Impériumváltás: Az olasz hatalom megjelenése és kiépülése az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területein

1918. november 4-én egy olasz torpedóromboló tartott Zára kikötője felé. Sietős volt az útjuk, mert aznap 15 órakor életbe lépett az Ausztria–Magyarországgal megkötöttfegyverszünet, és még előtte kellett birtokba venni a várost. Eredetileg három hajó indult útnak Velencéből, de közülük kettő összeütközött, és olyan károkat szenvedtek, hogy vissza kellett fordulniuk. A hajó a hivatalos beszámolók alapján 14 óra 30 perc után végre célba ért, és a parancsnok az Olasz Királyság nevében birtokba vette a várost. Ekkor viszont az olaszok még nem sok vizet zavartak, ugyanis a kormányzónak egészen decemberig nem volt annyi embere, hogy ne a helyi délszláv erőkből kelljen összeállítania a kíséretét.

A napokban hasonló eseteknek lehettek tanúi az Adriai-tenger főbb kikötői. Pulába november 5-én érkezett az Umberto Cagni altengernagy vezette flotta, és már a helyszínen találták a jugoszláv hatóságokat. Horthy Miklós altengernagy október 28-án ugyanis még nekik adta át a Monarchia hadiflottáját. Cagni csak hosszas tárgyalás után, november 7-én jelenthette be, hogy a hadikikötő az olasz erők megszállása alá került, viszont a teljes várost csak november 28-án tudta birtokba venni. Triesztben november 3-án szállt partra a frissen kinevezett kormányzó, Carlo Petitti di Roreto altábornagy az Audace [Merész] nevű torpedóromboló fedélzetéről. Azóta is a szomszédos móló a hajó nevét viseli, illetve egy emlékmű jelzi a partraszállás helyét.

A trieszti bersaglieri-emlékmű az 1918. november 3-ai partra szállás helyén (Fotó: Juhász-Kiss Regina)

A városiak meglehetősen örültek neki, hiszen a Monarchia már október 31-én kiürítette a várost. Bárminemű komoly fegyelmező erő híján pedig ez utóbbi pár napban Trieszt szabad préda volt a fosztogatók számára. Az olasz katonai jelenlét ettől függetlenül nem hozta meg az azonnali hatalomátvételt. Eleve a partraszállás pillanatáig egy Közjóléti Bizottságnak nevezett szervezet próbálta biztosítani a rendet 140 osztrák–magyar katonával, ami csekély visszatartó erőt jelentett az alkalmi tolvajoknak. A várost uraló San Giusto erődön viszont egészen november 8-ig a jugoszláv zászló lengett. Gorizia se járt sokkal jobban: itt 1918. október 30-án megalakult egy jugoszláv bizottság, amely fehér-piros-kék színekbe öltöztette a várost, de nem sokáig, mert az érkező olasz csapatok mindent a saját trikolórjukra cseréltek. Az olaszoknak talán Trentóval volt a legkönnyebb dolguk, hiszen ott nem kellett osztozkodni senkivel, és a bevonuló csapatok nem találkoztak sem érdemi ellenállással, se olyan riválissal, amely igényt tartott volna Dél-Tirolra a Monarchia felosztása után.

A megszállt területek térképe: Trento, Alto-Adige, Venezia-Giulia, Isztria (Forrás: wikimedia.org)

Olaszország tehát megnyerte a Vittorio Veneto-i csatát, megszabadult ősi riválisától, és ki kívánta élvezni győzelme gyümölcseit. Üröm volt az örömben, hogy az adriai térségben az egyesült jugoszláv állammal is számolnia kellett, illetve a hamarosan összeülő békekonferencián se tudta kellőképpen érvényesíteni igényeit. Párizsban a fő gondot Woodrow Wilson amerikai elnök jelentette, akinek a szakértői köre, az úgynevezett Inquiry, egy olyan felosztást javasolt, amely messze állt az etnikai alapú rendezéstől: Olaszországnak szánta az Isztria-félsziget nyugati részét, miközben a jugoszlávok kapták volna a félsziget keleti felét, egész Dalmáciát, Fiumét, és az olaszok által óhajtott szigeteket is. Ez a rendezés körülbelül 75 ezer olaszt hagyott volna jugoszláv fennhatóság alatt, miközben körülbelül 370 ezer szláv került volna az Olasz Királyság uralma alá. A Wilson által felvezetett koncepció a gazdasági érdekeket is figyelembe vette, hiszen az isztriai szlovénok inkább az olaszok által követelt Trieszthez és Goriziához kötődtek anyagilag, így kifizetődőbbnek tartotta, ha az etnikailag kevert Isonzó vidékét Olaszország kapja.Ebből lett az úgynevezett adriai-kérdés, melynek diplomáciai vonzatait elég részletesen tárgyalták már. A diplomáciai csatározások alatt viszont szép lassan végbement az impériumváltás, és ennek folyamata már kevésbé közismert.

Ahogy arról korábban szó esett az olasz hadsereg etnikailag vegyes területeket szállt meg, ahol a lakosság felemás módon ítélte meg viszonyát Olaszországhoz, beleértve az olasz nemzetiségűeket, akik közül ugyanis nem sokan voltak helyben, amikor 1918 novemberében megjelent az olasz hadsereg. Az isztriai és dalmát partvidék olasz fiataljai közül körülbelül százan átszöktek Olaszországba, és végigharcolták a háborút. Számukra ez kétszeresen is veszélyt jelentett, hiszen a hadifogság is a biztos halált jelentette, mivel árulóként felakasztották volna őket. (Ez történt például Nazario Sauróval és Fabio Filzivel az isztriaiak közül, illetve a trentói Cesare Battisti és Damiano Chiesa is az életével fizetett döntéséért. Ők a későbbiekben az irredenta[1] olaszok mártírjaivá váltak.) Mások az orosz fronton inkább önként kerültek orosz hadifogságba, hogy utána kérelmezzék áttelepítésüket Olaszországba. Ezt a megoldást választotta például Riccardo Zanella, az egyik meghatározó fiumei olasz politikus. A Monarchia viszont a hadrafogható férfiak jelentős részét sikeresen küldte harcolni, az otthon maradt családtagok pedig vagy nélkülöztek, vagy kitelepítették őket. Dél-Tirol esetében több, mint 100 ezer trentóit a Monarchia területeire, több, mint 30 ezret olasz területekre telepítettek át. A behívottak száma pedig körülbelül 50 ezerre tehető. Az átszökött irredenták ráadásul egy új nacionalista elitet alkottak, akikhez képest bármely otthon maradt olasz-párti legjobb esetben is csak kollaboráns áruló lehetett.

Nazario Sauro szobra a trieszti kikötőben (Fotó: Juhász-Kiss Regina)

A német ajkú Dél-Tirolban a társadalmilag és számszerűleg is gyenge olasz lakosság mérsékelt álláspontra helyezkedett. A hivatalnokokat és polgármestereket így nem bántották, az iskolákat sem zárták be, de egyes hivatalok élére kineveztek olyan trentói „szuper-olaszokat”, ami nem jelzett előre valami fényes jövőt a német ajkúak számára. Ettore Tolomei, az egyik legvéresszájúbb olasz nacionalista kinevezése is ilyen volt Bolzanóban az Alto-Adige-i Kulturális és Nyelvi Biztosság élére. Guglielmo Pecori Giraldi altábornagy, vagyis a helyi megszálló csapatok parancsnoka megpróbálta bezáratni a Tolomei-féle hivatalt, de nem sikerült neki, hiszen Tolomei közvetlenül a Miniszterelnökség alárendeltségében működött. A keleti határ kulturális rasszizmusa viszont sohase nyilvánul meg: a dél-tiroli németség kulturális jelentőségét senki sem kérdőjelezte meg.

Keleten is a katonai adminisztráció bevezetése tűnt a megfelelő megoldásnak. Carlo Petitti di Roreto altábornagy volt az úr Triesztben. Umberto Cagni altengernagy Pula kormányzójaként tevékenykedett. Enrico Millo ellentengernagyot Zara kormányzójának nevezték ki, Fiuméban pedig az olasz erők élén Francesco Saverio Grazioli vezérezredes állt. Ez a felosztás logikus volt, hiszen a hadsereg volt jelen, így az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, ha igazgatni akarták a területet. Ennek jegyében a Szárazföldi Erők vezérkarfőnökének 1918. november 19-i, 5000. sz. rendelete létrehozta a Venezia Giulia-i Katonai Kormányzóságot, élén Petitti di Roreto tábornokkal, amellyel párhuzamosan került sor a korábban említett tábornokok és admirálisok kormányzóságainak kialakítására. Ezeket 1919 nyarán kezdték el felszámolni, de mindegyiket különböző időpontban. A trieszti volt az első, ugyanis a Nitti-kormány az 1919. július 24-i, 1251. sz. törvényerejű rendelettel előkészítette a hatalom átadását egy polgári szervnek, az 1919. július 4-i, 1081. sz. törvényerejű rendelettel létrehozott, közvetlenül a Minisztertanács alá rendelt, az Új Tartományokért felelős Központi Hivatal nevű polgári szervnek. A hadsereg „felszabadított” területeken szolgáló magasabb parancsnokai természetesen nem egykönnyen engedték ki a hatalmat a kezükből, és Gabriele D’Annunzio szeptemberi fiumei kalandja jelezte, hogy a kompetens polgári hivatalok még több hónapi működés után sem uralták annyira a helyzetet, hogy gátolják D’Annunziót tevékenységében.

A katonai kormányzók irányelvei hasonlóak voltak, miszerint a rendfenntartáson túl az annexiót kellett előkészíteniük. A rendelkezésre álló módszerek viszont mérsékeltek maradtak. Az aktuális hivatalokat, hivatalnokokat hivatalosan nem válthatták le és a Monarchia törvényeit kellett betartaniuk. Természetesen a hivatalos álláspont előírásait mondvacsinált indokokra hivatkozva kiutasításokkal ki lehetett kerülni, de az irányelveket mindig a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva próbálták betartani. Pecori Giraldi meglehetősen engedékenynek bizonyult, és Dél-Tirolban csak nagyon óvatosan folyt az adminisztráció olaszosítása. Petitti di Roreto meglehetős kettősségről adott tanúbizonyságot: a fegyelem fenntartása kapcsán vasszigort tanúsított, viszont a politikai döntésekben mérsékeltnek bizonyult. Trieszt kikötői jellege folyamatos embermozgást eredményezett, amit tetézett a Monarchia területéről hazafelé tartó olasz hadifoglyok áradata. Őket a kikötőben internálták, ahol meglehetősen rossz körülmények között éltek, és csak apránként engedték őket haza. Petitti di Roreto akár géppuskát is hajlandó volt felvonultatni a több tízezer volt olasz hadifogoly megfélemlítésére, amikor azok hangot adtak elkeseredettségüknek. Ami az alkalmazott politikát illeti, először az akkor még reformista szocialistákkal próbált együttműködni, majd a liberális párttal, és végül a mérsékelt köztársasági nacionalistákkal. Mindegyik elképzelés bukásnak bizonyult, így lehetséges partnerként maradtak a kemény nacionalisták. Ezt az irányvonalat segítette a trieszti ITO[2] is, és ennek politikailag jól helyezkedő tisztje, Cesare Pettorelli Lalatta alezredes, vagy ahogy a későbbiekben hívták: Cesare Finzi.

Pulában Cagni rögtön az irredentákra támaszkodott, és sikerrel. A keményvonalas viselkedésének viszont meg lett a böjtje, ugyanis az Isztriai-félszigetről gyorsan kiutasították a nemzetileg nem megbízhatóakat, viszont ezek a személyek sok esetben bandákba verődtek a hegyekben, és a későbbiekben nyílt fegyveres összetűzéseket kezdeményeztek az olasz kormányzati erőkkel. Millo is hasonlóval foglalkozott, de teljesen sikertelenül, ugyanis a közeg ellenséges volt, és nem állt rendelkezésre elegendő erőforrás. Egyáltalán nem véletlen, hogy a sikertelenségek hatására Millo hamar radikalizálódott, és szinte azonnal csatlakozott a D’Annunzio-féle fiumei kalandhoz. Fiume olyan értelemben különleges volt, hogy hiába az olaszok vonultatták fel a legtöbb katonát, a megszálló parancsnokság szövetségközi volt, így erre érdemes külön kitérni a későbbiekben.

Mindegyik kormányzó a helyi gazdaság olaszosítására, illetve a nemzeti piacba történő beillesztésre törekedett. Ez újabb szereplők bevonását jelentette, amely a gazdasági világválságig tartó egyensúlyi helyzetet eredményezett a helyi Ausztria-párti dalmát elit és az olasz bevándorlók között. Az olasz kormányzók közös jellemzője volt, hogy a szláv lakosságot még megnyerhetőknek tartották, miközben a szláv értelmiséget eleve leírták. Az integrációt viszont mindenki máshogy gondolta. Petitti di Roreto például a szláv szervezeteket, vagyis az iskolákat és a különféle egyesületeket próbálta megbénítani, amit az olasz hatóságok az egyensúly visszaállításának neveztek. A katonai-egyházi kapcsolatok fagyosak voltak, hiszen a helyi klérus erősen nemzetiség-párti magatartást tanúsított. Sokukat internálták, vagy kiutasították, amiből egyes fajsúlyos személyek, mint például spalatói püspök kapcsán diplomáciai bonyodalom is lett. Emellett a rendelkezésre álló eszközök szűkössége is folyamatosan gondot okozott, illetve a csapatok se voltak kellőképpen megbízhatóak. A katonaság politikai mozgósítása Caporetto után ugyanis azt eredményezte, hogy a vak engedelmesség helyét a meggyőzésen alapuló engedelmesség vette át, amelyet a felfokozott nacionalista indulatok közepette egyre kevésbé lehetett elérni.

Fiume egy nemzetközi versenyfutás színhelye volt: a balkáni Keleti hadsereg ellátása Szalonikiből már problémásnak bizonyult, így teljesen logikusan a francia hadvezetés ezt Fiuméból próbálta megoldani. Emellett a franciák azt is meg kívánták akadályozni, hogy az Adriai-tenger egy olasz „Mare Nostrum”-má váljon. Ennek jegyében a várost egy szövetségközi parancsnokság alatt álló hadsereg szállta meg. Az olaszok érkeztek először, majd a franciák egy az olaszokénál magasabb rangú katona vezetésével küldték Fiuméba a sajátjaikat. A franciákat ellensúlyozandó került az olasz kontingens élére Grazioli tábornok, akit már senki se kívánt rendfokozatban felülmúlni. Az olasz rangelsőséget tehát biztosították, de a parancsnokság szövetségközi maradt.

A fiumei magyar visszaemlékezések plasztikusan mutatják be, hogy miféle indulatok feszítették szét a város addig látszólag nyugodt kereteit. 1918. október 28-án Jekelfalussy fiumei magyar kormányzó a Horvát Nemzeti Tanács által kinevezett legfőbb hatalom, vagyis főispán számára mondott le a hatalomgyakorlás jogáról. A helyi olaszok számára tehát már csak a városigazgatás maradt, amely ellenőrzését még október 29-én megszerezték. A város sokszínű etnikai összetételének, és az összetett nemzetiségi szimpátiák emblematikus jele, hogy a városigazgatás október 30-ai, olasz-párti kiáltványát Lionello Lenaz jegyezte, miközben a horvát fél által kinevezett főispánt Rikard Lenacnak hívták. Ők azonos család tagjai voltak, akik az eltérő nemzetiségi szimpátiák miatt eltérő módon írták vezetéknevüket. Ekkor ez a különcség még csak a szópárbaj szintjén volt jelen, de a különbségek igen hamar eljutottak a véres összecsapásokig. Fiuméban a horvát és az olasz fél is apránként visszaszorította a magyar közigazgatást, igaz az olasz megszálló hatóságok a D’Annunzio-féle fiumei kalandig csak kisebb módosításokat hajtottak végre a magyar tisztviselők kapcsán. Ennek az is a magyarázata, hogy az olasz diplomácia hivatalosan is kitartott Fiume „corpus separatum” jellege mellett, hiszen a magyar jelleg hangsúlyozása egyenértékű volt a horvátok jogainak megkérdőjelezésével. A magyarok kiutasítása jórészt gazdasági okokból gyorsult fel a ronchi menetelés után, hiszen az amúgy is szükséget szenvedő városból célszerű volt azokat elküldeni, akik nem az olasz jelleget erősítették.

A fiumei események eszkalációjához az olasz hatóságok jelentősen hozzájárultak. Grazioli altábornagyot ugyanis sokféleképpen lehetett leírni, de nem diplomataként. Ráadásul a legmagasabb rangú katonai körök támogatását élvezte, így a korábbi tapasztalatai alapján cselekedett. Ő volt az olasz rohamcsapatok egyik alapítója. Mentalitását tekintve is közelebb állt egy rohamosztagoshoz, így támogatta a fiumei önkéntesek kiképzését és felfegyverzését. Az olasz kormány és az olasz nacionalisták útjai 1919. július végén kezdtek szétválni: az Orlando-kormány ekkor már a bukás szélén egyensúlyozott, és az utód, Francesco Saverio Nitti, az olasz gazdaság összeroppanását elkerülendő inkább az Amerikai Egyesült Államokhoz kívánt közeledni, amely egyben az olaszok fő beszállítója és segélyezője is volt. Ennek fejében pedig csökkentette volna a nacionalista felhangokat. Egyáltalán nem véletlen, hogy 1919. július 27-én Oscar Sinigaglia, aki pénzelte a szervezkedő fiumeieket, már a szárazföldi vezérkarfőnök helyettes, Pietro Badoglio vezérezredes ellenkezésével találkozott, amikor felvetette egy fiumei hadsereg létrehozását.

A fiumei állapotok amúgy szabadesésben közeledtek a polgárháborúhoz, és a kisebb csetepaték után 1919. július 6-án bekövetkezett a nagybetűs botrány: olasz katonák és tengerészek megrohantak egy francia raktárt, amely incidens több halálos áldozatot követelt. Egy szövetségközi bizottság vizsgálta meg a helyzetet, és megállapították, hogy Grazioli teljesen elvesztette az uralmat a városi erők felett, így a katonai kormányzat valódi nemzetköziesítését írták elő, csökkenteni kívánták a kikötőben tartózkodó olasz hajók és a városban állomásozó olasz csapatok számát, illetve a városi választások előkészítésével egy a Nemzeti Tanácson alapuló rendszert leváltó, választott városvezetést szándékoztak létrehozni. A határozatot amúgy az ellenőrző bizottság olasz tagja is megszavazta. A Sassari dandár katonáit végül augusztus 25-27. között kivonták a városból, és a lakosok tömeghisztériája miatt valódi csodának tűnt, hogy ezt sikerült megvalósítani. Graziolinak is mennie kellett, így a D’Annunzio-féle kísérlettel már az utódjának, Vittorio Emanuele Pittaluga tábornoknak kellett megbirkóznia. A kivont katonáknak csak a Trieszt melletti Ronchihoz kellett elmenniük, ahonnan D’Annunzio vezetésével visszameneteltek Fiuméba. Pittaluga pedig annyira erőtlennek bizonyult, hogy a saját testi épsége, illetve a hatalma látszatának a megőrzése végett kénytelen volt a városközpontba kísérni a ronchi légiósokat. 1919. november 14-én D’Annunzio Zarában is feltűnt, és a vele már korábban is szimpatizáló Millo admirális elkötelezte magát a fiumeiek mellett. A helyzetet végül az 1920. november 12-ei rapallói egyezmény oldotta volna meg, viszont az ekkor már független Carnarói Olasz Kormányzóság mindenféle blokád ellenére nem volt hajlandó magától feloszlani, így az úgynevezett „véres karácsony” keretében az olasz hadseregnek fegyverrel kellett elűzni a D’Annunzio-féle légiósokat. Persze a fiumei történet ekkor sem fejeződött be, hiszen Mussolini immár miniszterelnökként sikeresen bekebelezte a Fiumei Szabadállamot az Olasz Királyságba, amely 1943 őszén német kézbe került, hogy végül 1945-ben a jugoszláv erők vegyék birtokukba.

Trieszt sorsa csak látszólag volt nyugalmasabb. A háború előtt a lakosságnak körülbelül 4%-a volt német, igaz ez a kisebbség elég látványos volt, hiszen a városi elitjét alkotta. A német ajkúak jelentős része a háború után elköltözött, vagyis még szembetűnőbbé vált az olasz–szlovén etnikai konfliktus. Az új olasz kormányzat hamarosan elkezdte a tisztogatást: a nem trieszti eredetű hivatalnokokat rövid úton kirúgták és eltávolították a városból, illetve a banki alkalmazottak terén is tabula rasát csináltak. Ez növelte a személyes bizonytalanságot és a bizalmatlanságot a hatósággal szemben. Közben elkezdődött a baloldal-ellenes harc, megalakultak a fasiszta squadrék[3] is. A helyi nacionalisták hamar felfigyeltek Mussolini hívó szavára, és a későbbiekben a trieszti fasiszták büszkén hirdették, hogy 1919. április 3-án ők öltötték fel elsőként a fekete inget, mint a mozgalom hivatalos egyenruháját, illetve a „Popolo di Trieste”[4] című folyóirat volt a második fasiszta napilap Mussolini „Il Popolo d’Italia”[5] nevű újságja után. Az olasz szélsőjobb fellépése a keleti határok mentén erősen szláv-ellenes színezetet kapott, így cseppet sem meglepő, hogy a trieszti „Narodni Dom”[6] 1920. július 13-ai felgyújtása a szervezett sqadrizmus tűzkeresztségének bizonyult. Fontos kiemelni, hogy a Narodni Dom lángjai nem a szocialistáknak, hanem a nemzeti öntudattal rendelkező helyi szlovén lakosságnak szóltak, ugyanis itt a Habsburg örökség ellen léptek fel, vagyis az ellen, ami ezt jelképezte számukra. A Narodni Domban ugyanis Habsburg-pártinak elkönyvelt szlovén polgárság pénzügyeivel foglalkozó Jadraska Banka egyik fiókja is odaveszett. A gyújtogatók csak ezt követően indultak a szocialista párt helyi székháza ellen, de ekkor már megállította őket a rendőrség.

A különféle atrocitások ellenére a városban ma is élnek szlovénok, igaz számunk megfogyatkozott. Trieszt gazdasági jelentősége mára csak árnyéka annak, ami a Monarchia idejében volt, és a terület multikulturális jellege is majdnem teljesen odaveszett. A Monarchia szelleme viszont máig érződik, hiszen elég a város utcáin sétálni, és gyönyörködni az épületekben. A múlt feldolgozása terén is sokat finomodott a városvezetés által képviselt álláspont, hiszen a Monarchia csapatai kivonásának dátumáról, illetve a Petitti di Roreto-féle csapatok partra szállásának időpontjáról is elneveztek egy-egy utcát. Ezzel is érzékeltetve, hogy az impériumváltás korántsem volt azonnali, és nem egy nap alatt történt, illetve az olasz partraszállás sem volt annyira hősies, mint azt az emlékére állított emlékmű sugallja. Emellett a Monarchia oldalán harcoló, és akár a Monarchiával őszintén szimpatizáló helyiek emlékét is kezdik ápolni. Ezt ugyanis az első világháborút követő majdnem száz évben agyonhallgatták, és ezen történelmi hagyományok ismeretét a magánszférába szorították vissza. Ez a folyamat még egyáltalán nem zárult le, de örvendetes, hogy elkezdődött.

Juhász Balázs

Felhasznált szakirodalom:

Marina Cattaruzza: L’Italia e il confine orientale. Bologna, Il Mulino, 2007.

Horváth József: A magyar Fiume végnapjai, 1914–1924. In: Hadtörténelmi Közlemények 2003/1. pp. 166–184.

William Klinger:Un’altra Italia: Fiume 1724–1924. A cura di Diego Redivo. Rovigno, Unione Italiana – Fiume Università Popolare – Trieste, 2018.

I verbali del Consiglio Nazionale Italiano di Fiume e del Comitato Direttivo (1918–1920). A cura di Danilo Massagrande. Roma, Società di Studi Fiumani Archivio Museo storico di Fiume, 2014.

Marco Mondini: La politica delle armi. Il ruolo dell’esercito nell’avvento del fascismo. Roma-Bari, Laterza, 2006.

Egan Lajos naplója – Impériumváltások Fiumében a kormányzóhelyettes szemével (1918–1920). Szerkesztette, sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányokat és a jegyzeteket írta Ordasi Ágnes. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2019.

Ordasi Ágnes: A fiumei állami alkalmazottak helyzete az első világháború után. In: Emberek és eszmék migrációja Bulgáriában és Magyarországon (19–21. század). Szerk.: Peykovska Penka – Demeter Gábor. Szófia, Paradigma, 2018. pp. 256–272.

La vittoria senza pace. Le occupazioni militari italiane alla fine della Grande Guerra. A cura di Raoul Pupo. Laterza, Roma-Bari, 2014.

Raoul Pupo: Fiume città di passione. Roma-Bari, Laterza, 2018.

«Si scopron le tombe» Ricordare, commemorare, evocare i caduti della Grande Guerra. A cura di Fabio Todero – Luca G. Manenti. Trieste, Istituto per la storia della Resistenza e dell’Età Contemporanea nel Friuli Venezia Giulia, 2018.

Rolf Wörsdörfer:Il confine orientale. Italia e Jugoslavia dal 1915 al 1955. Bologna, Il Mulino, 2009.

[1]    Szó szerint a „fel nem szabadított” olaszok, ebben az esetben a hangos nacionalisták, akik a háború kitörésekor Olaszországba szöktek, hogy majd amolyan „szuper-olaszként” térjenek haza.

[2]    Az ITO az Informazioni Truppe Operanti, vagyis harcoló csapatok hírszerzése kifejezésből gyártott mozaikszó. Ez volt a Hírszerző Szolgálat hadseregszintű irányító központjának neve. Hiába működtek sikeresen, mint a hazafias mozgósítás eszközei, a nagyszámú ellenség miatt a miniszterelnök hamar felszámolta az ITO-hivatalokat. Triesztben a Cesare Finzi vezette ITO hamar szúrni kezdte a katonai kormányzó szemét, mert az tőle függetlenül működött, és politikai kérdésekkel is foglalkozott, amelyeket Petitti di Roreto a saját hatáskörébe kívánt utalni.

[3]    A fasiszta rohamcsapatok voltak a squadrék, és az ezen magán erőszakszervezetek által elkövetett önbíráskodást, illetve mindenféle egyéb jellegű törvénytelen fellépést hívják squadrizmusnak.

[4]    Trieszt népe (olasz).

[5]    Olaszország népe (olasz).

[6]    A Nép háza, vagy a Nemzet háza (szlovén). Sok helyen a Hotel Balkan formula is feltűnik, ugyanis az épületben ez is helyet kapott, és a fasiszta squadristák gyakran ezen a néven emlegették, amikor múltbéli tetteikkel dicsekedtek.

Ezt olvastad?

A Magyar Királysághoz tartozó Dalmácia területén számos firenzei születésű kereste boldogulását, közéjük tartozott Taddeo di Jacopo da Firenze, aki 1377-ben
Támogasson minket