A nőtörténet és a holokauszt kutatásának legfrissebb eredményei – kettős könyvbemutató Bécsben

Hol húzódik a határvonal a nők politikai mozgalma és aktivizmusa között? Milyen szerepet kaptak a budapesti házmesterek a zsidók mentésében és/vagy üldözésében a második világháború során? S miért elengedhetetlen, hogy a 21. század magyar történészei kutatási eredményeiket világnyelven is az olvasók elé tárják? Ezekre a kérdésekre is választ kaphattak az érdeklődők Szapor Judit és Ádám Pál István köteteinek bécsi bemutatóján.

A Bécsi Magyar Történeti Intézet (BMTI) és a Holokauszt Tanulmányok Bécsi Wiesenthal Intézete [Wiener Wiesenthal Institut für Holocaust-Studien] (VWI) közös szervezésében került sor május 23-án Szapor Judit és Ádám István Pál legfrissebb monográfiáinak (Szapor, Judith: Hungarian Women’s Activism in the Wake of the First World War. From Rights to Revanche [A magyar nők aktivizmusa az első világháború után. A jogoktól a revansig]; Ádám István Pál: Budapest Building Managers and the Holocaust in Hungary [A budapesti házmesterek és a magyarországi holokauszt]) bemutatójára. Első pillantásra talán úgy tűnhet, hogy a két munka között kevés a kapcsolódási pont, ám a könyveken végigtekintve több párhuzam is nyilvánvalóvá válik. Szapor Judit, a montreali McGill University oktatója, továbbá május végéig a Wiesenthal Intézet szenior kutatója és Ádám István Pál, a lipcsei Simon Dubnow Institute, valamint a Wiesenthal Intézet ösztöndíjas kutatója a magyar történettudomány számára rendkívül fontos, ám mindezidáig elhanyagolt témákat vettek górcső alá műveikben. Mindezt a korábbiakban publikálatlan, sőt sok esetben feltáratlan primer forrásokra támaszkodva tették, s ami legalább ennyire fontos, kutatási eredményeiket a nemzetközi tudományosság világnyelvén, angolul publikálták.

Ifj. Bertényi Iván üdvölzi a hallgatóságot. (Fotók: Collegium Hungaricum Wien, Karmacsi Laura)

Ifj. Bertényi Iván, a BMTI igazgatója üdvözlő szavaiban két alapvető, egymással szorosan összefüggő dologra hívta fel a hallgatóság figyelmét. Egyrészről kiemelte, hogy a hazai kulturális diplomácia számára alapvetőek az olyan események, mint például a május 23-i könyvbemutató, hiszen ezek közvetlenül és közvetve is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a határokon túl kedvező kép alakuljon ki Magyarországról, illetőleg a magyar tudományosságról. Lényeges azonban, hogy nem elegendő, ha csupán a magyar történelem pozitívumairól emlékezünk meg, szükséges a tragikus kimenetelű események vagy évfordulók említése is. Az első világháború utáni évek és a holokauszt kérdésköre kapcsán pedig alapvető fontosságú a nemzetközi tudományosság számára bizonyítani, hogy a magyar történészek képesek ezeket a tragikus és máig vitákat kavaró eseményeket is objektíven, a tudományosság elvárásainak megfelelően vizsgálni.

Az est moderátora Rásky Béla, a Wiesenthal Intézet igazgatója volt, a monográfiákat pedig Gyáni Gábor akadémikus, az MTA BTK Történettudományi Intézet Újkori témacsoportjának témacsoport-vezető professzora, a magyarországi nőtörténet- és holokausztkutatás elismert szakértője mutatta be. Ő először is örömét fejezte ki, hogy két olyan szerző monográfiájáról beszélhet, akik a magyar történelemhez köthető kutatásaikat angol nyelven, neves külföldi kiadóknál (Bloomsbury, Palgrave Macmillan) publikálták. Gyáni e felvetésével el is érkezett az este során még többször vissza-visszatérő kérdéskörhöz, vagyis a kurrens hazai történettudomány egyik alapproblémájához. Nevezetesen ahhoz, hogy nem elég, ha a kutatók tudományos eredményeiket anyanyelvükön teszik közzé, ezeket a transznacionális színtérre kilépve a világnyelvek valamelyikén is elérhetővé kell(ene) tenni a nemzetközi tudományosság számára. Paradox módon a hazai nőtörténeti diszciplína az 1990-es évek végétől – egyebek mellett – azzal a kihívással is küzd, hogy a témakörben Magyarország vonatkozásában, ám idegen nyelven született műveknek csak egy részét fordították magyarra. Szapor Juditnak az 1918 előtti, valamint a két világháború közötti nőmozgalommal foglalkozó munkái is főként csak angol nyelven érhetők el, ami közvetve minden bizonnyal ahhoz is hozzájárul, hogy több hazai szerző – a vonatkozó primer források pontos ismerete nélkül – hibásan értelmezi a korszak női aktivizmusának tendenciáit.

Gyáni Szapor Judit monográfiája vonatkozásában azt hangsúlyozta, hogy a nőtörténetnek a korábbiakban teljesen ismeretlen periódusára fókuszál. Az első világháború előtti nőmozgalmak eredményeit értékelő, a kötet kontextusát megteremtő fejezet után Szapor ugyanis a nők aktivizmusának az 1917-es év vége és az 1920-as év eleje közötti szakaszát veszi nagyító alá.[1] Teszi mindezt hazai és külföldi archívumok – sok esetben mostanáig kiadatlan – forrásaira támaszkodva. Ezek jelentős része a korábbiakban ismeretlen volt a magyar történészek előtt, gondoljunk csak a New York Public Library-ban őrzött Schwimmer Rózsa-hagyatékra, különös tekintettel annak magyar nyelven íródott forrásaira.[2] A kötet lapjain olyan, a korszak női aktivizmusában kulcsfontosságú személyiségek is megelevenednek, mint Schwimmer Rózsa, Ritoók Emma, Tormay Cecile vagy éppen Károlyi Mihályné Andrássy Katinka. A levéltári kútfők és a kiadott, egykorú források mellett a szerző korabeli újságokat, folyóiratokat is bevont vizsgálódásába, azonban figyelme nem csupán ezek egyszerű tartalmi kivonatolására terjedt ki.

Gyáni Gábor az Újkor.hu-nak adott interjújában többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy a sajtó óriási perspektívákat kínál a 19–20. századi nőtörténeti kutatásokhoz. Nézete szerint a nyomtatott források között prioritás illeti meg a sajtót, azonban ezt szükséges összevetni pl. önéletírásokkal, naplókkal, levelekkel – ahogy ezt Szapor is tette a kötetében. Gyáni kiemelte továbbá azt is, hogy „[…] a női írásbeliség” – amellyel ő maga jelenleg Kaffka Margit naplója kapcsán foglalkozik – „óriási kincs a nőtörténet számára, általa ugyanis könnyebb a női szubjektivitás és a női személyiség megértése”. Mindazonáltal elengedhetetlen, hogy a kutatók „a sajtótermékeket és a kora újkor időszakától kezdve egyre nagyobb számban rendelkezésre álló levéltári forrásokat együtt használják” még akkor is, „ha az intézményesült nőmozgalmak – amelyek a 20. század kezdetén már a sajtón keresztül is igyekeztek reprezentálni magukat – folyóiratai primer forrásértékűek”.

Gyáninak a kötettel kapcsolatos észrevételeit követően Szapor Judit két dolgot emelt ki. Először is a történésznek meg kell különböztetni a nőmozgalmakat és a női aktivizmust, hiszen – amint a munkájában többször is kifejti – a kettő között nagy volt az átjárás, mint ahogy gyakran a privát szféra és a közélet terei sem különíthetők el markánsan a vizsgált korszak vonatkozásában. A kötet ezért túllépett a szűken definiált politikai aktivizmus tárgyalásán, amely téma előtérbe állítása egyébként jellemző a hazai nőtörténeti kutatásokra.

Egy további aspektust még mindenképp meg kell említenünk Szapor Judit munkája vonatkozásában. Üdvözlendő ugyanis, hogy a szerző vizsgálódása eredményeit monográfia formájában tárja az olvasóközönség elé – a hazai nőtörténet ugyanis ezekből még a 2010-es évek végén is fájdalmasan kevéssel büszkélkedhet, jobbára folyóiratcikkek, illetve tanulmánykötetek jelentek/jelennek meg. Gyáni Gábort e tendencia lehetséges okairól is kérdeztük: Nézete szerint a magyarországi nőtörténetírás eddigi évtizedei során számos kudarccal kellett, hogy szembenézzen, amelynek egyik oka „minden bizonnyal az, hogy az egyetemeken még most sem igazán oktatnak ilyen jellegű tárgyakat. Ez alól kivételt jelent a CEU és az ELTE, valamint néhány olyan vidéki egyetem, mint például a PTE bölcsészkarának Neveléstudományi Intézete. […] Azonban sajnálatos módon hiányzik az a fajta utánpótlásnevelés, amelyre támaszkodva több doktori disszertáció, illetve monográfia születhetne.” Gyáni ugyanakkor – annak ellenére, hogy ő maga is tisztában van azzal, hogy továbbra is rengeteg alapkutatás hiányzik a kérdéskörben – optimizmusának is hangot adott, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia keretei között nemrég életre hívott Nőtörténeti Munkabizottság tagjai minden bizonnyal ez irányba is lépéseket tesznek majd. Egyúttal nagyon fontos lenne Szapor könyvének magyar nyelven való közzététele is, amely új impulzusokkal gazdagíthatná a diszciplína területén végzett magyarországi kutatásokat.

Az este folyamán bemutatott második kötet szerzője Ádám István Pál, aki első monográfiájában a budapesti házmesterek szerepvállalását vizsgálta a holokauszt során. Munkája különleges értékeként Gyáni Gábor többek között azt hangsúlyozta, hogy Ádám a holokauszt-kutatók jelentős részétől eltérően nem csupán az 1944-es évet állította vizsgálódása fókuszába, hanem egy sokkal hosszabb periódust elemzett. Mindez pedig kulcsfontosságú volt a hosszabb folyamatok és tendenciák felvázolásában. A házmesterek feladatai a békeidőkhöz képest a zsidótörvények életbe lépése, valamint a háború kirobbanása után fokozatosan bővültek például azzal, hogy szemmel kellett tartaniuk az általuk felügyelt házak zsidó származású lakosságát. Mindezt bizonyos házmesterek financiális tőke kovácsolására használták ki, s csak akkor nyújtottak segítséget a zsidóknak, ha azok fizettek nekik, mások azonban önzetlenül mentették őket a budapesti gettó kiépítése és zsidók tömeges koncentrációs táborokba hurcolása során.

Ádám István kötetében hazai és egyesült államokbeli archívumok peranyagaira, számos korabeli újságra, illetve a házmesterekhez köthető periodikára, valamint hat, 2010 és 2014 között rögzített oral history interjúra támaszkodik. A fővárosi zsidó gettó kiépítésének folyamata mellett természetesen kiemelten kezeli az 1944-es viszonyokat, s a házmestereknek – a sok esetben már-már „kettős ügynökökre” emlékeztető – közvetítő szerepét elemzi a budapesti hatóságok, a náci megszállók, illetve maguk a zsidók között. A fentiekkel párhuzamosan pedig a szerző folyamatosan érvel a mellett is, hogy a házmesterek szerepét hiba lenne csupán megfigyelőként értelmezni, hiszen igen gyakran aktív részt vállaltak az események alakulásában.

Gyáni Gábor Ádám István munkája vonatkozásában fontosnak tartotta, hogy a szerző a házmesteri szakmában történő változásokra is reflektál, amely előzmények vázolása nélkül a háborús viszonyok értelmezése lehetetlen volna. A házmesterekről rajzolt képből ugyanis kiderül, hogy szerepük a fővárosban még az első világháború előtt is marginálisnak tekinthető, amely lassan, Budapest újabb lendületet vett urbanizációjával párhuzamosan értékelődött fel. E folyamat pedig odáig vezetett, hogy a házmesterek – akiknek jelentős része vidékről érkezett a fővárosba – anyagi tőkét kovácsoltak abból a társadalmi tőkéből, amelyet az évek során kapcsolati hálójuk bővítésével építettek ki maguk körül.

Az eseményt színesítették még a Fáy Emese által – magyar nyelven – felolvasott, a kötetek témájához illeszkedő forrásrészletek többek között a Magyar Nemzeti Tanácsról és az őszirózsás forradalomról, a fővárosi házmesterekről, valamint Budapest ostromának napjairól.[i] A könyvbemutató után pedig élénk diskurzus bontakozott ki a hallgatóság, a kötetek szerzői, illetve Gyáni Gábor között. Az első világháború előestéjén virágkorát élő magyarországi feminista mozgalom nemzetközi kapcsolatrendszere mellett szó esett többek között Ádám István munkájának nemzetközi dimenzióiról, valamint olyan prózai kérdésekről is, mint a „házmester” szó idegen nyelvre történő fordításának nehézségei.

Czeferner Dóra

[1] Meg kell jegyeznünk azonban, hogy az 1917 előtti események, elsősorban a különböző irányzatokhoz (feminista, szociáldemokrata, keresztényszocialista) kapcsolódó nőegyletek munkásságának számos aspektusa szintén feltárásra vár.

[2] A NYPL Schwimmer-anyagában a magyarországi nőmozgalom kutatói közül korábban csak Susan Zimmermann és Kereszty Orsolya végzett tallózó jellegű vizsgálatokat. Jelen sorok szerzője az 1921-es évig, vagyis Schwimmer amerikai emigrációjáig tárta fel a forrásokat 2017 október–novemberében.

[i] A forrásszövegeket Ádám István Pál, Kovács Éva és Szapor Judit válogatták.

Ezt olvastad?

A Bécsi Magyar Történeti Intézet novemberben is színvonalas programokkal várta az érdeklődőket: német nyelvű könyvbemutatók keretében egyrészt megismerhették a legújabb
Támogasson minket