Női sorsok az első világháború Magyarországán – egy fotókiállítás margójára

Budapest és Bukarest után február közepe és április 7-e között a bécsi Collegium Hungaricum UngArt Galériája ad otthont annak az összesen 50 felnagyított fotóból álló kiállításnak, amely az első világháború éveiben élő nők mindennapjait tárja az érdeklődők elé.

A tárlat eredeti megnyitója a budapesti Balassi Intézetben (2015)

(Fotó: Balassi Intézet)

Az eredeti tárlat, amelynek ünnepélyes megnyitójára 2015 decemberében, a budapesti Balassi Intézetben került sor, 56 fotót és közel 20 korabeli tárgyat mutatott be. Utóbbiak nem tekinthetők meg a bécsi kiállítás anyagában, azonban a tematikus egységekbe sorolt felvételek így is rendkívül plasztikus képet szolgáltatnak az 1914 és 1918 között a hátországban maradt női hősök küzdelmeiről.

A kiállítás kurátorainak, ifj. Bertényi Ivánnak, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatójának, Kincses Károly fotóművésznek és Bodnár Zita ötletgazdának, a Balassi Intézet munkatársának (aki a budapesti kiállítás anyagát a bécsi kiállítótér adottságaihoz igazította) külön érdeme, hogy az általuk megálmodott tárlat központi témájává egy, a magyar történettudományban meglehetősen elhanyagolt és háttérbe szorított problémakört, a nők szerepvállalását választották. A nagy háború kitörésének centenáriumán rendezett ünnepi megemlékezéseknek és tudományos szimpóziumoknak éppúgy hiányosságuk (és véleményem szerint hibájuk) a nők háttérbe szorítása, mint a közelmúltban megjelent szakkönyvek vagy forráskiadványok többségének, amelyek szintén „megfeledkeznek” a „gyengébb nem” képviselőinek helytállásáról. Míg pl. Nyugat-Európában általános, hogy igyekeznek emléket állítani a közvetlenül a frontvonal mögött vagy éppen a hátországban fontos feladatokat vállaló nőknek, addig Magyarországon az ilyen típusú kezdeményezések mindezidáig egyedülállónak számítottak.

ifj. Bertényi Iván, a Bécsi Magyar Történeti Intézet igazgatója

és Christa Hämmerle, a Bécsi Egyetem történészprofesszora

Az említettek okán különösen üdvözlendőnek tekinthető a Bertényi és Kincses munkája eredményeként létrejött tárlat, amely a történelem iránt érdeklődők mellett a szakmabeliek figyelmét is a kérdéskör (máig feltáratlan) aspektusaira irányíthatja. A fotókiállítás, amint arra az imént utaltam, tulajdonképpen tíz témacsoport (kulcsszó) köré szerveződik, amelyek természetesen kronológiailag is a háborús évek eseményeit követik: előzetes várakozások, búcsúzás (a frontra vezényelt katonáktól), a férfiak (apák, férjek stb.) hiánya, a közvélemény kíváncsisága (a harcoló katonák élete és az aktuális hadmozdulatok iránt), a sérültek orvosi kezelése, munka és (szak)képzés, nélkülözés (élelmiszerdrágaság és -hiány), erkölcsök, a társas kapcsolatok új irányai (szerelem és házasságkötés), végül pedig a gyász.

Mint azt Kincses Károly egy korábbi interjúban kiemelte, a kiállítás összeállítása során a legnagyobb kihívást a szelekció jelentette. Az első világháború időszaka ugyanis fotográfiai szempontból egy rendkívül jól dokumentált periódus, így a rengeteg fényképből azokat igyekeztek kiválasztani, amelyek önmagukban, adott esetben részletes képaláírás nélkül is megállják a helyüket, befogadható üzenetet közvetítve a teljesen laikus látogatók számára is.

Meggyőződésem szerint a kiállítás teljes anyagát keretbe foglalja a fő kép, a felesége (vagy  szerelme) fényképét kezében tartó bakáé. A frontkatonák számára ugyanis a gyakran meglehetősen rendszertelenül érkező tábori posta mellett az ilyen családi fotók szolgáltatták az egyetlen kapcsolódási pontot távoli otthonaikhoz, ezzel együtt pedig a reményt, hogy újra látni fogják szeretteiket.

Részlet a kiállításból

A kiállítás képei egyértelműen vázolják a folyamat legfontosabb állomásait, amelynek során a nők szerepe mind a privát, mind pedig a nyilvános szférában visszafordíthatatlanul felértékelődött. Az első modern háborúban ugyanis a mozgósított férfiak mellett a nőkre is óriási kihívás várt: a gyermeknevelés, a szűkebb család eltartása mellett az ő munkájuk jelentette a garanciát a hátország gazdasági és morális összeomlásának megakadályozására. A kiállítás egyik fő erényének az arányosságot tarthatjuk, hiszen a nők újszerű kötelességei (pl. családfői feladatok átvállalása, nagyarányú munkavégzés) mellett tradicionális szerepköreik felvillantásáról sem feledkezik meg (jótékonykodás, a háborús években is virágzó kávéházi élet).

A férfiak kezdeti lelkesedése a hadi sikerek iránt nem kerítette hatalmába a nőket, ezt a korszak sajtótermékeiből is pontosan tudjuk. Ezzel szemben röviddel a harcok kirobbanását követően nyilvánvalóvá vált, hogy a férjét hazaváró és lelki támogatásban részesítő feleség és családanya karaktere (részben) már a múlté, a nők aktív szerepvállalása a társadalmi és a gazdasági életben ezzel szemben elengedhetetlen. A kiállítás fotóin végigtekintve is nyilvánvaló, hogy ez – a háború első pillanataitól kezdve – számos formában realizálódhatott: adománygyűjtéssel (pl. Auguszta-alap), munkaközvetítő műhely alapításával (pl. Feministák Egyesülete és Nőtisztviselők Országos Egyesülete) vagy a katonák számára készített fehérneművel és érmelegítőkkel.

A fotók egyedülálló forrásértékéhez köthetően mindenképp szem előtt kell tartanunk a következő tényezőt: míg a korunkra maradt írott források (naplók, levelezések, egyesületi jegyzőkönyvek stb.) leginkább a közép- és felsőbb rétegekhez tartozó hölgyek háborús hétköznapjaiba engednek bepillantást, addig a fényképeken valamennyi társadalmi réteg nőtagjai megjelennek. A munkanapok mellett betekintést nyerhetünk az ünnepekbe is, többek között az „ezer karácsonyfa ünnepébe” a pesti Vigadóban, melynek keretein belül mintegy 5000 gyermek kapott meleg téli kabátot és lábbelit, játékot, könyvet, illetve süteményt vagy cukorkát.

A kiállítás eredeti plakátja (Forrás: port.hu)

A kiállítás fontos részét alkotják azok a családi felvételek, amelyek már 1914 augusztusát követően, a családfők nélkül készültek. A feleségek és anyák arckifejezésén érzékelhető várakozás azonban az elhúzódó háborút látva egyre mélyebb féltésbe és aggodalomba csapott át. Nagymértékben megnehezítette a családok helyzetét a háborús cenzúra is, amelyet a sajtótermékek mellett a tábori postára is kiterjesztettek. Az otthon maradottak így szinte sosem kaphattak pontos információt arról, hogy szeretteik hol és milyen körülmények között tartózkodnak. A nők tollából származó levelek többnyire a szűk családok gazdasági és anyagi problémáiról szóltak. Számos vonatkozó írást találunk a Christa Hämmerle, Oswald Überegger és Brigitta Bader-Zaar által szerkesztett és az első világháború kirobbanásának 100. évfordulójára publikált Gender and the First World War (A társadalmi nem és az első világháború) című kötetben is (Palgrave Macmillan, London, 2014.). E levelekben a nők legtöbbször praktikus információkat kérnek a családfőtől például az aratásról vagy az állattenyésztés körüli feladatokról.

Nem meglepő, hogy a hadmozdulatok a közvélemény részéről óriási érdeklődést generáltak. A Vasárnapi Újság 1914–1918 között megjelent számaiban a hadi események bemutatása és fotókkal történő illusztrálása központi szerepet kapott. A hátország lakosságának kíváncsiságát a sajtó mellett rögtönzött kiállítások igyekeztek kielégíteni. Ilyen volt a tárlat több fotóján látható pasaréti kiállítás, ahol a látogatók számára a lövészárok-hadviselés fontosabb elemeit is rekonstruálták.

A fotómustra természetesen a nők tömeges munkába állásának kérdését is feldolgozza. A „gyengébb nem”-hez hagyományosan legközelebb álló szakmán, az ápolónői hivatáson kívül bepillanthatunk a mezőgazdasági munkásnők feladataiba is. Az itt megjelenített foglalkozási csoportokkal kapcsolatban azonban meg kell jegyeznünk azt, hogy az agrárium és az egészségügy ekkor már hosszú ideje foglalkoztatott nőket. Fontos emellett az is, hogy az egyes szakmák elnőiesedése (pl. tanító) már 1914 előtt megkezdődött, ám elvitathatatlan, hogy a nők munkaerőpiaci megjelenésével kapcsolatos tendenciák az első világháború kirobbanásával nagy mértékben felgyorsultak. Valóban kimutatható a háztartási munkásnők számának csökkenése is, amely azonban korántsem volt olyan volumenű, mint egyes nyugati országokban. A cselédek részéről megfigyelhető volt az a törekvés, hogy munkakörüket elhagyva gyárakban vagy a szolgáltató szektorban vállaljanak munkát, azonban ez sokaknak nem sikerült. A vidékről a városokba kerülő fiatal cselédlányok védelmében számos cikket olvashatunk többek között A Nő című folyóiratban, amelynek publicistái mindvégig a cselédlányok munkakörülményeinek javítása és egy új, modernebb szemléletű cselédtörvény megszavazása mellett foglaltak állást.

A Collegium Hungaricum csapata és a megnyitó meghívott előadói

A nők háborús hétköznapjainak szerves részét alkották az élelmiszerhiány által támasztott kihívások is, még ha Magyarországon ez nem is jelentett olyan komoly problémát, mint Ausztriában vagy Németországban. Az élelmiszerjegyek bevezetésével megszokottá vált a kígyózó sorok látványa a magyar főváros utcáin is: több helyen osztottak meleg ételt, tüzelőt vagy ruhát a rászorulóknak, s Budapest első központi konyhája is ezekben az években nyitotta meg a kapuit.

A háború sok tekintetben az erkölcsök lazulásához is vezetett, a hazaérkező katonák rendre megtöltötték az éjszakai lokálokat, orfeumokat és kabarékat. A tárlat egyik különösen beszédes fotója a galíciai fronton flörtölő katonáról is a „Carpe diem” életfelfogás ékes bizonyítéka, ám a másik oldalon ismerünk példát arra is, hogy egy orosz hadifogoly magyar leány iránt gyúlt szerelemre, akit a háború után feleségül is vett.

A Nagy Háború legszomorúbb örökségét, a gyászt tárja elénk a kiállítás utolsó egysége. A fotón az elhunyt apa és férj helyét szimbolizáló üres szék és a sír mellett álló, gyászruhát viselő nő megindító példái a családokat ért veszteségeknek, amelyeket a nőknek minden bizonnyal sosem sikerült feldolgozniuk. Éppen ezért – még ha bizonyos történetírói diskurzusokban meg is jelennek antiheroikus toposzok – a nők első világháborús helytállása az utókor számára mindenképp példaértékűnek tekinthető, amit a jelenleg Bécsben látható kiállítás is egyértelműen bizonyít. A tárlat, valamint a Bécsi Magyar Történeti Intézet által szervezett kísérőrendezvények pedig remélhetőleg a média mellett a hazai történészek figyelmét is ráirányítják arra, hogy a kérdéskör számos aspektusa feltárásra érdemes. A katonanaplók és memoárok mellett fontos lenne az 1914 és 1918 között működő nőegyletek tevékenységének feltárása, női naplók, levelezések publikálása is, hiszen csak így kaphatunk teljes képet az ország háborús erőfeszítéseiről, amelyben a férfiak mellett a nők is maradéktalanul kivették a részüket.

Czeferner Dóra

Kapcsolódó cikkek:

Nők mint hősök – Bécsbe érkezett a budapesti Balassi Intézet utazó kiállítása

(N)ők is hősök!- Magyar női sorsok az I. világháborúban

Ferenc József (nem csak) magyar szemmel – Nemzetközi tudományos konferencia Bécsben

Diktatúrák egyházi áldozatai – konferencia a bécsi Pázmáneumban

Székelyföld története – könyvbemutató a bécsi Collegium Hungaricumban

A „Lendület” Szent Korona kutatócsoport Bécsben – könyvbemutató a bécsi Collegium Hungaricumban​

 

Ezt olvastad?

Törő László Dávid fiatal kutató, a historiográfia lelkes művelője 2018 tavaszán szerezte meg doktori fokozatát a Debreceni Egyetem Történelmi és