(N)ők is hősök!- Magyar női sorsok az I. világháborúban

2015-ben kétségkívül az I. világháborúról szóló megemlékezések és az ezzel kapcsolatos konferenciák, kiállítások és előadások uralták a történelemtudomány világát. A téma sokszínűségét is jól tükrözi, hogy az országszerte megrendezett programok más-más oldalról közelítették meg a Nagy Háború előzményeit, eseményeit és következményeit, ennek okán rendkívül széles volt a választék az érdeklődők számára. Most a „(N)ők is hősök!- Magyar női sorsok az I. világháborúban” című kiállításról tudósítunk.


A kiállítás megnyitója. A Misztrál együttes és Hammerstein Judit, a Balassi Intézet főigazgatója látható. Fotó készítője: Czimbal Gyula. Forrás: Balassi Intézet

A Balassi Intézet 2015. december 9-én megnyitott installációja több intézmény közreműködésének (Magyar Nemzeti Múzeum, Hadtörténeti Múzeum, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság) köszönhetően jöhetett létre, a kurátorok pedig ifj. Bertényi Iván történész és Kincses Károly fotótörténész voltak. A tárlat azoknak a magyar nőknek állít emléket, akik a Nagy Háború alatt a katonák „hátországaként’” működtek, tehát az asszonyok szerepvállalásáról, helytállásáról és mindezek nehézségeiről szerezhetünk információt a kiállított korabeli fényképeken, sajtóanyagokon, naplóbejegyzéseken és egyéb más anyagokon keresztül.


Kép forrása: Balassi Intézet

1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, ezzel pedig kezdetét vette az I. világháború. A hátországi szerep betöltéséhez szükséges foglalkozások (mozdonyvezetők, hadiipari munkások stb.) dolgozóit a háború elején igyekeztek megkímélni a frontszolgálattól. Eleinte a nőtlen férfiakat hívták be a hadseregbe, később pedig a földtelen szegény parasztokat sorozták be, a háború elhúzódása miatt azonban sor került a korábban felmentett foglalkozásbeliek és a családapák hadra fogására is. A mintegy 21 millió fős történelmi Magyarországon 5,5 millió férfi volt hadköteles és megközelítőleg 3,5 millióan vonultak be a hadseregbe. A frontra indulás előtt a katonák elbúcsúzhattak a családjaiktól, sokan lefotografáltatták a búcsú pillanatát és gyakran előfordult, hogy ez a fénykép maradt meg utolsó emlékként a családfőről. Kezdetben a közvélemény rövid és gyors lefolyású háborúra számított, a falevelek azonban később hullottak le és ez nemcsak a katonákat érintette szomorúan, hanem az otthon maradt nőket is megviselte. Miután ritkán engedték szabadságra a katonákat, egyetlen érintkezési formaként a levelezés maradt a családtagok számára. Habár a katonai cenzúra beleszólt a levelek tartalmába, a legfontosabb kérdésre a fronton harcolókkal kapcsolatban így is választ kaphattak: Életben van-e még a szerettük?


A kiállítás plakátja. Forrás: Port.hu

A 20. század elején a magyar nők korlátozott társadalmi szereppel bírtak, így a háború kezdetén az asszonyok egyik legfőbb feladatának a lelki támogatás számított. A korabeli magyar sajtó is ezt sugalmazta, elsősorban a feltétel nélkül segítő és önfeláldozó nő képét jelenítették meg, aki a legcudarabb körülmények között is a háború patronálását szorgalmazta. A legelőkelőbb hölgyek, például az uralkodó család női tagjai adták a mintát, viselkedésük példaértékűnek számított. A belőlük fakadó nőképhez a férfiak támogatása mellett hozzátartozott az is, hogy akár az arany ékszereiket is felajánlották a háborús költségek fedezésére, sőt a hadikölcsön jegyzésére is buzdítottak, emellett pedig háziasszonyként áthidaló megoldásokat találtak a takarékosság kivitelezésére. Miután Magyarország a központi hatalmak oldalán lépett be az I. világháborúba, így elvárás volt, hogy a magyar nők az ellenséges országok divatja helyett az osztrák vagy a német mintát kövessék, továbbá a hazai termékeket helyezzék előtérbe. Mindezek mellett az elit hölgyek karitatív tevékenységeket is végeztek, egy-egy szervezet vezetését vagy patronálását vállalták el.

Ilyennek számított például az Auguszta főhercegasszony védnökségét létrehozott gyorssegély-alap, amely számos jótékonysági estet szervezett a sebesültek, a frontkatonák, azok családtagjai, az özvegyek és az árvák segélyezéséért. Érdemes megjegyezni, hogy a sajtó által sugallt magatartási forma azonban leginkább az arisztokrata nők számára volt mintaadó, a szegényebb asszonyoknak más nehézségekkel is meg kellett küzdeniük. A háború idején gyakoriak voltak a súlyos élelmezési problémák, emiatt a konyhában takarékosságra és kreativitásra buzdították a hölgyeket. Ebben az időszakban például új szakácskönyveket adtak ki, amelyek a fennálló helyzethez igazodó „háborúsételek” elkészítését tartalmazták, emellett pedig főzőtanfolyamokat is indítottak az inspirálódásra vágyóknak. Többször előfordult azonban, hogy a legalapvetőbb élelmiszerekhez sem tudtak hozzájutni, ugyanis a háború fenntartásához szükséges ipari és gazdasági termelések miatt hamar az egekbe szöktek az árak, amit a szegényebb rétegekhez tartozók nem tudtak megfizetni. Az élelmiszerekre bevezetett jegyrendszer sem hozta meg az áttörést, mivel így is előfordult, hogy a várakozó emberek végül nem jutottak élelemhez. Habár a háborúnak többen is a vesztesei voltak, a haditermelésbe bekapcsolódott gyárosok és kereskedők azonban komoly nyereségekre tudtak szert tenni. Az általános elszegényedés közepette ezeket a hadimilliomosokat általános gyűlölet vette körül.

Az ország gazdasági és társadalmi problémái mellett a Nagy Háború eseményei is beszédtéma volt az emberek körében. A korabeli sajtó értesüléseinek, a hazatért katonák elbeszéléseinek és a „biztos kézből szerzett magánértesüléseknek” köszönhetően mindenkinek volt véleménye a háborúról. A kávéházak a „jobbnál-jobb” stratégiai ötletektől voltak hangosak, élénk vitákat folytattak a frontokon kialakult helyzetek megoldásáról.  A háború iránti érdeklődést csak fokozták a hadikiállítások megnyitásával, némelyiken az ellenségtől zsákmányolt hadieszközöket is közszemlére bocsátották. 1915. augusztus 11-én a korábban már említett Auguszta-alap támogatásával megnyitották a pasaréti lövészárkot, amelynek köszönhetően a látogatók némi információt nyerhettek a frontkatonák mindennapjairól.


A trónörökös pár és Auguszta főhercegnő a pasaréti lövészárok kiállításon. Jobbra Boda Dezső Budapest főkapitánya. Forrás: Digitális Könyvtár

Az otthon maradottaknak hamar szembe kellett nézniük a frontokon zajló küzdelmek következményeivel, ugyanis rengeteg sebesültet hoztak haza, akiket a kórházakban igyekeztek ellátni. A kor felfogása szerint a női lélekhez legközelebb az ápolói munka állt, a háború kezdetén a főnemesi családok asszonyai és leányai számára presztízsértékűnek számított, hogy részt vegyenek a kórházi munkálatokban. Hamar kiderült viszont, hogy mind lelkileg és mind fizikailag nehéz feladatok vártak az ápolónőkre, éppen ezért az ebben a szakmában dolgozók a társadalom megbecsült tagjaivá nőtték ki magukat, amelynek következtében komoly fizetést, ellátást, és utazási kedvezményeket biztosítottak számukra. Fontos megjegyezni, hogy a magyarországi nők már az I. világháború előtt is dolgoztak és nemcsak a paraszti gazdaságokban, hanem munkát vállaltak cselédként, tanító- és óvónőként vagy éppen telefonos kisasszonyként. Kétségtelen viszont, hogy a Nagy Háború hatására egyre több női munkavállaló jelent meg, és emiatt a foglalkozásszerkezetben is jelentős változások álltak be. A háborús termelés felfutásának köszönhetően szükség volt a nők foglalkoztatására is, olyan szakmákat kezdtek el betölteni, amelyeket addig szinte csak férfiak végeztek. A női kalauz a villamoson vagy a női utcaseprő a járdákon gyakori látványnak számított, de a gyárakban sem volt szokatlan a női munkavállalók számának növekedése. Sok férfi nehezen birkózott meg ezzel az új jelenséggel, némelyek továbbra is az alacsonyabb presztízsű nőt látták például a női kalauzban, mások viszont azt kifogásolták, hogy a dolgozó nő éppen a nőiességét veszíti el a fizikai munkavégzés révén. Az ilyen és ehhez hasonló vélemények gyakran konfliktusokhoz vezettek. Érdemes megjegyezni, hogy ekkoriban a legtöbb nő nem emancipációs sikerként, hanem inkább kényszerként élte meg a munkavállalást, ugyanis a családfenntartó kiesésével az asszony pénzkeresete nélkülözhetetlenné vált. Az is elmondható, hogy egyre több nő törekedett arra, hogy minél magasabb presztízsű állásokhoz jusson, egy budapesti cselédszerző szerint

„…nem is csoda, hogy nincsen lány [ti. cselédlány] mert mindegyik inkább elmegy a gyárba vagy villamos-kalauznőnek vagy ablaktisztítónak, minthogy a háborús nagyságák szekatúráját tűrje.”

A tanítói pálya is ekkoriban nőiesedett el, ráadásul ebben az időszakban nem volt ritka az érettségi megszerzése a tehetős fiatal lányok körében. A felsőoktatásban is jelentősen nőtt a nők száma, például az 1917/1918-as tanévben a Budapesti Tudományegyetem bölcsészhallgatóinak 50%-a lány volt.

A háború ideje alatt a közerkölcs romlása is tetten érhető volt, amely leginkább a nőket érintette. Az egyébként is nehéz helyzetben levő családfenntartó asszonyoknak olykor a hivatali visszaélésekkel is meg kellett küzdeniük. A segély odaítéléséért vagy annak további alkalmazásáért előfordult, hogy a nőknek a testükkel kellett fizetniük és ezzel egyúttal vállalták a férjnek tett hűség megszegését is. Ez a helyzet leginkább a szegényebb rétegek asszonyait érintette, de a középrétegekhez tartozók előtt sem voltak ismeretlenek az ilyen „lehetőségek”. Ebben az időszakban az „Élj a mának” felfogás vált uralkodóvá, a szabadság miatt hazaérkező katonák pedig minél távolabb akartak lenni a háború gondolatától, ennek okán az önfeledt szórakozásra vágytak. Ezek a férfiak töltötték meg az orfeumokat, mulatókat és a kabarékat, emellett pedig gyakran a prostitúció által nyújtott lehetőségekkel is éltek. Az előbb felsorolt problémák több család széthullását is eredményezték. Akadtak azonban olyan katonák, akik az élet mulandóságát látván minél hamarabb szorosabb köteléket akartak kialakítani az otthon maradt szerelmükkel. Többször is megesett, hogy a katonák a rövid és ritka szabadságolásaik alatt megkérték kedvesük kezét és gyorsított eljárás keretén belül oltár elé vezették őket. A személyes házasság kötésen kívül más megoldási lehetőségek is fennálltak, például az egymástól távollevő jegyesek külön-külön fogadtak örök hűséget egymásnak vagy éppen a szabadságra hazautazó bajtárs vezette oltár elé a mennyasszonyt. A katonai táborokban bordélyházak létesítésével igyekeztek enyhíteni a férfiak vágyain. Többek között azért volt erre szükség, hogy elkerüljék az elfoglalt területen élő nők megerőszakolását, emellett pedig meg akarták óvni katonáikat a harcképtelenné tevő súlyos nemi betegségektől. Mindezek ellenére így is kialakulhattak kapcsolatok a katonák és megszállt területeken lakó nők között, de olyan esetekről is vannak feljegyzések, amelyekben a magyar nők estek szerelembe hadifoglyokkal.


A kiállítás megnyitója. Kép forrása: Balassi Intézet

A háború végén azzal kellett szembesülni, hogy nagyon kevés férfi (közel 500 ezer) tért vissza teljesen egészségesen, 1,5 millióan sebesültek meg, kb. 800 ezren estek rövidebb-hosszabb időre hadifogságba és kb. 500 ezren haltak meg a frontokon. Ezek az adatok jól érzékeltetik, hogy a háború ideje alatt megváltozott családszerkezetek nem tudtak vagy csak nehézségek árán tudtak visszatérni a korábban megszokott felálláshoz. A kiállításon megtekinthető anyagok alapján elmondható, hogy a magyar nők a Nagy Háború ideje alatt a férfiakkal szemben nem a frontokon, hanem otthon vívtak élet-halál harcot.  Minden kétséget kizár az is, hogy a nők által tanúsított magatartás visszafordíthatatlan folyamatokat indított be a háború utáni politikai és a társadalmi életben.

A kiállítás nőnapig, március 8-ig megtekinthető, így akinek kedve támadt megtekinteni, annak bátorításként ajánljuk a Duna Tv Aranymetszés című műsorában Kincses Károly fotótörténész, a kiállítás egyik kurátora és Hammerstein Judit főigazgató nyilatkozatát (36:54-től).41:23-ig tart.

Ezt olvastad?

Az első világháború alatt Franciaországban viszonylag nagy számban – és főként sanyarú körülmények közt – internáltak magyar állampolgárokat, amit Kuncz
Támogasson minket