Pacifizmus és realitások – A német zöldek külpolitikájának egy évtizede

„Figyelem, ellenséges repülőgépek nagyobb csoportja közeledik Belgrád felé. Polgáraink, maradjanak mindannyian a menedékeikben, és várjanak az információs központ utasításaira.” – értesülhettek egy szerb rádióadó hallgatói. Ez a figyelmeztetés nem 1941-ben hangzott el, amikor a Wehrmacht lerohanta, és kevesebb, mint két hét alatt összeroppantotta Jugoszláviát, hanem 1999-ben, amikor Németország 54 évvel a második világháború után először vett részt egy háborúban. Néhány esztendővel korábban valószínűleg még nem sokan hitték volna, hogy éppen a magát pacifistaként és antimilitaristaként hirdető Bündnis ’90/Die Grünen nevű zöld párt lesz tagja annak a német kormánynak, amely a NATO Jugoszlávia elleni háborújába tevékenyen beszáll. Tekintsük át röviden, hogy mi vezetett a párt külpolitikai elképzeléseinek ilyen mértékű változásához.

Az 1970-es évek második felében az NSZK-ban számtalan olyan társadalmi csoport kereste a politikai önmegvalósítás lehetőségét, amely a már évtizedek óta megmerevedett pártkínálatban nem érezte magát képviseltetve: az 1968-as diákmozgalmak résztvevői, a melegek, az atomenergia ellenzői, a feministák, a kiábrándult szociáldemokraták, a környezetvédők és a kommunisták. E közösségek képviseletére jött létre a fent említett párt 1980-ban, legfőbb célkitűzéseik az atomerőművek bezárása, a Bundeswehr leszerelése, az egymással szemben álló NATO és Varsói Szerződés katonai szövetségek megszüntetése, valamint bizonyos szociális kérdések hatékonyabb kezelése voltak. 1983-ban beköltöztek a Bundestagba, 1985-től pedig már tartományi szinten miniszterrel is büszkélkedhettek. A zöldek a parlamentben eleinte igencsak feltűnő jelenségnek számítottak – nemcsak a „dress code”-ot sértették meg, amikor farmerben, kinyúlt pulcsikban és John Lennon-féle napszemüvegben jelentek meg a pulpitus előtt, hanem a beszédeikkel is provokáltak, olyannyira, hogy bizonyos parlamenti bizottságokból az alkotmánybíróság engedélyével kizárták őket, nehogy nemzetbiztonságilag fontos információkat szivárogtassanak ki. A párton belül már kezdettől fogva a „fundamentalisták” és „ökoszocialisták”, valamint a pragmatikus „realisták” próbáltak egymáson felülkerekedni a hosszú távú célokat illetően, mígnem az 1990-es választásokon kiestek a parlamentből. Ezzel párhuzamosan azonban az egykori NDK polgárjogi aktivistáiból szerveződött Bündnis ’90 meglepő sikert ért el a keletnémet tartományokban, így a zöld mozgalmat a következő négy éven át a keletiek képviselték a parlamentben. Három évvel később megtörtént a nyugati Die Grünen és a keleti Bündnis ’90 fúziója, és együttes erővel visszatértek 1994-ben a Bundestagba, sőt 1998-ban a szociáldemokratákkal karöltve leváltották a 16 éve regnáló „örök kancellár” Helmut Kohlt. Az 1990-es bukástól az 1998-as kormányra kerülésig természetesen komoly arculat-változásoknak, rengeteg elvi és személyi vitának kellett megtörténnie.

Az 1980-as években még könnyen felismerhető volt, kik a zöld képviselők a Bundestagban. A képen egy 1983-as parlamenti ülésen Helmut Kohl kancellár nézi szigorúan Walter Schwenningert és párttársait. (Forrás: www.badische-zeitung.de)

Az 1990-es nagy optimizmus közepette (német újraegyesülés, általános leszerelési kedv, többségében békés kelet-európai rendszerváltozások, az ENSZ szerepének növekedése) még kitartottak az 1980-as évekből örökölt külpolitikai nézeteik mellett: a nemzetközi konfliktusokat a kollektív biztonsági rendszereken (ENSZ, EBEÉ) belül kell megoldani elsősorban prevencióval, rosszabb esetben gazdasági szankciókkal, elrettentéssel, de semmiképpen sem katonai erővel, mivel az további erőszakot szül. A NATO ilyesformán – de főképp, mivel a hidegháború befejeződött, a nukleáris pusztulás veszélye elmúlt – teljesen felesleges, mihamarabb fel kell azt számolni, a nemzeti haderőket lefegyverezni, és inkább a megreformált ENSZ-t globális és az EBEÉ-t regionális szinten erősíteni. Arra hivatalosan gondolni sem mertek, hogy mi a teendő, ha a nem katonai konfliktuskezelő eszközök csődöt mondanak, és ezen hiányosságuk hamarosan utolérte őket, hiszen a poszthidegháborús korszak első éveiben sorban törtek ki a súlyosabbnál súlyosabb regionális háborúk. Ezek nyitányakor, az 1990–1991-es második Öböl-háború alatt még vehemensen tiltakoztak az Irak-ellenes koalíció beavatkozása ellen, sőt az újjáéledő békemozgalom, amelyben a zöldek is érdekeltek voltak, még több tízezres demonstráló tömegeket tudott az utcára csalogatni. (A kétségtelenül sokszínű tüntető csoportok között felülreprezentáltak voltak az egyetemista és középiskolás diákok, sőt voltak olyan települések, ahol egy-egy általános iskola testületileg kivonult az utcára. Az USA-, Izrael- vagy egyszerűen nyugatellenes szólamok [„Amcsik, kifelé Szaúd-Arábiából!”, „Olajért egy csepp vért sem!”] nem mindig maradtak a verbális agresszió szintjén, így például Berlinben a tömeg a kaptalista szimbólum Coca-Cola-vállalat teherautóit feldöntötte és kirabolta, a frankfurti tőzsde előtt pedig tojásokkal dobálták meg és festékkel öntötték le az épületbe bemenni kívánó brókereket.)

Egy, a nyugatnémet zöldekhez köthető tüntetés 1991 januárjában a második Öböl-háború ellen. (Forrás: www.badische-zeitung.de)

A Helmut Kohl vezette német kormány a következő években – részben nemzetközi nyomásra – egyre komolyabb bevetésekre (Kambodzsába, Szomáliába, a Balkánra, a Kaukázusba, stb.) küldte a Bundeswehrt, természetesen a zöldek ezek ellen élénken tiltakoztak. Nem csupán „a német külpolitika militarizálódásától” tartottak, hanem kizárólag kicsi és semleges országok katonáit küldték volna kéksisakos missziókra, mivel véleményük szerint a nagy- és középhatalmak csak a saját önző érdekeiket érvényesítenék kéksisakos álcában. Merev elzárkózásuk akkor kezdett feloldódni, amikor a délszláv háború a politikai és gazdasági nyomásgyakorlás ellenére sem hagyott alább, a televíziós közvetítésekből és boszniai látogatásaikból5 pedig kiderült, hogy a balkáni brutalitás Európában évtizedek óta nem ismert szintre lépett. A zöldek parlamenti delegációjának 1993-as boszniai látogatása után egy különleges pártnapot is tartottak Brémában, amelyen az élménybeszámolók a hallgatóság egy részét az ideológiájuk felülvizsgálatára sarkalltak.

A talán a magyar füleknek is ismerősen csengő Daniel Cohn-Bendit az elsők között volt, akik a nyugati államok, sőt a korábban oly gyűlölt NATO katonai beavatkozását követelték már 1992/1993-ban. Ők úgy gondolták, hogy Slobodan Milošević szerb elnök fasiszta rendszert tart fenn, a szerbek által felállított koncentrációs táborokat pedig csak katonai erővel lehet felszabadítani, ahogyan az történt a második világháborúban a németek foglyaival. (Cohn-Bendit 1994 áprilisában egy tüntetésen a goraždei védőzónában rekedtek helyzetét az 1944-es varsói gettólázadás részvevőihez hasonlította, amiért kapott hideget-meleget. A biztosítékot már korábban, egy 1993. októberi pártgyűlésen verte ki azzal a mondatával, hogy a bosnyák muszlimok „az európai kultúra részei” és „a mi vérünk emberei”, amiért végül majdnem kizavarták a teremből. A holokauszt más bűnökhöz való hasonlítása, valamint a „vérségi alapon” való megkülönböztetés borítékolhatóan nagy figyelmet keltett a német baloldalon, valószínűleg ez is volt Cohn-Bendit célja.) A zöld mainstreamtől eltérő nézeteik miatt a pártgyűléseken eleinte a német bűnök relativizálásával, sőt olykor rasszizmussal vádolták őket, de ahogyan a következő években a baloldali radikálisok kezdték elhagyni a pártot, a balkáni helyzet pedig súlyosbodott, a „realisták” felé dőlt a mérleg nyelve. 

Joschka Fischer az 1996-os boszniai látogatása során találkozott az IFOR szárazföldi csapatainak parancsnokával, Michael Walkerrel is. (Forrás: www.http://magazin.spiegel.de)

A reálpolitikai szárny egyik ikonikus figurája, Joschka Fischer, miután 1991-ben másodjára is tartományi (hesseni) környezetvédelmi miniszterré nevezték ki, a nyugatnémet zöldek, majd a fúzió után az egész párt egyik legerősebb emberévé lépett elő. Fischer a Bosznia-vitából éveken át következetesen távol tartotta magát, és még 1994-ben a Die Tageszeitungban december 30-án megjelent interjúban is ellenezte a Bundeswehr balkáni bevetését: „Meg vagyok győződve róla, hogy német katonák ott, ahol a második világháborúban Hitler katonái tomboltak, a konfliktust csak felizzítanák, nem pedig megszüntetnék.” 

A fordulópont 1995 nyarán érkezett el. Miután a szerbek az ENSZ srebrenicai és žepai védett zónáit elfoglalták és azokban szisztematikusan lemészároltak több ezer férfit és fiút, Fischer nyílt levélben indított frontális támadást a boszniai beavatkozást még mindig feleslegesnek tartó pacifisták ellen. A tizenkét oldalas levél szerint a békés eszközök kora lejárt, Boszniában népirtás folyik, a szerbek fittyet hánynak a nemzetközi jog írott és íratlan szabályaira, a német baloldal pedig elveszíti az erkölcseit és lelkét, ha a továbbiakban is megtűri a „balkáni fasizmus” tombolását. Ezzel Fischer vált a zöldeken belül azon pozíció élharcosává, akik genocídium esetén a harci bevetést megengedhetőnek tartották, és szinte vele egy időben Jürgen Habermas, az egyik legnépszerűbb baloldali értelmiségi is az intervenció mellett tette le voksát a Der Spiegelnek adott 1995. augusztus 7-i interjújában. (Érdekes, hogy több „kiábrándult”, egykori zöld politikus, író – például Jutta Ditfurth, Christian Y. Schmidt – azt állítja, Fischer valójában sosem volt pacifista, de csak akkor mert „coming outolni”, amikor a nemzetközi helyzet már az ő malmára hajtotta a vizet. Véleményük szerint Fischer az 1980-as évek eleje óta a külügyminiszteri székről álmodozott, és mivel tudta, hogy egy, a NATO-tagságot elutasító párt nem kerülhet Németországban kormányra, szépen lassan igyekezett a „reálpolitikai vonalat” ráerőltetni pártjára. Ezen folyamat 1994-től felgyorsult, és Schmidt egy tanulmányában megkísérli azt a cinikus kijelentést, hogy Fischernek a kurzusváltáshoz „már csak egy valódi népirtás hiányzott”, amelyet Srebrenicával megkapott.

Bár Fischert a pacifista zöldek politikai kétszínűséggel vádolták, amiért az elűzött krajinai szerbekért nem emelte fel a hangját, a párton belüli erózió lassacskán megindult. Egy 1995. decemberi pártgyűlésen a delegáltak 38%-a támogatta Fischer azon indítványát, hogy legvégső esetben akár Bundeswehr-csapatokat is küldhetnének Boszniába, néhány nappal később pedig a frakciófegyelmet megsértve, a Bundestag 48 zöld képviselőjéből 22-en megszavazták négyezer német katona részvételét a NATO alá tartozó IFOR békecsapatban. A közvélemény-kutatások szerint a zöld párt választóinak többsége is ekkor már legitimnek tartotta az erőszak alkalmazását, ha azzal elejét veszik egy népirtásnak.

Már a külügyminiszter Fischer elleni 1999-es támadás, amikor megsérült a dobhártyája. (Forrás: https://www.focus.de)

A következő két évben tovább folyt a párton belüli külpolitikai nézetek ütköztetése, mígnem az 1998-as parlamenti választásokon elvérzett a Helmut Kohl vezette, 16 éve regnáló koalíció, és Gerhard Schröder vezetésével egy szociáldemokrata–zöld kormány alakult, amelyben Joschka Fischer került a külügyminiszteri székbe. Mindeközben Koszovóban eldurvult a helyzet a Koszovói Felszabadítási Hadsereg és a jugoszláv fegyveres erők között, az ENSZ BT pedig egy humanitárius katasztrófától tartott. Fischer és pártja még alig tudták megemészteni a választási győzelmet, amikor – főként amerikai nyomásra – dönteniük kellett arról, hogy a Bundeswehr részt venne-e a NATO Jugoszlávia elleni esetleges légitámadásaiban. „Mindössze tizenöt percünk maradt, hogy a háború és béke kérdéséről döntsünk” – kesergett utólag Fischer, akinek a „tűzkeresztségekor” egyrészt az amerikaiakat kellett meggyőznie, hogy külügyminiszterként nem tér le a transzatlanti útról, másrészt a saját pártját, hogy egy „igazságos” háborút vállalnak. (Ismét Christian Y. Schmidt szavaihoz nyúlunk vissza: szerinte, akik Fischert már régóta ismerték, nem csodálkoztak, hogy 15 perc alatt rászánta magát a háborús részvételre, ehelyett inkább azt kérdezték: „Miért tartott neki egyáltalán egy egész negyedórán át, hogy beleegyezzen a háborús bevetés elindításába?”

Saját párttársainak megnyerése kapcsán visszatért a régi recepthez: Miloševićet Hitlerhez hasonlította, a koszovói albánok legyilkolását az auschwitzi haláltábor működéséhez, a fasiszta Jugoszláviát pedig olyan államnak nevezte, amely folyamatosan veszélyt jelent az európai békére és stabilitásra. Egy interjúban a következőket mondta: „Az én generációm két tapasztalattól vezérelve nőtt fel. Az első a ’soha többé háborút’ mondás. A második a ’soha többé Auschwitzot’. […] Ha Miloševićet elfogadjuk győztesként, az annak az Európának a végét jelentené, amelyben én hiszek.” Még nem teljesen tisztázott, hogy Fischer szavai voltak-e meggyőzőek, vagy a zöldek a hatalom szagát érezve akartak egyszerűen kormányzásra képesnek tűnni, de az 1998. október 16-i Bundestag-ülésen 29 zöld képviselőjük szavazott a bevetés mellett és csak 9-en ellene (8-an tartózkodtak). Így jutunk el odáig, hogy 1999 márciusától a Bundeswehr részt vett a NATO Jugoszlávia elleni légi offenzívájában, ezzel 1955-ös alapítása óta először vállalt aktív szerepet egy harci bevetésen. És mindez egy olyan kormánypárt közreműködésével, amely fél évtizeddel korábban még a Bundeswehr leszereléséről és a NATO megszüntetéséről álmodozott. Miután a következő hetekben egyre több hír érkezett a jugoszláviai bombázás civil áldozatairól, Fischer összehívott egy különleges pártgyűlést a bázis egyben tartásának céljából. A bielefeldi gyűlésen a külügyminiszter mondhatni „vérét adta” a háborúért: az egyik tüntető olyan erővel dobott egy festékgolyót Fischer fejéhez, hogy annak felszakadt a dobhártyája. A sérülés végül nem akadályozta meg őt abban, hogy a tagok többségének támogatásával folytassa kurzusát, sőt bekapcsolódjon az afganisztáni háborúba is, amellyel végül elnyerte a német baloldalon a nem túl hízelgő „háborús miniszter” jelzőt.

Hevő Péter

Felhasznált irodalom:

Die Grünen: Das Programm zur 1. gesamtdeutschen Wahl 1990. [https://www.boell.de/] (Utolsó megtekintés: 2017. december 15.)

„Ein Abgrund von Trauer” – Interview mit dem Philosophen Jürgen Habermas über die Intellektuellen und den Balkan-Krieg. In: Der Spiegel, 1995. augusztus 7.

Grüne Wähler sind für Kampfeinsätze. In: Der Spiegel, 1995. december 4.

„We Have To Win This”. In: Newsweek, 1999. április 19. [http://www.newsweek.com/] (Utolsó megtekintés: 2017. november 22.)

Christian Y. Schmidt: Die Grünen, die Nato und der Krieg. In: Klaus Bittermann – Thomas Deichmann (szerk.): Wie Dr. Joseph Fischer lernte, die Bombe zu lieben. Berlin, Verlag Klaus Bittermann, 1999.

Jutta Ditfurth: Krieg, Atom, Armut. Was Sie reden, was Sie tun: die Grünen. Berlin, Rotbuch Verlag, 2011.

Jo Angerer – Mathias Werth: Es begann mit einer Lüge. Wie die Nato im Krieg um Kosovo Tatsachen verfälschte und Fakten erfand.” ARD (WDR), 2001. [https://www.youtube.com/watch?v=MYcRjHX50og] (Utolsó letöltés: 2017. november 10.)

Joschka Fischer: Die Katastrophe in Bosnien und die Konsequenzen für unsere Partei. In: Blätter für deutsche und internationale Politik, 40. évf. (1995) 9. sz.

Klaus Hartung: Grüne Politiker erlebten das Grauen in Bosnien: Letzte Worte. In: Die Zeit, 1993. június 18. [http://www.zeit.de/] (Utolsó megtekintés: 2016. november 4.)

Ezt olvastad?

Napjainkban a Balkán politikai életében fontos kérdés Nagy-Albánia létrejötte. Számos albán nemzetiségiek által lakott régió van ezen a területen. A