Oktatás, felekezetek és városi társadalom

Jezsuiták a kora újkori Pozsony egyházi intézményrendszerében – beszámoló a „Katolikus iskoláztatás a kora újkori Magyarországon” NKFIH-munkacsoport és a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány Levéltárának közös konferenciájáról.

2017. május 9-én, kedden került sor a jezsuita rend által működtetett Párbeszéd Házában (Budapest, Horánszky utca 20.) a „Katolikus iskoláztatás a kora újkori Magyarországon” NKFIH-munkacsoport és a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány Levéltárának közös műhelykonferenciájára, amely a kora újkori Pozsony társadalmi és felekezeti berendezkedésével és a városban folyó egykori oktatási tevékenységgel foglalkozott. A helyszínválasztást indokolja a rendezvényt szervező levéltárnak és munkacsoportnak a jezsuita rendhez és a rendtörténeti kutatásokhoz fűződő szoros viszonya, illetve maga a konferencia témája: a Jézus Társaságának Pozsony társadalmi, oktatási és kulturális életében és fejlődésében betöltött kiemelkedő szerepe. A rendezvényen több egyetem és tudományos intézmény is képviseltette magát.

A rendezvényt Mihalik Béla Vilmos, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartomány Levéltárának igazgatója és Fazekas István, az ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docense, a szervező munkacsoport vezetője nyitotta meg.  A műhelykonferencia két szekciójában összesen nyolc előadás hangzott el. A délelőtti, I. szekció Molnár Antal, az MTA TTI tudományos főmunkatársának vezetésével zajlott le. Ennek az ülésszaknak az előadói Pozsonynak a kora újkori Magyar Királyságban betöltött szerepét és a városban jelen levő felekezetek helyzetét járták körbe.


Mihalik Béla Vilmos

Első előadóként Pálffy Géza, az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója „A Magyar Királyság új fővárosa: Pozsony új szerepkörei a 16–17. században” címmel górcső alá vette Pozsony főváros-voltának fontos pontjait. Hangsúlyozta, hogy a város nem egyedüliként vette át Buda igazgatási, gazdasági, kulturális és művészeti szerepét a török terjeszkedés; 1529, illetve 1541 után. Bemutatta a folyamatot, amely a várost a Magyar Királyság harmadik koronázó helyszínévé és – Bécs mellett – második fővárosává emelte. Pozsonyt mint az országgyűlések helyszínét és a belpolitikai élet centrumát; mint új uralkodói rezidenciavárost és koronázóvárost;  mint a Magyar Kamara központját, kereskedelmi és pénzügyigazgatási központot; végül mint menedékhelyet, a reformáció és a török hódítás közepette kiépülő egyházi és szellemi központot mutatta be. A város sokféle feladatköreit zárásképpen a Szent Márton-plébánia- és koronázó templom példájával illusztrálta, amely reprezentatív események helyszíneként és temetkezőhelyként is kulcsfontosságú volt.


Pálffy Géza

H. Németh István, az MNL OL 1945 előtti Kormányszervek Főosztályának vezetője „Pozsony centrális szerepköreinek hatásai és jellegzetességei a magyarországi városhálózatban” címmel átfogóan mutatta be a szabad királyi város igazgatási, politikai, társadalmi, kereskedelmi és katonai helyzetét. A várból és az ahhoz kapcsolódó váralja településből, illetve a fallal övezett belvárosból (és kapcsolódó külvárosaiból) álló település regionális és interregionális szerepköreiről beszélt. Az előadó Pozsony korabeli helyzetét a kora újkori magyarországi városfejlődés folyamatában helyezte el, amelyet a kinyíló városi társadalom – keveredő rendi kategóriák – állami szerepvállalás növekedése – konfesszionalizmus – központosító várospolitika fogalmai köré szervezve mutatott be. Az 1536. és 1542. évi törvénycikkek nyomán a központi pénzügyigazgatás és igazságszolgáltatás helyszínévé váló városba sok nemes és főnemes települt be. A nem concivis armalisták, a possessionatus nemesség és a concivis armalisták csoportjain keresztül a nemesi-polgári értelmiség kezdeteiről, az állami és polgári karrierek keveredéséről beszélt. A 17. századon végighúzódó folyamatként utalt a katolikus konfesszioalizációra, amely során egy új, erős katolikus városi elit kiépítése volt a cél. Az 1670-es évtized „felekezeti polgárháborújának” következménye volt a város fokozatos elitcseréje, illetve a város eladósodása, amelynek egyik legfontosabb hitelezőjeként H. Németh éppen a jezsuita kollégiumot nevezte meg.


H. Németh István

Fazekas István, az ELTE BTK habilitált egyetemi docense „A katolikus egyház helyzete és intézményrendszere a kora újkori Pozsonyban” című referátumában mutatta be, milyenek voltak a város katolikus intézményei a jezsuiták érkezése, tehát a 17. század első három évtizede idején. Először a pozsonyi káptalan, azon belül a préposti méltóság helyzetét vázolta fel, kiemelve, hogy a pozsonyi prépost viszonylag csekély jövedelemmel bírt, miközben a karrierlehetőségei sem voltak túlzottan nagy ívűek. Hasonlóképpen a pozsonyi társaskáptalan helyzete sem volt kedvező. A dignitásokkal nem bíró káptalan tagjainak jellemzően nem sikerült felemelkedniük a korabeli egyházi ranglétrán. Mindezek után megfogalmazott kérdésére, hogy ti. „kádertemetőnek” számított-e a pozsonyi káptalan, azt a választ adta, hogy mivel a pozsonyi prépost rendszerint megakadt a hierarchiában, az általa patronált kanonokok sem tudtak tovább emelkedni. Fazekas a plébániáról elmondta, hogy az a város kegyurasága alatt állt, ugyanakkor a káptalan adta a plébánost, aki a helyi igényekhez alkalmazkodva magyar és német káplánt tartott, míg a szlovák prédikálás rendszerint egy kanonok feladata volt. A város egyúttal az esztergomi érsekek másodrezidenciája, politikai tevékenységük fő színtere volt – ennek előzménye, hogy a 16. századi helytartó-érsekek Pozsonyban rezideáltak. A szerzetesrendeket számba véve a ferences kolostort mint a mariánus rendtartomány főkolostorát említette, amely a rendi utánpótlás képzésében részt vett, létszáma a 17. század során folyamatosan nőtt, a várossal való kapcsolatát elhidegülés jellemezte, miközben irányában az uralkodói támogatás egyre erősödött. A klarissza kolostort klasszikus – a török előrenyomulás elől menekülő apácaközösségeket befogadó – menedékhelyként jellemezte. A Bocskai István hadjárata elől Bécsbe menekült, majd Pázmány Péter érsek által visszatelepített közösséget Pozsonyban felépülő új kolostorukban belső reform és komoly fejlődés várta. Fazekas az angolkisasszonyok 1628/1629. évi letelepedését mint figyelemre méltó „közjátékot” említette. Előadása végén kitekintett a 17. század végi új kolostoralapításokra is, amelyek a fővárosi szerephez is kapcsolódó, komoly expanziót jelentettek a helyi katolikus egyházi intézményrendszerben.


Fazekas István

Az első szekció utolsó előadását Eva Kowalská, a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetének tudományos főmunkatársa tartotta „Az evangélikus egyházközség helyzete Pozsonyban a 18. század folyamán” („Die Stelle der Evangelischen Gemeinde in Pressburg in den Ereignissen des 18. Jahrhunderts”) címmel, német nyelven. Referátuma három főbb téma mentén vázolta az evangélikusok – olykor egymás közötti ellentétekkel is terhelt – viszonyrendszerét. Egyrészt az egyházközség belső életét mutatta be a „hosszú 18. században”; az ún. protestáns gyászévtized (1672–1681) végétől a jozefinista időkig, kitérve a szászországi evangélikus teológus, Christian Krumbholtz teológiai vitát keltő hatására. Másrészt a közösségnek a lipóti abszolutista várospolitikára és az erőszakos ellenreformációra adott válaszait mutatta be. Egyrészt elemezte a városi magisztrátussal való kapcsolat (személyi összefonódás) lassú megváltozását, másrészt a bécsújhelyi püspök, Cristobal de Rojas y Spinola protestáns felekezeteket érintő uniós törekvéseit, amelyek fő célpontjába (a Német-római Birodalomban elért igen korlátozott eredmények után) a magyarországi protestáns, főként evangélikus egyházközségek kerültek. Harmadrészt a 18. században már Pozsonyban is domináns katolikus felekezettel és a város sokszínű társadalmával való együttélést mutatta be. Molnár Antal az előadáshoz hozzászólva kiemelte: a „csendes ellenreformáció” 18. századi időszakában az evangélikus közösség masszivitásának hátterében a társadalmi – erős külföldi, német – kapcsolatrendszer mellett a helyi lutheránus gimnázium megtartó erejét kell számba venni.


Eva Kowalská

A konferencia délutáni második szekcióján Mihalik Béla Vilmos, levéltár-igazgató elnökölt. Az ülésszakot Kádár Zsófia (a szervező munkacsoport tudományos segédmunkatársa) referátuma nyitotta meg, „A pozsonyi jezsuita kollégium mint komplex intézmény a 17. században” címmel. Az előadó bemutatta a Jézus Társasága pozsonyi pasztorációjának helyszíneit és főbb területeit. A városban szolgáló rendtagokról szólva kiemelte, hogy közöttük mindvégig a papok voltak többségben, mellettük kevesebb segítőtestvér és tanár rendtag működött. A gimnáziumot mint a korabeli Magyar Királyság egyik legfontosabb jezsuita iskoláját említette, amely regionális vonzáskörzettel bírt, tanulói között magyarok és szlovákok azonos arányban voltak. A rend lelkipásztori-missziós tevékenységéből a helyi nyelvi igényekhez alkalmazkodó prédikációt, a szentségek kiszolgáltatását, a „társadalmi fegyelmezést” – például a „házasságok gyógyítását” vagy a kurtizánok köreiben végzett térítőmunkát – emelte ki. Közösségteremtő tevékenységként mutatta be a vallásos kongregációk szervezését; illetve a környékbeli katolikus és protestáns lakosság körében végzett missziós, térítő munkát. Végül a jezsuiták működésének gazdasági hátteréről szólva a szórt, de jelentékeny birtokállományt és szőlőművelést érintette.


Kádár Zsófia

Zuzana Ludiková, a Szlovák Nemzeti Galéria kurátora „Pozsony város jezsuita művészeti öröksége” című, képekkel gazdagon illusztrált előadásában mutatta be a pozsonyi jezsuita épületeket. Megemlítette a rend és a város között az építési területekért folyó, 1620-as évek-beli harcot. Részletesen mutatta be a jezsuiták által 1672 óta használt, főtéri Szent Salvator-templomot. Az épület 1636-tól evangélikus templomként épült, amelyet Kollonich Lipót püspök, a Magyar Kamara elnöke vezetésével 1671-ben vettek el a helyi evangélikus egyházközségtől. Az eredeti, ismeretlen jezsuita berendezés helyett Ludiková a 18. század közepi állapotot rekonstruálta: 1722-ből ismert Andreas Eglauer szobrásszal kötött szerződés a Szentháromságot ábrázoló főoltár készítéséről (amelynek helyére a 19. század közepén helyeztek újabbat); a barokk főoltárnak ma már csak egyes szobrai vannak meg. A jezsuita szenteket ábrázoló mellékoltárok csak később, az 1750-es évektől készültek el, ekkor kapott szószéket is a templom. A főoltár motívumkészletét és a mellékoltárokat elemezve az előadó azt bizonyította, hogy a városhoz kevéssé kötődő, az általános jezsuita ikonográfiát követő templombelső nem egységes tervezés hatására alakult ki, hanem mindez a 18. század derekán „egymásra rétegződő” művészeti alkotások eredménye.


Mihalik Béla Vilmos és Zuzana Ludiková

Tóth Árpád, a Miskolci Egyetem habilitált egyetemi docense „A pozsonyi evangélikus gimnázium 18. századi diáksága és a kutatás társadalomtörténeti tanulságai” című előadásában a „kereslet” és a „kínálat” oldalára egyaránt kitérve, az iskola és a fenntartó közösség kapcsolatára érzékeny megközelítéssel mutatta be a pozsonyi líceumot, annak diákságát. Az iskola 1747–1810 közötti anyakönyveinek adattár szerű, személyi követéses módszerrel történt feldolgozása alapján rekonstruálta az iskolahasználó társadalmi csoportokat. Az evangélikus nemesség és a pozsonyi polgárság mellett olyan, kevéssé ismert csoportokat azonosított, mint az ortodox görög kereskedők, a református nemesség, az evangélikus kisvárosi polgárság, továbbá a polgárság alatti csoportként a szőlőművesek, végül a zsidók körét. További elemzési lehetőségként említette a mikroszintű iskoláztatás-vizsgálatokat, az iskola mint mobilitási csatorna tanulmányozását, majd mindezt két kiválasztott pozsonyi család példáján illusztrálta is. Tanulságként a társadalmilag vegyes iskola „vonzerejét” emelte ki, jövőbeni feladatként pedig a polgárság mellett a nemesség körében elvégzendő életút-elemzéseket említette.


Tóth Árpád

A konferencia záró referátumát Kökényesi Zsolt (a szervező munkacsoport tudományos segédmunkatársa) tartotta „A pozsonyi jezsuita gimnázium diáklétszám-változásai a 17–18. században címmel”. Az előadó a munkacsoport által feldolgozandó iskolai anyakönyvek alapján vizsgálta a jezsuita iskola diákságának létszám-ingadozásait. Kiemelte, hogy a pozsonyi gimnáziumot a 18. század derekán az országos átlagot meghaladó mértékben növekvő diáklétszám jellemezte, így egynéhány évben még a nagyszombati jezsuita gimnázium tanulólétszámát is meghaladta a pozsonyi diákság száma. Kökényesi szerint az iskola „osztálypiramisait” (az egyes évfolyamok egymáshoz viszonyított arányát) grafikonon ábrázolva a 18. századra egyre kiegyenlítettebb képet kapunk, ami a gimnázium egyre teljesebb elvégzésének egyre többeket érintő igényével is magyarázható.


Kökényesi Zsolt

Végül a szervezők nevében Fazekas István foglalta össze a műhelykonferencia tanulságait: a szlovák és magyar kollégákkal közösen szervezett egynapos tematikus ülésszak látványos eredményeket hozott, de ezek mellett a kérdések és problémák is gyarapodtak. Reményét fejezte ki, hogy a konferencia anyaga nyomtatásban is napvilágot lát majd, így a további kutatómunkát is motiválhatja.

Kádár Zsófia – Ternovácz Bálint

Ezt olvastad?

2023 tavasszán mutatták be Székesfehérvárott a Varga Mátyás bevezető tanulmányával és az általa végzett forrásválogatással elkészült A Szittyay-eset címmel megjelenő
Támogasson minket