„Nem szépet kell mondani, hanem a valóságot” – Interjú Szvák Gyulával

Szvák Gyula egyetemi tanár, az ELTE Történeti Ruszisztikai Tanszékének tanszékvezetője, az Orosz Tudományos Akadémia díszdoktora. Negyven éve az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója. A kezdetekről és pályájának alakulásáról Csizmadia Anna beszélgetett vele.

A balatonfüredi ruszisztikai táborban

Honnan ered az orosz nyelv és kultúra iránti érdeklődése?

Édesapám tudott oroszul. Tíz éves voltam, amikor eljutottunk Mongóliába. Külkereskedő volt, és a cége bonyolította a kútfúró expedíciókat a hatvanas években. Két évet töltöttem Mongóliában, megtanultam oroszul az ottani gyerekekkel való barátkozás során. Azt nem mondanám, hogy az orosz iskolában, mert bár jártam oda, de talán csak két hónapig, tudniillik édesanyám nem engedett oda, mert szerinte részeges volt az iskolabusz sofőrje… Ebben azt hiszem igaza volt, valóban arhitól bűzlött. Így tehát  eltiltott az iskolától, attól kezdve magántanuló lettem, én adtam magamnak a feladatokat, és magam is oldottam meg őket. Mikor hazajöttünk, levizsgáztam a kőbányai iskolámban. A kezdeteknek elég fontos tényezője a kőbányaiságom is. Nem úri gyerek voltam, nem belvárosi polgárgyerek, hanem egy külvárosi identitású fiatal, viszont jól tanultam. Vizsgáimat majdnem színötösre sikerült letennem, egy négyest azért adtak, mert azt mondták, nem létezik, hogy valaki színötös úgy, hogy nem jár iskolába.

Mongóliában tehát megtanultam oroszul, meg pár száz szót mongolul. Nem sokat, mivel a kommunikáció fő terepe a foci volt. E két év során jöttem rá, hogy vakok közt a félszemű is király, és bár addig nem voltam jó focista, ott én voltam a grund császára. Miután hazajöttem, a kapitányok mindig engem választottak elsőnek a csapatukba. Oroszul tudtam és jól focizni, innen kezdődött minden. Egyenes út vezetett a Fazekas Gimnázium orosz tagozatára. Már akkora önbizalommal rendelkeztem, hogy fel sem merült bennem az, hogy a Fazekas nekem túl magas lenne Kőbányáról, a Kápolna téri iskolából. De túl magas volt természetesen. Ott már nem lettem eminens. De az iskola kiváló környezetet biztosított, húzta az embert, sokat fejlődtem intellektuálisan. Itt kerültem össze Magyar Bálinttal és Thürmer Gyulával, hiszen egy osztályba jártunk. Jobbára úri gyerekek közt voltam, akik tudatosan készültek jövőbeli pályájukra. Bizonyos dolgokban nem versenyezhettem velük, de a kőbányai vagányság sokat számított. Ezeknek a fiúknak a zöme nem ismerte ezt. Oroszul jól tudtam, a történelmet jól tudtam a Fazekas mércéjével nézve is. Igen kiváló orosztanárunk volt, Fuchs Edit, úgy meg tudott tanítani nálam szorgalmasabb embereket, hogy a negyedik év végére néhányan jobban beszéltek mint én, aki orosz közegben is élt.

Miként emlékszik vissza az egyetemi éveire?

A gimnázium után először a moszkvai IMO-ra jelentkeztem, a Nemzetközi Tanulmányok Egyetemére, ami most is híres, de akkor talán még híresebb volt, mert a Varsói Szerződés szinte valamennyi későbbi diplomatáját és újságíróját itt képezték. Elitképzőként tartották számon, ahova szintén nagy önbizalommal jelentkeztem. És azóta áldok mindent, amit áldani kell, hogy Thürmer Gyulát vették fel és nem engem, így lett az a szakmám, ami. Nekem ott öt év túl sok lett volna, nagy baj lett volna, ha ott szocializálódom, talán még feleséget is onnan hoztam volna. Azért az én ruszofíliámnak is megvannak a határai!

 Szegedre kerültem, ahol beszámították a moszkvai pontjaimat, és nem kellett felvételiznem. A szegedi bizottság előtt derült ki, hogy még sincs annyi hozott pontom, amennyit gondoltam. Azonnal összevesztem a felvételi bizottsággal. Először is a pontszámítás miatt, másodszor pedig azért, mert egyáltalán nem készültem, hiszen csupán felvételi beszélgetésre hívtak, nagyon jól tudtam, hogy fel vagyok mentve. Ehhez képest ott ült egy bizottság velem szemben, kérték, hogy húzzak tételt. Ezt megtagadtam. Erre azt mondták, hogy ez nem felvételi, akkor ne húzzak, hanem beszélgessünk, és majd ők mondanak témát. Így végül is olyan tételt kaptam, amitől másnak a szeme kiugrott volna, én meg a Fazekas magas szintű orosz tanításának és Fuchs Edit hihetetlen jó tanári képességeinek köszönhetően sikeres felvételi vizsgát tettem úgy, hogy akkor már hónapok óta nem készültem semmit. Beszéljek Lermontovról, oroszul – akkor az nekem a világ legtermészetesebb dolga volt, minden beugrott, amit tanultam. Történelemből a nyugati baloldali mozgalmakról kérdeztek, a véleményemre voltak kíváncsiak és arra, hogy kiket ismerek. Mindent tudtam, mert a Fazekas Gimnáziumban ilyenek közszájon forogtak. Kicsit csodálkoztam, de azt gondoltam, hogy ez a normális rend. Utóbb kiderült, hogy egyáltalán nem. A „tiszteletemre” háromszor annyi ember gyűlt össze – egyetemi KISZ-titkár, párttitkár… Utóbb kiderült, hogy a csoporttársaim közül többen nem is tudtak oroszul, Lermontovról nem is hallottak, soha föl nem vették volna őket csak a felvételi alapján. Egy nagy hajú pesti srác voltam, és érdekelte őket, hogy mit tudok. Leellenőrizték, mennyire leszek föllazító elem ott Szegeden. És lett is később problémám. Két évet töltöttem ott, aztán átvettek az ELTE-re. Kiterjedt besúgóhálózat működött az egyetemen, és engem feljelentettek egy banális dolog miatt: az égvilágon semmi rendszert megdöntő gondolatom nem volt, csak akartam egy cikket írni az egyetemi újságba a hallgatók politikai nézeteiről, akkor ugyanis még újságírónak készültem. Kérdőívekkel próbáltam felmérni a helyzetet, és bár nem adtam ki őket a kezemből, kiemelték a kollégiumi szekrényemből egy ezzel kapcsolatos papírt. Azt hittem, ki fognak rúgni. De nem. Ez az egészen piti ügy elkerült a Központi Bizottságig, ahol legnagyobb szerencsémre annak az osztálynak az osztályvezető-helyettese az én egykori magyartanárnőm ült, aki nem vette komolyan. Bár ez az ügy nem befolyásolta a pályámat, de akár ez is előfordulhatott volna. Ezért úgy döntöttem, jobb lesz, ha átjövök Pestre. Szeged azért mégiscsak más világ volt. A pesti bölcsészkaron aktívabb lehettem. A történészhallgatók képviselőjévé választottak, a kari tanácsba is bekerültem, ahol próbáltam reformokat kezdeményezni – például, hogy csak 60 perces legyen egy előadás. Már úgy jöttem át, hogy írtam a szakdolgozatomat, amivel harmadéves koromra gyakorlatilag kész voltam.

Előadás tartása közben a 2012-es Kutatók Éjszakáján

Voltak meghatározó tanárai, adott-e a bölcsészkar egy olyan értékrendet, amit szeretne továbbadni a diákjainak?

Olyan órára nem jártam be, ami nem érdekelt, vagy amiről úgy gondoltam, hogy távol esik az érdeklődésemtől. Ellenben amiket fontosnak tartottam, oda nagyon lelkiismeretesen készültem. És tulajdonképpen így kerültem be gyakornokként az egyetemre később. Jártam egy olyan tanár – Arató Endre – órájára, aki a tehetséges hallgatókat álláshoz tudta juttatni. Abból a csoportból, amibe én jártam, rajtam kívül két ember köszönheti neki, hogy történész lett: Gerő András és Földes György. Ténylegesen odafigyeltek ránk. Elhagyták a kommunista ideológiát. Még Léderer Emma és Andics Erzsébet is, pedig ők az ötvenes években kemény pártkáderek voltak. Én már nagyon öregen találkoztam velük, de egyáltalán nem akarták érvényesíteni a korábbi elképzeléseiket. Így az órai viszonyokban és a tehetség szempontjából a politika irreleváns volt a tanáraink számára. Azt figyelték, ki az, akiből jó történész válhat, és akiben észrevették a tehetséget, azt segítették. Több Széchenyi-díjas is kikerült közülünk. Sokat köszönhetünk ezeknek a marxistának csúfolt tanároknak, akik rendes tanárként foglalkoztak velünk. Sokat tanultam tőlük, de emberileg, nem a történelemszemléletben. Utóbbit az 1917 előtti klasszikus orosz történetíróktól és Szűcs Jenő írásaiból alakítottam ki. Ilyen értelemben nincs közülük példaképem. A tanári alázat és a hallgatókra való odafigyelés, bár volt kitől tanulni, valószínűleg a személyiségemből is fakad, hiszen mindig is közösségi típusú voltam. A katonaságnál például a bölcsész század engem választott meg érdekvédelmi KISZ-titkárának.

A tanári pályán ezeket az értékeket próbálom meg követni és továbbadni, nem véletlen, hogy a Ruszisztika Tanszék olyan, amilyen. Nálunk az a szokás, hogy a hallgatók minden félév végén névtelenül értékelik az órákat. Amikor pedig a nyílt napokat tartjuk, és a régiek mondanak pár bíztató szót az érdeklődőknek, nagyjából az a kép kerekedik ki, ami az én képem is: a ruszisztika egyik jellegzetessége, hogy hallgatócentrikus és közösségi. Figyelünk a hallgatókra, kezdeményezhetnek, és amennyire lehet, próbáljuk minél több közösségi aktivitásba bevonni őket.

Mivel ahogy az imént utaltam rá, én magam nem túl sok történelemszemléletet tanultam tanáraimtól, megpróbálok többet átadni. Az ember igyekszik a jót elsajátítani, a rosszat elkerülni. Mindig nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy pedagógiailag is hassak. Bár felnőtt emberekről van szó, még az egyetemen is van a pedagógiának létjogosultsága.

Hogyan tekint vissza az elmúlt negyven év oktatói tevékenységére?

Nem mindig sikerült megfelelnem a saját elvárásaimnak. Negyven évet nem lehet ugyanazon a szinten teljesíteni. Tíz éven át könyvkiadóként voltam igazán aktív – ez a Maecenas Könyvkiadó időszaka. Akkor kevesebb figyelem jutott a hallgatókra. Az első tíz évemet jónak értékelem, fiatal tanárként nagyon ambiciózus voltam. Másodéveseket tanítottam, hozzám járt például Borhy László, Dezső Tamás, Dobszay Tamás, Hermann Róbert is. Egyik se akart oroszos lenni, mégis emlékeznek rám és az óráimra. Olyanokat csináltam, amit ma senki nem merne. Ha valaki gyenge, unalmas kiselőadással érkezett, hazazavartam a hallgatókat azzal az utasítással, hogy az előadó készüljön fel rendesen. Igaz, hogy csak háromszor fordult elő ilyen negyven év alatt, gond nélkül megcsináltam. Csütörtökön voltak az óráink, előtte szerdán pedig a kupaforduló, így mindig megbeszéltük az óra előtt az előző forduló eredményeit. A lányok föllázadtak – ekkor eldöntöttem, hogy őket is érdekeltté teszem, elvégre fogadni mindenki tud. Saccolják meg, mely magyar csapatok jutnak tovább a következő fordulóra. A tippjeit mindenki fölírta, aki talált, annak nem kellett jönnie a következő órára. Egy csütörtök reggel csörgött a telefonom otthon, a titkárnő kérdezte, hogy hol vagyok, mert negyven perce vár rám a csoport. Én meg mondtam, hogy „nyertem”.

Dezső Tamás egy időben minden órán felrakta a lábát, de sosem szóltam rá. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ő egy rendes, készülős gyerek. Évekkel később, már dékán korában, megkérdeztem tőle, miért rakta fel állandóan a lábát? Kiderült, hogy sérüléssel küzdött néhány hétig. Milyen jó, hogy nem szóltam rá akkor, fontos, hogy az ember bízzon a diákjaiban.

Évzáró ruszisztikai piknik

Így telt az első tíz évem. Követeltem a hallgatóktól, bizonyos értelemben mégis laza maradtam. Később jött a könyvkiadás, Pécsre is jártam le órát tartani, emellett az Interpress magazin történelmi rovatának szerkesztőjeként dolgoztam, levelező aspirantúrát végeztem Leningrádban, mindeközben született két gyermekem, és 28 évesen megírtam az első könyvem, ami 80 000 példányban jelent meg. Persze ez sem ment könnyen, volt egy vitám a kiadóval. Én tudtam mennyit fizetnek általában egy írónak, nekem viszont kevesebbet ajánlottak. Odamentem farmernadrágban, loboncos hajjal, és közöltem, hogy ezt a szerződést nem írom alá, én is annyit kérek, mint mások. Ha ez nekik megfelel, akkor jelentessék meg a kötetet. A könyv végül megjelent… Ezután következett a saját kiadó, a Maecenas, a hazai magánkönyvkiadók között az egyik első. Rengeteg könyvet először mi jelentettünk meg még a rendszerváltás előtti és körüli években a két háború közti tiltottnak nyilvánított könyvekből. Hóman Bálint és Szekfű Gyula ötkötetes Magyar Történetét, Hóman Bálint Magyar pénztörténetét például. Kellett hozzá bátorság, vállalkozó szellem, de nagyon jól ment. Ekkor tettem szert bizonyos mértékű anyagi függetlenségre is, ami jól jött, amikor a Ruszisztikát megszerveztem.

Miért volt szükség arra, hogy önálló oktatási egységet hozzon létre, mi a küldetése ennek a tanszéknek?

1989 nyarán vagyunk, a Tirrén-tenger egyik üdülővárosának plázsán. Akkorra már több könyvem megjelent, megvédtem a kandidátusi disszertációmat 31 évesen, docensnek is kineveztek, a Maecenas nagyon jól futott, egy hihetetlenül fölfelé ívelő szakaszban voltam, és ott a tengerparton arra jöttem rá, hogy még akadnak szabad energiáim. Ugyanakkor láttam, hogy kezd összedőlni az a világ, amiben éltünk. Azt senki nem gondolta még, hogy nem lesz Szovjetunió. De érzékelhetővé vált, hogy ott is minden forrongásban van. Én Pécsett ekkor már fölvetettem (és aztán Pesten is), hogy legyen egy külön ország- és kultúrismereti, oroszságismereti kurzus vagy szak, próbáltam minden módon, „B szak”-ként, „C szak”-ként tálalni, mert a világon máshol is külön vették az oroszokat. A neves nyugati egyetemeken mindenhol működött Russian Studies. Szerettem volna, hogy egy hasonló legyen Magyarországon is. A Kelet-Európa Történeti Tanszék, ahol akkor dolgoztam, nem ment ebbe az irányba. Nem használta ki az ebben rejlő nemzetközi lehetőségeket. Én, amikor ilyen irányban gondolkodtam, mindig nemzetközileg akartam pozícionálni, hiszen a tudomány egyébként is nemzetközi. A rendszerváltáskor a társasági törvény lehetővé tette, hogy létrehozzuk a Magyar Ruszisztikai Egyesületet. Ehhez kellett a könyvkiadóm, s tisztában voltam azzal, hogy miként kell ilyesmit csinálni formailag és strukturálisan is. Így jött létre egy autonóm tudományos társaság. Sokan látták, hogy ez valami jó dolog lesz, kivéve persze azokat, akik bepanaszoltak a dékánnál, mert ez ekkor is megtörtént. Pölöskei Ferenc volt akkor a dékán. Annak ellenére, hogy korábban párttitkárként is tevékenykedett, bizonyos mértékig laza maradt. „Akarsz egy ilyet? Hát csinálj.” Mondtam, hogy szükségünk lenne egy szobára az egyetemen, amit meg is kaptunk. Elkezdtem szponzorokat kutatni a vállalkozói szférából, ez a gyakorlat pár évig működött is. Létezett egy saját kísérleti doktori iskolánk, amit bár nem akkreditáltak, mégis tudtunk ösztöndíjat fizetni. A tanszékünkről Gyimesi Zsuzsanna járt oda, illetve Bebesi György, aki most a Pécsi Tudományegyetem docense. Aztán megváltozott a világ, és a szponzorok rájöttek, hogy közvetlen hasznuk ebből nincs. Akkor már Manherz Károly volt a dékán. Nem vagyok nagyon tekintélytisztelő, de őt nagyra tartom. Jól átlátta a felsőoktatási és az egyetemi viszonyokat, kitalálta, hogy egy központot kell létrehozni, amit az egyetem integrálni tud. Így létrejött a Ruszisztikai Központ másfél státusszal. Tégláról téglára épült fel.

Az egyetem általában nem adott egy fillért sem. Szinte mindent saját erőből csináltunk. Egy időben kaptunk viszont minisztériumi támogatást, ami ugyan kevés pénz volt, de ha az ember nem lopta el, csodákat lehetett belőle tenni. Saját honlapot és hírportált működtetünk (oroszvilag.hu) és létezik egy periodikánk, az Orosz Negyed. Ezt mind mi tartjuk fenn. És most, amikor éppen megint nincs pénz, a munkatársak ügyszeretete miatt ezek mégis működnek. Meg kell még említenünk a könyvsorozatunkat, a Ruszisztikai Könyveket. Ez a 43. kötetnél, a Posztszovjet Füzetek a 22. kötetnél tart. Korábban belefértek a keretbe a balatonfüredi ruszisztikai táborok, külföldieket is hívtunk, vendégelőadókat. Emellett a mostani HÖK-nek (amely nem átpolitizált) nagyon sokat köszönhetünk. Látom a hallgatóinkon, hogy jól tudják igénybe venni a lehetőségeket, és ha színvonalas a pályázatuk, mindig kapnak is támogatást külföldi utazásokra, amelyek aztán megalapozzák a szakmai karrierjüket, kapcsolatokat építenek, az oroszokkal közös konferenciákat szerveznek…

Nagyon odafigyelünk a propagandára. Plakátok készülnek, már indulásunkkor használtuk az IWIW-et, s jelenleg is elérhetőek vagyunk a Facebookon. Egyszer elhívtunk három magyar szakost Moszkvából az IMO-ról. Ez azt jelenti, hogy egy potenciális orosz nagykövetnek mi szolgáltathattuk az első benyomást Magyarországról. Az egyikük azóta a budapesti konzuli osztály helyettes vezetője.

Évzáró ruszisztikai piknik

A szakra többször volt túljelentkezés, de néha küzdeni kell az alaplétszámért is. Nagy kárt okozott a felsőoktatásnak, amikor elkezdődött a bölcsész stúdiumok leértékelődése. Csak egyszer kellett azt mondani a bölcsészekre, hogy „romkocsmákban múlatják az időt”, onnantól fogva a bölcsész szakok presztízse egyre romlik. Kevesebben jelentkeznek. Nálunk két rossz év után most ideális a létszám, az idei évfolyamnak hét hallgatója van.

Nagy kihívást jelent az is, hogy a magyar–orosz kapcsolatban adottak a méretbeli különbségek. Nekünk föl kell tudni mutatni valamit, a mi hozzáadott értékünket. Ilyen például az ötletem egy közös képzés megvalósítására akár MA akár PhD szinten. Aki ezt elvégezné, Oroszországban is kapna fokozatot és itt is. Erre még a Lomonoszov Egyetem rektora is felfigyelt. Náluk ugyanis még mindig kandidátusi disszertációt védenek, így az orosz doktorandusz (valójában aspiráns) hozzájuthatna egy kompatibilis európai PhD-hez is, a miénk pedig két fokozathoz. Egyelőre sajnos ennek a megvalósítása pénz hiányában nem lehetséges.

Milyen munkakörökben helyezkednek el, akik itt végeznek a tanszéken?

Aki nem folytatja a doktori programban a tanulmányait, az általában az államigazgatásban, hiszen elvileg fejlődnek a magyar–orosz kapcsolatok és szükség van szakemberekre. Van, aki multinacionális cégnél vállal munkát olyan munkakörben, ahová kell az orosz helyismeret és nyelvismeret. Ugyanakkor, ha az államközi kapcsolatok valóban olyan intenzívek lennének, akkor teljesen fel kellene szívja az államigazgatás a hallgatókat. De mégsem fejlődnek annyira ezek a kapcsolatok… Egyrészt igen erős a média-ellenszél, másrészt a lakossági megítélés is kezd visszaesni. Készíttettünk felméréseket háromszor is az elmúlt tíz évben a lakosság oroszokhoz való viszonyáról. Korábban az oroszok kulturális és gazdasági támogatottsága kétharmadban mindig megvolt, a politikai is 50% körül mozgott. Ez jól láthatóan csökkent, a politikai hozzáállás pedig kifejezetten negatív lett. Értelemszerűen ez hatást gyakorol mindenre, így például öt éve nincs aláírt akadémiák közti szerződés. A gyakorlatban azon a terepen, ahol működni kéne e kapcsolatoknak, nem funkcionálnak megfelelően. A hivatalos kormányközi kapcsolatok a jók, alsóbb szinten nem ilyen intenzívek.

Hogy jól működjenek ezek a kapcsolatok, az elsősorban nekünk fontos. Amikor mi a Ruszisztikát létrehoztuk 1990-ben, nem azért tettük, mert ennek konjunktúrája volt. Éppen ellenkezőleg, hatalmas ellenszéllel kellett szembenéznünk, akkor jött a tovarisi konyec. Nekünk nem az a dolgunk, hogy az oroszok imidzsét javítsuk, az legyen az ő feladatuk. A miénk, hogy az általunk fontosnak tartott kétoldalú kapcsolatokban kineveljünk egy olyan szakértői gárdát, amely alkalmas ezen kapcsolatok fenntartására, mert azt gondoljuk, hogy ez Magyarország érdeke, függetlenül attól, hogy milyen kormány van. És ez független attól, hogy egyébként elkötelezettek vagyunk az orosz kultúra iránt, ugyanígy a történelmet is fontosnak tartjuk, másképp a jelent nem lehet megérteni. Ez egy közhely, de ha nem ismerjük a múltat, nem ismerjük a jelent, és nem tudunk semmit a jövőre vonatkozóan. Az elkötelezettségünk ilyen irányú, de tudományos alapokon nyugszik, éppen ezért tárgyszerű is.

Ehhez igazodnak a kutatásaink is, például az orosz-kép változása a történelemben és a mai Magyarországon. A legnagyobb eredményt talán abban értük el, hogy nagyon sok fórumot teremtettünk a nyugati és az orosz ruszisztika találkozásának. Számos nemzetközi konferenciát szerveztünk – minket úgy is hívnak, hogy a nemzetközi ruszisztika budapesti iskolája. A tanszék egy találkozóhely lett, afféle híd. Ezért szeretnek az oroszok idejönni, mert meg tudják ismertetni magukat Európával. Az egyetem elismeri a reputációnkat, a hallgatók között jó a hírünk, a magyar történésztársadalomban tudják, hogy kik vagyunk. Mindemellett ez egy mostohán kezelt diszciplína. Sokkal jelentősebb a helyünk a nemzetközi tudományosságban, mint a magyarban. Itthon nem tudnak mit kezdeni vele. Körülbelül tíz nemzetközi folyóirat-szerkesztő bizottságnak is tagja vagyok, de egyetlen magyarnak sem. Az egyetemes történet egyébként is mindig háttérbe szorult, ezen belül is Kelet-Európa és Oroszország a politikai tehertétel miatt mindig is periférián volt. Ha ezt nézzük, végül is a semmiből hoztuk létre ezt a tanszéket egy szakmailag és emberileg is kiváló társasággal.

Szvák Gyula szemináriumot tart

Igyekszünk sokféle kulturális tevékenységet végezni. Többször adtunk „az év ruszistája”, „az év oroszdolgozata” és „az év orosztanára” kitüntetéseket. Ezek azért jutottak eszembe, mert ki akartam lépni az egyetem falai közül. Egyrészt a hírverés miatt, másrészt egy lesajnált, lenézett szakmának, tanártípusnak akartam segíteni. A rendszerváltás utáni éveket az orosztanárok rendkívül megsínylették, legtöbbjüket – mivel megszűnt a kötelező orosz nyelvoktatás – vagy nem fogadták be az iskolákban, vagy átképezték őket rossz angoltanárrá. És ha emocionálisan közelítjük meg, ez is a küldetésünk, hogy tartást tudjunk adni ennek a szakmának.

Hogyan értékeli saját történészi pályafutását?

A historiográfiában a hazai történeti ruszisztika megteremtésében, művelésében, nemzetközi elismertetésében és népszerűsítésében megvannak a tudományszervezői érdemeim. De nem fogadnának el tudományszervezőkent, ha nem lenne mögötte tudományos eredmény. A magyar történetírásban sok olyan téma van, amivel előttem nem foglalkoztak. Az 1985-ös Iván a félelmetes például egy ilyen mű volt annak idején. Persze, büszke vagyok arra is, hogy az 1945 utáni első (és eddig egyetlen) magyar szerzők által létrehozott Oroszország történetet én kezdeményeztem, szerkesztettem és írtam is részben. Az Orosz Akadémia díszdoktora vagyok, az nem olyan „plecsni”, amit jószolgálati tevékenységért adnak. Nyilván van mögötte tartalom, amit az oroszok elismernek. Természetesen ők maguk ismerik legjobban az országuk történetét, de talán az orosz sajátosságok kutatása terén sikerült nemzetközileg a legtöbbet elérnem. Ragaszkodom ahhoz, hogy a feudális fogalmon belül kezeljük az ő történelmüknek egy hosszú időszakát, de kora feudálisként és bár Európán belül helyezzük el, csak épp Kelet-Európán belül, Magyarországtól, tehát Közép-Kelet-Európától elválasztva. Ez adja meg az orosz fejlődés sajátosságát strukturális értelemben. Ezt én képviselem legmarkánsabban a nemzetközi történetírásban.

Ha válság van a világban, akkor a historiográfiában is, ez periodikusan felfedezhető, ha visszatekintünk. Hosszú idő óta válságos helyzetben látom a történetírást és azon belül a magyar történetírást. Eluralkodott egyfajta hatalmi akaratnak való megfelelési igény. Sok kincstári történeti intézmény jött létre, nagyon hangsúlyos és nacionalista az emlékezetpolitika. Ha azt képviselem, hogy az oroszokat minden megszépítés nélkül kell tanulmányozzuk, akkor ez az elvárásom a magyar nemzeti történetírással szemben is érvényes. Amikor elkezdtem a pályát, már egy ilyen elképzeléssel indultam el. Nem szépet kell mondani, hanem a valóságot – és ezért nem lettem újságíró, mert úgy láttam a hetvenes években, hogy ők nem írhatják meg az igazat. De egy történész – meghatározott témáktól eltekintve – már azokban az évtizedekben is megtehette. Nem nagyon szeretnék ezen most sem változtatni, ugyanakkor látom rá az igényt. Vannak bizonyos megrendelési igények, amelyeknek szerintem nem kell, hogy megfeleljen a történettudomány, nem kell, hogy a politika szolgálólánya legyen. A történészt, persze, megfizetik a szolgálataiért, de fontos, hogy ebben az állam csak közvetítő szerepet vállaljon, és a szolgálat a társadalom szolgálata legyen.

Jelentek meg művei álnéven is, ezekben elsősorban a saját életéből merített. Mit lehet tudni Kvász Iván írásairól?

A hivatalos státuszomnak lassan vége szakad, de megnyílik a „Kvászivánság”. Vagy szegények a témák forrásokban vagy a források túl egyoldalúak, és így nagyon nehéz csak azokra hagyatkozva rekonstruálni történelmi igazságokat. Időnként előfordul az, hogy a képzeletére, intuíciójára hagyatkozik a történész és ezeket a lyukakat megpróbálja betömködni, ám ez esetenként nem sikerül. Létezik egy határ, ahol véget ér a történészi kompetencia. Viszont az igény továbbra is megvan, hogy föltárjon, elmondjon valamit: ekkor már nem mint tisztességes, a szakma konvencióit és szabályait szem előtt tartó történész. Adódik olyan helyzet is, amikor többet tudok elmondani a valóságról, mint nem történész. Sok kérdésben tudósként nincs válaszom, de Kvász Ivánnak lehet, és ambicionálnám is, hogy legyen, hiszen Szvák Gyulán túl is tart a világ.

Negyven év után tavasszal leköszön a tanszék éléről, mik a további tervei?

Már nincs meg az a tűz, ami fiatal tanár koromban megvolt. A ruszisztika mesterszak bevezetésével meg kellett újítani a módszertani eszköztáramat. Jó, ha az ember meg tud újulni ötven éves kora fölött is, de azóta megint eltelt jó pár év… Egyáltalán nem baj, ha ezt egy új generáció hajtja végre, mivel a hallgatóknak is új generációja az, amely bejön az egyetemre. Már nem szeretnék feladni olyan értékeket, amelyek lassan korszerűtlennek számítanak. Pont ugyanúgy gondolkodom ma a történelemről, ahogy negyven évvel ezelőtt. Ugyanazt mondom és ugyanazt tanítom, a könyveimet végignézve sem hiszem, hogy újra kellene írnom bármelyiket. De kell a fiatalítás, új lehetőségek nyílhatnak meg ezáltal. Viszont nem akarok innen kiköltözni sem, végül is ide nőttem. Ez még nem a könnyes búcsú. A ruszisztikával továbbra is kapcsolatban maradok, s gondolom, a Ruszisztika is velem.

Csizmadia Anna

Ezt olvastad?

2018. november 6-án Szeged különleges rendezvénynek adott otthont. A Belvedere Meridionale szervezésével kötetlen kerekasztal-beszélgetésre került sor, amelyen a résztvevők, Papp