Nők egy országos társadalmi akció élén – A Magyar a Magyarért Mozgalom (1938-1939)

Igen érdekes témának bizonyulnak azok a ’20-as, ’30-as évekhez köthető jótékonysági akciók, segélyezések, amelyek élén nők álltak. A két háború közötti időszak nőtörténetének egy, a szakirodalom által meglepő módon figyelmen kívül hagyott területére tévedtünk. Cikkemben egy ilyen akciót, a Magyar a Magyarért Mozgalom 1938-1939-es tevékenységét vizsgálom meg.


A Magyar a Magyarért Mozgalommal kapcsolatban nem sok forrás maradt fenn. Imrédy Béláné (született: Nelky Irén) érzelemdús beszámolója kulcsfontosságú, több mint 100 oldalon ismerteti részletesen, pontos számadatokkal, táblázatokkal, kimutatásokkal alátámasztva a Mozgalom munkáját és eredményeit. A Mozgalom fővédnöke Horthy Miklósné volt, a Munkabizottság elnöke a miniszterelnökné, a Központi Iroda vezetője Bronts Gézáné (született Dominich Emília), a Magyar Vöröskereszt Egyesület szociálpolitikai tanácsadója, a belügyminisztérium szociális szervezetének vezetője lett, a munkaközösséget pedig a 32 társadalmi egyesület képviselői, 34 szociális megbízott és 28 törvényhatósági munkabizottság alkották.

Imrédyné beszámolójának borítója

A Mozgalom kezdetei

A Magyar a Magyarért Mozgalmat 1938. november elején indították azzal a céllal, hogy a visszacsatolt területek magyarságán segítsenek. Imrédyné beszámolója szerint a minisztertanácshoz szóló előterjesztés az alábbi célokat fogalmazta meg:

„a) lényegesen enyhítse a visszacsatolandó terület népét sújtó Ínséget,

b) a Felvidék népe előtt kifejezze a magyar haza társadalmának népszeretetét és szociális érzületét.” (Magyar a Magyarért. Beszámoló. [továbbiakban: Beszámoló] Bp., 1939. 8. o.)

Az első bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolt területek (MEK)

A szervezést a miniszterelnök Kovrig Bélára, a Miniszterelnökség V. Társadalompolitikai Osztályának vezetőjére bízta. Ez az osztály egyébként – nevével ellentétben – nem egy társadalmi-szociálpolitikai, hanem inkább egy központi propagandaszerv volt.

Az akció fedezetéül egy társadalmi gyűjtést szántak, ennek beindulásáig azonban (annak érdekében, hogy a munkát azonnal meg lehessen kezdeni) 1.500.000 pengő visszafizetendő előleget kaptak a kormányzattól. Tehát tulajdonképpen az ország vezetése nem járult hozzá vissza nem térítendő anyagi fedezettel a Mozgalomhoz. Érdekes, hogy – ahogy az Imrédyné felsorolásából kiderül – a csatlakozott szervezetek nagy része valamilyen nőegylet, nőszervezet volt, melyek jelentőségét még a szociálpolitikai szakember, Kovrig Béla is elismerte:

„Kétségtelenül a nemzeti közvélemény alakítása szempontjából a nőegyesületeknek a férfiak egyesületeinél nagyobb a lehetőségük. A nők általában lelkesebbek, kitartóbbak és eszmék állandó, szinte fanatikus terjesztésére, de különösen a szájpropaganda híranyagának továbbadására a férfiaknál sokkal alkalmasabbak.” (A m. kir. Miniszterelnökség V. osztályának sürgős akciói. Budapest, 1939. február 25. MNL OL K 29, 1. csomó, c. dosszié, 58. tétel)

Az indulás következő lépése az 1938. október 15-i újságokban megjelent felhívás volt, melyet Horthyné és Imrédyné közösen intézett az ország lakosságához. A felhívás a korszakra jellemző patetikus stílusban íródott: „Le kell törölni homlokukról a megpróbáltatások verejtékét, orvosolni az őslakosságon ütött sebeket. A Felvidéken nem lehet éhező száj, fázó gyermek, otthontalan család.” Ugyanezen a napon jelent meg a miniszterelnökné tájékoztatója, amely részletezte a gyűjtés mikéntjét és a Mozgalom működését, tájékoztatott továbbá arról, hogy szív alakú jelvényeket bocsátanak ki, amelyek a Felvidékért dobogó szíveket szimbolizálják, illetve arról, hogy a pénzadományokat lehetőség lesz közvetlenül egy csekkszámlára is befizetni (66-os csekkszámla). November 2-án a miniszterelnökné rádióbeszédben fordult a magyar társadalomhoz. Érdemes megjegyezni, hogy ekkor egy rádióbeszéd kevésbé szólhatott az egész társadalomhoz, még nagyon messze voltunk attól, hogy minden háztartásban legyen rádiókészülék (egy 1938-as adat szerint országosan minden 22. lakos fizetett elő a rádióra).

Imrédy Béláné (x) rádióbeszédének megtartásakor (Tolnai Világlapja, 1939. november 9. 10. o.)

A Mozgalom működése

A gyűjtés két fronton zajlott: pénzadományok és természetbeni adományok formájában lehetett adakozni. Budapesten 4500 hölgyet választottak ki a gyűjtés lebonyolítására. Érdemes kiemelnünk, hogy ezek a hölgyek különféle társadalmi rétegekből kerültek ki, a források arról tanúskodnak, hogy nem mindegyikük származott előkelő társadalmi osztályokból:

„Csendben ülök, nézem, kik jönnek a gyűjtő ívekért. A közösség csodálatos érzése fog el és úgy látom, ugyanez a közösség érzése él minden egyes nőben, aki belép. Idős, gyászruhás, ősz dáma, fiatal, sötétkék ruhájú bakfis, szerény, halk járású, szomorú szemű asszony, talán tanítónő, talán ott tanított valamikor a Felvidéken, talán ott vannak még ma is rokonai, ott van szüleinek sírja… Elegáns, magas hölgy, divatos kalapban, rókagallérban, utána kövérkés néni, aki elmondja, hogy egy MÁV ellenőr felesége. Az egyik divatszalon alkalmazottja, pár perccel később az egyik legismertebb magyarországi család tagja. A Tisza korszak egyik főispánjának felesége áll egy pécsi kispap édesanyja mellett. Ezen az őszi délelőttön nem kellett ösztökélés, nem kellett felszólítás… Egyek voltunk mindnyájan, valóban és őszintén egyek, hiszen magyar ügyről, mindnyájunk ügyéről, testvéreinkről, földünkről, lelkünkről-testünkről volt szó.” (Pesti Napló 1938. október 30. 7. o.)

November 7-én kezdték meg a budapesti pénzgyűjtést, melynek eredménye Imrédyné beszámolója szerint 471.243 pengő volt. A gyűjtőhölgyek munkájának igénybevételén kívül természetesen bárki befizethetett a 66-os csekkszámlára, érkeztek is be folyamatosan a pénzösszegek a Mozgalom teljes ideje alatt. Iskolák, egyesületek, szervezetek is folyamatosan segítették pénzzel a mozgalmat.

A pénzadományozás mellett a másik fontos lehetőség a természetbeni gyűjtés volt. Imrédyné elmondása szerint erre leginkább azért volt szükség, mert a vidéki lakosság közel sem tudott pénzben oly mértékben adakozni, mint a városi, azonban ők is szerettek volna segíteni, ezért nekik lehetőségük volt természetbeni adományok leadására is. Volt lehetőség ruhaneműk adományozására is, ám kizárólag a városokban. Vidéken azzal igyekeztek ösztönözni az embereket az adományozásra, hogy 1 pengő értékű adomány felajánlása esetén egy kisebb, 5 pengő értékű, afölött pedig egy nagyobb, díszesebb, Horthy Miklósnét ábrázoló képet adtak. Ez is példázza a Mozgalom propagandisztikus törekvéseit. A Mozgalom nemcsak Magyarországot késztette adakozásra, hanem a külhonban élő magyar embereket is. A beszámoló szerint szerte a világból mintegy 222.623 pengő felajánlás érkezett a Mozgalom javára.

Horthyné képe a Magyar a Magyarért Mozgalom idézett beszámolójában

A segélyezés első szakasza

A nagymagyarországi járási területi felosztást alkalmazták és a területeket ún. szociális megbízottak között osztották szét, akik rögtön a bevonuláskor, a honvédség első csapataival érkeztek a helyszínre,  hogy mielőbb megkezdhessék a munkát. Szociális megbízottként működött sokak mellett Bobula Ida és Salkaházi Sára is. A Magyar a Magyarért Mozgalom szociális megbízottainak munkája teljes mértékben a kormány kontrollja alatt zajlott. Olvashatjuk:

„A szükség szerint, de hetenként legalább egyszer, világosan és pontosan megfogalmazott írásbeli jelentést kell tennie a Központi Irodának.” (Beszámoló, 39. o.).

A kutatást nehezíti, hogy e jelentések nagy része sajnálatos módon nem maradt fenn. A – sokszor laikus – megfigyeléseken alapuló beszámolók képet adtak az elcsatolt területek társadalmi berendezkedéséről és szociális állapotáról. Kovrig Béla levéltári anyagában (MNL OL K 29 5. csomó) fellelhető egy érdekes anyag, Steuer György nyugalmazott államtitkár beszámolója, aki Dunaszerdahely és Bős községeinek 1938. évi december hó 7. és 9. között történt meglátogatásáról számol be. Steuer találkozott egy bizonyos Turán Eleonórával, aki a Mozgalom keretein belül szociális megbízottként működött a területen, és igen részletesen beszámolt tapasztalatairól, amit az iratanyagban olvashatunk is: Turán Eleonóra szociális testvér 35 községben dolgozik, a szociális gondozást nagy lelkiséggel és igaz odaadással intézi, apostoli munkát végez. Tőle tudta meg Steuer György például az alábbiakat: sok helyen élelmiszer helyett inkább lábbelire és ruhaneműre van szükség; a tehetősebb lakosságnak a szegényebb lakossággal való együttműködése és jóakarata szembeszökő; a munkásnép az adományok helyett inkább munkát kér; a falusi lakosság nagyon sürgősen kéri a kereskedelem megnyitását, hogy a baromfit Pozsony helyett Győrbe vihessék piacra, hiszen ez mindjárt csökkentené az ínségek számát, ugyanis igen sok család baromfi kereskedelemből tartotta fenn magát. A hölgy kifejtette azt is, hogy ruha- és cipőakciónál szociális megoldás lenne, ha az anyaország az anyagot küldené csak, és a munkát az itteni szegény iparosok végeznék, így ők juthatnának keresethez. Ezek voltak tehát a tényleges problémák.

Az egyik legfontosabb segélyezési forma az élelmiszer-utalványok osztása volt. Az élelmiszereket a honvédség első csapataival egyidőben szállították az egyes községekbe. Imrédyné elmondja:

„Megbízottaink önfeláldozó, lelkes munkája eredménnyel járt. Naponta százával keresték fel őket a segélyosztáson kívül tanácsért, biztatásért a magukra maradt emberek. A Mozgalomnak a lelkekre csitítólag és gyógyítólag ható munkája talán még jelentősebb, mint maga a fizikai segélyezés. Megbízottaink áldozatos munkája sok kétségbeesett magyarnak adta vissza öntudatát és sok elfásult magyart vezetett vissza a nemzeti érzés melegéhez.” (Beszámoló, 52. o.)

Imrédynéről készült sajtófotó (Beszámoló képmelléklete)

A segélyezés második szakasza

Eredetileg a mozgalmat hat hétre (vagyis az év végéig) tervezték, ám bizonyos okokból a szociális megbízottak még a hat hét letelte után is a helyükön maradtak, és belügyminiszteri rendeletben szabályozott feladataik közé tartozott a szegénykataszterek felállítása, ínségmunkák és munkaközösségek szervezése, tejakciók megszervezése stb. Munkájuk részét képezte a szociális előadássorozatok megszervezése is, melyek igen népszerűek voltak. A munkaképes szegényeket csakis munka ellenében segélyezték, ezért szervezték meg az ínségmunkákat. Az ínségmunkáknak a valóságban sajnos nem volt akkora hatásuk, mint ahogy azt a beszámoló sugallja, ugyanis hosszú távú megélhetést nem jelentettek az ott élők számára. Véleményem szerint azonban az elvégzett feladatok mégis a Mozgalom hosszú távú hatásai és eredményei közé sorolhatók, hiszen pl. egy egészségház nem csak ideig-óráig jelentett segítséget, hanem mindenképpen távlati megoldásról beszélhetünk. Szintén ide sorolandó az utak, csatornák stb. rendbetétele is. Az egészségházakkal kapcsolatban el kell mondani, hogy a Mozgalom az egészségvédelmet kiemelt ügyként kezelte, és erre 501.600 pengőt bocsátott rendelkezésre.

Fontos elem volt a második szakaszban a gyermekvédelem, melynek eszközei az alábbiak voltak: tejakciók szervezése, óvodák építése és bővítése, illetve a gyermekek anyaországi nyaraltatása. A gyermekvédelem egyébként fontos részét képezte az 1938–39-es szociálpolitikai kérdéskörnek.

Igen lényeges tevékenység volt a községekben a munkaközösségek szervezése, aminek egyik jelentősége az volt, hogy az egyes munkaközösségek tagjai megtanítsák az általuk tudott és gyakorolt munkára egy másik munkaközösség tagjait. Imrédyné így fogalmazott a munkaközösségekkel kapcsolatban:

„Nagy lehetőségek rejlenek e kísérletben. Bíztató ígéret, hogy ezen az alapon meg lehet teremteni egy ország szociális szeretethálózatát.” (Beszámoló, 78. o.)

A mozgalom egyik irodája előtt a segélyezésre várakozók (Beszámoló képmelléklete)

Menekültkérdés

A területi visszacsatolások időszakának egyik legnagyobb problémája a menekültügy volt. Már hónapokkal a bécsi döntés előtt megindult a menekültek áradata, ezt érzékletesen bemutatja Imrédyné beszámolója:

„A menekültek között voltak politikai okok miatt letartóztatottak hozzátartozói, katonai szolgálatot teljesítők, magukra hagyott és ellátatlan hozzátartozóig politikai menekültek, katonaszökevények, leszerelt katonák. — legtöbbször kiéhezetten és ruhátlanul, — szüleiket vesztett gyermekek stb., stb., általában a legkülönfélébb társadalmi osztályokhoz tartozó, különböző korú, magyarságuk miatt kiutasított és az általános terror elől menekülő egyének voltak.” (Beszámoló, 84. o.)

Számuk novembertől egyre emelkedett, ezért szükség volt egy külön hivatal felállítására, amely kizárólag a menekültkérdéssel foglalkozik, ez lett 1938. december 12-én a Menekülteket Gondozó Iroda, melyben tulajdonképpen a Vöröskereszt Egylet munkatársai tevékenykedtek. Imrédyné beszámolója szerint kb. 2000 menekülttel volt dolga az irodának 1939 közepéig. Felvázolta azt is, hogy ezek között az emberek között voltak bűnözők is, akiknek további sorsáról a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium küldötteinek segítségével közösen döntöttek.

Fotómontázs a mozgalom kárpátaljai tevékenységéről (Beszámoló képmelléklete)

Kárpátalja

1939 márciusában visszacsatolták Kárpátalját. Magától értetődő volt, hogy Kárpátaljára a tapasztalt felvidéki szociális megbízottakat kell küldeni, és a Felvidéken már bevált módszereket kell alkalmazni, azonban ezek többsége mégsem bizonyult tökéletesnek az eltérő kárpátaljai viszonyok miatt. Másképp kezelték például az ínségmunkákat, ugyanis az utánuk járó munkabért nem pénzben, hanem természetben fizették meg, illetve egészen 1944-ig szerveztek munkáscsapatokat alföldi mezőgazdasági munkára. Itt az utalványrendszer alkalmazása helyett élelmiszercsomagokat osztottak ki. Ugyanúgy szerveztek tejakciókat, és ugyanúgy próbálták fejleszteni, népszerűsíteni a háziipart, mint a Felvidéken. A fennmaradt megbízotti jelentéstöredékekből kiderül, hogy ezen a vidéken jóval nagyobb szegénység fogadta a Mozgalom munkatársait, mint a Felvidéken.

A Magyar a Magyarért Mozgalom eredményei és jelentősége

Az 1939. június 15-i számok szerint a Mozgalom összes bevétele majdnem 7 millió pengő volt, melyből a két legnagyobb tétel a következő: 2 millió 300 ezer pengő jutott a természetbeni segélyekre, 1 millió 180 ezer pedig az ínségmunkák megszervezésére. 1939. június 26-át követően a Magyar a Magyarért Mozgalom mint társadalmi segélyakció megszűnt, ám a szociális megbízottak helyükön maradtak.

A Mozgalom hozzájárult ahhoz, hogy elinduljon egyfajta új szociálpolitikai gondolkodás – a Felvidéken és Kárpátalján dolgozó szociális megbízottak jelentéseiből és környezettanulmányaiból kiderült, hogy pontosan milyen irányban érdemes gondolkodni, melyek a problémák, amelyeket meg kell oldani. 1939. őszén került benyújtásra a későbbi 1940:XXIII. törvénycikk tervezete, az Országos Nép- és Családvédelmi Alapról, mely kimondja:

„Az Alap célja a leginkább támogatásra szoruló néprétegek gazdasági, erkölcsi és szellemi felemelése útján az életviszonyok javítása és a társadalmi kiegyenlítődés elősegítése; továbbá a népesség szaporodásának előmozdítása.” (2. § (1))

Igaz, hogy voltak hiányosságai, mégis a magyar szociálpolitika addigi egyik legjelentősebb eredménye volt.

A Mozgalom másik nagy érdeme az volt, hogy a társadalom viszonylag széles rétegeit mozgatta meg. Ekkora sikerre, ekkora összefogásra még maga Imrédyné sem számított. A Felvidék magyarjainak azonban ez a segíteni akarás nem feltétlen jelentett annyit, mint ahogy azt az anyaországi magyarok hitték. Amikor a Felvidék visszatéréséről olvasunk, többnyire csak olyan tudósításokkal találkozunk, amelyek arról szólnak, hogy az anyaország kitörő lelkesedéssel fogadta a visszatérést. Kétségtelen azonban, hogy a visszacsatolt területek lakói ezt nem feltétlen így élték meg, legalábbis nem mindannyian.

Egészen biztos, hogy a Magyar a Magyarért Mozgalom a várakozásokon felül teljesített, hiszen az induláskor maga Imrédyné sem számított ekkora pénzösszegre, illetve ilyen összefogásra sem. A kormányzat 1.5 millió pengő visszatérítendő kölcsönt adott, ám ennek a többszöröse gyűlt össze. A segélyezésre összegyűlt pénzösszeget sikerült sokoldalúan felhasználni. Sok kritika érte a mozgalmat azért (például egy 1939-es pécsi társadalompolitikai tanácskozáson), hogy a segélyezés és az ínségmunkák szervezése nem a legtökéletesebben sikerült, ám összességében véve a szociális megbízottak munkája nagy elismerést váltott ki, és tulajdonképpen a kormánypropaganda terjesztésével kapcsolatos feladatok ellátása is sikeresnek mondható.

Imrédyné beszámolóját lásd: Magyar a Magyarért. Beszámoló. A Magyar a Magyarért Munkabizottsága. Budapest, 1939.

Bárány-Szilfai Alida

Kapcsolódó cikkek:

Kormányzóné a filmhíradókban

Az „úri Magyarország” és a „felvidéki szellem” találkozása

Magyar idők a Felvidéken 1938–1945

„A kíváncsiság hajt előre” – interjú Simon Attilával

Külpolitika és közgondolkozás – interjú Zeidler Miklóssal

Ezt olvastad?

Ormos Mária akadémikus, történész professzor több tucat monográfiája és tanulmányainak százai révén a történetírás meghatározó személyisége lett, akinek neve országosan