasztották a nyugati szövetségesek zónáiról és megkezdődött Nyugat-Berlin szárazföldi blokádja, amely a történelem legnagyobb légi logisztikai műveletéhez, a híres „berlini légihídhoz” vezetett, és tulajdonképpen a hidegháború nyitányának is tekinthetjük.

Nyugat-berlini amerikai légihíd 1949-ben (Forrás: www.nato.int)

Mindezen események tükrében az 1948-as közép-európai, elsősorban a cseh, illetve a magyarországi kommunista hatalomátvétel gyorsasága meggyőzte a nyugat-európai államfőket, hogy nem elég egymással politikailag szövetkezniük, hanem szükséges gyorsan betagozódniuk az abszolút világhatalommá avanzsált Egyesült Államok katonai, védelmi ernyője alá a szovjet fenyegetés elhárítása és ellensúlyozása érdekében. Ez a napjainkig is meghatározó, mélyen atlantista gondolat Churchill elképzeléseihez is igencsak közel állt, hiszen amint a világháborúkban edződött veterán brit miniszterelnök emlékirataiból is kiderül[3], ő szenvedélyesen hitt az angolszász (brit–amerikai) nemzetek civilizációs küldetésében a Nyugat védelmében, valamint a népszerű szociál-darwinizmus gondolatvilága is rokonszenvesnek bizonyult számára, amely ugyancsak erősítette ebben a meggyőződésében.

Marshall és Bevin (Forrás: wikipedia.org)

Truman amerikai elnök külügyminisztere, a nagy tekintélynek örvendő George C. Marshall hadseregtábornok – az amerikai haderő volt európai parancsnoka és későbbi Nobel-békedíjas – egyeztetési fórumokat tartott az év vége felé nyugat-európai szövetségeseivel, különösen brit kollégájával, Ernest Bevin külügyminiszterrel, amely során kidolgozták a transzatlanti védelmi együttműködés szervezeti kereteit a szovjet katonai és politikai fenyegetés feltartoztatás érdekében. Ez utóbbi esetében igencsak fontos szerepet játszott George F. Kennan amerikai diplomata politikai elemzése a Szovjetunióról, a mintegy 5000 szavas világhíressé vált „hosszú távirata” a moszkvai amerikai nagykövetségről 1946-47 folyamán. A mélyreható elemzés mondanivalója meggyőzte Truman elnököt a szovjetekkel szemben alkalmazandó pusztító és elrettentő erejű katonai potenciál stratégiai fontosságáról, továbbá az európai szövetségesek gazdasági, politikai és védelmi támogatásának sürgősségéről.[4] Ennek eredményeképp rövid időn belül két világtörténelmi jelentőségű amerikai döntés született: 1948-ban az európai szövetséges államok újraépítésére létrehozták a 12 milliárd dolláros Marshall-segélyalapot, a híres amerikai hadvezér-külügyminiszterről mint fő alapkezelőről és ötletgazdáról elnevezve, illetve még nagyobb jelentőséggel bírt, hogy 1949. április 4-én Washingtonban életre hívták az amerikai–brit hatalmi tengelyre alapuló Észak-atlanti Szerződés Szervezetét tizenkét alapító tagállam – az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Norvégia, Dánia, Izland, Portugália, Olaszország és Kanada – közreműködésével.

Truman elnök aláírja a Washingtoni Szerződést 1949. április 4-én (Forrás: historytoday.com)

A Washingtoni Szerződés mint a NATO Alapító Okirata, a nemzetállami ratifikációkat követően, 1949. augusztus 24-én lépett hatályba és mindössze 14 cikkelyből állt. Ennek mindmáig legfontosabb pontja a híres-neves és egyben elrettentő 5. Cikkely (Article 5.) a kollektív védelemről, amely az ENSZ Alapokmány 51. cikkelyében foglalt rendelkezések értelmében a szövetséges államok kollektív és egyéni önvédelmi jogáról rendelkezik. Vagyis amennyiben bármelyik tagállamot külső katonai támadás ér, a NATO Biztonsági Tanács döntése után a NATO egész szövetsége is hadviselő féllé válik. Természetesen az óriási elrettentő erőt a szövetség mögött álló Egyesült Államok elsöprő katonai és gazdasági potenciálja biztosítja, ugyanakkor Amerikának is jelentős, mondhatni páratlan stratégiai helyzetelőnyt és erőforrást jelent a globális méretű szövetségi háló megléte (a közel ezer külföldi katonai bázis vagy telephely használatának joga és lehetősége). A megállapodások értelmében a NATO központi atlanti főparancsnoksága a virginiai Norfolkba, míg az európai központja (SHAPE) a Párizs melletti Rocquencourtba került, továbbá a katonai főparancsnoknak (SACEUR) egy 4 csillagos amerikai tábornoknak, míg a politikai vezető tisztségét betöltő Főtitkárnak (First Secretary) európainak kellett lennie. Az első katonai főparancsnok Dwight D. Eisenhower tábornok, a későbbi republikánus amerikai elnök, míg az első NATO Főtitkár a brit Lord Ismay lett.[5] Az európai NATO központ párizsi működése nem bizonyult túl hosszú életűnek a sajátos francia politikai elképzelések miatt, hiszen Franciaország 1966-ban úgy döntött, hogy visszavonul a NATO integrált katonai parancsnoki rendszeréből, következésképp a katonai főhadiszállásnak és a politikai központnak is záros határidőn belül költöznie kellett. A szomszédos Belgium boldogan befogadta a Szövetség Párizsból kiebrudalt központját: 1967 márciusától a SHAPE HQ főparancsnokság Casteuba, míg a politikai székház Brüsszelbe került.

A 2017-ben elkészült új, 4 milliárd dolláros futurisztikus brüsszeli NATO-székház épülete (Forrás: nato.int)

Az 1950-es években a második elnökségét töltő Truman elnök, és kiváltképp az őt követő Eisenhower katona-elnök az ördögi szovjet-kommunista térhódítás elleni feltartóztatás (containment) doktrínáját vallotta, így érthető okokból 1951-52-ben a NATO nyugati védelmi közösség kötelékébe vonták a két örök rivális, ellenben kulcsfontosságú geostratégiai helyzetben lévő délkelet-európai államot, Görögországot és Törökországot. Ezt követően a hidegháború egyik mélypontján, 1955-ben Nyugat-Németország is NATO tagállam lett, amire válaszul már a kommunista szovjet birodalom sem maradhatott tétlen, és ugyanazon év május 14-én Varsóban létrehozta saját önkényes államközi védelmi szervezetét, az ún. Varsói Szerződést (VSZ). Magyarország néphadseregének mint VSZ frontország haderejének a Nyugat és az ellenséges NATO határán, a moszkvai stratégiai haditervek szerint az olaszországi légitámaszpontokat kellett volna lerohannia és ellenőrzés alá vonnia az első hullámban, bármi áron. (Ehhez képest Antall József, a mélyen atlantista irányultságú magyar miniszterelnök ütötte az utolsó szöget a kommunista katonai szövetség koporsójába jó fél évszázaddal később, amikor nagy politikai bátorsággal és elszántsággal kezdeményezte a VSZ megszüntetését 1991-ben és a közép-európai régióból elsőként rögtön kinyilvánította hazánk euro-atlanti szervezetekbe való csatlakozási törekvését. Fontos megjegyezni, hogy az ez irányú atlanti [NATO és Európai Unió] integrálódás igénye és a nyugati civilizációs azonosság, identitástudata, a sok vita ellenére, ma is többséget [kb. 60%-os támogatottságot] élvez a magyar társadalomban, a politikai paletta bal-, illetve jobb oldalán egyaránt.[6])

A NATO Közép-európai bővítése után 1999-ben az új tagállamok zászlóival

A NATO mint kapocs szerepe a posztszovjet térséget is magába foglaló Kelet-Európa és a fejlett demokratikus Nyugat között a nagysikerű Partnerség a Békéért (Partnership for Peace) programban csúcsosodott ki, amihez még a Boris Jelcin vezette nyugat-barát Orosz Föderáció is csatlakozott 1994-ben. Sőt, az ezredfordulóra még az a valószínűtlen ötlet is komolyan felmerült, hogy a hidegháború végeztével, a 2000-es évek elején Oroszország is csatlakozhatna a NATO-hoz. Az amerikai Clinton-kormányzat nem igazán zárkózott el a felvetéstől, ellenben a következő republikánus és neokonzervatív George W. Bush[7] elnök már egyáltalán nem lelkesedett ezért az anakronisztikus és beláthatatlan következményű ötletért. Hasonlóan volt ezzel a betegeskedő és alkoholista Jelcin elnököt váltó, egykori KGB-s főtiszt Vladimir Putyin is, aki poszt-szovjet birodalmi nosztalgiával az orosz nacionalizmus feltüzelésével, illetve többé-kevésbé Nyugat-ellenes militáns retorikával teljesen más kül- és biztonságpolitikai irány szabott Oroszország számára.

Antall József miniszterelnök és Manfred Wörner, a NATO főtitkára közös sajtótájékoztatót tart Brüsszelben, 1990 júliusában (Forrás: antall25.hu)

Az Egyesült Államok és a NATO szövetségeseinek együttes védelmi kiadása a 2017-es adatok alapján a világ katonai költségvetésének 70%-t jelenti, amely nem elhanyagolható tényező a 21. század többpólusúvá váló versengő hatalmi színpadán. Az egyetlen igazán komolyan számba vehető rivális nagyhatalom az Egyesült Államok (és a NATO, vagyis a Nyugat) látszólagos hegemóniája számára természetesen Kína. Oroszország is jelentős katonai potenciállal rendelkezik, de nem lehet egy súlycsoportban jegyezni az Észak-atlanti Szerződés Szervezete összpotenciáljával, a gazdasági erejéről már nem is beszélve, hiszen csupán Kalifornia államnak nagyobb a gazdasági teljesítménye, mint a hanyatló 130 milliós Oroszországnak.

A en.wikipedia.org térképei alapján

Az utóbbi hét élvtizedben szerencsés és egyedülálló módon nem sok alkalom volt, amikor az 5. cikkelyt alkalmazni kellett volna egy NATO tagállamot ért külső agresszió elhárítása érdekében. Az 1982-es Falkland-szigeteki brit–argentin háború estében sem avatkozott be a NATO, mivel a Ráktérítőtől délre, a déli féltekén történt a konfliktus és Nagy-Britannia sem igényelte a segítséget. Ezzel a félreeső regionális konfliktussal ellentétben, a 2001. szeptember 11-i megdöbbentő terrortámadást követően egyedi és sajátos helyzet állt elő, amikor az USA-t megtámadó al-Kaida terrorszervezetnek menedéket adó Afganisztán bizonyult az „állami” agresszornak az USA és az Észak-atlanti Szövetség ellen. Ugyancsak egyedi és majdnem szövetségi háborús konfliktust eredményezett a 2007 április-májusi összehangolt pusztító túlterheléses kibertámadás (DDOS) a friss NATO tagállam, Észtország ellen, amelyet bizonyíthatóan oroszországi (civil) és kormányzati szervek számítógépeiről irányítottak a hírhedt „Bronz katona éjszakája” esemény megtorlásaképp. Itt fontos megjegyeznünk, hogy az első ún. web alapú háború (Web War I) néven is elhíresült 2007-es észtországi kibertámadás következtében továbbá a 21. századi új típusú hadviselési formák megjelenése és elterjedése hatására 2014-ben a NATO Atlanti Tanácsa beemelte az 5. cikkely hatálya alá a tagállamok ellen irányuló azonosítható kibertámadás tényét mint háborús indok (casus belli), illetve 2015-ben elismerte a számítógépes rendszerek uralta kiberteret is új hadszíntérként (military domain).[8] Több mint jelzésértékű, hogy 2008 májusában a NATO Kibervédelmi Együttműködési Kiválóság Központja (NATO CCD COE) éppen Észtországban, Európa legfejlettebb digitalizált országának fővárosában kapott helyett. A NATO tagállamokban működő tematikus kiválóság központok sorában a Katona Egészségügyi Kiválóság Központ székhelye Budapesten működik, amely méltó elismerése a kimagasló magyar katonaorvosi szakmának. Ugyancsak említendő és fontos fegyvertény Magyarország számára, hogy idén február 14-én a regionális NATO tagállamok (Szlovákia, Horvátország, Szlovénia) katonai és politikai vezetői döntése értelmében hazánkban lesz a NATO Regionális különleges erők hadosztályparancsnoksága, amelynek 5 éve lesz a teljesen operatív szint elérésére [9]

A húsz évvel ezelőtti magyar csatlakozás idején és azóta is nagyon sok kétkedő svájci, osztrák vagy akár svéd, finn mintájú semlegesség mellett érvelő hang hallható a NATO, illetve bármilyen katonai szövetségi tagságunk ellen, amelyeknek ugyanakkor nincs alternatív és kivitelezhető megoldási javaslatuk az országot érő nagy geostratégiai, politikai kihívásokra, a tetemes 2%-os GDP aránynál is jóval magasabb védelmi anyagi ráfordítás kérdéséről nem is beszélve. Az 1999-es év tavaszán, az ENSZ és az USA hathatós felkérésére a NATO felhatalmazást kapott Jugoszlávia, illetve Szerbia elleni légiháború megindítására egy humanitárius katasztrófa, egy újabb potenciális délszláv népirtás megelőzése érdekében az üldözött koszovói albánok védelmében. Ekkor vált a magyar NATO-csatlakozás igazán geostratégiai prioritássá az Észak-atlanti Szövetség számára. Azonban itt is meg kell jegyezni, hogy az 1999 márciusi 12-i magyar csatlakozás a március 24-én kezdődő szerbiai NATO hadműveleteket megelőzően közel egy évtizedes tárgyalássorozat és integrációs folyamat betetőzését jelentette, és egyáltalán nem a koszovói háború indoka váltotta ki, mint ahogy sokan utólag tévesen félreértelmezik az eseményeket.

Nyilvánvalóan a szövetségi tagság nemcsak automatikus kollektív védelmet és az amerikai katonai ernyő alatti kényelmes, tétlenségi állapotot feltételez – mint ahogy sok tagállam sokáig hamisan gondolta –, hanem anyagi és személyi erőforrás felajánlást, kötelezettségvállalást is igényel a közös védelmi programok, katonai küldetések vagy globális együttműködések és konfliktushelyzetek megoldására. Magyarország két évtizedes NATO tagsága során – lehetőségeihez képest – aktívan részt vett a NATO balkáni, koszovói, iraki, afganisztáni misszióiban, amelyekben több száz, különleges műveletis magyar katona szerzett egyedi tapasztalatokat. Mindezen missziók természetesen több milliárd forint költségvetési kiadást is jelentettek a magyar államkassza számára az utóbbi évtizedben, ugyanakkor a hangzatos marketingkampánnyal és nagyon jelentős, hiánypótló haditechnikai beszerzésekkel meghirdetett Zrínyi 2026 honvédelmi reform és haderő-fejlesztési program 1300 milliárd Ft-os tételéhez képest igazán eltörpültek. Fontos kihangsúlyozni, hogy ezzel az igen nagyszabásúnak tartott „fegyverkezési” programmal fogjuk elérni, talán már 2022-re a NATO által támasztott min. 2% GDP védelmi költségvetés alapkövetelményét, tehát ez lenne a minimális ráfordítás a honvédelemre. Ez egyáltalán nem tekinthető valóságtól elrugaszkodott, megalomán militarista presztízsprojektnek, mint ahogy sokan megpróbálják ezt átértelmezni. Magyarán, igazán van mit bepótolni és aztán szinten tartani egy 21. századi korszerű és ütőképes magyar NATO haderő számára. (Éles kontrasztú összehasonlításképp, hazánk másfél évnyi védelmi költségvetéséből tudna megvásárolni egy darab B-2 típusú amerikai stratégiai bombázó repülőgépet, illetve 10 évnyi költségvetési ráfordításból jönne ki egy legújabb Ford-osztályú, 110 ezer tonnás atommeghajtású repülőgép-hordozó ára, természetesen fegyverzet és a rajta lévő 85 vadászgép nélkül… Nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy ezekkel a korszerű haditechnikai eszközökkel lehet igazán hatékonyan megvédeni a NATO szövetségeseket és egyben érvényesíteni az amerikai érdekeket is a világ bármelyik sarkán.)

Egyes NATO-tagállamok katonai kiadásai billió amerikai dollárban (Forrás: businessinsider.com)

Mindezek mellett, számos Amerika-centrikus, illetve NATO-szkeptikus katonai és biztonságpolitikai szakértő szerint a NATO már nem más, mint egy óriási „Hófehérke és 29 törpe” bohózatszövetsége, amelyet természetesen senkinek eszébe nem jutna megtámadni vagy bántani, de nem önmaga, hanem az Egyesült Államok érdemei révén, hiszen Amerika cipeli a hátán a többieket, akik csak élvezik a kollektív biztonság nyújtotta prosperitást és fejlődést. Ez a kritikus, ellenben jogos érvelés erőteljesen teret nyert az utóbbi években Trump elnök hatalomra jutása óta, aki a maga sajátos üzleties, gyakran tranzakcionista jellegű politikai tárgyalási módján a kollektív biztonság kérdését is a közös és saját védelemre fordított összegek alapján szemléli. A NATO 2014 augusztusi walesi csúcstalálkozóján is újra hangsúlyosan és nyers valóságában előtérbe került az évtizedek óta emlegetett 2%-os tagállami GDP védelmi ráfordítás kérdése,[10] hiszen a Washingtoni Szerződés 3. cikkely értelmében a tagállamoknak is képeseknek kell megvédeniük magukat egy külső katonai támadástól vagy legalábbis a szövetséges (amerikai) segítség megérkezéséig képeseknek kell lenniük feltartóztatni a potenciális támadó erőket. Ez a legtöbb NATO tagállam esetében sajnálatos módon abszolút nem realitás, és ez a felismerés elég frusztrálóan, illetve kiábrándítóan hatott úgy a szövetségre, mint az egyes tagállamokra, különös tekintettel az Egyesült Államok (és a NATO), illetve Kína és Oroszország egyre fokozódó szembenállásának vonatkozásában. A sokak számára kijózanítóan ható amerikai megrovást követően, számos NATO tagállam, köztük Lengyelország, Románia vagy akár a szinte pacifista módjára visszahúzódó Németország, és köztudottan hazánk is meghirdette régóta várt haderőreformját.

Trump amerikai elnök hatása a Bloomberg hírügynökség összeállítása szerint jelentősen megnövelte a tagállamok védelmi kiadásait az utóbbi 3 évben (Forrás: Bloomberg – ISS 2017)

A NATO megbízhatósága, és főképp elrettentő katonai (és a háttértámogató gazdasági) potenciálja számos állam számára vonzó stratégiai célkitűzéssé vált a balkáni törpe-államoktól (Montenegró, Albánia, Észak Macedónia) kezdve a posztszovjet térség felettébb zavaros közállapotú országaiig, különösképp azok számára, akik szabadulni igyekeznek az újra expanzív külpolitikát és „közel-külföldbeli” szomszédai ellen aktív hibrid hadviselést folytató Oroszország baráti öleléséből. A világban természetesen még léteznek a NATO-hoz hasonló jellegű és orientációjú, Amerika-központú védelmi szervezetek, amelyeket szintén a hidegháborús védelmi politikai érdekek hívtak életre, mint például a délkelet-ázsiai SEATO (a csendes-óceáni NATO), vagy a közel-keleti CENTO, – amelyek aztán 1979-ben két évtizednyi működés után felbomlottak[11] –ugyanakkor egyiket sem lehetett volna párhuzamba állítani a NATO mélyreható strukturáltságához, hatékonyságához, katonai potenciáljához vagy éppen civilizációs értékelvűségéhez.

NATO tagállamok, a 30. tagjelölt Észak–Macedónia is hamarosan a „térképre kerül”

Mindezek tükrében kijelenthetjük, hogy a NATO mint nagyon sikeres és hatékony védelmi, politikai együttműködés forma, egy páratlan államközi szövetség szervezete a modern történelemben, amelynek fennmaradásához – a szkeptikusok csendes hangja ellenében – egyértelműen ragaszkodnak a tagállamok a kölcsönös függés és biztonsági haszon érdekérvényesítése, illetve nem utolsó sorban az azonos vagy rokon kultúrkörhöz tartozás jegyében. 

Csutak Zsolt

Külső hivatkozások:

[1] Johnson, Paul: A modern kor. Budapest: XX. Század Intézet, 2000

[2] NATO: A Short History of NATO: www.nato.int. letöltés ideje:2019.03.31.

[3] Churchill, Winston: A második világháború 2. kötet. Budapest: Európa, 1999

[4] Magyarics Tamás: Az Egyesült Államok külpolitikájának története. Budapest: AJTK, 2015

[5] NATO: A Short History of NATO: www.nato.int. letöltés ideje:2019.03.31.

[6] Nézőpont Intézet: ANATO népszerűség Közép-Európában. letöltés ideje: 2019.03.25.

[7] Bush, George W.: Döntési helyzetek. Budapest: Ulpius-ház, 2010

[8] Stoltenberg, Jens: Párizsi beszéd.

[9] NATO országok regionális parancsnoksága Magyarországon.

[10] Szenes Zoltán: „Előre a Múltba? A NATO Wales után” In Külügyi Szemle. 2014. ősz

[11] Kennedy, Paul: A Nagyhatalmak tündöklése és bukása. Budapest: Akadémiai, 1992

[1] Tudniillik, mindkét korábbi cseh defenesztráció egyben pusztító háborúhoz is vezetett, gondoljunk csak az 1419-esre (Jan Zizka vezette huszita vallásháború) majd az első európai világháborúként is emlegetett Harmincéves háború rémére, a szintén prágai várbeli 1618. május 23-i defenesztráció követően, amikor a protestáns cseh rendek kidobták a tanácsterem ablakán a II. Mátyás császár katolikus küldötteit.

Ezt olvastad?

2019. március 13-án a Politikatörténeti Intézetben izgalmas előadásra került sor. Varga Lajos, az MTA doktora, az Intézet nyugalmazott munkatársa Szociáldemokraták