Operettfigurák és bájos nippek: a magyar-japán kapcsolatok története 1869–1913 között – 4. rész

Sorozatunk korábbi cikkeiben a japán-magyar kapcsolatok kezdeteit, a japánok Magyarország-, és a magyarok Japán-képét és az egymáshoz megtett első utazásokat ismerhettük meg. A japán-magyar kapcsolatrendszer kulturális vetületein túllépve a cikksorozat jelen részében a magyar-japán diplomáciai kapcsolatokat tekintjük át.

Diplomáciai és kereskedelmi kapcsolataink alakulására rossz hatással volt az a tény, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának sokáig nem volt helyben állomásozó konzulja vagy követe Japánban. Így a konzuli jogok képviseletét egy ideig az angolok, majd német birodalmi közegek látták el (bár sok nyílt kikötőben jobbára, az egyszerűség kedvéért továbbra is maradtak az angol képviselők). Ennek hátterében a Monarchia külpolitikájának egyre határozottabb német irányvonala húzódik, főleg az 1879-es, Németország és a Monarchia között kötött egyezménytől számítva. Németország egészen az 1880-as évek közepéig nem rendelkezett Japánban olyan befolyással, hogy a Monarchia rábízhatta volna érdekeinek képviseletét. Sokáig inkább Kína volt fontosabb a Monarchia számára, a főkonzul maga is Sanghajban tartotta székhelyét és egyszerre három országban: Kínában, Japánban és Sziámban képviselte a Monarchiát, ingázva a követségek között.

A Monarchia külügyi szolgálata két, egymástól elkülönített testületre oszlott: konzuli és diplomáciai karra. A diplomaták, akik javarészt az arisztokraták közül kerültek ki, elsősorban a politikai ügyeket vitték, s viselkedésükkel, nyelvtudásukkal méltó módon tudták képviselni a Monarchiát, esetenként akár saját vagyonukból fedezvén a reprezentációs költségeket. A Monarchiát 1918-ig képviselő követek és nagykövetek csupán 10%-a nem tartozott a főrendűek közé, de az ő nevükben is többnyire ott szerepelt a nemesi származásra utaló „von” előtag. A konzulokra ezzel szemben szinte egyáltalán nem volt jellemző az arisztokrata családi háttér; ők a külképviseleteken általában az állampolgárok ügyes-bajos ügyeit intézték, kereskedelempolitikai, gazdasági és jogi vonatkozású ügyeket vittek, vagyis minden, ami nem politika, hozzájuk tartozott. A külszolgálatban dolgozó hivatalnokok a különböző fizetési osztályokba történt besorolás szerinti címet viselték, amely a fogalmazóval kezdődött, és általában az attasén, konzulon, követségi tanácsoson és a követen keresztül a nagykövettel, vagy a miniszterrel végződött.

Az Osztrák-Magyar Monarchia jokohamai konzulátusa az 1890-es években (magángyűjtemény)

Az Osztrák-Magyar Monarchia jokohamai konzulátusa 1890 körül (magángyűjtemény)

A Monarchiát az első világháborúig Japánban képviselő miniszterek (1907 végétől: nagykövetek) között három magyar volt. Elsőként adamóci Ambró Béla (1901–1909: rendkívüli és meghatalmazott miniszter, majd nagykövet), majd a háborúig Szentgyörgyi-Müller László (1912–1914: rendkívüli és meghatalmazott nagykövet) töltötte be a külképviselet legmagasabb posztját (utóbbival a japán sajtó is szimpatizált 1914-ben, a háború kirobbanásakor). Mellettük több magyart is találunk alacsonyabb beosztásban: Flesch Aladár jokohamai konzulként dolgozott 1895 és 1900 között; Szathmáry-Király Domokos pedig ugyanott volt főkonzul 1904 és 1908 között. Szintén jokohamai főkonzulként dolgozott darvastói Szentirmay Béla 1912-től 1914-ig. Báró Szilassy Gyula a követ helyettese és tanácsos volt 1908-1909-ben, gyarmatai Dáni Béla (Capt. B. Dáni de Gyarmata) katonai attasé volt 1905 és 1910 között. A tokiói követség 1907 végétől kapott nagykövetségi rangot, a japán-orosz háború (1905), és az után, hogy az angolok diplomáciai testületüket nagyköveti rangra emelték 1906-ban. Ennek a folyamatnak a részeként lett 1907-ben a Monarchia tokiói követsége is nagykövetség. A követségen kívül már 1876-tól működött egy konzulátus Jokohamában.

A tokiói követség már-már követhetetlen költözései (a diplomáciai testület összesen nyolc különböző helyen állomásozott ideiglenesen 1875 és 1898 között), a végleges hely megtalálásához vezető út története is érdekes. A japán külügyi iratok szerint 1871-re datálható az első hivatalos kísérlet arra, hogy Tokióban keressenek megfelelő helyet a követség számára, ekkor értesítette a japán Külügyminisztériumot Hengelmüller László arról, hogy béreltek egy lakatlan templomot Tokió Mita nevű körzetében. A külügyminisztérium azonban azt ajánlotta, hogy egy alkalmasabb helyet válasszanak, és egyben felkínált két alternatívát, melyek közül az egyiket elfogadták a Monarchia képviselői. Meg is kezdték a tárgyalásokat a terület megvásárlásáról, azonban 1872-ben valamilyen okból megszakadt a folyamat. Csak három évvel később, 1875-ben vásároltak meg egy állandónak szánt rezidenciát a Cukidzsi területén.

Az épület korábban Oscar Heeren, hamburgi német kereskedőé, perui konzulé volt és itt működött a perui követség is. Az Osztrák-Magyar Monarchia első, állandó követsége igen rövid életű volt, lévén 1876 novemberében teljesen leégett egy tűzvész során.  A tűzvész után kénytelenek voltak meghúzni magukat Mori Arinori, kínai követ Kobiki-csó-ban található házában. Ezután természetesen ismét új helyet kellett keresni, ezért a tokiói városi hivatal 1878-ban megvásárolt egy Kioi-csóban levő ingatlant, amit a követség bérbe is vett.

Azonban sok-sok év telt el, mire felépülhetett a követség a Kioi-csó ezen területén, mely eredetileg teaszertartáshoz használt kertként funkcionált. Mivel nem volt még épület, ahova be tudtak volna költözni, a követség ideiglenesen Jokohamában állomásozott 1879-ig, majd 1879 és 1883 között a Nagata-csó Iccsóme No. 19-be költözött. 1881-ben Maximilian Hoffer von Hoffenfels kérvényezte a japán hatóságoktól a Kioi-csó-beli terület kibővítését, lévén az ingatlan mellett újonnan lefektetett kövezett út miatt nem lehetett volna megfelelően felhúzni a leendő épület főkapuját és a területbővítéssel sokkal előnyösebb helyen épülhetett meg a főkapu. (A területet a későbbiekben folyamatosan tovább bővítették, így a teljes ingatlan 1904-ben 9875 m2-t tett ki.) Az ingatlanon végül 1898-ra épült fel a követség épülete. A kioi-csóba való tényleges beköltözésig nehezen követhető, hektikus költözgetési időszak következett.

A jokohamai osztrák-magyar konzulátus berendezése (magángyűjtemény)

A jokohamai osztrák-magyar konzulátus berendezése (magángyűjtemény)

Hogy miért tartott ilyen sokáig állandó helyet találni az Osztrák-Magyar Monarchia tokiói követsége számára?

A vis maior eseteken kívül bekövetkezett kényszerű költözéseket a korabeli viszonyokra vezethetjük vissza. A Monarchia előtt Japánba érkező külföldi diplomatatestületek az 1870-es évek elejéig Jokohama külföldieknek kijelölt területein telepedhettek meg, lévén a főváros, Tokió csak 1869 januárjában nyílt meg a külföldi betelepedés előtt. Ebből következik, hogy Jokohama némi előnyre tett szert a fővárossal szemben: a külföldiek társasági életének központját a diplomaták sokkal biztonságosabbnak tartották Tokiónál és inkább vállalták az ingázást a városok között. Ráadásul míg Tokióban egészen 1890-ig szinte alig volt nyugati igényeket kielégítő hotel (kivéve a Cukidzsi környékén egy-két helyet), addig Jokohamában több ilyen hotel is volt, s ezek a hotelek alkalmasint követségi fogadásoknak, báloknak, sőt, rezidenciáknak is otthont adtak. A Japánban lábukat megvetett nagyhatalmak az 1870-es évek közepétől kezdték keresni a lehetőségét annak, hogy immár a fővárosban találjanak helyet követségeiknek, új, nyugati stílusú épületek felhúzását tervezve. (Ebben az időszakban, 1874-ben a külföldi követségek mintegy 90%-a volt megtalálható Jokohamában.)

A kioi-csói osztrák-magyar követség épületének tervezésével Dr. Josiah Conder angol építészt bízták meg, aki a német követség épületét is tervezte. Az épület egy kétszintes, reneszánsz stílusú ház volt, gyönyörű kerttel, némileg emlékeztetetve a német követségre, bár annál állítólag grandiózusabb volt. Szentgyörgyi-Müller László nagykövet 1914 júniusában egy új épületszárnyat kezdett el építtetni a házhoz, de a világháború miatt az építkezést nem fejezhette be.

Az Osztrák-Magyar Monarchia japán követségét (később nagykövetségét) vezető diplomatáknak elsődleges feladata a cári Oroszország figyelemmel tartása volt, lévén a Monarchia közös határral rendelkezett az oroszokkal, ezentúl pedig érdekkonfliktusban állt a két birodalom balkáni kérdésekben. Az oroszok szemmel tartásának feladatán túl egyben semleges álláspontból figyelhették a Japán által protektorátusi státuszba vont (1905), majd később annektált (1910) Koreai-félsziget helyzetének alakulását, mely iránt a korabeli diplomáciai jelentésekben szinte szokatlan módon nagy szimpátiával és sajnálattal voltak. A Monarchia még 1892. június 23-án írta alá Koreával barátsági, kereskedelmi és hajózási szerződését Tokióban és eleve független országnak ismerte el a koreai államot. Nem tudni, hogy ez az álláspont változott-e az annexálást követően: nincsenek ugyanis pontos információink arról, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia elfogadta-e Korea 1910-es japán annektálását, vagy sem. Tény, hogy Ausztria-Magyarország soha nem nyitott Koreában nagykövetséget vagy létesített konzulátust, a diplomáciai ügymenetet mindig is a német konzul biztosította a Monarchia számára.

A jokohamai osztrák-magyar konzulátus berendezése (magángyűjtemény)

A jokohamai osztrák-magyar konzulátus berendezése (magángyűjtemény)

Japán Monarchia-beli külképviselete, a Japán Császári Követség 1873-ban létesült Bécsben. A követség 1907-ben emelkedett nagykövetségi rangra. A japánok 1902-ben állítottak fel konzulátust először Triesztben, majd 1910-ben Budapesten.

Talán érdekes lehet röviden kitérni a magyaroknak adományozott japán állami kitüntetésekre is, hiszen az 1868 és 1912 közötti időszakban nem kevesen, mintegy ötvenen részesültek ebben a megtiszteltetésben. Ezekből kiderül, hogy melyek voltak azok a területek, amelyek hivatalos, diplomáciai szintű elismerésre érdemes fontossággal bírtak a japánok számára. Talán érdekes lehet röviden kitérni a magyaroknak adományozott japán állami kitüntetésekre, hiszen az 1868 és 1912 közötti időszakban nem kevesen, mintegy ötvenen részesültek ebben a megtiszteltetésben. Ezekből kiderül, hogy melyek voltak azok a területek, amelyek hivatalos, diplomáciai szintű elismerésre érdemes fontossággal bírtak a japánok számára.

A japánoknak adott (osztrák-)magyar kitüntetésekről viszont már kevesebbet tudunk. A japán császári család tagjai megkapták a Mária Terézia által 1764-ben alapított Magyar Királyi Szent István Rend nagykeresztjét, a Habsburg Birodalom egyik legjelentősebb kitüntetését. Ezt eredetileg csak kis számban adományozták, de a 19. századtól kezdve protokolláris megfontolásból egyre több külföldi kapta meg a nagykeresztet.

A magyar-japán kapcsolattörténetről készülő, kicsit könnyedebb hangulatú hangoskönyv részlete itt meghallgatható.

Tóth Gergely Mátyás

 

Kapcsolódó cikkek:

Operettfigurák és bájos nippek: a magyar-japán kapcsolatok története 1869–1913 között – 1. rész

Operettfigurák és bájos nippek: a magyar-japán kapcsolatok története 1869–1913 között – 2. rész

Japán utazók a Monarchia Magyarországán – Operettfigurák és bájos nippek 3. rész

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket