Nem „vad, geszti bolond”, de nem is „fénylő csillag” – Tisza Istvánról, ezúttal harag és részrehajlás nélkül

Teltházas konferenciára került sor a Parlament épületében 2015. október 30-án Tiszta István, két korszak határán címmel. A tényszerűség és a tárgyszerűség jellemezte az elhangzottakat, ami különösen fontos egy olyan történelmi személy esetében, akinek politikájáról az elmúlt közel száz évben (de már saját korában is) igen szélsőséges vélemények születtek. Az eseményen tíz előadást hallgathattak meg az érdeklődők a történészszakma színe-javától, s így végül mindenki megalkothatta saját Tisza-képét a maga összetettségével és ellentmondásosságával.

A rendezvényt Bellavics István, az Országgyűlés Hivatala közgyűjteményi és művelődési igazgatója nyitotta meg, aki hangsúlyozta, lehetett volna Tisza halálának századik évfordulóján is az esemény, azonban az életút sorskérdései ma különösen aktuálisak. Megnyitója után Simicskó István honvédelmi miniszter is köszöntötte az egybegyűlteket. A rendezvényt megtisztelte Boross Péter volt miniszterelnök is.

A konferencia nyitóelőadását Ifj. Bertényi Iván, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója tartotta meg. Röviden kitért Tisza pályájának legfontosabb mérföldköveire, majd a téma felvezetése után bővebben kifejtette Tisza István politikai koncepcióját. Felhívta a figyelmet arra, hogy Tiszát már kortársai is hol konzervatívnak, hol liberálisnak látták, így aztán alig akadt olyan jelentős politikai szereplő, akivel ne lettek volna jelentős nézeteltérései. Az előadó Tiszát olyan konzervatív-liberális történelmi figurának tartotta, aki nem volt a szó szoros értelemben produktív politikus, nem volt reformer – sokkal inkább a régi rend fenntartója, ilyen módon a reformkor szabadelvűinek egyenes folytatását látja benne. Bertényi szerint Tisza negatív megítélése elsősorban annak köszönhető, hogy két miniszterelnöksége két korszak határára esett, s utána a Monarchia, s így a régi Magyarország szétesésének nézőpontjából látjuk tevékenységét. A történész kiemelte, hogy Tisza mindenekelőtt elvi politikát folytatott: félt a választójog kiszélesítésétől, mert még nem érezte hazánk társadalmát felkészülve a széleskörű közéleti szerepvállalásra (a nyugati homogénebb társadalmi modellekhez képest). Ugyanígy elvi alapon ellenezte a földosztást vagy az állam nagyobb gazdasági szerepvállalását – az előadó úgy vélte, Tisza szabadelvűsége a reálpolitikus, s nem az idealista politikus liberalizmusa volt. Nem volt ugyanakkor érzéketlen a leszakadó társadalmi rétegek problémáival szemben, felekezeti és nemzetiségi kérdésekben is „modernebb” elveket vallott szinte valamennyi jelentős politikai szerepet betöltő kortársánál. Utóbbi esetében ugyanakkor mindvégig ragaszkodott a magyar szupremáciához – ellenfele volt ugyanakkor a sovinizmusnak, érkezzen akár a magyarság, akár a honi nemzetiségek részéről. Bertényi Iván Tisza alakját tragikus Cassandra-figuraként látja, akinek bukása (s vele együtt a „Tiszák rendszerének” bukása) törvényszerű volt, hiszen a Monarchia és benne Magyarország számos megoldatlan, súlyos problémával küzdött – a folyamatot a világháború pusztán felgyorsította.

Pesti Sándor, az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézetének igazgatója is kiemelte előadásának elején, hogy Tisza István végletesen megosztotta korának Magyarországát. Tisza küzdelmei a parlamentarizmus körül című előadásában elsősorban a dualista országgyűlés munkáját lehetetlenné tevő obstrukció koráról, illetve annak letöréséről beszélt.  A miniszterelnök eleinte a házszabály erőteljes érvényesítésével igyekezett kordában tartani az ellenzéki megmozdulásokat, majd egy erőteljesebb házszabály-módosítás tevét nyújtotta be a Parlamentnek (jóllehet, ideiglenes jelleggel). Tisza a parlamenti munkát lehetetlenné tenni akaró kisebbséggel szemben kész volt a házszabály megkerülésére is. Tette mindezt abból a célból, hogy így ismét működőképessé tegye a magyar parlamentarizmust. Az ellenzéki képviselők természetesen azzal vádolták, hogy mindezzel a magyar szabadságot csorbítja, s kiszolgálja a bécsi udvar érdekeit, de Tisza kérlelhetetlen politikai ellenfélnek bizonyult, amikor a parlamenti tekintély helyreállításáról volt szó, s valóban nem riadt vissza semmiféle eszköztől. Ahogy fogalmazott: „A többség nem oktrojál.”  Az ún. zsebkendőszavazás során (mely Pesti Sándor szerint mai napig feltáratlan körülmények között és módon zajlott le) Tisza maga is többszörösen megsértette a házszabályt, ám tettének helyességét magasabb szempontokkal igazolta. Az 1910-es véderővita során Tisza szintén nem válogatott az eszközökben – Pesti kiemelte, hogy Tisza volt az első olyan magyar miniszterelnök, aki erőszakot alkalmazott az ellenzékkel szemben. Igaz, mindezt egy olyan korban, amikor a politikai csatározások meglehetősen eldurvultak az Országgyűlés épületének falai között.

Székely Tamás, az MTA BTK Történettudományi Intézet fiatal kutatója Tisza István ellenfeleiről tartott előadást. Már a legelején leszögezte, hogy azok nem alkottak homogén csoportot – megtaláljuk köztük a nemzetiségek föderalizmust és szeparatizmust célul kitűző rétegeitől kezdve a radikálisokon át saját pártbeli ellenfeleiig sokakat. Székely ennek ellenére elsősorban a „négy gróf küzdelmével” foglalkozott. Elsőként Apponyi Albertet emelte ki, aki a mérsékelt ellenzék vezetőjeként a véderővitában került szembe a miniszterelnökkel. A politikus túlzottan engedékenynek tartotta Tiszát a nemzetiségi kérdésben, nehezményezte például, hogy tárgyalóasztalhoz ült a románokkal; ezért egyenesen a magyar érdekek elárulójának tekintette. A második gróf, aki szembekerült Tiszával, ifj. Andrássy Gyula volt. Kettejük párharca régi gyökerű volt – egymás ellen indultak például a Belváros képviselőhelyéért. Későbbi országgyűlési felszólalásaik tanúsága szerint számos kérdésben élesen szemben álltak egymással: a hadseregreform, az obstrukció, a választójog és a közigazgatás kérdésében egyaránt más véleményen voltak. A harmadik gróffal való szembenállása tán a legismertebb: Károlyival, noha azonos társadalmi rétegbe tartoztak, nem találunk olyan kérdést, amelyben egyet tudtak volna érteni. Székely Tamás szerint a „vörös gróf” 1912-ig meglehetősen „szürke” volt. Csak 1912-ben, a véderő és az obstrukció kérdésében aktivizálódott igazán, s vált Tisza örök ellenfelévé. (Károlyi még attól is elzárkózott, hogy kezet fogjanak egymással!) A választójogi küzdelmekkel Tisza komoly politikai muníciót adott Károlyinak – de nem osztotta a későbbiekben pacifizmusát és antantbarátságát sem.

Maruzsa Zoltán, az ELTE BTK Történeti Intézetének adjunktusa Tisza István külpolitikai nézetei kapcsán mindenekelőtt azt emelte ki, hogy a miniszterelnök kiváló neveltetésben részesült, apai öröksége (Tisza Kálmán) révén széles európai látókörrel rendelkezett, s külföldi tanulmányai is arra predesztinálták, hogy a magyar külügyek elméleti és gyakorlati irányítójává váljon. Maruzsa szerint Tisza politikai gondolkodásának középpontjában Magyarország integritásának és szuverenitásának megőrzése állt. Elsősorban az orosz terjeszkedésben és a pánszlávizmusban látott veszélyt. Tisza úgy látta, hogy Magyarország belső szláv kisebbsége miatt különösen ki van téve a fenyegetettségnek.  Természetes szövetségesként tekintett a Német Császárságra és a bécsi udvarra – az előadó rámutatott arra, hogy a XX. század legelejének geopolitikai helyzete túlzottan sok alternatívát nem kínált a magyar miniszterelnök számára.  A nemzeti kisebbségekkel – például a Román Nemzeti Párttal – való tárgyalásai során mindvégig a pragmatizmus vezette. Maruzsa előadása második felében kitért arra is, miként változott Tisza helyzetértékelése a háború alatt. Egy 1917. november 23-án elmondott beszéd alapján azt a következtetést vonta le, hogy Leninék hatalomátvételével véget ért az oroszok hódító politikája – nyilvánvalóan ekkor még nem láthatta át a bolsevizmus világforradalmi célkitűzéseit. Az 1918. május 12-i spai szerződést követő Tisza-beszédet elemezve az előadó rámutatott, hogy Tisza számára egy német dominanciájú Közép-Európa sem állt érdekében, mert abban az esetben a magyar érdekek képviseletét nem látta volna biztosítottnak. Végül Maruzsa kitért az 1918. október 17-én elhangzott híres beszédre is, melyben Tisza István nem csupán a háború elvesztését mondta ki először, hanem a történész szerint már azt is megfogalmazta, mi a teendő, vagyis világos vízióval rendelkezett az összeomlás utáni időre: egy perszonálunióvá alakuló magyar-osztrák együttműködés; önálló had- és külüggyel. Maruzsa szerint itt érhető igazán tetten Tisza merev, konok „hatvanhetessége”.

Szarka László, az MTA BTK Történettudományi Intézet Horthy-korszak témacsoportjának vezetője, a Selye János egyetem docense Tisza István, a háborús miniszterelnök címmel tartott előadásának elején rögtön kitért arra, hogy Tisza háborús tevékenységét saját korában és később is a legszélsőségesebben ítélték meg. Az egyik véglet heroizálja alakját, s a hős honvédők utolsó alakját látják benne, mások őt okolják milliók haláláért és közvetve a történelmi Magyarország felbomlásáért. Szarka László elmondta, hogy noha 1917-ben Tisza második miniszterelnöksége véget ért, politikailag azonban haláláig meghatározó szerepe maradt hazánk történetében. A történész szerint a fatalista gondolkodású államférfi a lehetséges maximum elérésére törekedett Berlin és Bécs akaratával szemben, amit jól példáz az 1914-es hadba lépés körüli álláspont-változás, melyet Szarka részletesen elemzett. Tisza háborús miniszterelnökségének pozitívumaként említette, hogy a honi életkörülmények mindvégig jók maradtak, a kormány vezetőjeként sokat tett a hadiözvegyek és hadiárvák megsegítéséért. Negatívumként említette viszont, hogy a miniszterelnök a honvédők áldozatvállalása ellenére sem gondolkodott a választójog szélesítésében, kijelentésével, miszerint „a lövészárok katonasága nem a választójogról gondolkodik” – még párttársait is megdöbbentette. Szarka úgy látja, hogy Tisza nem volt a nagy reformok híve, s ilyen módon a meglévő társadalmi feszültségek enyhítésére nem kerülhetett sor; különösen nem egy ilyen kiélezett történelmi szituációban.

Szász Zoltán, az ELTE címzetes egyetemi tanára, az MTA BTK Történettudományi Intézet munkatársa Tisza István és a magyarországi nemzetiségek viszonyát jellemezve kifejtette, hogy a miniszterelnök politikája a nacionalista kisebbségek céltáblájává is vált, akik elfogadhatatlannak tartották a politikából való kizárásukat. Tisza azon politikusok közé tartozott, hogy aki belátta a sérelmek egy részének jogos voltát, s még azt is kijelentette, hogy az okok mindkét oldalon keresendők. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nacionalista, soviniszta pártokkal nem fog tárgyalóasztalhoz ülni – „Erősíteni kell az államot az izgatókkal szemben.” Ugyanilyen következetességgel lépett fel a honi szélsőségekkel szemben is, akik szerinte elidegenítik pl. a honi románságot a magyarságtól.  Utóbbiaknak Tisza számos látványos gesztust tett. Ezeket Szász Zoltán előadásában részletesen ismertette, s megállapította, hogy ezek a korszakban valóban jelentős lépések voltak, noha a román nemzetiség kevésnek, a magyar politikai vezető réteg viszont soknak tartotta azokat. A történész szerint Tisza világosan látta ugyan, hogy a birodalom igényelné a reformokat, de azt is tudta, hogy a reformok veszélyeztetnék magát a birodalmat. Éppen ezért nem támogatta a széleskörű választójogot, melyet kiterjesztettek volna a nemzetiségek nagy részére is – ebben a magyarság politikai súlyának és a birodalom szétesésének kockázatát látta.

Tőkéczki László, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense és tanszékvezetője saját bevallása szerint is az addig elhangzottaktól némiképpen eltérő szöveggel lepte meg a közönséget. Igen érdekes megközelítésű előadása A református Tisza címet viselte, s benne egy olyan ember portréját vázolta fel, aki a dogmatizmussal szemben a megélt, egyéniesített hitet részesítette előnyben. Tisza a kálvinizmus elkötelezett hívének számított. A partiumi Tiszák neveltetésében fontosak voltak a református iskolák (Debrecennek volt kitüntetett szerepe), s a református tisztségek viselése is nagy hagyománnyal bírt a családban. Tisza István neveltetése során külföldi egyetemek is sokat jelentettek – széles látókörű, a hitet és a műveltséget együtt hordozó személy került haza nyugatról Magyarországra, aki politikusként és kormányfőként egyaránt sokat foglalkozott a vallási felekezetek ügyével. Felismerte, hogy saját korában a tudomány amolyan valláspótlékká vált. Tőkéczki hangsúlyozta, hogy ugyan Tiszát racionális embernek ismerték, mégis tisztában volt az ész, a ráció határaival. Az egyház feladatát világosan látta, s maga is sokat fáradozott a felekezeti ellentétek tompításán, mert szerinte a kor kihívásaira ezeknek együtt kell hatásos választ adniuk.

Romsics Ignác akadémikus, az EKF BTK Történettudományi Intézetének egyetemi tanára Tisza István és a kortárs Bethlen István tevékenységét hasonlította össze előadásában. Kitért rá, hogy a két politikus pályája olykor egymás mellett haladt, olykor keresztezte egymást. Bizonyos kérdésekben Bethlen és Tisza kezdetben látszólag egy állásponton volt (ilyen volt pl. a választójog kérdése), más kérdésekben viszont élesen ütközött a meglátásuk. Tisza szabadelvű politikus volt, aki Bethlennel szemben a gazdaság szabadságát hirdette, s az állami beavatkozást csak akkor tartotta megengedhetőnek, ha arra feltétlenül szükség van. Bethlen mindezt bírálta, s az agrárius-érdekvédelem fontosságát hangsúlyozta már dualista képviselőként is. A legfontosabb politikai véleménykülönbség a nemzetiségek kérdésében volt a két politikus között. Tisza türelmes elképzeléseivel szemben Bethlen úgy látta, hogy nélkülözhetetlen a magyarság kulturális-gazdasági megerősítése – különösképpen Erdélyben. Enélkül ugyanis – vélte Bethlen – félő, hogy az ottani románság idővel hatalmi túlsúlyt szerez, s Romániával egyesülve a területet elszakítják Magyarországtól. Bár szemléletük jól láthatóan különbözött, a kölcsönös megbecsülés mindvégig jellemezte őket. „Fényes állócsillag az éjszakai égbolton.” – később e szavakkal emlékezett Bethlen miniszterelnök-elődjére.

Gyurgyák János (az Osiris Kiadó vezetője) és Pók Attila (az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója és igazgatói megbízottja) előadásai párt alkottak – előbbi Tisza István jobboldali hagyományban való továbbéléséről, utóbbi a baloldali emlékezetpolitikáról tartott előadást.  Gyurgyák János hangsúlyozta, hogy egységes jobboldali hagyományról tulajdonképpen nem lehet beszélni, mert a jobb- és baloldal megnevezés a tömegdemokrácia korában merő anakronizmus, másrészt a jobboldali platformok sem alkottak a huszadik-huszonegyedik században egységes Tisza-képet. Alapvetően három csoporttal foglalkozott: a fajvédő ideológusokkal (Szabó Dezső, Bajcsy-Zsilinszky Endre), a hungaristákkal és a konzervatívokkal. Az első csoport Tisztát tette felelőssé a magyar tragédiáért, a Tiszák korát a hanyatlás korával azonosították. A hungaristák egy kivételtől eltekintve nem foglalkoztak Tiszával, a konzervatívok (pl. Szekfű) viszont már elnézőbbek voltak Tisza hibáival szemben, s egyfajta tragikus hőssé igyekeztek formálni. Pók Attila az ortodox-marxista Tisza-képtől kezdve (pl. Mód Aladár) a szocialista-szociáldemokrata értelmezésen át a baloldali-liberális emlékezetpolitika bemutatásáig jutott el. Megállapította, hogy a gyűlölettől a tárgyszerűbb kritikáig minden kijutott a kétszeres miniszterelnöknek elsősorban a feudális hagyomány reakciós képviselőjeként bemutatva őt.

Ifj. Bertényi Iván zárszavában megköszönte az előadók munkáját, a Parlament Országgyűlési Hivatalának segítségét, majd kitért arra, hogy természetesen számos kérdés még nyitva maradt, illetve néhány területet nem érintettek – értelemszerűen az időhiány miatt – a konferencián (pl. gazdaságpolitika). 2016 márciusában készül el várhatóan az a tanulmánykötet, mely majd a nem érintett témákkal is kibővítve tartalmazza az itt elhangzottakat.

Maróti Zsolt Viktor

Kapcsolódó cikkek:

„A régi iratok tükröt tarthatnak a mai viszonyok elé” – interjú ifj. Bertényi Ivánnal

Gróf Tisza István megítélésének változásai – Tőkéczki László vendégelőadására Kolozsvárott

Háborús nacionalizmusok Kelet-Közép-Európában

A Nagy Háború hátországa – beszámoló A háborús hétköznapok című tudományos konferenciáról

Az Orosz Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháború idején: Konferenciabeszámoló Moszkvából

Ezt olvastad?

Kétségtelen, hogy Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érseket az állami erőszakkal és elnyomással szembeni helytállása és kálváriája, egyházi kulcsszerepe kiemeli