Norvégia és 1956 – interjú Forró Tamás kutatóval

Forró Tamás Budapesten, a Deák téri Evangélikus Gimnáziumban érettségizett, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem-skandinavisztika szakán végzett, norvég szakirányon. 2006-ban ment ki először Norvégiába egy népfőiskolára, ahol egy évet töltött. 2009-ben a Norvég Külügyminisztérium ösztöndíját nyerte el. Ez adta az ihletet, hogy a két nemzetet érintő témában írjon. Történelem szakon az 1956-os magyarokról írta diplomamunkáját, amely később, rövidített változatban megjelent. Diplomájának megszerzése után Osloban telepedett le. 1956 60. évfordulója alkalmából a Norvégiába került magyarokról és a velük kapcsolatos kutatásról beszélgettünk.

Újkor.hu: Az 1956-os eseményekkel kapcsolatban talán az egyik legérdekesebb kérdés, hogy miként reagált a közvélemény Norvégiában?

Forró Tamás: Kutatásomhoz, többek között, az Aftenposten nevű jobboldali ellenzéki lapot vizsgáltam, 1956. október 22-től 1958-ig. Ez a lap a korban jobboldali beállítottságú volt, és naponta kétszer jelent meg, tehát volt esti kiadás is. Ebben az időben Norvégiában a Munkáspárt volt hatalmon, és a parlamentben a Kommunista Párt is ott volt. Egy, az Osloi Egyetemen írt szakdolgozatot olvastam, amely egy baloldali újságot tanulmányozott. Ez a munka is több ponton tárgyalta a magyar forradalom eseményeit.

Főként az Aftenposten olvasásakor derült ki az számomra, hogy a norvégokat –  főként az ifjúságot és a középosztályt – érdekelte, hogy mi zajlik Magyarországon, és még több információt akartak erről megtudni. Október 22-én még semmi hír nem volt, de 23-án már megemlítették, hogy valami történik Magyarországon. Ezután október 24-től egészen 1957 januárjáig napi szinten írtak valamit. Az újságcikkeket elnézve megállapítható, hogy jól lefedték az eseményeket.

A politikában leginkább aktív réteg a diákság volt. Tüntetéseket rendeztek az érintett államok nagykövetségei előtt, és konferenciát szerveztek novemberben, ahová politikusokat, szociológusokat és történészeket hívtak meg. Ha megnézzük a korabeli fotókat, láthatjuk, hogy főleg fiatalok voltak jelen a tüntetéseken.

Ahogy említetted, Norvégiának munkáspárti kormánya volt ebben az időszakban. Hogyan viszonyult a norvég külpolitika a forradalomhoz?

A tüntetések fölerősödtek november 4-én, főként azért, mert a norvég kormány hivatalosan nem lépett semmit október 23-a és november vége között. Voltak háttértárgyalások, de nyíltan nem tettek semmit, aminek több oka volt. Ugyanakkor az újságban megkezdődött az azonnali segítségnyújtás lehetőségének megrajzolása. Október végén a háttérben fölállt egy vegyes civil és állami bizottság, amely megállapította, hogy mire lenne szükség, és ezt közzé is tették a sajtóban. Igazából pénzre volt a legnagyobb szükség, mert sok dolgot helyben, Ausztriában vásároltak meg a menekültek részére. A már említett Aftenposten is gyűjtött, a Norvég Királyi Televízió (NRK) pedig lottót szervezett. A norvég állam nem tudott megfelelő anyagi segítséget nyújtani, emiatt kellett a lakosságot mozgósítani. A közvéleményt nem csak a pénzügyi segítség érdekelte, hanem a magyarok sorsa is. Sok egyéni sorsokat bemutató cikk született, dolgoztak is norvég újságírók Bécsben, és beszámoltak az eseményekről egészen részletesen.

A norvég nép azt szerette volna, ha a magyarok Norvégiába jöhettek volna, de ez akadályba ütközött az állam részéről. Novemberben úgy gondolták a vegyes civil-állami szervek, hogy a helyi segítségnyújtásra kell összpontosítani. A közvélemény nem volt elégedett a kormánnyal, legalábbis az ellenzéki Aftenposten ezt így mutatta be. Ugyanakkor az Északi Fény (Nordlys) kommunista ellenzéki lap  válsághelyzetbe került, hiszen mindig is támogatták a szovjet politikát. Most azonban nem tudták, hogyan értékeljék a helyzetet: egy fasiszta felkelésről van-e szó, vagy pedig a középosztály lépett fel a szovjeturalom ellen?

Térjünk vissza a segítségnyújtásra, amelyet a magyarok Norvégiából kaptak. Milyen szervezetek álltak emögött?

Egyrészt a nemzetközi civilszervezetek, mint a vöröskereszt és a norvégiai alapításúak, mint a Norvég Népi Szolgálat (Norsk Folkehjelp). De magánszemélyek is segítettek, az egyetemi diákokon kívül olyan magyarok, akik 1939 óta, vagy még régebben éltek Norvégiában. Az állam anyagiakban kis mértékben segített, azonban infrastruktúrát (szállás, költöztetés, bürokrácia) és megfelelő nemzetközi jogi helyzetet teremtett. Az állam döntötte el, hogy hányan jöhettek – ez elsősorban a Munkaügyi- és Külügyminisztérium feladata volt. Az ellátási feladatokban azonban a Vöröskereszt, az Evangélikus Egyház és a NF vett részt, Norvégiában, Ausztriában és Jugoszláviában egyaránt. A befogadható magyarok maximális száma 1500 körül volt, ezt nem lehetett túllépni. Az adatok alapján végül 1439 ember érkezett hivatalosan Norvégiába, de lehet, hogy van átfedés.

Hogyan képzelték el a magyarok társadalmi integrációját?

Az alapvető elképzelés az volt, hogy azok jöhetnek, akik dolgozni tudnak. Így elsősorban a munkaképesek jöttek, illetve fiatalkorúak. Az utóbbi nehézséget okozott, hiszen az 1951-es ENSZ jogszabályok alapján őket szülői beleegyezés nélkül nem lehetne befogadni. Megvolt az esély tehát, hogy őket vissza kell majd küldeni. ’57 januárjától viszont megváltozott a hozzáállás. Inkább a családokra koncentráltak, illetve a betegekre. Sokan lettek TBC-sek az osztrák táborokban, és rajtuk is szerettek volna segíteni. Ennek lehetséges oka, hogy a bécsi norvég kapcsolattartó maga is orvos volt, és tbc-s betegekkel foglalkozott korábban. Az ’56-os magyarok ügyében már együttműködött az állam ezekkel a magánszervezetekkel. A Norvég Menekültügyi Tanácson belül létrehoztak egy albizottságot, amely csakis a magyar üggyel foglalkozott. Itt a fő kérdés az volt, hogy ki hova fog költözni, és hol fog dolgozni. Egyénileg vizsgáltak mindenkit, hogy megtudják, ki milyen munkát tud végezni, milyen tanulmányi háttérrel rendelkezik. Az 1951-es ENSZ menekültügyi határozat előírja, hogy a menekülteket nem lehet csoportként kezelni. Ezért is nem volt lehetséges több embert behozni, mert nem volt meg az államapparátus, hogy ennyi emberrel egyénileg foglalkozzanak. Még úgy sem, hogy a tartózkodási engedélyekkel, munkavállalási engedélyekkel és ideiglenes útlevelekkel a rendőrség foglalkozott. Az integráció a háttérben zajlott, a menekülteknek Norvégiába érkezésük után már volt lehetőségük nyelvet tanulni, és voltak orientációs előadások is, hogy mit kell csinálni, mik az elvárások, lehetőségek. A Norvég Diákszövetség segítségével elkészült egy szótár, amit kiosztottak a magyarok között. 1956 előtt Norvégiába került magyarokat is hívtak ezekbe a táborokba, hogy segítsék a menekülteket. Voltaképpen nem integráció, hanem asszimiláció valósult meg, amit egy 1986-os kutatás részben meg is erősített. Sokan beházasodtak norvég családokba. A norvégok úgy tekintettek a magyarokra, mint új polgártársakra, és 1959 után el is halt az érdeklődés a magyar ügy iránt. Ez sokaknak rosszul esett, úgy érezték, hogy elfelejtkeztek róluk.

Végül tehát körülbelül 1500 magyar jött Norvégiába. Mikor érkeztek, hány csoportról tudunk?

1956 karácsonya előtt érkezett 300 fő. 1957 januárjában egy másik 300 fős csoport, áprilisban ugyanennyi. A diákszervezetek körülbelül 200 főt hoztak be. A többiek mindenféle más úton-módon jöttek. Volt valaki, aki először eljutott Dominikára, és onnan repült Norvégiába. Ezen kívül két csoport jött Jugoszláviából. Összességében a magyar menekültek 1956 decemberétől 1959 tavaszáig érkeztek Norvégiába. Talán még voltak egyénileg érkezők, de ezekről nem tudok biztosat, mert az állami, hivatalos iratokat kutattam.

Hányan döntöttek úgy, hogy maradnak Norvégiában?

A rendőrség nyilvántartásában lehet utána nézni, hogy évente kik kaptak állampolgárságot, de azt már nem lehet tudni, hogy mi lett velük. Aki nem kapott állampolgárságot, az vélhetőleg vagy tovább utazott, vagy hazatért. Sokan utaztak tovább Amerikába, Kanadába, Németországba, vagy ahol volt külföldön élő rokonuk. Aki ezt bejelentette, arról lehet tudni, aki nem, arról nem. A Norvég Statisztikai Hivatal irattára is segített, de ennek ellenére is nehéz megmondani, pontosan hányan maradtak Norvégiában. Én úgy becsülném, hogy 5-10%-uk ment vissza Magyarországra. Sokan azért tértek haza, mert nem tudták megoldani családjuk kiutazását, és nem akartak várni. Így is végleg szétszakadt sok család, sokan elváltak. 1963 után, amikor a felkelők amnesztiát kaptak, már egyszerűbb volt a hazautazás és a családegyesítés. Azok jártak jól, akik ki tudták várni ezt a hat évet. A norvég vöröskereszt fennmaradt levelezései tanúskodnak a tönkrement és kettétört életekről.

Visszatérve a nemzetközi politikára, befolyásolta a magyarok befogadása a szovjet-norvég viszonyt?

Abszolút. Ha Svédországot és Dániát nézzük, ők már október-november fordulóján fogadtak be magyarokat. A norvégoknál volt egy kis gond a külügyben – a szuezi válság is ebben az időben zajlott. Ez gondot jelentett a NATO-nak. Ráadásul Norvégia határos volt a Szovjetunióval – ez igaz Svédországra is, de ők nem voltak NATO tagok.

Eközben a Munkáspárt kezdett távolodni a Kommunista Párttól, és 1956-ban már csak ők voltak hatalmon, míg korábban koalícióban vezették az országot. A Kommunisták tehát már nem tudtak akkora hatást gyakorolni, és rosszul érintették őket az 1956-os események. A kommunisták kezdtek eltávolodni a sztálinista vonaltól, és a titói mintát akarták használni. A kormány pedig egy, az 1940-es német megszálláshoz hasonló szovjet megszállástól félt. Ezért nem is mertek komolyan a magyarok ügyével foglalkozni 1956 novemberéig. A jobboldali sajtó erősen kritizálta a kormányt, amihez csatlakoztak a segélyszervezetek szintén jobboldali vezetői. Ennek ellenére a kormány kivárta, hogy elcsituljon a szuezi válság, és utána kezdett el intézkedni a magyarok ügyében. Addig csak Ausztriában folyt a segítségnyújtás.

A Norvégiában maradt magyarok sorsával kapcsolatban érdekes lehet, hogy volt-e bármilyen szerveződés, amely elősegítette kapcsolattartásukat, összetartozásukat és kultúrájuk megőrzését?

Először is a norvégok törekedtek arra, hogy ne táborként működjenek a menekültek első befogadó központjai, legalábbis elnevezésben. Ezeken a helyeken születhettek valószínűleg új ismeretségek, barátságok, amelyek megmaradhattak. De ezt nem kutattam olyan részletesen. Amit biztosan tudni lehet, hogy a menekülteket végül a Trondheimtől délre eső területen osztották el – volt, aki városba került, volt, aki vidékre. Közösségek elsősorban a városokban alakulhattak ki, mint például Bergenben, Stavangerben, Trondheimben vagy Osloban. Igazán jól a fővárosban működött a közösség, hiszen ott már volt korábban a 1937-től létező Norvég-Magyar Egyesület. Tagjaik között akadtak olyanok, akik az ország iránt érdeklődtek, oda házasodtak, vagy a norvég kultúra iránt érdeklődtek. Az egyesületben tehát nem csak magyarok, hanem vegyes házasságban születettek is voltak. Az ’56-os magyarok élesztették föl ezt a közösséget – ezt a szervezet évkönyvei is igazolják. Programjaik nagy része két nyelven zajlott, mivel a tagság is két nemzetiségű volt. A szervezet egyik emblematikus tagja volt Odd Nansen, a híres sarkkutató, Fridtjof Nansen fia. Mindketten sokat tettek a 20. században menekültekért. Fritjof az első világháborús hadifoglyokat karolta fel, Odd pedig a magyar 56-osokat. Érdekes, hogy az 1960-as és 70-es években egyre több magyar 56-os költözött a városokba, és ezen belül Osloba. Így létrejött egy jó közösség, de ez a 80-as években ismét elhalni látszott. Talán azért, mert a második generációs magyarok öntudata nem volt erős. Inkább csak az idősek jártak már az egyesületbe, de ez a generáció lassan inaktívvá vált. Persze újabb és újabb emberek érkeztek, de már mint disszidensek. Az persze már egy más történet.

Gyönki Viktória

Kapcsolódó cikkek:

Az 1956-os forradalom és szabadságharc: A rombológolyó, amely áttörte a berlini falat – interjú Csipke Zoltánnal

Forradalom előtt, forradalom után – a magyar mozik filmkínálata 1956-ban

A Magyar Természettudományi Múzeum tragédiája 1956-ban

A Forgószél hadművelet – az 1956-os forradalom leverésének története

Mit mond a mának a Kádár-kori sajtó? – interjú Takács Róberttel

Ezt olvastad?

Az idén 80 éves, Széchenyi-díjas történész, M. Kiss Sándor életművének esszenciáját veheti kezébe az érdeklődő olvasó a Szembesülés című kötettel.
Támogasson minket