Nők a tudományban 2017

A Magyar Tudományos Akadémia hagyományos rendezvénye, a Magyar Tudomány Ünnepe keretében 2017. november 7-én rendezték meg a Nők a tudományban kerekasztal-beszélgetést az MTA Székház Felolvasótermében.

Barnabás Beáta (Fotó: MTA/Szigeti Tamás)

A rendezvényt Barnabás Beáta, az MTA főtitkárhelyettese, a Magy Tudomány Ünnepe Programtanácsának elnöke nyitotta meg. A Főtitkárhelyettes Asszony az esemény elindítására emlékezett vissza. Mint mondta, a 2016. évi MTA tagválasztás során nem került megválasztásra egyetlen nő levelező tag sem, ami felhívta a figyelmet arra, hogy a kutatónők nehezen törik át az üvegplafont a tudományos pályán. Így merült fel a kérdés, miként lehetne segíteni a nőket a tudományos életpályán, 2016 őszén pedig sor került az első Nők a tudományban című kerekasztal-beszélgetésre, továbbá a közgyűlési határozat nyomán 2017. január 11-én megalakították az MTA Nők a Kutatói Életpályán Elnöki Bizottságot.

Az Elnöki Bizottság feladatairól és tevékenységéről a bizottság elnöke, Lamm Vanda professzor emerita számolt be. Ő elsőként arra hívta fel a figyelmet, hogy a 2017 januárjában 13 taggal megalakult bizottságnak férfi tagja is van; a nemek közti együttműködés a kerekasztal-beszélgetés során többször is elhangzott mint jó gyakorlat. Lamm Vanda hangsúlyozta, hogy bár az 1970-es években az MTA-n belül működött egy ad hoc bizottság, mely a nőkkel foglalkozott, a Nők a Kutatói Életpályán Elnöki Bizottság egyedülálló az MTA történetében. A bizottság három fő feladatkör mentén dolgozik, amelyeket – gondolatébresztő formában – kérdésekként fogalmazott meg az Elnök Asszony: Miért kevés a női MTA tag? Milyen eszközökkel lehetne a női kutatókat pályájukon segíteni? Milyen intézkedésekkel lehetne az általános- és középiskolás lányokat a természettudományos pálya felé orientálni?

(Fotó: MTA/Szigeti Tamás)

Jelenleg az MTA rendes és levelező tagjai között 23 nő található, akiknek kutatói tevékenységét nem, vagy csak alig ismeri a szélesebb publikum. Természetesen célként fogalmazódott meg a női tagok tevékenységének bemutatása a jövőben, de Lamm Vanda elődeikről sem feledkezett meg: a hallgatóság visszatekinthetett Andics Erzsébet történész, Radnót Magda szemész professzor és Péter Rózsa matematikus munkásságára, akik az első női levelező és/vagy rendes tagjai voltak a Magyar Tudományos Akadémiának. Az MTA női tagjainak száma a 2000-es években indult növekedésnek, azonban aktuális számuk így is jóval elmarad az várakozástól, hiszen a PhD fokozat megszerzésekor szinte azonos a nemek aránya. Lamm a női tagok számának növelése érdekében megfogalmazott 2017. májusi javaslatukról is beszámolt, amely megszavazása óta a hölgy tagok jelölését szorgalmazza.

Lamm Vanda (Fotó: MTA/Szigeti Tamás)

A Nők a tudományban című rendezvényt megelőzően, 2017. október 16-án, a Semmelweis Egyetemen rendezték meg a Nők a Kutatói Életpályán – kutatónők fórumát, amelyen szintén fontos kérdések hangzottak el. Lamm Vanda hangsúlyozta, a fórum tapasztalatai alapján súlyos problémaként ragadhatjuk meg a diszciplínák szerint változó lehetőségeket. Példái között szerepelt az orvosnők pályája, akik amellett, hogy kutatnak, publikálnak, előadnak, gyermekeket nevelnek, a betegeikkel is foglalkoznak – a fontossági sorrend (ha egyáltalán van) természetesen nem e felsoroláson alapul. Hogy a különbségeket még érzékletesebbé tegye, Lamm a természettudományos pályán kutató nők sokszor időhöz és helyhez kötött mindennapi gyakorlatát hasonlította össze a bölcsész kutatónők rugalmasabb tevékenységével, nem elvitatva természetesen a bölcsész vagy jogász pályán működők erőfeszítéseit sem.

A Nők a Kutatói Életpályán Elnöki Bizottság legfrissebb javaslatai többek között a kutatói pálya értékelése során az inaktív évek bevezetésére, továbbá a szabadságok rugalmasabb felhasználására irányulnak, melyek nemcsak tudományos kutatással foglalkozó nők életpályáját segítik, hanem a férfiakét is, tekintettel a családalapításból fakadó – nemek között nem feltétlenül válogató – feladatokra és az otthoni támogatói légkör kialakítására. Lamm Vanda hangsúlyozta, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani a nők szereplésére; hazánkban mindenkinek nagy energiákkal kell azon dolgoznia a jövőben, hogy minden konferencián legalább egy hölgy előadó megoszthassa tudását a hallgatósággal.

Pető Andrea előadása (Fotó: MTA/Szigeti Tamás)

A Nők a Kutatói Életpályán Elnöki Bizottság munkájának ismertetése után Pető Andrea, az MTA doktora, a Közép-európai Egyetem (CEU) oktatójának a Nők a tudományban című előadása következett. Az előadás Hugonnai Vilma (1847–1922) életútjának és tudományos pályájának ismertetésével indult: grófi családban született, a pesti leánynevelő intézetben tanult, 18 évesen férjhez ment Szilassy Györgyhöz. Pető Andrea érdekességként kiemelte, hogy Hugonnai Vilma a zürichi orvosegyetemen folytatta tanulmányait, ahol azért lett vegetáriánus, mert nem engedhette meg magának, hogy húst vásároljon. A „szegény grófnőt”, ahogy társai szólították 1879-ben avatták doktorrá, ám Magyarországon nem tudta honosíttatni orvosi diplomáját; itthon szülésznő lett és szülőotthont nyitott, majd egy budapesti bentlakásos leányiskolában tanított. 1897-ben Magyarországon is megkapta orvosi diplomáját, idő közben elvált, majd hozzáment Wartha Vincéhez, aki az MTA tagja volt. Hugonnai Vilma ezt követően orvosként dolgozott és 1914-ben egy katonaorvosi tanfolyamot is elvégzett; az Országos Nőképző Egyesület egyik alapítója volt (Életéről bővebben: Hargittai Magdolna, Nők a tudományban határok nélkül, Akadémiai, Bp., 2015, 132–134.). Az első magyar orvosnőről, Hugonnai Vilmáról 2010-ben díjat neveztek el, az emlékérmet női orvosok-kutatók kaphatják meg elismerésként a Semmelweis Egyetemen. Ezen információk egy részét nem szokványos módon, már az előadás előtt is megismerhették az érdeklődők, hisz Pető Andrea nagy gondot fordított a közösségi oldalakban rejlő lehetőségek kiaknázására: Hugonnai Vilma twittelt, igaz, csak két ember követte, de közel 400 látogatót ért el a Facebookon, ahol az érdeklődők követhették a „#NokaTudomanyban2017” hashtag-gel ellátott posztjait.

Pető Andrea (Fotó: MTA/Szigeti Tamás)

Pető Andrea előadását a Nők a tudományban témával folytatta: vázolta az aktuális helyzetet, feltérképezte, hogy milyen problémákkal állunk szemben. Ezek után természetesen a megoldást kereste, majd a változtatás módjait és eszközeit szedte csokorba.

A nők tudományban betöltött szerepét és helyzetét az ENSZ Nőjogi Bizottságának (CEDAW Bizottság) jelentése és a Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézete (EIGE) jelentése alapján mutatta be. A Társadalmi nemek egyenlőségi indexe, 2017 alapján szemléltette, hogy a nők aránya a felsőoktatásban nő (miközben a férfiaké csökken), mégis a tudományos pályán előrehaladva csökken a nők száma. Az is világos, hogy a nők aránya azokon a pályákon a legmagasabb, ahol a társadalmi megbecsülés és elismerés aránya igen alacsony (pl. tanári, tanítói, ápolói, gondozói munkakörök). A nők tudományos életpályán való haladását vagy nem haladását az építkezésből merített metaforákkal, az üvegfal, a csöpögő vízvezeték és az üvegplafon kifejezésekkel teszik általában szemléletessé, ezen a logikán haladt a professzor asszony is.

A problémák közül az üvegfal bemutatása során Pető kitért Kereszty Orsolya kutatásainak eredményeire, aki a kérdésre a tankönyvekben kereste a választ a társadalmi nemek reprezentációjának vizsgálata által: a különbségek fenntartásához a tankönyvekben ábrázolt nőképek, férfiképek jelentősen hozzájárulnak. Pető Andrea felhívta továbbá a figyelmet Lendák-Kabók Karolina a vajdasági magyar nők karrierválasztását vizsgáló kutatásainak eredményeire is (Lendák-Kabók Karolina, A vajdasági magyar nők gender szempontú továbbtanulási szándékai, Létünk, 2016/1, Forum, Novi Sad, Serbia, 55–69.); a megkérdezett vajdasági magyar nők tanári pályára lépésüket racionális döntésekkel és regionális elvárásokkal magyarázták. A második probléma akkor jelentkezik (tehát a vízvezeték akkor válik csöpögővé), amikor a nők a doktori fokozatot megszerezhetnék a diploma után, hiszen ekkor inkább munkába állnak, hogy a későbbi gyermekvállalás esetén is legyen jövedelmük, vagy diplomájuk megszerzése után a gyermekvállalást választják. Így a nők tudományos jelenléte nem lehetséges vagy bizonytalanná válik. A harmadik probléma (térben és időben is) előre haladva maga a karrierépítés, ami az üvegplafon áttörése nélkül lehetetlenné válik, azonban a nők közül kevesen képesek erre. Pető Andrea hangsúlyozta, hogy a probléma a gondoskodás politikájában gyökerezik, mivel a fizetetlen munkát, a gondoskodás fizetetlen munkáját a társadalom a nőktől várja el. (Bár ennek lélektani, pszichológiai hátterére, következményeire kitérni nem volt feladata és célja a professzor asszonynak, a problémamegoldás szempontjából érdekes lehet a jövőben erre is figyelmet fordítani.)

Barnabás Beáta, Lamm Vanda és Groó Dóra (Fotó: MTA/Szigeti Tamás)

Pető előadásának második részében a tőle megszokott szemléletességgel igyekezett a lehetséges megoldásokat körüljárni. Magyarázatának középpontjában egy 1929-ből származó fotó állt, mely a Pázmány Péter Tudományegyetem egyik Múzeum körúti tantermébe nyújt bepillantást, ahol Cholnoky Jenő földrajztudós óráján a női hallgatóival szerepel. A képválasztás nem véletlen: Papp Barbara és Sipos Balázs ez év szeptemberében megjelent Modern, diplomás nő a Horthy-korban című munkájában is megtalálható. (Papp Barbara – Sipos Balázs, Modern, diplomás nő a Horthy-korban, Napvilág, Budapest, 2017, 117.) Papp és Sipos a szóban forgó képpel Pető Andrea előadása alapján azt támasztja alá, hogy a Horthy-korszakban a nők felsőoktatási helyzetében döntő elmozdulás, normaváltás történt.  „Az 1930-as évek végére a diplomás nők már meglehetősen fontosnak mondható állásokat is betölthettek: „térfoglalásuk” a korábbiakhoz képest rendkívül látványos, noha ebben a tekintetben korántsem beszélhetünk a két nem paritásáról.” (Lásd bővebben: Papp–Sipos, i.m., 148–149.) Pető szerint viszont a kérdés inkább az, hogy a képen szereplő nők hogyan kerültek be az egyetemre (kik ők, honnan származnak, miért mehettek/mentek egyetemre) és mi történt később velük? Papp és Sipos munkájából kiderül, hogy az 1931 és 1941 között doktoráltak csupán 5,8%-a volt nő; a diplomás nők a férfiaknál jelentősen kisebb százalékban doktoráltak. (A csöpögő vízvezeték problémája tehát adott volt a Horthy-korszakban is. Az üvegplafon áttörését több ok miatt sem tudjuk a korszakban vizsgálni, ezek közé tartozik például az értelmiségi definíciója: e kategóriába nem csak a diplomások tartoztak bele, továbbá a korszakban a tudományos élet legfelsőbb szintjén nem dolgoztak nők.) A korszak hölgyeinek tudományos pályáját nem ítélhetjük meg csupán a jól körüljárt kép alapján, hisz nem zárhatjuk ki az esszencialista álláspontot képviselők véleményeit, nem hagyhatjuk figyelmen kívül Madách Imre a nőkről szóló székfoglaló értekezését, melynek egy részletét Pető is idézte előadásában. Kitért azokra a nőkre is, akik az esszencialista nézőponttal szembenállásukat nyíltan fejezték ki; idézte Bobula Ida (magyar tudósnő) egyik cikkét: „Akiben van komoly és áldozatkész hivatástudat, annak azt tanácsolom, hogy vegye fel a keresztjét és menjen főiskolára, akkor is, ha nő. Nőnek lenni ugyanis súlyos handicap a mai életben – ezt tudni kell! – de nem ok arra, hogy feladjuk a küzdelmet.” (Bobula Ida, A nő és a hivatal, Új Idők, 1937, 123.) Rövid történeti áttekintést kaptak a hallgatók ezt követően arról, hogy miként alakult a nők felsőoktatási helyzete a 20. század első felében, ami alapján elmondható, hogy a diplomás vagy doktorált nők számuk növekedése ellenére sem vettek részt a tudás intézményes szinten történő létrehozásában, egészen Andics Erzsébet MTA taggá választásáig (Levelező tag: 1949. Rendes tag: 1950.). A nők tudományos életpályájának helyzete Pető szerint 1989 után sem sokat változott. (Ezt a beszélgetés során később Lamm Vanda vitatta.)

A változtatás módjainak és eszközeinek ismertetése során Pető a Horizont 2020 program törekvésével egybecsengő célokat határozott meg. Ezek szerint a tudományos pályán növelni kell a nők számát, csökkenteni kell a posztdoktori szakasztól a nők tudományos pályáját jellemző hátrányokat, továbbá ehhez az intézményes hátteret biztosítani kell. Véleménye szerint a helyzetet nehezíti, hogy az intézmények által ránk vetített problémákat interiorizáljuk, a kulturális tudattalanba építjük a sztereotípiákat. A professzor asszony három változtatási eszközt emelt ki: az egyenlő bánásmód elvét, a pozitív támogató intézkedéseket (kvóta vagy paritás), továbbá a társadalmi nemek egyenlőségének elérése érdekében az egyenlőség elvének a szakpolitikák középpontjába helyezését, melynek kapcsán szükség van statisztikák készítésére, diagnosztizálásra és formatív értékelésre is. Pető Andrea előadását jó gyakorlatokkal zárta, így példaként említette az MTA által 2009-ben indított esélyteremtő programot, melynek lényege, hogy az életkorhoz vagy a tudományos fokozat megszerzésének időpontjához kötött pályázatoknál a tíz éven aluli gyermekeket nevelő kutatónők esetében gyermekenként két évvel kitolódik a korhatár. Ennek is köszönhető, hogy a Helsinki Csoport (The Helsinki Group on Gender in Research and Innovation/European Commission, melynek szakértői fórumának első számú magyar delegáltja Csépe Valéria után jelenleg Aczél Petra), 2015-ben arról számolt be, hogy a 2010-es 9%-ról 2014-re 17%-ra emelkedett a Magyarországon vezető pozícióban dolgozó nők aránya. Az intézményi háttér biztosítására jó példának tartja Pető többek között a német mintára létrehozott Collegium Talentum programot is, de beszámolt saját tapasztalatairól, melyeket mentorként szerzett egy német katolikus alapítványban. Végül azt hangsúlyozta, hogy a támogató férfi légkör, így a háttér kialakítása által lényeges előrelépést érhetünk el a nők tudományos életpályájában.

Groó Dóra (Fotó: MTA/Szigeti Tamás)

Az előadást egy értékes párbeszéd követte, a hallgatóság is bekapcsolódott a kerekasztal-beszélgetésbe. A beszélgetést Groó Dóra, a Nők a Tudományban Egyesület elnöke moderálta. A többször emlegetett női-férfi együttműködést a gyakorlat is példázta, hisz az első hozzászólást éppen egy férfi vállalta, aki többek között olyan gyakorlati problémára hívta fel a figyelmet, mint a gyermekmegőrzők hiánya a konferenciák alatt.  A hozzászólók között volt Dr. Sebestyén Anna, Hugonnai Vilma Emlékérmes fiatal orvos kutatónő, négy gyermek édesanyja, aki szerint a nőknek hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy többet kell dolgozniuk, hiszen a kiégés veszélye inkább fenyegeti azokat, akik ezt nem fogadják el, akik arra koncentrálnak, hogy mások kevesebb tudással vagy kevesebb tehetséggel, esetleg kevesebb erőfeszítéssel is előrébb jutnak. Ehhez viszont szükség van a példaképekre, be kell mutatni, hogy lehetséges kutatónőként sikereket elérni anyaként, feleségként is. Hozzá csatlakozva Ligeti Erzsébet szintén egy olyan fórum létrehozását szorgalmazta, amely bemutatja, a nők helyzetét a tudományban, a jó gyakorlatokkal egyetemben. Balázsi Katalin a Nők a Tudományban Egyesület elnökségi tagja egy ilyen konkrét fórumként megvalósuló jó gyakorlatról, egy németországi rendezvényről számolt be. A hozzászólók abban egyetértettek, hogy nagyobb nyilvánosságot kell biztosítani a tudományban tevékenykedő nőknek, és abban is, hogy a támogatói háttér kialakítása, a nők és a férfiak együttes munkája lehet a leggyümölcsözőbb a nők tudományos szerepének és helyzetének javítása érdekében.

(Fotó: MTA/Szigeti Tamás)

A kerekasztal-beszélgetés egyik utolsó gondolata Barnabás Beátáé volt: „Vajon a nők gondolnak-e arra, hogy néha tudatosan kell küzdeni azért, hogy azonos szintre kerüljenek a férfiakkal?” A vezető szerepeket el kell vállalni, a konfliktusokat fel kell vállalni, ha érvényesülni akarunk – folytatta. Pető Andrea szintén aktív cselekvőként zárta a rendezvényt, hangsúlyozta, hogy „a változás magától nem jön el”. Ki kell lépnünk a merev szerepünkből – invitálta szintén cselekvésre a hallgatóságot. Zárásként Groó Dóra további találkozásra, legkésőbb a folytatásra, a Nők a tudományban 2018 című kerekasztal-beszélgetésre invitálta a hallgatóságot, ahol remélhetőleg újabb és újabb eredményekről, pozitív előrelépésről számolnak majd be a résztvevők.

Lengyel Nóra

Ezt olvastad?

Sokak számára a Parlament a méltóságot sugalló neogótikus épületével és a XX. századi magyar történelem viharait túlélő gyönyörű művészeti alkotásaival