Nyugat-Európa kora újkori háborús határvidékei

A korai újkori Magyar Királyságban Buda 1541. augusztus 29-i oszmán elfoglalásától egészen 1699-ig állandó háborús helyzet alakult ki, amelyben a határvidék lényegében az ország történeti határain belülre került. A nagy háborúk (mint például a 15 éves háború) a mindennapi kis háborúkkal váltakoztak a különböző sorozatosan megerősített békeegyezmények ellenére. Ugyanakkor mind a magyar, mind az idegen nyelvű szakirodalomban eddig elsősorban a magyar végvárrendszer kialakulása kapott kiemelt figyelmet, azaz főként intézménytörténeti szempontból vizsgálták a határvidéket.


Forrás: Tortenelemclub.com

A magyar történetírásban az a vélekedés alakult ki korábban, hogy a magyar határvidéki léthelyzet, amelynek egyik jellemző vonása a kettős adóztatás volt, teljesen egyedülálló. Ezt Ágoston Gábor cáfolta: „A határvidék másik sajátos vonása a condominium, azaz a korábbi hatalmi elit és az oszmán hatóságok hosszabb-rövidebb ideig tartó közös uralma, osztozkodása a hatalmon, amely régiónként és korszakonként jelentős különbségeket mutatva ugyan, de kiterjedhetett a közigazgatás, a jogszolgáltatás és az adóztatás területeire. Jóllehet az oszmánok kezdetben hallani sem akartak a magyar rendek oszmán területeken folytatott adóztatásáról és jogszolgáltatásáról, a katonai egyensúlyhelyzet és főként a magyar végvári katonaság fegyverei végül is mindkettőt kikényszeríttették és mindennapos gyakorlattá tették. Mindez azonban hosszabb-rövidebb ideig kialakult azokon a területeken is, amelyeket az oszmánok nem tudtak teljes egészében meghódítani és betagolni birodalmuk törzsterületei közé, és ahol a korábbi elit meg tudta őrizni pozícióit és fegyveres erejét, miként arra a Balkánról, a kelet-anatóliai vagy az arab területekről is számos példát lehet említeni.” (Ágoston Gábor: Az Iszlám erős védőgátja: az oszmán hódítás és a magyarországi oszmán végvidék. In: A magyar hadtörténelem évszázadai. Budapest, 2003. 70. o.) Ugyanígy a végvárrendszerek erődítése, illetve a körülöttük folytatott állandó apróbb csaták, portyák jelensége mutatis mutandis megtalálható Magyarországon kívül máshol is a 16–17. században.

A kérdés tehát az, hogy milyen hasonló határvidéki állapotok találhatóak tőlünk nyugatra? Elsőként, a viszonyítás kedvéért, a magyar háborúkat időben nézve jellemző, hogy voltak a nagy háborúk és a hivatalos békeidőszakok alatti mindennapi kis háborúk, az úgynevezett háborús békeévek 1568–1591, 1606–1663, illetve 1664–1683 között. Ez utóbbi szakaszokat a lassú oszmán terjeszkedés, illetve a hivatalos békék háborús akciókat korlátozó rendelkezéseinek megszegése jellemzi, de csak olyan mértékben, hogy az ne váltson ki deklarált háborút. Éppen az 1606-os zsitvatoroki békék megerősítései nyújtották a lehetőséget és apropót a magyaroknak, hogy kártételi jegyzékekben, gravaminákban rögzítsék sérelmeiket. Térben tekintve a Magyar Királyság területe a következő részekre osztható: (1) A hódoltság: a török végvárak mögötti rész. (2) A hódoltsági peremvidék: a magyar és az erdélyi végvárak mögötti részek, amelyek a törököknek is adóztak, és ahol a török katonai jelenlét érvényesülni tudott. Tovább árnyalva ezt a definíciót ide tartoztak még a magyar végvári rendszer vonalai közti falvak. (3) A török–magyar, illetve a török–erdélyi végvárrendszerek közti sávok.

A nyugati határvidékek példáit tekintve a következők rajzolódnak ki: (1) „Észak-Afrikában a védelmi probléma világosabban körvonalazódik, mint egyebütt. […] A presidiók, parti erődök lánca csak vékony vonal ugyan, de szorosan kapcsolódik azoknak a kultúráknak a történetéhez, amelyeket elválaszt. Ezért is tudunk annyi mindent az erődrendszerek egészéről és részleteiről. […] Valójában azonban 1560 és 1570 között türelmes kitartással, nem látványos, de hosszú távon hatékony politikát követve megerősítették és továbbfejlesztették valamennyi erődöt. […] A parti erődök őrzése 1564–1568 között mintegy 2500 embert (2850) köt le állandó helyőrségenként és 2700 embert rendkívüli állományként. […] Az erődök élete nyomorúságos lehetett. […] A katonák egész évben éheznek. […] Minden erőd főkapitányának hitbizománya, Melilla a Medina-Sidoniáké, Orán pedig az Alcaudete családé. […] Az erődök gazdáinak pedig egyetlen játéka akad, a jól kiszámított portya, amely egyszerre sport és ipar, de, ismerjük el, szükségesség is: az erőd környékén csendőri szolgálatot kell végezni, emezeket szét kell szórni, amazokat meg kell védeni, zálogot kell begyűjteni, információkat kell szerezni, élelmiszert kell zsákmányolni. […] Ugyanakkor a törökök a perzsákkal szemben limest építettek ki.” (Fernand Braudel: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Budapest, 1996. 903–914. o.) (2)


Forrás: early-moderneurope.blogspot.hu

Időben kissé visszatekintve, a 13. és 15. század közötti időszak nagy része hivatalosan békeidő vagy fegyverszünet volt a kasztíliai és a granadai határon is, amit csak viszonylag rövid és részleges háborús évek szakítottak meg a muszlimokkal. Ez lehet az egyik oka annak, hogy a határ menti fegyveres összecsapásokról, betörésekről és kártételekről csak elszórt említések vannak, amiket nehéz európai összehasonlításba helyezni. A fegyverszüneti megállapodások alkalmával kicserélt rabokra vonatkozó adatok csak érzékeltetni tudják a fogságba esett keresztények számát: 300 (1410), 150 (1412), 100 (1417), 733 (1443) és 600 (1457). (3)


Forrás: undevicesimus.deviantart.com

Valami hasonló bontakozott ki a spanyol-holland háborúban is (1566–1609), habár ott talán inkább a városok háborújáról lehet beszélni, a harcok során számos város cserélt gazdát, illetve az itt esett károk igen jelentősek és emlékezetesek, például: „Alba semmi kétséget nem hagyott afelől, mi lesz azok sorsa, akik ellenállnak. Miután októberben visszahódították Mechelent […] a spanyolok […] teljesen kifosztották a várost. […] Zuthpen is hasonló sorsra jutott […] Ez történt Naardenben is.” (Maarten Prak: Hollandia aranykora. Budapest, 2004. 22. o.) (4)


Forrás: http://www.zum.de/whkmla/region/lowcountries/dutchrevolt.html

A határvidéki harcok szintén folytak az angol-ír, illetve angol-skót határokon is, egészen I. Stuart Jakab 1603-as angol királlyá koronázásáig, aki így már Írország, Skócia és Anglia királya is lett. David Edwards kutatásai szerint a belső ír összecsapások és az angol betörések az ír területekre nagyon gyakoriak voltak. 1501 és 1550 között csak két olyan év ismert (1529 és 1550), amikor nem voltak fegyveres ír belviszályok. Az angol csapatok pedig 1546 és 1566 között minden évben legalább egyszer, de inkább kétszer vagy háromszor végeztek hadműveleteket. Az angol-skót határvidék is rendszeresen volt kisebb-nagyobb hadi események színtere a középkor végén és a kora újkorban. Az angol-ír határvidékhez hasonlóan itt is csak elszórt adatokat tudtak egybegyűjteni a legújabb kutatások. Cynthia J. Neville számos adatot közöl betörésekről, kártételekről, rabszedésekről, bár korábbról, a 14. és a 15. századból.

Míg a magyar határvidéki harcok részletesen adatoltak – hiszen az elbeszélő források (például várkapitányok levelei), urbáriumok, oszmán és magyar adóösszeírások mellett jól használható kártételi listák állnak rendelkezésre a hivatalos békeidőszakok alatt az oszmánok által elrabolt vagy megölt végváriak és falusiak számáról, az elvitt anyagi javakról, rabváltságokról és a falvak adójának (summa) emeléséről, addig a nyugati hadszínterek esetében ilyen jellegű kártételi összeírásoknak nem találni nyomát a kurrens szakirodalomban. Így forrástani szempontból a korai újkori magyar határvidék mégiscsak egyedinek tűnik. Az összevetésnek mégis van egy jól megfogható és adatszerűen összevethető területe, amely a rabszedés.

A hazai adatok szerint a törökök 4502 embert hurcoltak el a Magyar Királyságból 1627 és 1642 között. A Gillian Weiss által összegyűjtött adatok szerint 4500 angol (tengerész, kereskedő, katona stb.) raboskodott 1625–1626-ban észak-afrikai muzulmán területeken, Marokkóban, valamint Algírban. Számuk ötezer körül volt 1642-ben. Ez a nagyságrendbeli azonosság nem érvényes azonban XIII. Lajos francia király alattvalóira, akik közül 9461 raboskodott az említett helyeken, valamint Tuniszban és Tripoliban ugyanebben az időszakban. Ez az adat azt mutatja, hogy a 17. század első felében parti rajtaütések, tengeri hadműveletek és kalózvállalkozások során kétszer annyi francia esett fogságba a Földközi-tengeri vízi hadszíntéren, mint magyar a közép-európai szárazföldi hadszíntéren. Nem szabad viszont figyelmen kívül hagyni azt, hogy a Földközi-tengeren elhelyezkedő ütközőzóna sokkal nagyobb kiterjedésű volt, mint a Magyar Királyságon áthaladó. Ebből az alapvető földrajzi különbségből az is következik, hogy a magyarok szinte csak Közép-Európában estek (eshettek) muzulmán fogságba, míg a franciák és az angolok – hogy másokat ne is említsünk – erre a sorsra jutottak (juthattak) az Európát és az Afrikát elválasztó vizeken bárhol. Az, hogy a francia rabok száma kétszer akkora volt, mint az angol raboké, magyarázható a Francia Királyság földrajzával és az ebből következő aktívabb és sokoldalúbb földközi-tengeri szerepvállalásával. A Gillian Weiss által közölt adatok alapján az 1627 és 1642 között Észak-Afrikában raboskodó 50 000 keresztény 19%-a volt francia, míg 10%-a angol. A rabok maradék 71%-át nem csak az ibériai és az Appennin-félszigetekről, a Földközi-tenger szigeteiről és a Velencei Köztársaság elszórt birtokairól származó keresztények tették ki, de ide kell számítani a Magyar Királyság területéről származókat is.

A török elleni harchoz hasonlóan a keresztény rabok kiváltása is összeurópai feladatnak számított – a rabok származási helyétől függetlenül. Ezt jól mutatja az az 1017 levél, amikben 1566 és 1605 között, V. Pius, XIII. Gergely, V. Sixtus, XIV. Gergely és VIII. Kelemen pápák a hívők figyelmébe ajánlották azt a 3142 keresztény rabot, akik egyedül nem voltak képesek összegyűjteni a kiváltásukhoz szükséges pénzösszegeket. Ezeknek az úgynevezett litterae hortatoriae-nak 4%-a, 44 levél szól a Magyar Királyság területén török fogságba esett 111 emberről. A szóban forgó, részben fegyverforgatói múlttal rendelkező rabok fogságba esésének helye nem mindig ismert. Húsz levél semmilyen információt sem közöl, míg négy másik csak Horvátországra utal. Tizennyolc levél viszont konkrétan megnevezi a városokat, ahol a törökök fogságba ejtették a keresztényeket. A helységeket tekintve látható, hogy közülük több már oszmán kézen volt (például Szigetvár vagy Székesfehérvár). Mivel nem valószínű, hogy ezeken a helyeken saját alattvalóikat rabosították volna a törökök, az itt fogságba esett rabok feltehetően erre portyázó – és rajtavesztő – végvári vitézek voltak. Itt érdemes megjegyezni az arányok kedvéért, hogy Fodor Pál kutatásai alapján például 1559-ben feltehetőleg 94–95, 1560-ban 216 rabot vettek jegyzékbe a budai vilajetben.

Ezek az adatok megerősítik a török rabszerzés szárazföldiségét, annál is inkább, mivel a Magyar Királyságban és a Horvátországban fogságba esett 111 keresztény el van különítve az „Adrián és a velencei szigeteken” fogságba esett 152 kereszténytől a Vatikánban őrzött levelekben. A rabokért fizetett váltságdíjak összevetése lehetővé teszi a szárazföldi és a vízi rabszerzés és rabtartás gazdasági sajátosságainak árnyaltabb bemutatását.

A Magyar Királyság területén török fogságba esett keresztények és a Földközi-tenger medencéjében muzulmán fogságba esett francia keresztények számának és árának összehasonlítása azt mutatja, hogy a „vízi” rabok piacán sokkal több – jelen esetben több mint kétszer több – rabot tartottak, mint a „szárazföldi”, közép-európai rabok piacán. Ennek ellenére a rabok kollektív árából kiszámolható átlagárak azt mutatják, hogy a Földközi-tenger medencéjében a francia rabok átlagára 25%-kal alacsonyabb, mint a magyar raboké. Ez az árkülönbség magyarázható nemcsak a rabok számbeli különbségével, de azzal is, hogy a Magyar Királyság területén fogságba esett keresztények között több és harcedzettebb katona volt, mint a Földközi-tenger medencéjében fogságba esett franciák között. Ugyanez elmondható fordítva is az említett szárazföldi és vízi hadszíntereken fogságba esett törökökkel kapcsolatban. Egy, az 1627 és 1642 közötti időszak török kárvallásaira vonatkozó listát és a Málta szigetén berendezkedett Szent-János lovagrend 1659 és 1663 között ejtett rabjainak listáját felhasználva az látszik, hogy Máltán nagyobb volt a muzulmán rabok száma, viszont ezen rabok átlagára jelentősen kisebb volt, mint a Magyar Királyság területén raboskodó törököké.

A Rudt de Collenberg által tanulmányozott litterae hortatoriae-ban szereplő muzulmán fogságba esett keresztény katonák legalacsonyabb és legmagasabb váltságdíjainak összehasonlítása is a szárazföldi, közép-európai rabok emelt gazdasági értékét mutatják. A császári és magyar királyi zászló alatt küzdő katonákért kért legalacsonyabb váltságdíj a legalacsonyabb váltságdíjak között is az egyik legmagasabb. A portugál és a pápai seregek katonái ugyan megelőzik őket, de csak azért, mert az értük kért legalacsonyabb árak jóval kisebbek, mint a császári és magyar királyi katonáké.

A litterae hortatoriae-ban vannak olyan levelek is, amelyekben a császári és magyar királyi katonák váltságdíját eleve tallérban adták meg. A legalacsonyabb ár ekkor 100 tallérban (körülbelül 160 forint), a legmagasabb ár pedig 7 500 tallérban, vagyis 12 000 forintban volt megállapítva. Ezek az összegek megközelítik azt a legalacsonyabb (300 forint) és azt a legmagasabb váltságdíjat (14 000 forint), amit például a törökök az 1631. évi kondói (Borsod megye) csetepatékban foglyul esett magyar vitézekért kértek. Hasonlóan magas árakkal természetesen a Földközi-tenger medencéjében is találkozni lehet, de ennek ellenére – ahogy azt az említett adatok is mutatják – a közép-európai rabok átlagárai sokkal előnyösebb üzletekre engednek következtetni.

Áttekintve a fenti példákat látható, hogy Európa katonai határvidékei nagy vonalakban hasonlítanak a magyar végvidékre. Hasonló jelenségeket mutatnak fel, mint például a rabszolga „üzlet” vagy a rajtaütések, határvillongások közbeni emberölések. Ugyanakkor a jelenlegi ismeretek szerint a magyar forráshelyzet mégis egyedien bő és kedvező. Ez mindenképpen felhívja a figyelmet arra, hogy a magyar kora újkori határvidék, bár nem lehet a maga elszigeteltségében vizsgálva unikálisnak tekinteni, forrásadottságainál fogva mégis egyedinek tűnik, és nagy lehetőségeket rejt magában a frontier-history és határkutatások számára is.

Harai Dénes – Illik Péter

Ezt olvastad?

Talán nem túlzó állítás, hogy az 1980-as években született korosztályból sokak meghatározó gyerekkori olvasmányélménye volt James Fenimore Cooper öt kötetből