Nők a magyar történelem viharaiban

Minden sikeres férfi mögött áll egy (erős) nő. E már-már közhelyszerű mondást manapság is sokat idézik, sőt különböző modernizált változatai is napvilágot láttak. Kétségkívül ez a megközelítés inkább a férfiakat helyezi előtérbe, pedig mindenképpen érdemes megvizsgálni a nők történelemformáló szerepét. A Estók János és Szerencsés Károly Híres nők a magyar történelemben c. kötetet Budapest, Kossuth Kiadó, 2015) a magyar történelem legfontosabb nőalakjait gyűjtötte össze, de a tömör életrajzok segítségével a szakmunkák által kevésbé említett személyiségeket is megismerhetik az olvasók.

Az utóbbi évtizedekben jelentősen megnőtt az érdeklődés a nőtörténeti kutatások iránt. Különböző iskolák jöttek létre, jelenleg is élénk szakmai vita zajlik a módszertani megközelítésekről. Ebbe a kérdésbe nem kívánok belemenni, az Újkor.hu számos cikket szentelt már a témának. (Például ezt az interjút is.)

Hasonló tendencia figyelhető meg a történeti személyiség kérdéskörének vizsgálatában: az ezzel foglalkozó kutatók több szakmai fórumon ütköztették elképzeléseiket. (Például a Magyar Történelmi Társulat rendezvényén is.) A Kossuth Kiadó még 2007-ben jelentette meg a magyar történelem meghatározó nőalakjait bemutató kötetét. A szerzőpáros, Estók János és Szerencsés Károly tudományos tevékenysége szerteágazó, kutatásaik során részben érintették a nők és a történelem kapcsolatát. Estók János (az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének oktatója, a Mezőgazdasági Múzeum főigazgatója) önálló kötetben, Királynék könyve. Magyarország királynéi, kormányzónéi és fejedelemasszonyai címmel, inkább a politikai szerepvállalásra helyezte a fő hangsúlyt. (A téma népszerűségét jól mutatja, hogy a munka három kiadást is megélt.) Szerencsés Károly (az ELTE BTK Új és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének docense) nevéhez többek között történeti életrajzok – Kéthly Anna, Slachta Margit – fűződnek. Az első kiadás visszhangjáról nem sok információt találtam, a világhálón rákeresve Kádár Judit erőteljesen kritikus hangvételű ismertetésére bukkanhatunk.

Slachta Margit képviselő a 75. és 80. választókerület előtt (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

A 2015-ben kiadott mű voltaképpen a 2007-es kiadás szinte változatlan utánnyomása. Ezzel tulajdonképpen reagáltak is az előbb említett ismertetés felvetésére: „vajon miért nem a társadalmi nemek új tudományának (gender studies) valamelyik kutatóját kérte föl a Kossuth Kiadó (már nálunk is vannak, bár kevesen) […] e kiadványhoz”. Természetesen egy kiadó szíve joga, hogy kikre bízza egy-egy kötet megírását, valószínűleg az olvasók igényeit tartják szem előtt: és minden bizonnyal jelentős volt az érdeklődés, ha a munkát másodszor is megjelentették. Ebből a szempontból a könyv ismertetésekor azért vagyok nehéz helyzetben, mivel magam nem mélyedtem el a gender-jellegű történetírás módszertanában. Mégis vállaltam, hogy írok néhány oldalt a kötetről, mivel egy doktori disszertáció, illetve egy rendszeres egyetemi szeminárium erejéig foglalkoztam a középkori magyar királynék, különösen pedig Piast Erzsébet történetével. Vele kapcsolatban egy érdekes adalék: Küküllei János megjegyzése szerint itáliai politikai zarándokútjától „női volta nem tartotta vissza”, azaz a kortárs krónikás úgy vélte, hogy egy ilyen nagyszabású, diplomáciai jelleget sem nélkülöző akcióval egy nőnek nem illett foglalkoznia.

Elöljáróban mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy a két könyv kivitelezése igényes, a grafikai megoldások elegánsak, a képanyag impozáns és jól válogatott: Demeter Zsuzsanna és Stemlerné Balog Ilona munkáját elismerés illeti, ráadásul a képjegyzékben részletesen feltüntetik az illusztrációk lelőhelyeit. A kiadó néhány módosítást azért végrehajtott: a keménykötés puhává alakult, formátuma kisebb lett, illetve a címlap is frissítésen esett át. Az irodalomjegyzék tördelése áttekinthetőbb, az egyes tételek így már nem folynak össze. Ezt leszámítva minden érintetlen maradt, ugyanakkor, ha a külcsínt nézzük, érdemes lett volna kicserélni a 9. (Szent István és Gizella királyné szobra Veszprémben) és a 11. oldal (Gertrúd királyné egy 13. századi zsoltároskönyvből) rosszabb minőségű képeit.

A kötet 2007-es kiadásának borítója

A 2015-ben napvilágot látott mű is alapvetően megfelel a tudományos népszerűsítés kívánalmainak. Teljes mértékben indokolt a híres nők fő szerep mentén történő csoportosítása – Királynő és királyné asszonyok; Szent életű hercegnők; Nagyasszonyok; Karitász és nőnevelés; Írónők,szerkesztők, színésznők; A politika sodra –, mert ez a felosztás az olvasó számára valamiféle támpontot jelent. A legtöbb életrajzot az utóbbi két csoport tartalmazza, míg a legkevesebbet a nagyasszonyok kategória. Jó megoldás, hogy az egyes életrajzokon belül a páros oldalon, vagy oldalakon külön kiemelték az életút legfontosabb eseményeit. A főszövegben található változó terjedelmű keretes írások fontos információkat tartalmaznak, illetve itt közölnek számos, a személyhez kapcsolódó forrást.

A „Fényben és árnyékban” című előszó a kiadó bevezető gondolatait tartalmazza. Mert valóban voltak olyan nők, akiknek az élete a történelem nagyszínpadán játszódott, míg mások inkább a háttérben maradtak. A tömör összefoglalás egyben felkelti az érdeklődést, Gizellát, Aragóniai Beatrixot és Erzsébetet némileg hosszabb idézetekkel jellemezték, míg a többiek inkább jelzőket kaptak. A kiadó is érzi, hogy a lista nem teljes, kimaradtak többen is, „akiket okkal-joggal hiányolhat az olvasó”. Magyarázatként a terjedelmi korlátok, illetve a szerzők válogatási szempontjai szolgáltak; az indokok akár mentegetőzésnek is tűnhetnek, főleg, ha végiggondoljuk, hogy még ki mindenkiről lehetett volna írni. Ilona királyné, II. (Vak) Béla magyar király felesége férje hű támaszának bizonyult, az elbeszélő források szerint ő rendelte el az aradi gyűlésen végrehajtott vérengzést, amelynek 68 Kálmán-párti főúr esett áldozatául. Kun Erzsébet, IV. László magyar király édesanyja fia kiskorúsága idején fontos politikai szerephez jutott. De lehetett volna írni Magyarországi Máriáról, V. István leányáról, aki a II. (Sánta) Károllyal, a nápolyi Anjouk trónörökösével lépett frigyre, az Anjouk nem sokkal később rá hivatkozva követelhették maguknak a Magyar Királyságot. (Az Árpád-házi királylány egyébként nagyon sokat tett a magyar szentek dél-itáliai kultuszáért.) A kora újkorból Jagelló Izabella, Szapolyai János felesége, illetve Brandenburgi Katalin, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem második hitvese hiányolható, sőt a „rossz hírű” Báthory Erzsébet is megérdemelt volna néhány oldalt. De ha a XX. századot nézzük, akkor hiába keressük a vértanúságot szenvedett és 2006-ban boldoggá avatott Salkaházi Sárát, vagy az 1956-os forradalom egyik emblematikus alakját, Tóth Ilonát. Vagy lehetett volna egy újabb kategóriát létrehozni, ahová Sass Flóra felfedezőnő, vagy Torma Zsófia, az első magyar régésznő is bekerülhetne? Ezekből is látszik, hogy nem egyszerű feladat a személyek kiválogatása: a szerzők ezt az 57, általuk különlegesnek vélt, fordulatokban gazdag női sors bemutatatását tartották fontosnak. (A könyv hátsó borítóján a „56 különleges női sors, 56 fordulatokban gazdag történet” figyelemfelhívó sorok szerepelnek, de valójában 57 életútról van szó, mivel Szent Kinga és Boldog Jolánta két külön személy.)

Erzsébet királyné családjával. (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

Estók János 39, míg Szerencsés Károly 18 nő pályáját foglalta össze. Az életrajzok egységes szempont szerint készültek, a szerzőpáros előszeretettel használta ki a forrásokban rejlő lehetőségeket. Igyekeztek a lényeget összefoglalni, sőt Szerencsés Károly olykor még szépírói stílusát is megvillantotta (Bajor Gizi, Ruttkai Éva). Azonban néha egyenetlenség mutatható ki, például Nemes Nagy Ágnes egy oldalpárnál igazán többet érdemelt volna.

Sajnos a változatlan utánnyomás magában rejti annak a veszélyét, hogy figyelmen kívül hagyták az időközben napvilágot látott új kutatási eredményeket. Ennek illusztrálására csak néhány példát hoznék. II. András hitvese, Gertrúd megölésének 800. évfordulójára a szentendrei Ferenczy Múzeum kiállítással és tudományos konferenciával emlékezett meg, ez utóbbi előadásait vaskos tanulmánykötetben meg is jelentették. (Egy történelmi gyilkosság margójára. Merániai Gertrúd emlékezete, 1213-2013. Szerk.: Majorossy Judit. Szentendre, 2014.) Az írások közül Körmendi Tamásét emelném ki, aki nyomozói munkával tett kísérletet a gyilkosság körülményeinek a rekonstruálására. Véleménye szerint a merényletet személyes indítékból Töre fia Péter korábbi királynéi udvarispán követte el cinkosaival, talán a leleszi monostor közelében fekvő pataki erdőuradalom területén. A tragikus sorsú királyné tetemének egyes darabját a leleszi premontrei prépostság templomában temették el, míg a holttest többi részét a pilisi ciszterci apátságban helyezték végső nyugalomra. Töre fia Pétert karóba húzták, ugyanakkor bő évtizeddel később a bűncselekmény alkalmat adhatott az uralkodónak, hogy a bűnrészességre való hivatkozással leszámoljanak néhány túlságosan megerősödött előkelővel.

Ha már korábban szóba került, néhány észrevétel erejéig kitérnék I (Nagy) Lajos király édesanyjára. A Piast-házból származó Erzsébet esetében nem szerencsés a Łokietek használata (igaz, hogy korábban jelen sorok szerzője is így nevezte), mert az valójában édesapja, I. Ulászló lengyel király jelzője („kisnövésű”) volt. Továbbra sincs egyértelmű bizonyíték Záh Felicián merényletének pontos indítékára, ugyanakkor Tóth Krisztina több forrást talált, amelyek alapján jogosan feltételezett egy király elleni összeesküvést, ennek megszervezésében a Záhok mellett a Palásthyak vehettek részt. (Legutóbb: Még egyszer Zách Felicián merényletéről. In: Arcana tabularii. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére. Szerk.: Bárány Attila et al. Budapest- Debrecen, 2014. 639-654.) Középkori diplomáciatörténet szempontjából rendkívül jelentős Erzsébet királyné itáliai útja, némileg pontatlan, hogy hazafelé állt volna meg Rómában, mert a zarándokútról visszatért Nápolyba, és az Anjouk számára fontos kegyhely, Bari érintésével indult vissza a Magyar Királyságba. A kötetben említett királynéi közbenjárás valójában azt jelentette, hogy a pápa csak egy tekintélyes summa lefizetése után volt hajlandó elrendelni András herceg megkoronázását. Nem mehetünk el a királyné végrendelete mellett sem, az oklevél egyedülálló információkat őrzött meg Erzsébet udvaráról, a neki fontos személyekről, a szívéhez közel álló egyházi intézményekről és tárgyakról. A lengyel-magyar perszonálunió esetében pedig Bagi Dániel kutatásai az útmutatóak, a pécsi történész részletesen kitért a közös uralom forrásainak problémáira (Az Anjouk Krakkóban. Pécs, 2014.).

Óbuda város pecsétnyomója (Nemzeti Múzeum)

Nem egyszerű rekonstruálni Anjou Mária személyiségét. Kétség kívül megfigyelhető a másoktól, először édesanyjától, Kotromanić Erzsébettől, majd pedig férjétől, Luxemburgi Zsigmondtól, elnyomott lelkület, amit a szeme láttára elkövetett gyilkosságok még komorabbá tehettek. Egyértelműen erre utalt Süttő Szilárd Az Anjou-Magyarország alkonya című művében: „egy édesapját korán elvesztett lányka, akinek jelenlétében véres események játszódnak le; […] aki fogságba vetve hónapokig nem tudja, megéri-e a másnapot, vagy pedig osztozik szeme láttára megfojtott anyja sorsában; […] egy ilyen leány, függetlenül veleszületett természetétől, sokat veszít a tinédzserek szokott üdeségéből, azt különösebb merészség nélkül meg lehet kockáztatni… A történészek nagyon sokáig negatív képet festettek Mária és Zsigmond kapcsolatáról, a férje által elhanyagolt és mellőzött nőnek írták le. C. Tóth Norbert egyik tanulmányában (Királynőből királyné. Mária és Zsigmond viszonya a források tükrében. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica 132. (2011) 59–71.) új szempontok bevonásával megállapította, hogy a királyi pár gyakran tartózkodott együtt – életközösségük 94 hónapjából 54-et – (persze nincs kizárva, hogy ezalatt ne marták volna egymást), és mindenképpen a szoros érzelmi kötődésre utal, hogy a lovasbaleset miatt bekövetkező koraszülésben tragikusan elhunyt királynét Váradon temettette el. (Székesfehérvárott az Anjouknak külön sírkápolnájuk volt.) Porhüvelye így Zsigmond példaképe, I. (Szent) László maradványai közelében lelhetett végső nyughelyet.

Liliomos korona Nagyváradról (Nemzeti Múzeum)

Az előző esetből is látszik, hogy mennyire nehéz tetten érni az érzelmeket. Habsburg Máriáról korrekt összefoglalást olvashatunk Estók János tollából, örvendetes, hogy külön kiért a királynéról korábban alkotott torz kép tarthatatlanságára. II. Lajos halála után Mária nem ment újra férjhez, Mohács özvegyeként fontos politikai feladatokat kapott V. Károlytól. Testamentuma abból a szempontból tanulságos, hogy rendelkezett egy aranyból készült szívből, amely a férjéé volt, és halála után hozzá került. Meghagyta, hogy láncával együtt olvasszák be, és értékét osszák szét a szegények között. A megindító gesztus jól mutatja, hogy egész életében elevenen tartotta férje emlékét.

Az újonnan felfedezett források segítségével egy-egy személyiség jobban plasztikusabbá tehető. Hernády Zsolt a Múlt-kor 2010 őszi számában tette közzé Batthyány Lajosné, Zichy Antónia 1848. december 22-én írt levelét. (Valószínűleg ez volt az asszony utolsó levele férjéhez, mielőtt a grófot az osztrákok 1849. január 8-án elfogták.) Az írásból egy férjét és gyermekeit szerető nő képe bontakozik ki, nagy és jól fűthető szobákból álló kastélyát pedig felajánlotta a sebesült katonák ápolására. A családcentrikus Zichy Antónia arról is gondoskodott, hogy karácsonykor fát állítsanak, ami pedig a korszakban még egyáltalán nem volt jellemző. Abban is bízott, hogy együtt tudnak ünnepelni, de erre valószínűleg már nem került sor.

Ez a néhány példa talán rávilágít arra, hogy az új kutatási eredményektől nem szabadna megfosztani az olvasókat, főként egy népszerűsítő kiadvány esetében. A Kossuth Kiadó vállalkozása mindenképpen támogatandó, mert a múltat fontos, korszerű szemszögből kívánják bemutatni. Ugyanakkor érdemes lenne kibővíteni híres nők listáját, és tovább árnyalni és frissíteni a róluk alkotott képet.

Szende László

A kötet adatai: Estók János – Szerencsés Károly: Híres nők a magyar történelemben. Budapest, Kossuth Kiadó, 2015, 232 o.) 

Ezt olvastad?

Az Eötvös József Collegium Történész műhelye 2018. március 1–2. között immáron negyedik alkalommal rendezte meg hagyományosnak tekinthető éves műhelykonferenciáját, a