„Ne légy szeles, bár munkádon más keres” – a szocializmus és a taylorizmus összefüggései

A címben szereplő József Attila versben elég magától érthetően megmutatkozik a költő baloldali elkötelezettségén túl a marxista elmélet alapvető ismerete is. Így az idézet második fele könnyen értékelhető a munkaérték-elmélet közkeletű megfogalmazásaként. Az első fele, immár a költő szándékától függetlenül viszont utalhat a taylori tudományos munkaszervezés (azaz taylorizmus) problémáira. Az alábbi szövegben e két, a mindennapi munkavégzésben is tetten érhető problémákra reflektáló elmélet kapcsolatát kívánom vizsgálni.

Ennek alapjául Lenin egyik programadó, az 1918-ban előadott A szovjethatalom soron lévő feladatai című írása szolgál. A marxista tradíciókat továbbfejleszteni kívánó szerző úgy fogalmazott: „Megtanulni dolgozni – ezt a feladatot kell a szovjethatalomnak teljes nagyságában a nép elé tűznie. A kapitalizmus legújabb vívmánya ezen a téren, a Taylor-rendszer – mint a kapitalizmus minden haladó megnyilvánulása – egyesíti magában a burzsoá kizsákmányolás körmönfont kegyetlenségét számos igen gazdag tudományos vívmánnyal a munkában végzett mechanikus mozdulatok elemzése, a felesleges és ügyetlen mozdulatok kiküszöbölése, a leghelyesebb munkamódszerek kidolgozása, a legjobb nyilvántartási és ellenőrzési rendszerek (sic!) bevezetése stb. tekintetében.” (Lenin 1982. 23.) A szovjet munkavégzés kialakításában Lenin óriási szerepet szánt a taylori tudományos munkaszervezésnek. Mégis úgy beszélt róla, mint kizsákmányoló jellegű tevékenységről, amely tartalmaz tudományos vívmányokat is. Mondataiból úgy tűnik azonban, hogy az általa említett konkrétumok inkább hasznosak a szovjet hatalom számára, mintsem a kizsákmányolást erősítenék. Ugyanakkor a szervezetszociológiai irodalomból jól látszik, hogy éppen a Lenin által hasznosnak tartott részletek váltak a munkások elembertelenítését elősegítő mechanizmus fő mozgatórugóivá (Perrow 2002: 70 – 71.; Csepeli 2001: 40 – 41.). A tudományos munkaszervezés alapján az embernek gépként kellene munkába állnia, ami éppen a munkától, mint a specializált részmunkafolyamatok miatt tőle függetlenül létrejött produktumtól való elidegenülésként jelenik meg, ahogy azt Marx a Gazdaság-filozófiai kéziratok 1844-ből című írásának Az elidegenült munka című fejezetében kifejtette.

A taylori rendszer bevezetésének fenti, Lenin által kifejtett kívánalmát látszólag úgy tűnhet, hogy semmi sem támasztja alá, sőt éppen a szovjet rendszer hazug mivoltát leplezi le. A következőkben azt kívánom bizonyítani, hogy nagyon is konkrét praktikus és ideológiai okai voltak a rendszer bevezetésének, ezen okok bemutatásához pedig olyan példákat választottam, amelyek immanens módon magukban hordozzák a marxista elmélet gyenge pontjait is.

A vizsgálni kívánt elméletekhez hasonlóan a mindennapi élet színterén tapasztalható praktikus okoktól fogok a teoretizáló, absztraktabb ideológiai magyarázatok felé haladni.

A legkézenfekvőbb magának az ellenőrzésnek a kérdése. A szovjetek kipróbálták a műszaki felügyeletet biztosító művezető-ellenőr bevezetését (Wren 1980: 3) Taylor eredeti elképzelései szerint a dolgozók által végzett munkafolyamatra négy felügyelő vigyázott, míg az ütemet és a minőséget ugyanennyi személy ellenőrizte volna (Csepeli 2001: 41). A taylori elveket továbbfejlesztve alkalmazó Henry Ford hírhedtté vált, 5 dollárra megemelt fizetési módszerének lényege azt volt, hogy a munkások a teljes fizetésüket csak akkor kapták meg, ha a gyár meghatározott ellenőr alkalmazottai rendben találták a dolgozó szociális életét (Fitzpatrick et al. 2006: 491–492.). Természetesen voltak különbségek is, a fordi rendszerben az elérhető legnagyobb automatizáltságot követően nem alkalmaztak teljesítmény, csupán idő alapú bérezést (Aglietta 1987: 121.). Tehát a munkavállaló fejlesztésére csak addig van szükség, amíg a tőle elvárt maximális teljesítményt és életmódot valósítja meg.

Ehhez az ellenőrzési háttérhez remek előképet biztosít Marx A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai című írásának előszava, amelyben a szerző leszögezi, hogy a gazdasági kérdések, a meglévő osztályellentétek a rajnai falopási ügyek alapján váltak világossá számára. 1842 október-novemberében öt cikket publikált arról, hogy a rajnai tartomány elnöke, von Schaper támogatásával olyan szabályozás lépett életbe, amely szerint a falopáson ért tolvajokat az erdő tulajdonosának nevében eljáró erdőgondnok elfoghatja és megállapíthatja a kárt, illetve büntetésként az tulajdonos erdejében kell helyreállító munkát végezniük, a büntetés pedig kompenzációként szintén a tulajdonost illeti (Treviño 2008: 139).

Marx az itt megjelent írásaiban amellett érvelt, hogy a moseli parasztokkal szemben a törvény nem törekszik pártatlan módon a dolgok törvényes rendjének univerzális szükségességére, hanem a törvény megfogalmazóinak érdekeit követi (Linebaugh 1993: 103–104.). Marx a terra firmához, a szilárd talajhoz hasonlítja, amelyre a tenger visszahúzódásaként lehet szert tenni. A tulajdonlás alapvető formájának tekinti, hogy a lehullott ágak azokat illetik, akik megtalálják és felszedik. Állításom szerint ebben az esetben Marx lényegében azt kívánja egyértelművé tenni, hogy nem bűncselekményről van szó, mivel olyan tömeges mértékben hoznak fát a rajnai erdőkből a moseli parasztok, hogy az inkább egy informálisan létező és működő szokás. A falopáshoz hasonlóan nehezen volt bizonyítható a névleg a munkások tulajdonát képező gyárakban saját érdekű munkavégzés, mivel ezek sok esetben a szervezet számára láthatatlanok maradtak, vagy olyan újítás révén váltak lehetővé, amelyet a munkás eltitkolt, de a normát előbb tudta teljesíteni

A 19. századi moseli parasztok élethelyzetéhez hasonlatosan ír Engels A munkásosztály helyzete Angliában című könyvében az angol munkásokról.  Körülményeik nyomorúságos mivolta ellenére a munkások nem válnak tömegesen bűnelkövetővé.  Normasértő tetteik a társadalmi egyenlőtlenségeket egyensúlyozzák ki, ahogy a falopás is lényegében a parasztok életben maradását szolgálta. Engels azonban egyértelművé teszi, hogy az értelmes munkások ráébrednek a bűnelkövetés értelmetlenségére, mivel az csupán individuális szinten segít nekik. (Engels 1980. 38., 102–103).. Kivételt képeznek elsősorban a szegény ír munkások, akik nem képesek megérteni ezt és inkább bűnöző életmódot folytatnak. (Engels 1980: 232). Engels elemzése kissé olyan, mintha a Manchesterben töltött idő alatt a csapszékeken csak az írországi éhínségek miatt odaözönlő írekkel ellenséges angol munkásokkal poharazott volna. Thomas Carlyle ír munkásokról szóló elbeszélését csupán a túlzott elítélő mód miatt nehezményezi, noha ezt a narratívát ő maga is átveszi. A normasértés etnicizálása révén inverz módon olyan sajátos jegyeket tulajdonít az ír munkásoknak, ahogy 100 évvel később más jegyeket, jobban megokolva E. P. Thompson Az angol munkásosztály születése (2007) című könyvében fogalmaz meg az angol munkásokra vonatkozóan.

A kapitalista gazdasági rendszer között problematizált munkás élethelyzet és viselkedés fontos kérdés maradt a szocialista időszakban is. A munkások helyes életvitelének megítélése a Ford által bevezetett öt dolláros modellhez hasonló módon, de gazdasági helyett inkább politikai szempontok szerint történt. Oleg K. Kharkhordin A szovjet ember című írásában arról értekezett Moshe Lewin (1985:35) alapján, hogy a cári Oroszországban inkább a közösséget tekintették cselekvőnek, mintsem az önálló, elkülönült individuumot. (Kharkhordin 1994: 50–51). A szovjet rendszer kezdetén meginduló óriási urbanizáció, először sajátos rurbanizációs hatásokat mutatott, hiszen a barakkszerűen működő lakóközösségekben továbbra is érvényesek maradtak a falusias világ szabályai, ám az új szovjet rendszer által tiltott korábban informálisan elfogadott cselekmények titkolt folytatása teremtette meg Kharkhordin véleménye szerint az orosz magánéletet. Azt tekintette döntő lépésnek, amikor az ellenőrzés már a párttagokra is egyértelműen kiterjedt, így a szükségessé váló rejtegető magatartás teremtette meg a rejtegetés legitimitását. A szocializmus és a taylorizmus kapcsolatának megértéséhez nem szükséges elfogadni Kharkhordin érvelését, már csak azért sem, mert Lewis H. Siegelbaum által szerkesztett Borders of Socialism Private Spheres of Soviet Russia (2006) című tanulmánykötetben különböző szempontokból vizsgálják a szerzők a szovjet államrendszer miatt megváltozó magánéleti helyzeteket, a lakókörülményektől a háziállatok tartásáig. Siegelbaum könyve alapján is inkább arról érdemes beszélni, hogy a szovjet államhatalom politikai megfontolásokból új normatív szempontok, ellenőrzési technikák révén konstruálta meg az elfogadható magánélet fogalmát. Ugyanerre a kapitalista társadalomban – gazdasági megfontolásokból – éppen a fordizmus nyújt szemléletes példát. A taylorizmus egyik legelhivatottabb szovjet alkalmazója, Alexej Gastev a kapitalizmus és a szocializmus eltérő ideológiai beágyazottsága ellenére úgy vélte Marx és Ford című cikkében, hogy a munkaszervezés és az ellenőrzés hatékonyságát a hasonló szervezeti működés teszi lehetővé (Johansson 1983: 109).

Az Engels által az ír munkásoknak tulajdonított „álnok ravaszság” (Engels 1980: 101) megakadályozására alkalmazhatóak a tudományos munkaszervezés szigorú ellenőrzési formái, a munkán túli életmód megfigyelése és számontartása (Taylor 1983: 39–40), amelynek gazdasági és politikai motiváltsága egyaránt létezik. A Marx által felvázolt falopások egyrészt bizonyíthatatlanok a konkrét tetten érést leszámítva, másrészt tömegesen jelentkező formájában informálisan, társadalmilag elfogadott cselekménysorról van szó, amely csak az állami szabályozás számára minősül bűnnek szemben a közösségi kontrollal. Ehhez hasonló módon az állam szempontjából „ravaszságon töri a fejét” (Engels 1980: 102) az a munkás, aki a társadalmi tulajdonnak tekintett gyárban saját céljaira gyárt és használ eszközöket. A Marx által konkrét tulajdonos nélküli közösségi területként működő terra firmához hasonlatosként lehet a szovjet időszakban a szövegvalóság szintjén elképzelni a gyári telepeket és az ott folyó termelést is.

A második ok, amely a taylorizmust a szocialista államberendezkedésben hasznosnak tekinti, az előbbihez képest inkább a makrogazdasági folyamatok felől értelmezhető. Marx nem hangsúlyozza a tér szerepét a gazdasági termelés folyamatában. A térszemlélete ebből a szempontból rendkívül monokauzális, mivel egy szempontra törekszik: “sok munkás csak térbelileg együtt dolgozik, de nem működik együtt” (Marx 1955: 305). Ebből következően a munka térbeli kivetülése számára csak a kooperáció erősítésében nyilvánul meg (Marx 1955: 308). Az egyik később kifejtetlenül maradó írásában, a tér szerepének, mint egyenlőtlenséget termelő pozíciónak a jelentőségére utal, amikor a termelés térbeli leszűkítése esetén felveti, hogy az termelés növekedése mellett is megtörténhet (Marx 1955: 309). Mindazonáltal a fő elgondolása, hogy az időbeli egymásutániságból térbeli egymásmellettiség lesz a kapitalista termelési rendszerben, amelynek végső formája a gyár, ahol a munkamegosztás időmegtakarítást eredményez (Marx 1955: 323). Arra a kérdésre, hogy vajon miért csak a neomarxista interpretációk, elsősorban az Immanuel Wallerstein által kidolgozott centrum-periféria modell jelölte ki a marxista gondolkodás fő szempontjává a térbeli eltérőségeket, arra részben épp Marx kora ad választ. A mai térgazdaságtan ugyanolyan előszeretettel keresi saját diszciplináris előképeit, ahogyan más tudományterületek is. A klasszikus közgazdaságtan egyik leghíresebb képviselőjében, Adam Smith-ben – aki az adott gazdasági rendszereket, az árak eltérőségét részben a térbeli különbségekkel magyarázta – fel is fedezte ezt. Az egyik leghíresebb előkép, Johann von Thünnen 1826-ban írta meg Der isolierte Staat című könyvét, melyben a szerző egy térgazdaságtani egyensúlyelméletet hoz létre, ahol az árak, az eladott mennyiség és a jövedelmek egyensúlyához immanens módon hozzátartozónak véli a tevékenységek térbeli eloszlását is. Hatásának elmaradását általában két okra vezetik vissza. Az egyik, hogy a német eredetit nem fordították le, illetve a másik ok David Ricardo megjelenése, akinek munkásságából kikerült a tér, mint meghatározó szempont. A Marx által szellemi bokszzsákként használt brit közgazdász a térbeli különbségeket a föld termékenységére redukálta, mivel a szállítási költségeket a termelés egyéb költségei közé sorolta, kikerülve az eltérő fejlődésű, modernizálódó területek jelentőségét, valamint azok termelést befolyásoló lehetőségeit (Varga 2009: 19).

A Marx által kifejtetlenül hagyott térbeli egyenlőtlenségek az első világháborút követő időszakban, a szovjet forradalom sikerét követően egyre akutabb formában jelentek meg az államhatalom képviselői számára. Míg Lenin 1914-ben a Taylor-rendszerről úgy írt, mint „az ember leigázása a gép által” (Lenin 1970: 364), amelynek javaslatai „a munkások ellen irányulnak”, addig a szövegem elején idézett, a háborút lezáró békét követően már hasznos és szükséges ötletek tárházának tekintette a taylorizmust a Szovjetunió területén. Lenin A szovjethatalom soron lévő feladataiban amellett érvel, hogy a szovjet fejlődés érdekében nem lehet folytatni a támadást a tőke ellen, annak modern technikai háttere és gazdasági ellenállása miatt. Lenin érvelésében „a proletár nyilvántartás és ellenőrzés megszervezésére irányuló munka” (Lenin 1982: 10) a döntő. Charles Maier a tudományos munkaszervezés különböző országokban történő bevezetése kapcsán írja, hogy minél komolyabb modernizációs deficittel rendelkezett egy adott ország, minél sürgetőbb volt a termelékenységi szint növelése, annál inkább támogatta az államszervezet a gazdasági viszonyok optimalizálását, a 20. század elején praktikusan a taylorizmus bevezetését (Maier 1970: 27–40). Ebben részben szerepet játszott a nyugati típusú modernizációval szemben versenyre kelő erőltetett iparosító politikát folytató Szovjetunióban az államhatalomtól független szakszervezeti mozgalmak alulfejlettsége is, amelynek a századelején történő megerősödése Amerikában például megakadályozta a taylorizmus széleskörű alkalmazását (Perrow 2002: 69–70). A későbbiekben a sztrájkveszély elkerülése érdekében még a hadiiparban is beszüntették az alkalmazását (Csepeli 2001: 41).

A harmadik és egyben leginkább ideologikus okkal szeretném a jelezni, hogy a taylorizmus felhasználása a szovjet gazdaságban nem egyszerűsíthető le és értelmezhető a lenini elképzelések hazug, voluntarista természetével, hanem sokkal inkább rendkívül ésszerű, praktikus okok mellett a marxista ideológia egyik meghatározó szempontjának érvényesítése játszhatott szerepet a bevezetése érdekében.

Taylor elképzelése szerint a dolgozók által végzendő bonyolult munkafolyamatokat fel kell osztani részfeladatokra, amelyeknek az ideje és módja konkrét mérésekkel és ellenőrzéssel meghatározható. A szovjet Központi Munkaügyi Intézet vezetője Alexej Gastev, mint a proletkult egyik költő képviselője igazgatói minőségében olyan kísérleteket határozott meg, ahol a munkásokra kötött elektródákkal vizsgálták a munkások mozdulatait, keresve a legmegfelelőbbet az adott munkaformához (Bailes 1977: 377–379). Ez összekapcsolódott proletkultos művészi törekvésekkel, a munkások „helyes” munkavégzésének megörökítésével, amelyet alapvetőnek gondoltak a jövő szovjet kultúrájának kialakításához (Mally 1990: 139). A taylorizmus szempontjainak az átvételéhez amerikai szakértők is érkeztek a szovjet technikai szakemberekhez. Ebből itt nem részletezett bonyodalmak is keletkeztek, amelyek részben megelőlegezték a későbbi elhalását is (Wren 1980: 3–4). Azonban így is jelentős hatást gyakorolt a sztahanovista mozgalomra és az öt éves tervek rendszerére (Wren – Bedeian 2004: 292–296).

A specializált munkafolyamatokat a hatékonyság érdekében standardizáló tudományos munkaszervezési modell éppen arra próbált választ adni, amit az 1968 utáni marxizmust baloldalról kritizáló csoportosulások hazai ága problematizált az 1970-es évek elején. A Bence György, Kiss János és Márkus György által megírt Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? című könyvvel a szerzők saját marxi elköteleződésükkel számoltak le intellektuális szempontból. A kötet fejezeteiben a marxi világkép következetlenségeire próbáltak rámutatni, így vált lényegessé A központosított munkaidő-gazdálkodás nehézségei címet kapó negyedik fejezet is. Ebben a szerzők leszögezték, hogy a munkaérték-elmélet kapitalizmusban megmutatkozó problémáira a pénz helyett majd az egyenlő munkaegységek implikálják a csereértékek egyenlőségét. Bencéék kiemelik, Marx tisztában volt vele, hogy önmagában a munkára való redukció kevés a különböző fajta költségek egyneművé tételéhez, habár a munkával minden helyettesíthető, illetve pótolható.  Felhívják a figyelmet azonban arra is, hogy a különböző termékek között léteznek úgynevezett kvalitatív különbségek is, vagyis a termékben megnyilatkozó eltérő szakmai képességek. Tehát „a munka termékei csak akkor tehetők, mint munkatermékek összemérhetővé, ha magukat a különböző termékek előállítására specializált munkákat össze tudjuk mérni egymással” (http://marx.tek.bke.hu/szovegek/hogyan/negyedik.htm). A munka úgy tudna a gazdasági mérések közös vonatkoztatási pontjává és különböző termelési ágazatok termelékenységét összevető mércévé válni, ha a szakképzettséget igénylő munkákat vissza lehetne vezetni a bennük meglévő, tanulatlan, egyszerű részmunka-folyamatokra. A taylorizmus mérései, kísérletei és gyakorlati alkalmazása ennek a sikerét ígérte az egyes ember fáradékonyságának elkerülése és a rendszer minél hatékonyabb működtetése érdekében.

Ennek a specializált munkának az egyszerű folyamatokra való visszavezetésének lehetetlenségéről már sokat lehetett olvasni a második világháborút követően. Magyarországon Erdős Tibor az 1974-ben, A termelés korszerűsödése és a gazdasági növekedés című kötetében fogalmazta meg a szocialista termelési struktúrának ezen hiányosságát (Erdős 1974: 80–90), habár az említett évtizedben is voltak olyan közgazdászok, mint Piero Sraffa, akik saját elméleti háttér felépítésével próbálták megoldani a kérdést (Sraffa 1975: 31–36; 57–66).

Annak bizonyítéka, hogy a taylorizmusban megvolt a marxi értéktöbblet-elmélet szocialista viszonyokhoz szükséges megvalósítására törekvő lehetőség, éppen a tudományos munkaszervezés létrejöttének a versenysport kialakulásához fűződő viszonya teszi egyértelművé. A specializált munka tanulatlan, egyszerű mozdulatokra való visszavezetése teszi lehetővé, hogy a termékhez szükséges munkát, az adott egységre fordítandó idő alapján ragadhassák meg a szocialista munkaszervezés és gazdasági irányítás szakemberei. A taylorizmust megelőző időszakban a munkavégzési idő olyan adat volt, amelyhez, mint normához hasonlítható volt az egyéni teljesítmény, amit a marxi terminológiában társadalmilag szükséges munkaidőnek nevezünk, azonban ennek az ára csak áttételesen, a piac közbeiktatásával, a pénz révén vált nyilvánvalóvá a gazdasági szereplőknek a kapitalista gazdaságban, szemben az olyan atlétaversennyel, ahol a stopperóra századra pontosan megadta az idő tényezőt (Kuczi 2007: 28). A modern versenysportban viszont nem volt cél a stadion megépítésének standardizálása, elégnek bizonyult annak körbefutása. Kalmár Melinda impozáns Történelmi galaxisok vonzásában című kötetében a szovjet rendszer kiépülésének idejével kapcsolatosan kiemeli a modern világpiac és a globalizáció jelentőségét, amikor nála az Idő már nagy I-vel írandó (Kalmár 2014: 33). A taylori rendszer a szovjet vezetők számára az alkotás, a teremtés idejére vonatkozó idő kontrolálására tett rendkívüli kísérletként értelmezhető.

A taylorizmus bevezetése mellett szólt praktikus ok gyanánt a munkások ellenőrizhetőségének kitágítása a hétköznapi élet különféle színtereire, ami politikailag egy új munkásosztály megteremtését ígérte. További célként merült fel az egyenlőtlen világgazdasági helyzetből fakadó lemaradás és modernizálás ellensúlyozása. A leginkább ideológiai ok azonban az volt, hogy a taylorizmus annak az ígéretét jelentette, hogy minden specializált munkaformát vissza lehet vezetni olyan egyszerű részmunkákra, amelyek időbeli teljesíthetősége, mint legkisebb egységek alapján pénz nélkül is összemérhetőek lesznek a különböző termelési ágakban előállított termékek.

Bezsenyi Tamás

A cikk képeinek forrása: http://thecharnelhouse.org/2011/12/07/the-ultra-taylorist-soviet-utopianism-of-aleksei-gastev-including-gastevs-landmark-book-how-to-work%D0%BA%D0%B0%D0%BA-%D0%BD%D0%B0%D0%B4%D0%BE-%D1%80%D0%B0%D0%B1%D0%BE%D1%82%D0%B0%D1%82%D1%8C/

Irodalom:

Aglietta, Michel: A Theory of Capitalist Regulation : The US Experience. Verso, London, 1987. 121.

Bailes, Kendall E.: Alexei Gastev and the Soviet Controversy over Taylorism, 1918–24. Soviet Studies, 1977. 3. sz. 373–394.

Csepeli György: A szervezkedő ember. A szervezeti élet szociálpszichológiája. Osiris, Budapest, 2001.

Engels, Friedrich: A munkásosztály helyzete Angliában. Helikon, Budapest, 1980.

Erdős Tibor: A termelés korszerűsödése és a gazdasági növekedés. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1974.

Fitzpatrick, Tony – Kwon, Huck-ju – Manning, Nick – Midgley, James – Pascal, Gillian (Szerk.): International Encyclopedia of Social Policy. Routledge, New York, 2006. 491–492.

Johansson, Kurt: Aleksej Gastev, Proletarian Bard of the Machine Age. Almqvist & Wikseil International, Stockholm. 1983.

Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában. Magyarország és a szovjetrendszer 1945 – 1990. Osiris, Budapest, 2014.

Kharkhordin, Oleg: A szovjet ember : Egy álszenteskedő lény fejlődéstörténete. Világosság 1994. 2. sz. 43–57.

Kuczi Tibor: A taylorizmus és a sport. Café Bábel 2007. 56–57. sz. 25–34.

Linebaugh, Peter: Karl Marx, the Theft of Wood, and Working-Class Composition. In: Greenberg, David E.: Crime and Capitalism. Readings in Marxist Criminology. Temple University Press, Philadelphia, 1993. 103–104.

Lenin, V. I.: A Taylor-rendszer – az ember leigázása a gép által. In: Lenin, V. I.: Lenin összes művei. 24. kötet 1913. Szeptember – 1914. Március. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1970. 364.

Lenin, V. I.: A szovjethatalom soron lévő feladatai. Kárpáti Könyvkiadó, Uzshorod, 1982.

Maier, Charles S.: Between Taylorism and Technocracy European Ideologies and the Vision of Industrial Productivity in the 1920s. Jorunal of Contemporary History, 1970. 2. sz. 27–61.

Mally, Lynn: Culture of the Future. The Proletkult Movement in Revolutionary Russia. University of California, Los Angeles, 1990.

Marx, Karl: A tőke. A politikai gazdaságtan bírálata. Szikra, Budapest, 1955.

Perrow, Charles: Szervezetszociológia. Osiris, Budapest, 2002.

Sraffa, Piero: Áruk termelése áruk révén. Előjáték a közgazdasági elmélet bírálatához. Közgazdasgági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1975.

Taylor, Frederick Winslow: Üzemvezetés. A tudományos vezetés alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1983.

Thompson, E. P.: Az angol munkásosztály születése. Osiris, Budapest, 2007.

Treviño, A. Javier: The Sociology of Law: Classical and Contemporary Perspectives Transaction Publishers, New Jersey, 2008. 139.

Varga Attila: Térszerkezet és gazdasági növekedés. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009.

Wren, Daniel A.: Scientific Management in the U.S.S.R., with Particular Reference to the Contribution of Walter N. Polakov. Academy of Management Review. 1980. 5. sz. 1–11.

Wren, Daniel A. – Bedeian, Arthur G.: The Taylorization of Lenin: rhetoric or reality? International Journal of Social Economics. 2004. 3. sz. 287–299.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket