Operettfigurák és bájos nippek: a Japán-divat kezdetei – 5. rész

Cikksorozatunkban eddig foglalkoztunk némi utazástörténettel, diplomáciatörténettel, recepciótörténettel: folytassuk hát egy kis művészettörténettel, avagy: hogyan kerültünk mi is a korabeli „japánimádat eszmemenetének bűvkörébe”? Mi köze a korabeli világkiállításoknak a japonizmus elterjedéséhez? Mit tudunk a japán tárgyú gyűjtemények hazai gyűjtéstörténetéről? A mostani, ötödik részben többek közt ezekről a kérdésekről is szó lesz.

A sorozat korábbi cikkeit lásd:

Operettfigurák és bájos nippek: a magyar-japán kapcsolatok története 1869–1913 között – 1. rész

Operettfigurák és bájos nippek: a magyar-japán kapcsolatok története 1869–1913 között – 2. rész

Japán utazók a Monarchia Magyarországán – Operettfigurák és bájos nippek 3. rész

Operettfigurák és bájos nippek: a magyar-japán kapcsolatok története 1869–1913 között – 4. rész

Japán lakk tál, Fischer Mór “japán stílű” átfestésével (Magángyűjtemény)

A 19. század végi művészeti és általános érdeklődés a rendkívül népszerű világkiállításoknak köszönhetően egyre inkább Japánra összpontosult. Amikor 1851-ben Londonban megrendezték az első „Nagy Kiállítást” (Great Exhibition), az esemény célja az volt, hogy összefoglalja a világ országainak helyzetét kronológiai, geográfiai és civilizációs fejlődés szerinti hierarchikus szempontok alapján. A londoni kiállítás kicsiben maga volt az európai szemszögből látszódó világ, ahogy azt Albert herceg is megfogalmazta: „élő portréja a fejlődés azon pontjának, melyre az emberiség eljutott”. Ugyanakkor fontos üzenetet is hirdetett a kiállítás: Anglia elérte a világ fejlődési csúcsát Európa többi része és Amerika előtt. A fejletlen országoknak szóló angol üzenet a szabadkereskedelmet, a parlamentáris monarchiát és az anglikán egyházat jelölte meg a felemelkedés és a siker kulcsaként. Akkoriban még úgy tekintettek a civilizálatlan országokra, mint a fejlett gazdaságok nyersanyagszükségletének és kézműves termékekre irányuló, egyre növekvő igényeinek kielégítőire. Japán ezen az 1851-es londoni kiállításon hivatalosan még nem szerepelt (igaz, a kínai kiállítási tárgyak között szerepeltek japán műtárgyak is), hiszen ezt a kiállítást még azelőtt rendezték, hogy Perry Japánba érkezett volna és megnyitotta volna a szigetországot a nyugati kereskedelem előtt. Az 1855-ös párizsi világkiállításon sem volt még jelen, azonban a 19. század végének fontosabb világkiállításain már részt vett. Jelenléte azért volt fontos, hogy Japán tanulhasson a külső világtól és világról, hiszen a kiállításokon való részvétellel a japánok a kor legfrissebb információihoz juthattak hozzá, amelyeket aztán fel tudtak használni saját ipari, technológiai és hadi fejlesztéseikhez. Másrészt megmutathatták magukat a külvilág és a nyugati nagyhatalmak előtt, elősegíthették az ország exportját, javítva ezzel Japán külkereskedelmi egyenlegén. Remélték továbbá, hogy növelhetik a nyugat előtt presztízsüket és ezzel előmozdíthatják a rájuk kényszerített egyenlőtlen kereskedelmi szerződések felülvizsgálati tárgyalásait a nagyhatalmaknál. Figyelemre méltó tehát az, ahogy Japán felhasználta saját érdekeire a nemzetközi kiállításokat, igaz, ebben a nyugati Japán-képnek is nagy szerepe volt. A nyugatnak imponált, hogy Japán – Kínával szemben – sokkal befogadóbb, „tanulékonyabb” a Nyugattal való érintkezésben.

Persze sokan sokféleképpen értékelték Japán a nyugattal való érintkezését. Japán 1868-tól körülbelül két évtizedig látszólag szinte kritikátlanul vette át a nyugati szokásokat. Ennek kapcsán jellemezte a japánokat Jacob Falke az 1873-as bécsi világkiállításon a „mi európaizált cilinderes és frakkos japánjainknak”. Japánt folyamatosan Kínával állították szembe, ráadásul a nyugatiakban élt egy romantikus tündérországkép a szigetországról – ennek formálásában nagy szerepük volt azoknak az európai utazóknak (kereskedőknek, diplomatáknak és katonáknak), akik az 1850-es évek végétől eljutottak Japánba, és akik előtt Japán általában kedvezőbb színben tűnt fel, mint a korabeli Kína.

Japán megnyitásakor a nyugattal folytatott kapcsolatok kezdetben a modern technológia és a japán műtárgyak, kézműves termékek közötti árukapcsolásban realizálódtak. A nyugati érdeklődésre adott válaszként Japán számára kézenfekvő volt, hogy elsősorban a japán textilt és tradicionális kézműipari termékeit propagálja a világkiállításokon – ahol a várakozásnak megfelelően elsöprő sikert arattak a japán tárgyak. A hazai nyersanyagból, helyi kézművesek által készített tárgyak forgalmazása jó üzletnek bizonyult. Egyrészt igen keresettek voltak viszonylagos olcsóságuk miatt, másrészt a fejlett államokban ez idő tájt vált egyeduralkodóvá a nagyipari termelés, ezért a különleges anyagokból, hagyományos technikákkal készülő tárgyak mással nem pótolható igényt elégítettek ki.

Nagyobb mennyiségű japán kiállítási tárggyal először Londonban, 1862-ben találkozhatott az európai közönség, egyben ez volt Japán első jelentősebb – de még mindig nem hivatalos – részvétele a világkiállítások sorában. Európában az 1862-es londoni világkiállítás idején merült fel az igény, hogy a japán tárgyak motívumaiból, készítési technikájukból az európai művészetek elsajátítsák mindazt, amit a kortárs nyugati ipar és művészet javára lehet fordítani. Fokozta az érdeklődést, hogy pont 1862-ben járt a japán központi kormányzat, a bakufu egyik küldöttsége Európában, hogy tárgyalásokat kezdjen a japán városok és kikötők megnyitásának elhalasztásáról; részt vettek a megnyitóünnepségen is. A Londonban kiállított tárgyak többsége az első japán brit nagykövet, Sir Rutherford Alcock (1809-1897) gyűjteményéből származott – Japánban vásárolt kerámiákról, lakktárgyakról, egyéb kisebb tárgyakról volt szó –, a válogatási szempontok miatt még igen egyoldalúan mutatta be Japánt a gyűjtemény. A londoni kiállítás után Japán részt vett az 1867-es és 1878-as párizsi, az 1873-as bécsi világkiállításokon – az 1862-es londonitól az 1910-es japán-brit kiállításig a japánok harminchat kiállításon vettek részt a világ különböző helyein megrendezett nyolcvannyolcból.

Japán lakk asztalka (Magángyűjtemény)

Nagy várakozás előzte meg az 1873-as bécsi világkiállítást, amelyet az osztrákok már az 1860-as évektől terveztek, de a politikai helyzet és az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés miatt a terv akkor még nem valósulhatott meg. Az 1867 utáni gazdasági fellendülés következtében viszont ismét előtérbe kerülhetett a világkiállítás ügye, a megrendezéséről szóló dokumentumot 1870 májusában szentesítette kézjegyével Ferenc József császár. A kiállítást, melynek a bécsi Práter adott otthont, 1873-ra időzítették, Ferenc József trónra lépésének 25. évfordulójára. A központi épület egy 84 méter magas, 108 méter átmérőjű rotunda volt, amely mellett egy ún. gépcsarnok (Maschinenhalle), egy művészeti csarnok (Kunsthalle), valamint egy zenepavilon (Musikpavillon) várta a nagyközönséget. A rotunda adott helyet Ausztria és Németország kiállításának, a tőle balra eső kiállítóhelyeken az Ausztriától nyugatra fekvő országok, jobbra pedig az Ausztriától keletre elhelyezkedő országok sorakoztak, geográfiai sorrendben; Amerika a bal, Japán a jobb szélen kapott helyet. Japánnak még egy kis kertterület is jutott, ahol felállítottak egy torii-t és egy sintó templomot, és kialakítottak egy kis tavat, rajta íves híddal.

A Meidzsi-rendszerváltás utáni Japán számára elengedhetetlenül fontos volt a bécsi kiállítás, hiszen ekkor debütált egy rangos európai eseményen új, modernizálódó államként. Japán már 1871-ben (Meidzsi 4. éve) elhatározta, hogy részt vesz a bécsi világkiállításon, 1872-től pedig fokozatosan megkezdte a felkészülést. Kormányküldöttek járták be Japán minden részét, hogy összegyűjtsék a kiállítandó tárgyakat, anyagokat, illetve felvegyék a kapcsolatot kézművesekkel. Tokió Aszakusza negyedében külön a világkiállításra és az exportra termelés érdekében létrehoztak egy kerámia- és porcelánfestő üzemet, mely a bécsi világkiállítás előtt megalapított Világkiállítási Kormányhivatalhoz (Hakurankai dzsimukjoku) tartozott. A hivatal elnöke, Szano Cunetami (1823-1902), aki maga is részt vett korábban az 1867-es párizsi világkiállításon, négy főbb pontban foglalta össze a bécsi világkiállítás kapcsán elvárt eredményeket és a továbbiakban szükséges teendőket. Ebből az első arról szólt, hogy miért fontos számukra a bécsi világkiállítás, a további három pedig arról, hogyan kellene Japánnak igazodnia az elkövetkező kiállításokhoz. Az első pontban legfontosabb teendőként az ország terményeinek, termékeinek valamint minőségi művészeti tárgyainak a bécsi világkiállításon való méltó bemutatása szerepelt, kihangsúlyozandó azt, hogy Japán képes a minőségi termelésre. A második pontban a többi ország kiállítási tárgyainak, azok készítési technikáinak, a nyugati gépeknek az otthoni ipar fejlesztésének érdekében történő alapos tanulmányozását fogalmazta meg Szano. A harmadik pont arról szólt, hogy a japánok tudását és ismereteit bővítendő, illetve a tudományok és a művészetek fellendítése érdekében a későbbiek folyamán elengedhetetlen, hogy Japánon belül is kiállítást rendezzenek – a bécsi világkiállítás tapasztalatainak felhasználásával. A negyedik pontban Szano javasolta, hogy növeljék a nyugaton népszerűségnek örvendő minőségi japán termékek exportját.

A japánok Szano Cunetami vezetésével egy hetven fős delegációval és mintegy hatezer darabos kiállítási kollekcióval érkeztek Bécsbe: a kézműves termékek között lakktárgyak, ukijo-e képek, kerámiák, intarziák, arany- és ezüsttárgyak szerepeltek, de hoztak japán táblás játékokat, hangszereket, hinamatsuri-babákat, porcelánfigurákat, selyemhernyógubókat, nyers selymet, textileket, japán papírt. Ezeken kívül különféle japán árumintákat csodálhattak meg a látogatók: medvebőrt, Japán partjainál élő halakat, madarakat, rizst, japán növényeket, tengeri algákat. A japán építészetet kicsinyített maketteken mutatták be a közönségnek. A nagyobb kiállítási tárgyak között a kamakurai Nagy Buddha szobrának papírmasé-mása, egy három és fél méteres japán papírlámás (csócsin), egy két méter átmérőjű japán dob (dadaiko), valamint a nagojai vár déli tornyának hatalmas arany csúcsdísze, egy nőstény delfin szerepelt. Óriási sikert arattak a látogatók körében az apróbb, áruba bocsátott termékek, például lakktárgyak, kerámiák, japán játékok. Akkora volt a kereslet a japán legyezők iránt, hogy röpke egy hét alatt több ezer darabot adtak el. Bár általános szabály volt, hogy nem szabad ajándéktárgyakat árusítani a világkiállításon, a távol-keleti országok ez alól kivételek voltak.

A magyar kormány is figyelmet fordított arra, hogy a bécsi kiállításból vásárlásokkal egészítse ki keleti tárgyú gyűjteményeit: elsősorban kerámiákat vásároltak. A japánok összességében elérték céljukat: kiállítási részlegük általában véve rendkívül jó sajtóvisszhangot kapott Magyarországon, a japánokat például a „kelet legbarátságosabb és legműveltebb népeként” jellemezték.

Japán levélpapír (kepkonyvtar.hu)

A bécsi világkiállítás értelemszerűen új lendületet adott az osztrák és a magyar japán vonatkozású műgyűjtésnek. A bécsi világkiállításon például volt már egy amatőr gyűjtői szekció, ahol egy magyar gyűjtő keleti tárgyakkal szerepelt, de a magyar nagyközönség mégis inkább a korabeli állandó és időszaki hazai kiállításokon találkozhatott először japán tárgyakkal.

Az időszaki és állandó helyi és világkiállítások, illetve a japán műgyűjtés népszerűségével felerősödött az ún. japonizmus divatja Európában. Ez kezdetben a japán szépművészeti cikkek iránti kíváncsiságban és érdeklődésben mutatkozott meg, és a kínaizmus (chinoiserie; Kína iránti szépművészeti jellegű érdeklődés) után, némiképp annak továbbéléseként alakult ki. Ekkor még „japoniserie”-nek hívták. A japoniserie a japán motívumok felhasználásával készített alkotásokat jelenti, és nem megy tovább az „egzotikus” kulturális szokások iránti érdeklődésnél, míg a japonizmus a japán művészetből ihletet merítő, új alkotásban megnyilvánuló, új szemléletet kereső, aktív kifejezési forma. Az idők során a japoniserie kifejezés kikopott a használatból, mivel a japonizmus magában foglalta jelentését. A kifejezés megszületésekor (1870 környékén) több jelentéssel bírt. Jelentette egyrészt Japán művészeti termékeinek, imitációinak és egyéb, japán eredetű egzotikus motívumoknak a kedvelését; a japán ukijo-e stílus- és kompozíciós elemeiből nyert ihletet (utóbbi elsősorban a francia festőkre igaz). Később a japonizmus eszméje általánosságban jelentette a japán hatást az európai művészetekre.

A képzőművészetbeli japonizmust nálunk sokszor „japanizmus”-nak nevezik. (A „japánizmus” elnevezés főleg a századforduló idején volt használatban.) Párizs, London „megtermékenyítő forradalma” – ahogy Van Gogh nevezte a japonizmust – az 1900-as évekre már lecsengőben volt, de a német nyelvterületeken éppen akkor kezdett virágozni.

Manapság a legnagyobb japán vonatkozású magyar gyűjtemény a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban található (7000 tétel), utánuk a Néprajzi Múzeum következik (3400 tétel). A harmadik hely a debreceni Déri Múzeumot illeti (400 tétel), de elszórtan találunk kisebb japán tárgyegyütteseket a budapesti Képzőművészeti Egyetemen, a győri Xántus János Múzeumban, a miskolci Hermann Ottó Múzeumban, a budapesti Hadtörténeti Múzeumban és a pécsi Janus Pannonius Múzeumban. Hozzávetőleges becsléssel megállapítható, hogy az összes európai gyűjteményben (477 múzeum) körülbelül félmillió japán vonatkozású tárgyat őriznek. A mai legnagyobb gyűjtemények Angliában (150000 tétel), Németországban (86000 tétel), Olaszországban (46000 tétel), Hollandiában (41000 tétel), Ausztriában (38000 tétel), Csehországban (29000 tétel) és Svájcban (19000 tétel) találhatóak. A magyarországi gyűjtemények nagyságrendileg egy szinten vannak a lengyel (12000 tétel) és svéd (12000 tétel) adatokkal. Érdekesség még, hogy Romániában 5000 tételnyi japán tárgy található.

Tóth Gergely Mátyás

Ezt olvastad?

Ormos Mária akadémikus, történész professzor több tucat monográfiája és tanulmányainak százai révén a történetírás meghatározó személyisége lett, akinek neve országosan