Női jogképesség a 11-14. századi Magyar Királyságban

Laikusok között a mai napig tartja magát az a meggyőződés, hogy a középkorban a nők teljes jogfosztottságban éltek. Először apjuk, később férjük fennhatósága alá tartoztak, a mai értelemben vett nagykorúságot sose érték el, saját tulajdonnal nem rendelkezhettek, a házasságban pedig egyértelműen ők voltak az alárendelt felek. A történész szakma azonban már régen megcáfolta ezt a közkeletű tévedést: a nőket – és csak is őket – megillették bizonyos jogok, amelyek lét- és státuszfenntartásukat voltak hivatottak biztosítani. De felmerül a kérdés, hogy vajon ezeken a külön jogokon túlmenően mekkora jog- és cselekvőképességgel rendelkeztek a 11-14. századi nők, azaz mennyiben lehettek jogok és kötelezettségek alanyai?

A női jogok ábrázolása a Szász tükörben – A nőket megillető különjogok más társadalmakban is megjelentek (Harksen, Sibylle: A nő a középkorban. Budapest, 1976. 10.)

A nők helyzete az Árpád-kori törvények alapján

A korszak dekrétumait átvizsgálva a nőket érintő törvényeket három jól elkülöníthető szempont szerint lehet csoportosítani: találhatóak családi kapcsolatokat, vagyonjogi kérdéseket szabályozó törvények és végül büntető rendelkezések is, amelyek értelmében a nő lehetett károsult vagy elkövető is.

A családnak, mint együttélési formának elsődleges feladata az utódok világra hozása és azoknak nevelése. A törvények alapján az államalapítás és a keresztény hitre térés után se volt teljesen szilárd az általunk ismert klasszikus családi forma, pedig ennek rögzítése létfontosságú volt, hiszen a magántulajdon megszilárdulása nyomán szükséges volt rendezni az örökösödés kérdését. Már Szent István korából is maradtak fenn olyan cikkelyek, amelyek azokra az esetekre adtak útmutatást, ha valaki elszökne a házastársa mellől, és Könyves Kálmán idejében szabályozták először, hogy milyen keretek között köthető törvényes házasság. A dekrétumokból szépen kirajzolódik, hogy a nők elsődleges feladata az utódok világra hozása, majd gondozása volt. Nyilván csak az a férfi lehetett teljesen biztos abban, hogy a gyermekei sajátjai, akinek kétsége se lehetett feleségének erényeit illetően. Szent László és Kálmán törvényei több ízben is foglalkoztak a paráznaság bűnével. Szent László idejében, ha egy nőt hűtlenségen kaptak, akkor férje bíróság elé vihette, ahol a kánonjogi rendelkezések szerint bűnbánatot írtak elő a nőnek. Ezután, ha férje akarta visszafogadhatta, de el is taszíthatta. Sőt, akár meg is ölhette hűtlen feleségét, és utána nyugodtan újra is házasodhatott, ha azonban felmerültek kétségek a nő bűnösségét illetően, akkor kihallgatták a rokonokat és a szomszédokat. Ha kiderült, hogy a férfi a feleségével a házasság alatt rosszul bánt és jogtalanul vette az asszony életét, akkor az önkényeskedés nem maradhatott büntetlenül, a férjet bíróság elé állították. Kálmán törvényei hasonlóképp intézkedtek a hűtlenség ügyében, azzal a fontos különbséggel, hogy ezekben a törvényekben már nem csak a parázna nőket, hanem a férfiakat és a szeretőket is büntették. Az I. esztergomi zsinat idején rendelkeztek úgy, hogy

„ugyanily módon ítéljék el azon férfit, aki más feleségével…vétkezik.”

(Írott források az 1050-1116 közötti magyar történelemről. (Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 22.) Közreadja: Makk Ferenc – Thoroczkay Gábor. Szeged, 2006. 231–232.)

A bizonyítottan hűtlen asszonyt férje büntetlenül meg is ölhette (Egerton 881 f. 141. v., British Library)

A törvények alapján tehát a házasságból való kilépés és a paráznaság bűne sem volt megengedett egyik félnek sem, és a törvények nem voltak elnézőbbek a férfiakkal, mint a nőkkel, hiszen ugyanazok a büntetések voltak érvényben mindkét nem esetében, tehát a törvények a házasságon belül az egyenjogúságot célozták meg. A nők jogait biztosító Árpád-kori törvényeken belül már ekkor is igen nagy számban jelentek meg a vagyonjogi kérdéseket szabályozó cikkelyek. A nőt házasságból és öröklésből fakadóan illették meg bizonyos jogok, továbbá igényt tarthatott a rokonságtól a saját eltartására egészen addig, amíg meg- vagy esetleg újraházasodott a nő. Ezek az úgynevezett női külön jogok, amelyeknek elidegeníthetetlenségéről és kielégítésének mikéntjéről intézkedtek. Ezek a törvények pedig alapvetően a jogok pénzbeli megváltását irányozták elő a földek felaprózása helyett.

Miniatúra egy 13. századi házasságról (Additional 24678 f. 22., British Library)

Női károsult esetében olyan erőszakos bűncselekményekre kell gondolni, mint emberölés, az elrablásuk vagy pedig a nemi erőszak. Szent István törvényei között is található már olyan rendelkezés, amely a nők vérdíját taglalta, de ezt nem kell valami lealacsonyító gesztusnak tekinteni. Az államalapítás idején minden életnek ára volt, abból a célból, hogy annak megfizetésével elkerüljék a vérbosszút, a helyi csatározásokat a nemzetségek között. Állandó problémát jelentettek a nőrablások is korszak elején, így több törvény is született róluk már Szent István korától kezdődően. Ha a lány szülei nem egyeztek bele a házasságba, és a férfi még így is elrabolta a lányt, sőt már folt esett a lány becsületén, még akkor is vissza kellett adni a nőt szüleinek, és kártérítést is kellett fizetni. A nemi erőszakot pedig úgy próbálták visszaszorítani, hogy amennyiben a két falu között félúton járó nőt valaki megerőszakolja, akkor úgy kellett megbüntetni, mintha a legsúlyosabb vétket követte volna el, azaz mintha embert ölt volna. A nők azonban nem csak áldozatként szerepelnek Árpád-kori törvényeinkben. A leggyakrabban előforduló bűn a lopás volt, amelyért hasonló módon büntették a nőket, mint a férfiakat, illetve már itt megjelenik a prostitúció is. A legszörnyűbb bűn, amit asszony elkövethetett a források alapján, az tulajdon csecsemőjének meggyilkolása volt.

Gyermek születése a Vencel-bibliában – Egy nő legfontosabb feladata az utódlás biztosítása volt (Harksen, Sibylle: A nő a középkorban. Budapest, 1976. 96.)

A női nem különjogai

A nőket megillették bizonyos tartási jellegű, illetve házassági és öröklési jogból fakadó különjogok, amelyek az ő státuszfenntartásukat szolgálták a házasság felbomlásának, vagy elárvulásuk esetére. Ezeket nevezzük a női különjogoknak, amelyek közé a hajadoni és az özvegyi jog, a leánynegyed, a hitbér, a jegyajándék, a hozomány és a közös szerzemény tartozott. Általános jellemzőik a 16. századra rögzültek Werbőczy István, méltán híres jogtudósunk munkájában, a Hármaskönyvben, de ezek a tulajdonságok nem feltétlenül jelentek meg már az Árpád-korban is.

Férjük halála esetére illette meg az asszonyokat az úgynevezett özvegyi jog (ius viduale), ami azt jelentette, hogy ameddig a nő nem házasodott újra, és nevelte gyermekeit, addig igényt tarthatott férje rokonságától az elhunyt férj házára és státuszának megfelelő ellátásra, új házasság esetében pedig a kiházasításra. A hajadoni jog (ius capillare) az özvegyi joghoz hasonlóan működött és az árván maradt hajadon lányok eltartását volt hivatott biztosítani. Ennek fényében a lányok igényt tarthattak az örökösöktől a státuszukhoz méltó ellátásra, lakhatásra, férjhez menetelük esetére pedig illő kiházasításra, és ez fejenként minden női örököst megilletett.

A leánynegyed (quarta puellaris) az atyai vagyon ősi részéből járó negyedrész volt, amely az apa összes lányát együttesen illette meg, és közbecsű alapján – azaz a bírói gyakorlatban használt állandó érték alapján – pénzben adtak ki. A nők szabadon végrendelkezhettek felőle, és amennyiben ezt nem tették meg, akkor egyenesági leszármazottjaikat illette anyjuk öröksége. Egy soha el nem évülő jogról van szó, amelyet bármikor kikérhettek az apai vagyon örököseitől, akár generációkkal később is, hiszen számtalan oklevél tanúsítja, hogy anyjuk, akár nagyanyjuk negyedéért is perre mentek az utódok.

Csirkéket etető asszony guzsallyal a kezében – De természetesen ellátták a házkörüli teendőket is … (Harksen, Sibylle: A nő a középkorban. Budapest, 1976. 45.)

A nőket házasságkötésük alkalmával is megillették bizonyos jogok és az ezekből fakadó jövedelmek, amelyeket házassági vagyonjogi intézményeknek nevezünk. A magyar magánjogban a hitbér (dos) a férj vagyonából a feleség részére lekötött részt jelentette. Werbőczy már említett munkájában, a Hármaskönyvben úgy vélekedett, hogy a hitbérre úgy kell tekinteni, mint a nők vételárára, tehát lényegében a szüzesség jutalmára. Így érthető módon csak az első házasságért járt a teljes összeg.  Egy nemesasszony esetében, amennyiben férje legalább 50 jobbágytelket bírt, 50 márka hitbért jelentett az első házassága után, míg egy országbáró felesége már 100 márkára számíthatott. Kisebb vagyon esetében pedig a férj jobbágytelkeinek száma volt az irányadó a hitbér kiszámításánál. Ha a nők második házasságukat kötötték, akkor már a fenn leírt összegeknek csupán a felére voltak jogosultak, és minden újabb házassággal egyre kevesebbre. Amennyiben bizonyíthatóan hűtlen volt férjéhez a nő, akkor elveszíthette jogát a hitbérére. A jegyajándék (res paraphernales) alatt mindenféle ingó tárgyat (ruhanemű, ékszer, gyűrű) kell érteni, amelyet a házasság vagy eljegyzés előtt a vőlegény, a menyasszony családja, vagy adott esetben bárki más adott ajándékba. A házasság ideje alatt a nő magántulajdonát képezte, és végig szabadon rendelkezhetett vele. A hitbérrel ellentétben ezt nem veszíthette el házasságtörés vagy vérfertőző házasság esetén se, halála után egyenes ági leszármazottjait, vagy a végrendeletében megjelölt személyeket illette. A hozomány (allatura) alatt pedig a feleség által a házasságba vitt olyan ingó vagy ingatlan vagyont kell érteni alatta, amelyet családjától vagy általában bárkitől kaphatott a férj kivételével, és a házasság anyagi terheit volt hivatott enyhíteni.

A közös szerzemény (coaquisita coniugum) a polgárok és jobbágyok által a házasság alatt szerzett vagyon volt, amelyben a feleséget közszerzőnek ismerték el. A közös szerzeményként kezelt vagyonnak a fele mindig a megözvegyült asszonyt illette, ezt férje végrendelettel se tudta kikerülni. Nemes asszony akkor számított közszerzőnek, ha a szerzést tanúsító oklevélbe is bekerült a neve.

Az Árpád-korban a hajadoni jogot és a közös szerzeményt leszámítva már felbukkant az összes női különjog a dekretális vagy okleveles emlékeinkben nagyjából a 13. századtól. A megjelenő jogintézmények hasonló jelleget mutatnak a későbbi korok jogaival, leszámítva azt az egy különbséget, hogy a 11-14. század között még sokkal jellemzőbb volt az egyes igények birtokban való kielégítése, még a törvényi szabályozások ellenére is, sőt bizonyos esetekben még az ősi birtokokból is részesülhettek, és csak későbbi századokban igyekeztek azokat közbecsű értékben, pénzben megváltani. Megfigyelhető továbbá, hogy az egyes házassági vagyonjogi intézmények a megjelenésüket követően még nem váltak élesen külön, és emiatt megállapíthatatlan, hogy pontosan mennyit ért egy úrnő hitbére, vagy miket kaphatott jegyajándék és hozomány címén.

Mezei munkát végző nő – … és a házon kívülieket is (Harksen, Sibylle: A nő a középkorban. Budapest, 1976. 26.)

Birtokos úrnők

Nő a középkorban értelemszerűen nem viselhetett tisztséget és nem is katonáskodhatott, ezért a birtokjog az egyetlen olyan terület, amelyben vizsgálható jogképességük, azaz mennyiben lehettek jogok és kötelezettségek alanyai a korszakban teljes jogképességgel rendelkező férfiakhoz képest. Alapvetően három féle módon juthattak földbirtokhoz: adomány, öröklés vagy pedig adás-vétel révén. Az adományokat általában a király vagy királyné adta, és az őket szolgáló asszonyoknak kedveztek, leggyakrabban a kis hercegeket és hercegnőket gondozó dajkáknak. Az is előfordult, hogy a nő egyik férfi rokona, például az apa vagy a fivér a gondoskodás szándékával juttatott földet a nő rokonok részére még életében. Birtokokhoz juthattak továbbá végrendeletek kedvezményezettjeiként is, ekkor általában szintén a családtagok igyekeztek valamilyen módon megkönnyíteni a női hozzátartozók sorsát. Ha pedig megfelelő vagyoni háttérrel rendelkeztek, akkor akár saját erejükből is vásárolhattak földeket, bár ez nagyon ritkán fordult elő. Különösen érdekes, hogy a törvényi szabályozások ellenére vannak adatok arra, hogy leánynegyed vagy egyéb jogcímen a nők is birtokolhattak úgynevezett örökös birtokokat. Örökös birtokok alatt azokat a földeket kell érteni, amelyek már átestek egy öröklésen, és a teljes nemzetség tulajdonát képezte. Amennyiben egy ilyen birtok női rokon tulajdonába kerülhetett, azzal súlyosan károsult volna családja, hiszen az kikerült a nemzetségi kötelékből, és mégis, ha csak elszórtan is, de adatolhatóak ilyen esetek, olykor a férfi rokon kifejezett kívánságára.

Tehát birtokolhattak földeket, sőt szabadon rendelkezhettek is velük. Az oklevelek alapján jogukban állt adományozni, adni-venni, zálogba adni és cserélni is. Gyakran tettek adományokat egyházak részére, ezek az úgynevezett kegyes adományok, de rokonaik is szerepelhettek kedvezményezettként. Szintén nagyon gyakori jogügylet a 11-14. századból, hogy nők adták, zálogosították el birtokaikat. A zálogügyletekkel kapcsolatba pedig külön érdekes, hogy nem csak adósok (debitor), hanem hitelezők (creditor) is lehettek, és nem egyszer vették zálogba férfiak birtokait hitelezés útján. Haláluk esetére pedig végrendeletet írhattak, és rendelkezhettek javaikról. Akárcsak az adományok esetében, itt is általában lélekváltságként kegyes adományokkal egyházi intézményeknek kedveztek, vagy pedig rokonaikat jelölték meg ingó és ingatlan vagyonuk örököseiként. Az örökség általában földeket, állatokat, élelmiszert, szolgálókat és más értékes ingóságokat jelentett, de a testamentumokban sokszor említettek ruhaneműket – köpenyt, tunikát, ködmönt, kendőket selyemből és prémekkel szegve, – étkészleteket és kéztörlőket, és még ékszereket is, például rubin köves gyűrűt is.  Egyes oklevelek esetében a végrendelkező nő királyi hozzájárulással intézkedett. Az uralkodói hozzájárulás alapvetően nem volt nélkülözhetetlen, csak nagyobb tekintélyt adott a végrendeleteknek, főleg olyankor volt rá szükség, ha a nők nem a törvényes öröklési rendet akarták követni, és vagy lányaik, vagy az egyház részére próbálták meg kimenteni javaikat atyafiaik elől. Ha nem volt szükség királyi hozzájárulásra, akkor a nő hiteleshely és tanúk előtt is rendelkezhetett, de az se volt ritka, hogy a távolság, és az út veszélyei, vagy egyszerűen a rossz egészségi állapotuk miatt a hiteleshely kiküldte egy emberét a végakarat vagy bármilyen más jogügylet lejegyzésére. Az is nagyon gyakori, hogy egy férfi rokont kértek fel képviseletükre, vagy pedig ügyvédet fogadtak peres ügyeikhez, és az is előfordult, hogy többedmagával, férfi vagy női rokonokkal együtt jártak el ügyes-bajos dolgaikban. Ez azonban egyáltalán nem jelentette, hogy korlátozott cselekvőképességgel rendelkeztek volna, csupán valaki másnak is része lehetett a birtokban, így az illető jelenléte is szükséges volt.

Rendkívül különleges a 13. századi Eufémia úrasszony alakja, aki a korszakban egyedülálló módon bíráskodási joggal rendelkezett. Okleveles adatok szerint ő ítélt egy bizonyos bekeni Roda és Urkund ügyében, továbbá azt is tudni lehet, hogy egy Magnus nevű pap perében cséffai Salamon és Fira, Eufémia úrasszony udvarbírái (curialis comes), tehát az ő hivatalos közegei több bírótársukkal együtt ítéltek. Ezek az adatok sejteni engedik, hogy Eufémia egy vagyonos bihari birtokosnő lehetett, akit a bíráskodás birtokai jogán illetett meg, és ebből fakadt tekintélye. Roda és Urkund valószínűleg az ő földjén éltek, és lehet, hogy az úriszék egy nagyon korai megjelenéséről volt szó. Eufémia esete valóban egyedülálló, de ha birtokaiból eredeztetjük bírói tekintélyét, akkor elképzelhető, hogy ez más földbirtokkal rendelkező nőket is megillethetett már a 13. századtól kezdve.

Menyéttel vadászó hölgyek (Queen Mary Psalter, British Library)

Összegzés

A nők tehát ugyanúgy részesedtek a birtokjogból fakadó összes előnyből és hátrányból, akárcsak férfi társaik, és néhány esetben ugyanúgy rendelkezhettek tulajdonjoggal is. Adományozások, örökösödések és vásárlások révén is juthattak birtokokhoz, akár saját jogon is, meglévő birtokaik esetében pedig az összes részjogosítvánnyal rendelkeztek: birtokolhatták, használhatták, gyümölcsöztethették és szabadon intézkedhettek földjeik ügyében. Eufémia úrasszony példája pedig tökéletesen bemutatja, hogy birtokai révén akár még egy nő is bíráskodhatott. Összességében elmondható, hogy a női nem korlátozott jogképessége csupán abból állt, hogy politikai és katonai pozíciókat nem nyerhettek el, az ország vezetésében pedig nem vehetettek részt.

Irodalomjegyzék

Degré Alajos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Készült: Dr. Degré Alajos egyetemi tanár 1950-51. tanévben tartott előadásai nyomán. Szerk. Béli Gábor. Pécs, 2010.

Illés József: A magyar házassági vagyonjog az Árpádok-korában. Budapest, 1900.

Illés József: A törvényes öröklés az Árpádok korában. (Értekezés a társadalmi tudományok köréből XIII. 3.) Budapest, 1904.

Schaurek Ráfael: A hitbér. Magánjogi tanulmány. Pécs, 1917.

Zsoldos Attila: Az Árpádok és asszonyaik. A királynéi intézmény az Árpádok korában. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 36.) Budapest, 2005.

Bachusz Dóra

Ezt olvastad?

2022-ben az Aranybulla kiadásának 800. évfordulóját ünnepeljük. Nézzük meg, hogy miért is fontos a dátumhoz kötődő oklevél a magyar állam-
Támogasson minket