Operettfigurák és bájos nippek: a magyar-japán kapcsolatok története 1869–1913 között – 1. rész

A Japánról szóló diskurzus gyakran csak a már meglevő sztereotípiák elmélyülését eredményezi. A gésa-aikidó-sushi szentháromságból (újabban pedig a manga, az anime és a Jpop queer-es kúlságával vérátömlesztett vaksi Japán-imádatból), ebből a bájos Csipkerózsika-álomból kellene valahogy úgy felébrednie a „haladni és tanulni iparkodó emberi léleknek”, hogy abban kicsit tán magára is ismerjen.

Örvendetes, ha ebbe a kicsit áporodott közegbe időnként friss, üde légáramlat kerül: 2016. december 16-tól 2017 márciusáig tart nyitva egy kiállítás Budapesten a japonizmus magyarországi megjelenéséről, „Gésák a Duna-parton” címmel. A kiállítást a Várkert Bazárban rendezik, remélhetőleg elég távol azoktól, akik bármikor képesek valami finom „ezobioterikus” aranyport fújni a magyar-japán kapcsolatokra, vagy összekenni azokat egy ragacsos ideológiai mázzal. A „két nép közti barátság” üres eszméjének puffogtatását is meghagyná a szerző annak, akinek csak ez maradt. Jelen sorokban valójában nem is a kiállításról magáról lesz szó (amelynek meglátogatását a szerző mindenkinek ajánlja), hanem minden másról, amiről a kiállítás apropóján szólni érdemes – mindenről, ami a magyar-japán kapcsolatok 1869–1913 közti időszakának taglalása kapcsán belefér néhány rövid cikkbe. 


Kép forrása: Fortepan

Némi előzmény

Európa és Japán lényegében a kereskedelem révén került közelebb egymáshoz a XVI. században. Háromszáz évvel később Japán nyugati kereskedelem előtti megnyitása alapozta meg a későbbi kétoldalú kapcsolatok rendszerét. Az első európaiak – portugál hajósok – 1543-ban léptek a japán szigetek földjére, őket a jezsuita szerzetesek követték. Japán 1641-től 1853-ig elzárkózott a Nyugat elől a keresztény hittérítők és a nyomukban megjelenő fenyegető gazdasági és politikai befolyás lehetősége miatt: a keresztény hittérítőket meggyilkolták, az országban levő keresztényeket üldözni kezdték, és szinte minden kereskedelmi kapcsolatot beszüntettek Európával; csak a hollandoknak és a kínaiaknak engedték meg a korlátozott kereskedelmet a Nagaszaki melletti Desima szigetén. 1842-ben a japánok tudomást szereztek az első kínai ópiumháborúról, és ennek nyomán a nyugati nagyhatalmakkal megkötött egyenlőtlen bilaterális szerződések következményeiről. Nőttön-nőtt a nyugati fenyegetés: korszerű fegyverekkel rendelkező angol, amerikai, francia és orosz hajók jelentek meg Japán partjainál a kereskedelmi kapcsolatok felvételét és különböző koncessziókat követelve. Perry amerikai admirális hajói 1853 júniusában jelentek meg először japán vizeken. A következő évben Perry visszatért és márciusban felfegyverezve „kérte” Japánt egy „barátsági” szerződés aláírására. Perry 1854-es kanagavai szerződése volt az első formális egyezmény, amelyet Japán egy nyugati birodalommal kötött. E szerződést aztán sorozatban követték a Hollandiával, Oroszországgal, Angliával, Franciaországgal (1858), Portugáliával (1860), Poroszországgal (1861), Svájccal (1864), Belgiummal, Olaszországgal (1866), Dániával (1867), Svédország-Norvégiával, Spanyolországgal (1868), végül pedig az Osztrák-Magyar Monarchiával (1869) kötött barátsági, kereskedelmi és hajózási szerződések.

Modernizáció Japánban és a Monarchia Magyarországán – avagy a birodalmi lét elviselhetetlen könnyűsége

Témánk kiindulópontjai az 1860-as évek végének Japánjában és Magyarországán zajló politikai változások (Japánban a sógunátust megpuccsoló rebellis szamurájklánok katonai akciója 1868-ban, nálunk pedig az 1867-es kiegyezés), melyek modernizálódást és viszonylagos prosperitást hoztak. Lám, máris van egy abszolút véletlen, kényelmesen kijelölhető közös pont, amellyel kapcsolatban egy korabeli Japán-utazónk, a turanista Baráthosi Balogh Benedek próbált messzemenő következtetéseket levonni. Az utókornak viszont rendelkezésére állnak a statisztikák, így a vélt hasonlóságokat objektív vizsgálat alá vonhatjuk, és megállapíthatjuk, hogy e két „későn jövő” hogyan is próbált becsatlakozni a világ nagyhatalmi vérkeringésébe. A vizsgált időszakban (1868–1913) a népesség Japánban 60, nálunk 30 százalékkal növekedett, a századforduló Japánjában hét évvel éltek tovább az emberek, mint Magyarországon. 1868-ban a férfilakosság írni-olvasni tudása Japánban a duplája (80%!) volt a magyar oldalnak, az 1890-es években viszont mégis Magyarországon jelent meg több újság, mintegy 15%-kal. Egy kilencszázas évek eleji, az egyetemi oktatásban résztvevők számát vizsgáló statisztika 170 egyetemet rangsoroló listájában a budapesti egyetem az ötödik, míg a tokiói a huszonharmadik helyen szerepelt. A két ország a kezdetekben leginkább agrárjellegű volt, de az agrárium befolyása 1910-re nálunk kb. 60%-ra, Japánban pedig 40%-ra csökkent. A lefektetett vasúti sínek hossza Magyarországon a vizsgált korszakban tízszeresére, Japánban négyszázszorosára növekedett. Az új pénzügyi világrendbe való technikai beilleszkedés egyik fontos lépése, az aranyalapra való átállás Japánban 5 évvel a Monarchia átállása után történt meg, 1897-ben. Japán időközben komoly hadisikereket is elért: 1895-ben a kínai-japán háborúban, majd 1904–1905-ben az orosz-japán háborúban győzedelmeskedett, de Koreát is protektorátusi státuszba vonta 1910-ben, s egyre inkább magáévá tette a gyarmatosító nagyhatalmak módszereit, melyeket előszeretettel alkalmazott a Kuril-szigetektől a mai Okinaván át Tajvanig. Ezalatt a Monarchia a Ferenc József-földre tűzött ki egy zászlót, titkon kínai koncessziós területekről álmodozott – amit aztán egy tiencsini területtel meg is kapott 0.61 négyzetkilométeren – majd annektálta Bosznia-Hercegovinát.

Expedíciók, egyenlőtlen szerződések – avagy Tengerre, magyar!

A XIX. század közepén ugrásszerű fejlődésnek indult a tengerhajózás és az 1867-es kiegyezés után a kelet-ázsiai nagyhatalmi jelenlétről lecsúszott Osztrák-Magyar Monarchia mihamarabb fel akarta venni pozícióit a Távol-Keleten. Magyarország és Japán első hivatalos találkozása az 1868-ban útjára induló és 1869-ben Japánba megérkező Osztrák-Magyar Kelet-ázsiai expedíciónak köszönhető. Az expedíció osztrák ötlet volt, a magyarok húzódoztak ugyan, de a birodalmi közös szerepvállalásnak megfelelően (a költségek egyharmadát kellett állják a magyarok) kötelező jelleggel kénytelenek voltak támogatni a tervet. A gyakorlati magyar részvétel már nem volt zökkenőmentes, s erre ki is találtak egy érdekes megoldást: ott is voltak az expedícióban, meg nem is. Friss volt még a kiegyezés, és a Japánba tartó közös hadihajókon (Donau, Erzherzog Friedrich) rendre kirobbantak az ellentétek az osztrák és a magyar küldöttek között. Jól jellemzi ezt a nem csak a tenger szeszélye miatt ingatag osztrák-magyar együttműködést a tény, hogy Xántus János az expedíció tagjaként lényegében az expedíció mellett ment párhuzamosan, sőt, az expedíció visszaútján már egy magyar sem tartózkodhatott a hajón, nehogy kitörjön egy zendülés. A magyar fél elsősorban nem is közjogi, hanem inkább tudományos szempontból tartotta fontosnak az expedícióban való részvételt. 


Kép forrása: Fortepan

Az Osztrák-Magyar Monarchia három szerződést kötött Japánnal az első világháborúig. Az első japán-osztrák-magyar barátsági, kereskedelmi és hajózási egyezmény megkötésekor a korábban más országokkal kötött szerződésekből átvett, részben módosított elemek (a Japán-beli tartózkodással, mozgástérrel, területenkívüliséggel és bizonyos vámtételekkel kapcsolatos részek) alkották a szerződés keretét. Alapját az 1869. február 20-án az Északnémet Szövetség által Japánnal kötött egyezmény szolgáltatta. Megszövegezésében és az előkészítési munkálatokban elsősorban az angol követ vett részt, de a franciák, a németek és az amerikaiak háttérmunkája is szükséges volt: mindnyájan abban bíztak, hogy sikerül a korábbi, Japán számára egyenlőtlen szerződéseket meghosszabbítani és kiterjeszteni, mégpedig úgy, hogy az elsősorban nekik, nem utolsósorban pedig a Monarchiának is előnyös legyen, teljesen függetlenül attól, hogy a Monarchia valóban ki fogja-e használni a szerződésben rejlő lehetőségeket. Ennek eredményeként Japánnak mintegy harminc évébe került, hogy kibogozza magát az Osztrák-Magyar Monarchiával kötött – nagyhatalmi támogatással és háttérrel létrejött – szerződés béklyóiból, lévén a Monarchiával kötött szerződés volt az utolsó egyenlőtlen szerződés – de annak revízióját lényegesen megnehezítette a tény, hogy minden szerződött partnernek (nagyhatalomnak) bele kellett egyeznie  bármilyen módosításba.

Japán – minden magyar világtaposó és kedvhajhász kedvelt úticélja

Egyéni utazóink különböző okokból keltek útnak. Volt, akinek receptre írta fel a távol-keleti utat háziorvosa letargia ellen (Széchenyi Béla). Volt, aki kalandorként utazott Japánba (Szemere Attila). Volt, akinek munkájából adódott, hogy távoli tájakon is szolgáljon (dr. Bozóky Dezső, dr. Gáspár Ferenc).  A kutatások jelenlegi fázisában név szerint 60 magyarról tudunk, akik Japánban jártak, vagy hosszabb-rövidebb ideig ott éltek 1868 és 1913 között, bár a teljes becsült utazói létszám körülbelül 300 fő lehetett ebben a korszakban. A Japánban eltöltött időre vonatkozóan három időintervallummal találkozhatunk a rendelkezésünkre álló adatokban. A leggyakoribbak a 2 hónaptól 2 évig tartó tartózkodások voltak, az esetek 75 %-ában ilyenek lelhetők fel. A 3-10 évig tartó, netalántán 10 évnél hosszabb tartózkodás az esetek 25%-ára jellemző. A legtöbb magyar 1906 és 1913 között volt Japánban, e tekintetben a második legforgalmasabb időszak 1901 és 1905 közé tehető. 

Empirikus tapasztalatok azt sejtetik, hogy a Japánba tett utazásokat erényekben bővelkedő magyar utazóink azon igénye is motiválhatta, hogy férfias érettségük tetőfokán (a korban Japánba utazó magyar férfiak átlagéletkora 33 év volt) eleven japán modelleken végezzenek „etnografiai tanulmányokat”. Hasonló érdeklődést fedezhetünk fel néhány Magyarországra érkező japán férfi naplójában is (az ő átlagéletkoruk 37 év volt ittjártukkor), csak ők nem igazán tudtak mit kezdeni a flörttel, ezzel a jellegzetes európai találmánnyal. Ennek ékes bizonyítéka Fukumoto Nyicsinan 1898-as udvarló verse egy magyar leánykához: „Veled akár / Tevénk nyergén / Örömmel kelnék át / A szaharai sivatagon is”. A kiszemelt margitszigeti hölgy válaszát illetően nincsenek fennmaradt forrásaink, de nem túl valószínű, hogy egy hosszú szaharai tevegelés képe ellenállhatatlan vágyat ébresztett benne japán utazónk mélyebb megismerése iránt.

Tóth Gergely Mátyás

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket