Az olasz külpolitika útkeresése 1861–1915 között

Olaszország csupán a 19. század második felében lépett be a világpolitika színpadára hasonlóan az 1871-ben létrejött Németországhoz. Miközben birodalomépítő terveket fogalmazott meg, az olasz politikai vezetésnek évszázados lemaradást kellett behoznia, hogy Olaszország felzárkózhasson a klasszikus nagyhatalmak társaságához. A cikk az olasz egységgel párhuzamosan vizsgálja, miként jelent meg Olaszország a nagyhatalmi politikában, továbbá bemutatja az olasz külpolitika irányvonalát a francia, a német és az antant orientációkon keresztül.

Az olasz egység kérdései és lehetőségei a 19. század közepén

Az olasz egység létrejöttéhez vezető időszakot alapvetően két szakaszra bonthatjuk. Az első szakaszban megfogalmazódott magának az egységnek az igénye, azonban az 1820–1849 terjedő időszakban a különböző csoportok merőben eltérő nézeteket vallottak a megvalósítás mikéntjéről. A legjelentősebb katalizátorai a függetlenedésnek és a társadalmi rend megváltoztatásának olyan jelentős személyek voltak mint Giuseppe Mazzini, Silvio Pellico, Ciro Menotti, Vincenzo Gioberti, D’Azeglio. A feléledő nemzeti érzésnek pedig a romantika terjedése biztosított kulturális hátteret, aminek jelentős képviselői volt Rossini, Bellini, Verdi és Balbo is. A Mazzinivel azonosítható Carbonarik és annak utódja az Ifjú Itália mozgalom, alapvetően köztársaságpártiak voltak és tagjai a szűk polgári értelmiségből illetve – az ipar kezdetleges állapota miatt – kevés ipari munkásból állt. A Ciro Menotti vezette csoportok alapvetően alkotmányos monarchiában gondolkoztak, míg Vincenzo Gioberti csoportja pedig pápai vezetéssel hajtotta volna végre. D’Azeglio – aki a népek tavasza (1848–1849) idején a Piemonti királyság miniszterelnöke volt – teljes mértékben a reformok útján és erőszakmentesen megvalósuló egységet szorgalmazott.

A fent említett mozgalmak mögött eltérő társadalmi bázis és eszme állt, azonban közös vonásuk volt, hogy központilag egyik sem volt koordinált, szinte semmi külföldi támogatással sem rendelkeztek, és teljes mértékben az olasz társadalomra építkezve kívánták elérni céljukat. Mindezek miatt viszont az 1848-1849-es forradalmak során Radetzky marsall könnyen el tudta fojtani az olasz felkeléseket. A Szárd-Piemont Királyság igyekezett a függetlenségi mozgalmak élére állni, sőt Carlo Alberto király segítette a Milánóban kirobbant felkelést is. (Igaz tette mindezt Camillo Benso di Cavour által vezetett jobboldali csoport javaslatára, hogy a köztársaságpárti erőket féken tartsa.) Piemont a novarai vereséget követően kénytelenül letett a harc folytatásáról, Carlo Alberto pedig lemondott a trónról fia javára, akit II. Vittorio Emmanuelle néven koronáztak királlyá.

Camillo Cavour (Forrás: wikipedia.org)

A Népek tavasza után az a Cavour került a miniszterelnöki székbe 1852-ben, aki D’Azeglio kormányában korábban gazdasági miniszter volt. Cavour színre lépése egyben egy sokkalta tervezetebb és átgondoltabb bel- és külpolitika kezdetét jelentette, melynek célja az ország gazdasági és társadalmi felkészítése mellett az olasz egyesítés diplomáciai előkészítése volt. (Programját az általa alapított újságban, az Il Risorgimentoban fejtette ki.) Gazdasági kérdésekben Cavour liberális, míg szociális kérdésekben konzervatívnak számított. Mintájának leginkább Nagy-Britanniát tekintette s nagy tisztelője volt Robert Peel brit miniszterelnöknek. Széleskörű belpolitikai intézkedései mellett külpolitikai manőverezésbe is kezdett, s országa 15 ezer fővel bekapcsolódott Oroszország ellenében a krími háborúba. Amíg Piemont katonákkal, addig a Habsburg Birodalom csak nyomásgyakorlással vett részt a konfliktusban: Bécs a háború során folyamatosan Havasalföld és Moldova kiürítését követelte a cártól. A Párizsban tartott békekonferencián Cavour egyértelműen belépett a korszak diplomáciai porondjára, de nem sikerült Piemont javára fordítania a képlékeny nemzetközi folyamatokat.

III. Napóleon és az olasz egység

A párizsi békekonferencia egyetlen hathatós eredménye az volt, hogy Cavour a franciákkal meg tudta erősíteni kapcsolatát, miután Nagy-Britannia elvetette az Ausztria elleni közös fellépést. A krími háború lezárását követően beindult a titkos diplomáciai párbeszéd Piemont és Franciaország között, mivel III. Napóleon francia császár meg kívánta gyengíteni Ausztria pozícióit a kontinensen. Ehhez az olasz egységtörekvések tökéletesen illeszkedhettek, amellyel a császár is tisztában volt. (Ezen véleményét az ellene elkövetett mazzinista merénylők sikertelen gyilkossági kísérlete sem változtatta meg.)

III. Napóleon és Cavour között 1858-ban végül megköttetett a Plombieres-i egyezmény, ami a gyakorlatban azonban még távol állt egy franciák által is kívánt egységes olasz állam megteremtésétől. A megegyezést elősegítette az előző évben Genovában és a Nápolyi Királyságban kirobbant köztársaságpárti felkelések. A megegyezés értelmében Piemont háborút provokál Ausztriával szemben Modena elleni fellépésével – ami ekkor osztrák érdekszférába tartozott –, s a konfliktusba Franciaország Piemont oldalán avatkozik be. A háború célja, hogy Piemont északon Lombardiát és Velencét foglalja el, továbbá létrehozzanak egy közép-itáliai királyságot Párma, Modena és Toscana területéből. Az egyezményben rögzítették azt is, hogy a Pápai Államot és a Nápolyi királyság területét érintetlenül hagyják, így Piemont még erősebb pozíciókat szerezhet a félszigeten, amely még így is politikailag eléggé megosztott marad ahhoz, hogy ne tudjon Franciaország vetélytársává felnőni, s felborítani a dél-európai status quot. Franciaország a segítségért cserébe megkapja Savoyát és Nizzát.

III. Napóleon francia császár (Forrás: wikipedia.org)

A megegyezés értelmében 1859-ben a piemonti kormány, sőt maga II. Viktor Emmanuel is különböző feszültségkeltő nyilatkozatokkal igyekeztek az osztrák kormányt és Ferenc Józsefet válaszadásra kényszeríteni. A nemzetközi feszültség hatására működésbe léptek a hagyományos diplomáciai mechanizmusok, mely során Nagy-Britannia megpróbált egyensúlyt teremteni a kontinensen, s konferenciára hívta az érintett feleket, amelytől mindkét fél elzárkózott. Cavour politikai manőverezése sikeresnek bizonyult, mivel Ausztria 1859 júliusában ultimátumot küldött a piemonti kormánynak, melyben követelte a hadsereg leszerelését, illetve az Ausztriaellenes szervezetek betiltását.

Ezt követően kitört a háború, amely során két jelentős csatáról (Magenta és Solferino) beszélhetünk, melyet a piemont-francia szövetség nyert meg. A háború eldőlt, azonban a piemont-francia szövetség nem mért végső csapást az osztrák csapatokra, mivel III. Napóleon félt attól, hogy a konfliktust nem tudja hosszú távon a félszigetre korlátozni. (Ekkor már a Német Szövetség államai Ausztria felhívására csapatokat mozgósítottak a Rajna mellé.) A franciákat továbbá az is meghátrálásra késztette, hogy Közép- és Dél-Itáliában lázadások törtek ki, a főleg alulról szerveződő tömegtüntetések és kisebb lázadások egyértelműen Piemonthoz való csatlakozást követelték, ami szembe ment Franciaország érdekeivel.

A fent említett körülmények vezettek ahhoz, hogy Napóleon „idő előtt” békét kötött Ausztriával Villafrancában az olasz fél megkérdezése nélkül. Franciaország hozzájárult, hogy Piemont Lombardiát magához csatolja, de Cavour vonakodott, ugyanis ezzel egyértelműen nyakukba szakadt volna az ellenőrizhetetlen hazafias mozgalmak problémája. Mikor a miniszterelnök megtudta, hogy Viktor Emmanuel elfogadja a francia feltételeket – miután a gyakorlatban kész tények elé állították a királyt – lemondott és csak 1860-ban tért vissza a politikába. Ugyanebben az évben részleges területszerzésre került sor népszavazás útján, Toszkánában.

Garibaldi (Forrás: wikipedia.org)

1860 májusában Garibaldi önkéntesei, az „ezrek” Szicíliába hajóztak, hogy megsegítsék a helyi felkelőket. Miután Szicíliát az irányítása alá vonta, átkelt a félszigetre, amelyet a franciák nem tudtak megakadályozni, mert a brit flotta szabad átjárást biztosított Garibaldinak. Mivel Garibaldi köztársasági alapokra kívánta helyezni az olasz egység ügyét, Cavour és a király a piemonti sereggel igyekezett a forradalmárt beelőzni. 1860. október 26-án Garibaldi és a király találkozott, Piemont már elfoglalta Emiliát, Romagnát, Marchét és Umbriát, a forradalmár pedig alávetette magát a királyi hatalomnak, noha nem tett le arról a szándékáról, hogy Rómát elfoglalja. Dél-Itália végül népszavazással csatlakozott a Szárd-Piemonti Királysághoz, 1861. márciusában, Torinóban kiáltották az az Olasz Királyság létrejöttét, amelynek első királya II. Viktor Emmanuelle lett.

Az egyesítés befejezése és térnyerés a nemzetközi küzdőtéren

Az olasz egyesítés befejezése Cavour halálát követően (1861) a történelmi jobboldalra maradt. Róma és Velence kérdése továbbra nyitott kérdése maradt. 1864-ben a szeptemberi konvenciók keretében Alfonso Ferrero al Marmora kormánya megegyezett III. Napóleon Franciaországával, hogy a francia csapatok elhagyják az örök várost. Ezt követően Garibaldi többször kísérletet tett arra, hogy elfoglalja Rómát. A kialakuló feszült nemzetközi helyzetben a franciák felmondták a megállapodást és csapataik visszatértek Rómába. 1866-ban az olasz kormány Poroszországban találta meg potenciális szövetségesét az egyesítés befejezésére. Ebben az időszakban terítéken volt a német egység ügye is, amely kiélezte a porosz-osztrák viszonyt. Bismarck és az olasz vezetés 1866 áprilisában szerződést írt alá Olaszországgal a kölcsönös segítségnyújtásról egy esetleges Ausztria elleni háború esetén.

A szerződés záradékában az a feltétel szerepelt, hogy Olaszországnak két hónapon belül hadat kell üzennie Ausztriának, cserébe viszont megkapja Velencét. A háború hat hét leforgása alatt lezajlott, de Olaszország – amely az elejétől kezdve részt vett a hadműveletekben – mind szárazföldön (Novara), mind tengeren (Lissa) vereséget szenvedett a Habsburgoktól. A Bettino Rocasoli által vezetett kormány csupán az 1866-os königgrätzi osztrák vereségnek köszönheti Velencét. Velence megszerzésének kapcsán így a hagyományos francia irányvonalú külpolitika mellé bekapcsolódott egy erős német orientáció, mely egészen az első világháború előestéjéig meghatározta a későbbiekben az olasz külpolitikát.

A német orientációt nemcsak az ideiglenesen egybeeső érdekek miatt alakult ki, hanem alapvetően a két állam történelmi fejlődésében tetten érhető hasonlóságon is elősegítették. A két állam a 19. század második felében valósította meg a politikai egységét, s új hatalomként részt kívánt venni az európai hatalmi politikában. Velence megszerzése után a teljes olasz egység útjában már csak a ..római kérdés” állt, mivel az örök várost és a körülötte elterülő Patrimonium Petri még mindig francia befolyási övezet volt. A ,,római kérdést” végül Olaszország nem önerőből oldotta meg, hanem a franciák és poroszok között kirobbant háborún keresztül. Szorongatott helyzetében III. Napóleon kivonta csapatait az Örök városból, s noha Olaszország a konfliktusban semlegességet vállalt, a franciák sedani vereségét követően I. Viktor Emánuel felszólította a pápát, IX. Piust, hogy mondjon le mindennemű világi hatalmáról. A pápa ezt nem tette meg s megmaradt katonaságával a Vatikánba vonult vissza mielőtt az olasz csapatok 1870. szeptember 20-án bevonultak Rómába. Ezzel az ország egyesítése beteljesült.

Az Olasz Királyság 1870-ben (Forrás: Nagy képes történelmi világatlasz)

A történelmi baloldal külpolitikája a Nagy Háborút megelőző időszakban

1876-ban a történelmi jobboldal elvesztette a választásokat s a liberális ellenzék került kormányra. Az 1876 és 1901 között tartó időszakot – az 1876-ban miniszterelnökként színre lépő Agostino Depretis után – Depretis-korszaknak is nevezzük. Depretis miniszterelnöksége alatt az ország egyértelműen feladta franciabarátságát és egyértelműen a német külpolitikai orientáció került előtérbe. A két ország közös érdeke volt, hogy a fennálló gyarmati status quot megváltoztassák, akár a hagyományos gyarmattartó birodalmak kárára is. Franciaország és Olaszország között a gyarmati ellentétek 1881-ben éleződtek ki, amikor Franciaország elfoglalta Tuniszt. Olaszország sem iparilag, sem katonailag nem tudott felnőni a nagy gyarmattartó birodalmakhoz, ezért alapvetően közel eső gyarmatok megszerzésére törekedett diplomáciai taktika és katonai szövetségek révén. 1882-ben Róma csatlakozott az 1879-ben a Monarchia és Németország által létrehozott kettős szövetséghez, mely így hármas szövetségre bővült. Ezt követően Kelet-Afrikában indított gyarmatosító hadjáratot, melynek során elfoglalták Assab városát, illetve 1885-ben Massovát, Etiópiában. A további gyarmatszerzést viszont megakadályozta az 1887-es dogali vereség. A gyarmati törekvéseket az 1887-ben kormányra került Francesco Crispi újította fel, hogy az akkoriban jelentkező belpolitikai válságot – nagy arányú elvándorlás, instabil pénzügyi helyzet – levezesse.

Francesco Crispi (Forrás: wikipedia.org)

A Crispi által vezetett kormány azonban 1888-ban újfajta megközelítéssel látott neki Etiópia további bekebelezéséhez. A trónválságot átélő Etiópiában Olaszország Menelik herceget támogatta, aki 1889-ben újabb területeket adott át Olaszországnak, s Róma sietve kinyilváníthatta protektorátusát Etiópia felett. Ennek folyományaként 1890-ben Olaszország megszervezte Eritrea nevű kelet-afrikai gyarmatát. Crispi második kormányzása idején a tovább mélyülő belső válságot ismét újabb gyarmati törekvésekkel kívánta kezelni. 1894-ben a britek hallgatólagos hozzájárulásával elfoglalták Szomáliát, melyet szintén gyarmati státuszba süllyesztettek. 1895-ben újabb háborút robbantott ki Etiópia ellen, de 1896-ben Adua mellett vereséget szenvedtek az olasz expedíciós erők. Az ezt követő addisz-abebai békében Olaszország lemondott protektorátusáról Etiópia felett. Az etiópiai blamázst kollektív nemzeti szégyenként élték meg az olasz állampolgárok.

Giovanni Giolitti (Forrás: wikipedia.org)

Az 1900-tól és 1914-ig tartó Giolitti-korszak – Giovanni Giolitti miniszterelnök után – újabb külpolitikai fordulatot hozott, mivel a német és Habsburg külpolitika egyre jobban elszigetelődött és nem tudták megváltoztatni a fennálló gyarmati helyzetet. Olaszország a Földközi-tenger térségében igyekezett befolyását növelni, s a területszerzési vágy kiterjedt a Balkánra, illetve Líbiára. 1900-ban francia-olasz tárgyalások kezdődtek, s Franciaország hozzájárult Olaszország Tripolisszal kapcsolatos terveihez. 1906-ban Franciaország és Nagy-Britannia elismerte Kelet-Afrikát olasz érdekszféraként, majd 1909-ben pedig az olasz-orosz szerződésben Olaszország kijelentette, hogy a Boszporusz és a Dardanellák egyértelműen Oroszország érdekszférájába tartoztak. A második marokkói válság idején Olaszország és az Oszmán Birodalom háborúba keveredett, aminek eredményeként megszerezte Tripoliszt, Kürenaikát és a Dodekanészosz-szigeteket. Ezt a három területet összevonva megszervezte észak-afrikai gyarmatát, Líbiát.

Térkép Olaszország kelet-afrikai terjeszkedéséről (Forrás: Nagy képes történelmi világatlasz)

Olaszország az első világháború kitörésekor bel- és külpolitikai kérdések miatt semlegességi nyilatkozatot tett, de a szemben álló szövetségek az elejétől kezdve próbálták Olaszországot a maguk oldalán bevonni a konfliktusba. Az olasz külpolitika a gyakorlatban Dél-Tirol és a Balkán miatt sosem tudta teljesen levetkőzni Habsburgellenességét, s a német villámháborús tervek szerte foszlását követően, hosszabb megfontolást követően Róma az antant kapcsolódott be a háborúba. Az 1915. április 26-án megkötött titkos londoni egyezményben kikötötték, hogy Olaszország a támogatásáért cserébe a a háború utáni rendezés során megkapj Trentinót, Dalmáciát, Isztriát és az isztriai szigeteket, az Alpokon túli Tirolt, Triesztet, illetve Valonát. A fenti egyezmény hatására 1915. május 23-án az Antonio Salandra által vezetett kormány felmondta a hármas szövetséget, hadat üzent Ausztria–Magyarországnak, majd 1916. augusztus 27-én Németországnak.

Olaszország gyarmatai (Forrás: Nagy képes történelmi világatlasz)

A fél évszázadnyi olasz külpolitika érdekes utat járt be az egység megvalósításától, a világpolitika színpadán való fellépésétől egészen az első világháborúig. Mindeközben több-kevesebb sikerrel sikerült magának helyet biztosítani a világ nagyhatalmai között, bár gyarmatpolitikája sosem volt olyan sikeres mint a klasszikus nagyhatalmaké. Az öt évtizedből az is kiviláglott, hogy az olasz haderő felemás képességű vezetéssel és katonával rendelkezik, s az olasz külpolitikai sikerek inkább az ügyes és gyakran opportunista diplomáciának mint az önálló katonai akcióknak voltak köszönhetők. A birodalomépítési kísérlet felemésztette az olasz gazdasági erőforrásokat különösen a Nagy Háború alatt, ami az észak-dél közötti fejlettségbeli különbségből adódó társadalmi feszültséget tovább élezte miközben a problémákat nem sikerült felszámolni. Az első világháborút követően közvetlenül mindezek hozzájárultak a fasiszta hatalomátvételhez, amely egy sajátos próbálkozás volt Olaszország felzárkózására.

Váradi Norbert

Felhasznált szakirodalom:

Clark, Martin: Modern Italy, 1871-1982. Vol. 7. Longman: London and New York: New York, 1984.

Duggan, Christopher: A Coincise History of Italy. Cambridge U P: Cambridge, 1994.

Hearder, Harry: Olaszország rövid története. Maecenas: Budapest, 1992.

Killinger Charles L.: The History of Italy. Greenwood Press: London, 2002.

Kis Aladár: Olaszország története. Akadémiai: Budapest, 1975.

Nagy képes történelmi világatlasz. Corvina: Budapest, 2014.

Szabó Tibor: Olaszország politikatörténete. Belvedre: Szeged, 2012.

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket