Nemzetközi kutatás Pázmány Péter 1632-es római követségéről

2019. október 9-én került sor a Fraknói Kutatócsoport negyedik egyetemi műhelyszemináriumára. a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A professzionális történeti kutatás és egyetemi oktatás integrációját elmélyíteni kívánó, egyúttal a szélesebb érdeklődő közönség számára is nyilvános alkalmakon rendre egy-egy római tudományos részprojekt kerül lezárásra és bemutatásra. Ez alkalommal a regensburgi történész, Rotraud Becker és Tusor Péter közös kutatása, mely a 17. század legjelentősebb jelentős nemzetközi magyar diplomáciai szereplésére, Pázmány Péter római követjárását vizsgálta. Az eredményeket Tusor Péter foglalta össze az érdeklődő hallgatóság, egyetemi ifjúság számára. Az alábbiakban az előadás szerkesztett változata olvasható.

Tusor Péter előadása

Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsek mai követségére a 400 éve zajló harmincéves háború (1618–1648) fordulópontján, 1632-ben került sor. Fordulópont, hiszen épp a követjárás alatt tanúsított elutasító pápai attitűd nyomán vált mind egyértelműbbé: az 1618-ban kirobbant konfliktus mind kevésbé vallásháború már. Azaz a hadviselők legalább egyikénél sem meghatározó már a vallási motiváció, a cél immár mind kizárólagosabban az Európa felett hegemónia megszerzése (– és marad egészen a második világháborúig).

A követjárás történetével már sokan foglalkoztak. Mednyánszky Alajos 1830-ban kiadta fontosabb forrásait, ezeket Hanuy Ferenc a Pázmány-összkiadásban 1911-ben tovább bővítette. Fraknói Vilmos nagymonográfiája (Pázmány Péter és kora) III. kötetében 1872-ben máig legjobb elbeszélését adja a történéseknek. Szinte minden szóba jöhető forrást használ, de sokszor csak felületesen. El nem hallgatja, de szemmel láthatóan tompítani igyekszik a Magyarország prímása és az őt 1629-ben bíborosává kreáló VIII. Orbán pápa (1623–1644) között kibomló konfliktus élét. Az ellentét oka az volt, hogy Pázmány II. Ferdinánd (1619–1637) megbízásából hiába próbálta rávenni az egyházfőt, siessen érdemben a protestáns svéd II. Gusztáv Adolf támadásával végveszélybe jutott császár (és a német katolikusok) segítségére. A korábban párizsi nuncius pápa francia befolyásra ezt elutasította. Az Egyházi Állam fejeként ugyanis kifejezetten érdekében állt, ha a Habsburgok meggyengülnek, hiszen így itáliai befolyásuk is csökkent volna. Pázmány számára viszont a dinasztia esetleg bukása egyet jelentett a török elleni védekezés, és az általa irányított katolikus felekezetszervezés összeomlásával. A Királyság ezáltal ugyanis gyakorlatilag Erdély státuszába került volna, vagyis legjobb esetben is török vazallus, protestáns berendezkedésű állammá alakult volna át. Sőt a török hódoltság esetleges kiterjesztése sem tűnhetett irreálisnak. Pázmány energikus fellépésére a pápa mégis kénytelen volt jelentősebb pénzsegélyt adni a császárnak, méghozzá a legtöbbet, amit Habsburg-követ egy összegben szerezni tudott Rómában a háború idején.

Ez a lényegi történés a nemzetközi szakirodalom számára is ismert volt, August Lemantól, Ludwig von Pastortól kezdve Maria Antonietta Viscegliáig minden, a korszakkal foglalkozó munka említi Pázmány követségét. Az esztergomi érsek római fellépésének tényét és feszült körülményeit azonban árnyékban hagyta a spanyol követ Gaspare Borgia bíboros pár héttel korábban, 1632. március 8-án a titkos konzisztóriumban tett ünnepélyes protestálása VIII. Orbán franciabarát politikája miatt. A spanyol tiltakozás körülményeire jellemző, hogy a pápa bátyját, a kapucinus szerzetes Antonio Barberini bíborost úgy kellett lefogni, hogy nehogy a Sala dei Concistori előterében spanyol kollégájára rontson, Borgiát pedig a történtek után többé az egyházfő nem volt hajlandó audiencián fogadni, sőt 1634-ben végleg eltávolíttatta az Örök Városból. A színfalak, a diplomáciai kulisszák mögé mélyen bepillantó új kutatás eredményei szerint valami nagyon hasonló történt Pázmánnyal is. Az ő fellépését is hasonlóan szemlélték a pápai udvarban, és később hiába szeretett volna, nem engedték meg neki, hogy császári követként vagy a Habsburg-országok bíboros protektoraként visszatérjen – akár esztergomi érseki székéről lemondva – Rómába.

A nemzetközi kooperációban folytatott, a római történéseket mélységükben és összefüggéseikben egyaránt feltárni szándékozó vizsgálatok az egyetemes és magyar historiográfia régi adósságát elégítik ki. Pázmány Péter 1632. évi viharos római követjárása nem csak a magyar történelem, különösen az egyház- és diplomáciatörténet fontos fejezete. Egyúttal a pápaságtörténet és a négy évszázados harmincéves háború kiemelt eseménye, melynek modern és alapos feldolgozását a korszak neves ismerője, Georg Lutz már évtizedekkel ezelőtt sürgette.

A kutatás forrásbázisát Pázmány követségének 19. és 20. századi eleji kiadott iratai (főként Pázmány által írt, részben neki címzett dokumentumok), a pápai Államtitkárság és a bécsi nunciatúra Rotraud Becker által 2013-ban (NBDIV/5) publikált levelezése (Nuntiatur des Ciriaco Rocci. Ausserordentliche Nuntiatur des Girolamo Grimaldi, 1631–1633), illetve a jelen kötetben közreadásra kerülő államtitkársági jegyzőkönyvek (a pápai audienciákról, Pázmány tárgyalásairól Azzolini államtitkárral) és discorsók, továbbá az esztergomi prímási levéltárból feltárt kiegészítő anyag képezi.

A bécsi nunciatúra és a pápai Államtitkárság levelezésének feltárásának köszönhetően megismerhetővé válik, hogy VIII. Orbán és környezete az esztergomi érsek római küldetését nemcsak „nem kívánatosnak”, hanem kifejezett fenyegetésnek tartotta. A felszínen semleges, titokban azonban franciabarát pápai politika elleni, Rómában Gaspare Borgia bíboros, spanyol követ által irányított spanyol fellépés részeként tekintettek rá. Mivel a katolikus Habsburg udvarokhoz fűződő római viszonynak korrektnek kellett maradnia, nem vették figyelembe, hogy mind Borgia, mind Pázmány fellépése mögött uralkodói utasítás áll, és személyes ellenségként tekintettek rájuk. Ráadásul a magyar bíborost titokban megfigyelték, küldetését kezdettől fogva ellehetetlenítették a Kúria részéről. Nem a császári kéréseket és azok elutasítását állították követsége középpontjába, hanem ceremoniális problémákat, mindenek előtt császári követi címének elismerését. Sőt a tárgyalások során sarokba szorított Pázmányt színleléssel vádolták a pápai udvarban. Az„Intermittere non possum…” kezdetű, császári követi címének jogossága mellett kiálló iratával – melynek egykorú másolatai minden jelentősebb európai kézirattárban megtalálhatók –összefüggésben olyan légkört teremtettek, amely őt a nyíltan gyűlölt Borgiával állította egy sorba, és a Kúriát tüntette fel megtámadott félként. A bíborosi méltóság és követi megbízatás összeférhetetlenségét Pázmány kapcsán elsősorban a spanyol követ Borgia ellenében hangoztatták Rómában. Bár bíborosok a későbbiekben is elláthattak követi feladatokat a pápai udvarban, a nem olasz bíborosok (cardinali nazionali) kinevezése Borgia és Pázmány „lázadását” követően erősen visszaszorult. Ezt követően terebélyesedett a Szent Kollégium italianizációja, és vált szinte kizárólagossá a pápaság olasz karaktere, egészen a 20. század utolsó harmadáig.

A pápai Államtitkárság utasításai természetesen nem azért keletkeztek, hogy az utókort informálják a pápai politikacsinálás mögöttes szándékairól, érzelmeiről. A bécsi nunciatúrát kívánták részletesen tájékoztatni, felkészíteni, hogy Ciriaco Rocci nuncius a római eseményeket a Kúria szemszögéből tudassa, interpretálja a császári udvarban. E törekvések nem érték el céljukat. A diplomáciai feszültségekkel teli Pázmány-afférral kapcsolatos nunciusi jelentésekből megállapítható, hogy a pápa jóindulatába és a Kúriából származó magyarázatokba vetett, már korábban is Európa-szerte csekély bizalom tovább csökkent II. Ferdinánd környezetében. Sőt a bécsi nunciusok tekintélye és befolyása is csorbát szenvedett a bécsi udvarban. Protokolláris szerepük ugyan megmaradt, a jövőben azonban olyan befolyást, mint például II. Rudolf (1576–1612) és II. Mátyás (1608–1619) alatt Antonio Caetano, Placido de Mara, vagy II. Ferdinánd politikájára Carlo Carafa vagy Giovanni Battsita Pallotto, már nem tudtak gyakorolni. Bécset nem tudta meggyőzni a Kúriának az a buzgalma sem, hogy a nunciatúrának adott részletes utasításokkal az eseményeknek azt a római verzióját terjessze el, amely szerint Pázmány helytelenül viselkedett, és ezért a Kúria alappal él heves panaszokkal vele kapcsolatban. Ezzel nemcsak a bíboros saját jelentései álltak szemben, hanem mások, például akkortájt Itáliában tartózkodó osztrák arisztokraták beszámolói is. A császári udvarban tehát nem sikerült az esztergomi érseket sem hitelteleníteni, sem pedig pozícióit megingatni, sőt a Habsburgok komolyan fontolóra vették Pázmány visszaküldését az Örök Városba, amit a pápai diplomácia heves ellenállása végül megakadályozott. A magyar egyház feje és a pápa közötti diplomáciai konfliktus a magyar egyház és a római Szentszék kapcsolatait is több évre feszültté tette, és nem kis mértékben járultak a Szent Istváni állam- és egyházeszme kiteljesedéséhez. Az ideológia rendszerezéséhez a jezsuita bíboros római visszatérése meghiúsulását követően látott hozzá több emlékiratban is, ezt megelőzően szemlátomást vonakodott ettől.

A vatikáni apostoli könyvtár kézirati közül újonnan feltárt, az pápai Államtitkárságon készült tárgyalási, kihallgatási jegyzőkönyvek, elemzések szinte Oral History-szerűen elevenítik meg barokk Róma történeti atmoszféráját. A magyar bíboros pápai audienciáit és a Lorenzo Azzolini államtitkárral folytatott megbeszéléseket szinte valós időben lehet átélni 400 esztendő történeti távlatából. A vatikáni forrásoknak köszönhetően a történeti megismerés egészen különleges távlatai nyílnak olvasásuk alkalmával, és további történettudományi eredmények levonására nyújtanak lehetőséget. Mindenekelőtt kimutatható válik Pázmány „lojalitásváltása”. Pázmány Péter VIII. Orbán kánoni tiltása és saját kezdeti fogadkozása ellenére végül mindent részletesen feltárt az 1632. április 6-ai pápai audiencián elhangzottakból a császári Titkos Tanácsnak előtt május végi zárójelentésében. Magyarország prímásának választania kellett kettős: bíborosi és császári titkos tanácsosi lojalitása között. E választás hosszas belső és külső küzdelem után, csak a római követség legvégén, 1632. május második felében, szinte a legvégén történt meg. Ettől kezdve haláláig az esztergomi érsek a Barberini-ház kérlelhetetlen ellenfele, a bécsi udvar egyik „héjája” az itáliai, pápai politikában. Nemcsak a Barberinik tekintettek rá ellenségként, a viszony kölcsönös volt. A jegyzőkönyvek elemzésének fontos eredménye, hogy testközelből láthattuk: az egyébiránt kolerikus alkatú magyar főpap, bár hátrányosabb taktikai helyzetben volt, a kuriális prelátusokhoz hasonlóan valóban mesterien élt a diplomáciai színlelés eszköztárával. Nála ugyanakkor csak hetekkel később válik szét a nyilvános, illetve tárgyalási diskurzus és a Bécsbe írt jelentései hangneme, tartalma, míg az Államtitkárság levelezésében ez kezdettől nyomon követhető. A konfliktusok ellenére elégedettséget mutatva távozott Rómából, ám már mielőtt Anconában hajóra szállt volna, nyíltan hangot adott felháborodásának – amit a Kúria informátorai azonnal jelentettek is Rómába. Pázmány 1632. április 12-ei utalása Azzolininek, hogy az Egyház szolgálatára évekre Rómába költözne, azt mutatja, hogy állandó római császári követségének, bíboros protektorátusának terve nem 1632. évi szereplése nyomán vetődött fel hanem épp ellenkezőleg: követjárása egy évek óta tervezett római diplomáciai szerepvállalás első, és mint már tudjuk – az elmélyülő konfliktus, a pápai udvar évek múltán sem tűnő ellenérzései miatt  – egyben utolsó epizódja volt.

A Lorenzo Azzolini államtitkárral folytatott négyszemközti tárgyalások jegyzőkönyveiből világosan kiderül, hogy maga Pázmány javasolta, sőt többször kérte: legalább az itáliai tizedeken alapuló részletfizetés terhére folyósítsanak előzetesen, egy összegben segélyt. Az így küldött 130 000 birodalmi tallér a legnagyobb egy összegben nyújtott segély volt, melyet császári követ – a római politikai célok ellenében – VIII. Orbántól szerezni tudott a harmincéves háború idején a Katolikus Liga céljaira. Magyarország prímásának római követjárása a pápa svéd-ellenes ligába vonása terén egyértelmű és határozott kudarc. Mindazonáltal e fiaskó nem magyarázható kizárólagosan VIII. Orbán franciabarát politikájával, illetve nem értelmezhető pusztán a Róma–Bécs közötti kapcsolatok összefüggésében. A jegyzőkönyvek megerősítik a Monostori Tiborral és Martí Tiborral közösen folytatott korábbi kutatás eredményét, miszerint a szöveg, amit Pázmány magával hozott Rómába, nem egy tervezet volt, hanem egy már megkötött szerződésé. Tartalmát azonban nemcsak a pápai, hanem – németalföldi kitételei miatt – a madridi udvar is elfogadhatatlannak tartotta. Esztergom érseke következésképp egy olyan programot volt kénytelen képviselni Rómában, amelyet leírt formájában a spanyol monarchia sem vállalt fel. Ilyen körülmények között sikert elérni a pázmányi képességeket is meghaladta. Az osztrák és spanyol Habsburgok közötti liga végül 1634-ben jött létre, erősen korlátozott formában.

Igazi érdekesség, hogy a míg magyar és nemzetközi történetírás számára a purpura a pázmányi történeti identitás elválaszthatatlan összetevője, ő maga kimutathatóan nem tulajdonított bíborosi méltóságának különösebb jelentőséget. Szerinte „bíborosi kalapja nem való másra, minthogy sírja felé helyezzék”, ami személyisége belső világára, megmaradt szerzetesi lelkületére is némi rápillantást enged. A kutatás hivataltörténeti haszna, hogy az aktákban feltűnik a pápai Államtanács, a ritkán látható, ám annál fontosabb Congregazione dello Stato, s hogy beleláthattunk a pápai döntéshozatal napi működésébe, az Államtitkárság előkészítő munkájába. A pápai külpolitika tényleges irányítója Lorenzo Azzolini volt, aki még ugyan beosztott tisztviselő, ám tevékenysége, befolyása fontos lépés a bíboros államtitkári pozíció kiépülése felé, mely tisztet a későbbiekben olyan nevek fémjeleznek, mint Alderano Cybo, Ercole Consalvi, Mariano Rampolla vagy éppen Eugenio Pacelli.

A nemzetközi kooperációban feltárt és feldogozott vatikáni forrásanyag ismeretében megfogalmazható, hogy Magyarország prímásának római szereplése messze túllépett a császár–pápa viszony keretein, és az európai diplomácia legmagasabb szintű koordinátáin mozgott. Nemcsak titokban egyeztetett Borgiával, a spanyol és az osztrák Habsburg-követ közösen lépett fel nemcsak a pápai udvar, hanem a római diplomáciai kar előtt is. A „Borgia-krízis” helyett ezentúl „Borgia–Pázmány-krízis”-ről lehet és kell beszélni a harmincéves háború legdrámaibb római diplomáciai eseményei kapcsán, úgy a hazai, mint a nemzetközi szakirodalomban. A „Pázmány–Borgia-affér” fordulópont a pápaság történetében. Innentől datálható a korábbi nagyhatalmi szerep vesztfáliai békében megpecsételt megszűnése. A konfesszionális és politikai érdekhatárok különbözősége végig a Szentszék politikájának legfőbb dilemmáját képezte a 16–17. században, és ez különösen erőteljesen, valójában már megoldhatatlan problémaként jelentkezett a harmincéves háború időszakában. Az egyszerűsítő szemlélet, amely a szent és a világi dolgok (cose sacre e profane) között közvetlen összefüggést tételezett fel, ekkorra végképp a múlté lett. Az újonnan feltárt vatikáni források még közelebbről engedik látni és megérteni a rövid távú és látványos sikerei ellenére végsősoron katasztrofális politizálást, amely a 400 éve kirobbant harmincéves háború végére a pápai világi hatalom elvesztéséhez, s az 1660-as években már nyíltan megalázó francia kiszolgáltatottsághoz vezetett. Ez lett a Barberini/Azzolini-féle „modern reálpolitika” eredménye. Mely bár távol tartotta a háborút a Egyházi Állam határaitól és jelentősen gyengítette a délről és északról egyaránt fojtogató Habsburg-befolyást Itáliában, mégis végleg elhalványította a Pázmányban még az 1590-es évek során római tanulmányai idején kialakult képet: az expanzív nagyhatalom tridentiánus reformpápaság ideáját. Magyarország prímása római követjárása idején ezt az eszményt igyekezett fellelni, illetve helyreállítani az ellenzéki bíborosokkal karöltve. Törekvései az európai és itáliai geopolitikai helyzet összetettsége és a megszilárduló pápai abszolutizmus szűk keresztmetszetében irreálisnak bizonyultak. A helyzet bonyolultságát mi sem mutatja jobban, hogy egy, a mindenkori egyházfőnek korábban ünnepélyes szerzetesi fogadalomban feltétlen engedelmességet ígérő jezsuita bíboros kényszerült nyíltan az uralkodó pápa ellenében politizálni.

A pápával szembeni politizálást gazdagítja a kutatás utolsó, szenzációs eredménye, mely már nem vatikáni forrásőrző helyekhez, hanem Esztergomhoz kötődik. Pázmány római követjárásának legfontosabb dokumentumait közzé kívánta tenni nyomtatásban! Az iratok megszólításait, záradékait kihúzta, címiratokkal látta el őket, helyenként kommentárokat is írt hozzájuk. A feliratozott szövegváltozatokból egy tisztázat is készült. Sajtó alá szerkesztette követsége legfontosabb iratait: összeállította a birodalmi helyzetet leginkább bemutató írásait, majd ezeket ellenpontozta a követi címmel kapcsolatos meddő és elterelő vita dokumentumaival. A kézirat azonban végül nem került nyomdába, és a prímási levéltárban nyert elhelyezést. Egy ilyen pápaellenes bíborosi publicisztika nem érte volna el a megfelelő hatást, ezt végül maga Pázmány is beláthatta.

Tusor Péter

A cikk az Újkor.hu és az MTA–PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport együttműködésének keretében született.

A nemzetközi kutatásnak a Fraknói Kutatócsoport 4. egyetemi műhelyszemináriumán prezentált eredményeit, számos kiadatlan vatikáni forrás közlésével a következő kötet tartalmazza: “Negozio del Ss.r Card. Pasman”. Péter Pázmány’s Imperial Embassage to Rome in 1632 (With Unpublished Vatican Documents) (Collectanea Vaticana Hungariae II/7), written and edited by Rotraud Becker, Péter Tusor, Budapest–Rome 2019. pp. 482. + 3 suppl. (2×2 pictures, 4 facsimilia) Digital supplements: http://institutumfraknoi.hu/en/repositorium/pazman_rome_1632 A munka angol nyelvű, a Chapter I–II magyarul is olvasható, a források olaszul és latinul íródtak, használatukat angol és magyar tartalmi kivonatok segítik. Az angol részeket Gátas-Palotai Ágnes fordította, Rotraud Becker fejezetét pedig németből Forgó András magyarította. Online olvasható és szabadon letölthető ide kattintva.

 

Ezt olvastad?

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative
Támogasson minket