Operettfigurák és bájos nippek: a Japán-divat kezdetei – 5. rész

Cikksorozatunkban eddig foglalkoztunk némi utazástörténettel, diplomáciatörténettel, recepciótörténettel: folytassuk hát egy kis művészettörténettel, avagy: hogyan kerültünk mi is a korabeli „japánimádat eszmemenetének bűvkörébe”? Mi köze a korabeli világkiállításoknak a japonizmus elterjedéséhez? Mit tudunk a japán tárgyú gyűjtemények hazai gyűjtéstörténetéről? A mostani, ötödik részben többek közt ezekről a kérdésekről is szó lesz.

A sorozat korábbi cikkeit lásd:

Operettfigurák és bájos nippek: a magyar-japán kapcsolatok története 1869–1913 között – 1. rész

Operettfigurák és bájos nippek: a magyar-japán kapcsolatok története 1869–1913 között – 2. rész

Japán utazók a Monarchia Magyarországán – Operettfigurák és bájos nippek 3. rész

Operettfigurák és bájos nippek: a magyar-japán kapcsolatok története 1869–1913 között – 4. rész

Japán lakk tál, Fischer Mór „japán stílű” átfestésével (Magángyűjtemény)

A 19. század végi művészeti és általános érdeklődés a rendkívül népszerű világkiállításoknak köszönhetően egyre inkább Japánra összpontosult. Amikor 1851-ben Londonban megrendezték az első „Nagy Kiállítást” (Great Exhibition), az esemény célja az volt, hogy összefoglalja a világ országainak helyzetét kronológiai, geográfiai és civilizációs fejlődés szerinti hierarchikus szempontok alapján. A londoni kiállítás kicsiben maga volt az európai szemszögből látszódó világ, ahogy azt Albert herceg is megfogalmazta: „élő portréja a fejlődés azon pontjának, melyre az emberiség eljutott”. Ugyanakkor fontos üzenetet is hirdetett a kiállítás: Anglia elérte a világ fejlődési csúcsát Európa többi része és Amerika előtt. A fejletlen országoknak szóló angol üzenet a szabadkereskedelmet, a parlamentáris monarchiát és az anglikán egyházat jelölte meg a felemelkedés és a siker kulcsaként. Akkoriban még úgy tekintettek a civilizálatlan országokra, mint a fejlett gazdaságok nyersanyagszükségletének és kézműves termékekre irányuló, egyre növekvő igényeinek kielégítőire. Japán ezen az 1851-es londoni kiállításon hivatalosan még nem szerepelt (igaz, a kínai kiállítási tárgyak között szerepeltek japán műtárgyak is), hiszen ezt a kiállítást még azelőtt rendezték, hogy Perry Japánba érkezett volna és megnyitotta volna a szigetországot a nyugati kereskedelem előtt. Az 1855-ös párizsi világkiállításon sem volt még jelen, azonban a 19. század végének fontosabb világkiállításain már részt vett. Jelenléte azért volt fontos, hogy Japán tanulhasson a külső világtól és világról, hiszen a kiállításokon való részvétellel a japánok a kor legfrissebb információihoz juthattak hozzá, amelyeket aztán fel tudtak használni saját ipari, technológiai és hadi fejlesztéseikhez. Másrészt megmutathatták magukat a külvilág és a nyugati nagyhatalmak előtt, elősegíthették az ország exportját, javítva ezzel Japán külkereskedelmi egyenlegén. Remélték továbbá, hogy növelhetik a nyugat előtt presztízsüket és ezzel előmozdíthatják a rájuk kényszerített egyenlőtlen kereskedelmi szerződések felülvizsgálati tárgyalásait a nagyhatalmaknál. Figyelemre méltó tehát az, ahogy Japán felhasználta saját érdekeire a nemzetközi kiállításokat, igaz, ebben a nyugati Japán-képnek is nagy szerepe volt. A nyugatnak imponált, hogy Japán – Kínával szemben – sokkal befogadóbb, „tanulékonyabb” a Nyugattal való érintkezésben.

Persze sokan sokféleképpen értékelték Japán a nyugattal való érintkezését. Japán 1868-tól körülbelül két évtizedig látszólag szinte kritikátlanul vette át a nyugati szokásokat. Ennek kapcsán jellemezte a japánokat Jacob Falke az 1873-as bécsi világkiállításon a „mi európaizált cilinderes és frakkos japánjainknak”. Japánt folyamatosan Kínával állították szembe, ráadásul a nyugatiakban élt egy romantikus tündérországkép a szigetországról – ennek formálásában nagy szerepük volt azoknak az európai utazóknak (kereskedőknek, diplomatáknak és katonáknak), akik az 1850-es évek végétől eljutottak Japánba, és akik előtt Japán általában kedvezőbb színben tűnt fel, mint a korabeli Kína.

Japán megnyitásakor a nyugattal folytatott kapcsolatok kezdetben a modern technológia és a japán műtárgyak, kézműves termékek közötti árukapcsolásban realizálódtak. A nyugati érdeklődésre adott válaszként Japán számára kézenfekvő volt, hogy elsősorban a japán textilt és tradicionális kézműipari termékeit propagálja a világkiállításokon – ahol a várakozásnak megfelelően elsöprő sikert arattak a japán tárgyak. A hazai nyersanyagból, helyi kézművesek által készített tárgyak forgalmazása jó üzletnek bizonyult. Egyrészt igen keresettek voltak viszonylagos olcsóságuk miatt, másrészt a fejlett államokban ez idő tájt vált egyeduralkodóvá a nagyipari termelés, ezért a különleges anyagokból, hagyományos technikákkal készülő tárgyak mással nem pótolható igényt elégítettek ki.

Nagyobb mennyiségű japán kiállítási tárggyal először Londonban, 1862-ben találkozhatott az európai közönség, egyben ez volt Japán első jelentősebb – de még mindig nem hivatalos – részvétele a világkiállítások sorában. Európában az 1862-es londoni világkiállítás idején merült fel az igény, hogy a japán tárgyak motívumaiból, készítési technikájukból az európai művészetek elsajátítsák mindazt, amit a kortárs nyugati ipar és művészet javára lehet fordítani. Fokozta az érdeklődést, hogy pont 1862-ben járt a japán központi kormányzat, a bakufu egyik küldöttsége Európában, hogy tárgyalásokat kezdjen a japán városok és kikötők megnyitásának elhalasztásáról; részt vettek a megnyitóünnepségen is. A Londonban kiállított tárgyak többsége az első japán brit nagykövet, Sir Rutherford Alcock (1809-1897) gyűjteményéből származott – Japánban vásárolt kerámiákról, lakktárgyakról, egyéb kisebb tárgyakról volt szó –, a válogatási szempontok miatt még igen egyoldalúan mutatta be Japánt a gyűjtemény. A londoni kiállítás után Japán részt vett az 1867-es és 1878-as párizsi, az 1873-as bécsi világkiállításokon – az 1862-es londonitól az 1910-es japán-brit kiállításig a japánok harminchat kiállításon vettek részt a világ különböző helyein megrendezett nyolcvannyolcból.

Japán lakk asztalka (Magángyűjtemény)

Nagy várakozás előzte meg az 1873-as bécsi világkiállítást, amelyet az osztrákok már az 1860-as évektől terveztek, de a politikai helyzet és az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés miatt a terv akkor még nem valósulhatott meg. Az 1867 utáni gazdasági fellendülés következtében viszont ismét előtérbe kerülhetett a világkiállítás ügye, a megrendezéséről szóló dokumentumot 1870 májusában szentesítette kézjegyével Ferenc József császár. A kiállítást, melynek a bécsi Práter adott otthont, 1873-ra időzítették, Ferenc József trónra lépésének 25. évfordulójára. A központi épület egy 84 méter magas, 108 méter átmérőjű rotunda volt, amely mellett egy ún. gépcsarnok (Maschinenhalle), egy művészeti csarnok (Kunsthalle), valamint egy zenepavilon (Musikpavillon) várta a nagyközönséget. A rotunda adott helyet Ausztria és Németország kiállításának, a tőle balra eső kiállítóhelyeken az Ausztriától nyugatra fekvő országok, jobbra pedig az Ausztriától keletre elhelyezkedő országok sorakoztak, geográfiai sorrendben; Amerika a bal, Japán a jobb szélen kapott helyet. Japánnak még egy kis kertterület is jutott, ahol felállítottak egy torii-t és egy sintó templomot, és kialakítottak egy kis tavat, rajta íves híddal.

A Meidzsi-rendszerváltás utáni Japán számára elengedhetetlenül fontos volt a bécsi kiállítás, hiszen ekkor debütált egy rangos európai eseményen új, modernizálódó államként. Japán már 1871-ben (Meidzsi 4. éve) elhatározta, hogy részt vesz a bécsi világkiállításon, 1872-től pedig fokozatosan megkezdte a felkészülést. Kormányküldöttek járták be Japán minden részét, hogy összegyűjtsék a kiállítandó tárgyakat, anyagokat, illetve felvegyék a kapcsolatot kézművesekkel. Tokió Aszakusza negyedében külön a világkiállításra és az exportra termelés érdekében létrehoztak egy kerámia- és porcelánfestő üzemet, mely a bécsi világkiállítás előtt megalapított Világkiállítási Kormányhivatalhoz (Hakurankai dzsimukjoku) tartozott. A hivatal elnöke, Szano Cunetami (1823-1902), aki maga is részt vett korábban az 1867-es párizsi világkiállításon, négy főbb pontban foglalta össze a bécsi világkiállítás kapcsán elvárt eredményeket és a továbbiakban szükséges teendőket. Ebből az első arról szólt, hogy miért fontos számukra a bécsi világkiállítás, a további három pedig arról, hogyan kellene Japánnak igazodnia az elkövetkező kiállításokhoz. Az első pontban legfontosabb teendőként az ország terményeinek, termékeinek valamint minőségi művészeti tárgyainak a bécsi világkiállításon való méltó bemutatása szerepelt, kihangsúlyozandó azt, hogy Japán képes a minőségi termelésre. A második pontban a többi ország kiállítási tárgyainak, azok készítési technikáinak, a nyugati gépeknek az otthoni ipar fejlesztésének érdekében történő alapos tanulmányozását fogalmazta meg Szano. A harmadik pont arról szólt, hogy a japánok tudását és ismereteit bővítendő, illetve a tudományok és a művészetek fellendítése érdekében a későbbiek folyamán elengedhetetlen, hogy Japánon belül is kiállítást rendezzenek – a bécsi világkiállítás tapasztalatainak felhasználásával. A negyedik pontban Szano javasolta, hogy növeljék a nyugaton népszerűségnek örvendő minőségi japán termékek exportját.

A japánok Szano Cunetami vezetésével egy hetven fős delegációval és mintegy hatezer darabos kiállítási kollekcióval érkeztek Bécsbe: a kézműves termékek között lakktárgyak, ukijo-e képek, kerámiák, intarziák, arany- és ezüsttárgyak szerepeltek, de hoztak japán táblás játékokat, hangszereket, hinamatsuri-babákat, porcelánfigurákat, selyemhernyógubókat, nyers selymet, textileket, japán papírt. Ezeken kívül különféle japán árumintákat csodálhattak meg a látogatók: medvebőrt, Japán partjainál élő halakat, madarakat, rizst, japán növényeket, tengeri algákat. A japán építészetet kicsinyített maketteken mutatták be a közönségnek. A nagyobb kiállítási tárgyak között a kamakurai Nagy Buddha szobrának papírmasé-mása, egy három és fél méteres japán papírlámás (csócsin), egy két méter átmérőjű japán dob (dadaiko), valamint a nagojai vár déli tornyának hatalmas arany csúcsdísze, egy nőstény delfin szerepelt. Óriási sikert arattak a látogatók körében az apróbb, áruba bocsátott termékek, például lakktárgyak, kerámiák, japán játékok. Akkora volt a kereslet a japán legyezők iránt, hogy röpke egy hét alatt több ezer darabot adtak el. Bár általános szabály volt, hogy nem szabad ajándéktárgyakat árusítani a világkiállításon, a távol-keleti országok ez alól kivételek voltak.

A magyar kormány is figyelmet fordított arra, hogy a bécsi kiállításból vásárlásokkal egészítse ki keleti tárgyú gyűjteményeit: elsősorban kerámiákat vásároltak. A japánok összességében elérték céljukat: kiállítási részlegük általában véve rendkívül jó sajtóvisszhangot kapott Magyarországon, a japánokat például a „kelet legbarátságosabb és legműveltebb népeként” jellemezték.

Japán levélpapír (kepkonyvtar.hu)

A bécsi világkiállítás értelemszerűen új lendületet adott az osztrák és a magyar japán vonatkozású műgyűjtésnek. A bécsi világkiállításon például volt már egy amatőr gyűjtői szekció, ahol egy magyar gyűjtő keleti tárgyakkal szerepelt, de a magyar nagyközönség mégis inkább a korabeli állandó és időszaki hazai kiállításokon találkozhatott először japán tárgyakkal.

Az időszaki és állandó helyi és világkiállítások, illetve a japán műgyűjtés népszerűségével felerősödött az ún. japonizmus divatja Európában. Ez kezdetben a japán szépművészeti cikkek iránti kíváncsiságban és érdeklődésben mutatkozott meg, és a kínaizmus (chinoiserie; Kína iránti szépművészeti jellegű érdeklődés) után, némiképp annak továbbéléseként alakult ki. Ekkor még „japoniserie”-nek hívták. A japoniserie a japán motívumok felhasználásával készített alkotásokat jelenti, és nem megy tovább az „egzotikus” kulturális szokások iránti érdeklődésnél, míg a japonizmus a japán művészetből ihletet merítő, új alkotásban megnyilvánuló, új szemléletet kereső, aktív kifejezési forma. Az idők során a japoniserie kifejezés kikopott a használatból, mivel a japonizmus magában foglalta jelentését. A kifejezés megszületésekor (1870 környékén) több jelentéssel bírt. Jelentette egyrészt Japán művészeti termékeinek, imitációinak és egyéb, japán eredetű egzotikus motívumoknak a kedvelését; a japán ukijo-e stílus- és kompozíciós elemeiből nyert ihletet (utóbbi elsősorban a francia festőkre igaz). Később a japonizmus eszméje általánosságban jelentette a japán hatást az európai művészetekre.

A képzőművészetbeli japonizmust nálunk sokszor „japanizmus”-nak nevezik. (A „japánizmus” elnevezés főleg a századforduló idején volt használatban.) Párizs, London „megtermékenyítő forradalma” – ahogy Van Gogh nevezte a japonizmust – az 1900-as évekre már lecsengőben volt, de a német nyelvterületeken éppen akkor kezdett virágozni.

Manapság a legnagyobb japán vonatkozású magyar gyűjtemény a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban található (7000 tétel), utánuk a Néprajzi Múzeum következik (3400 tétel). A harmadik hely a debreceni Déri Múzeumot illeti (400 tétel), de elszórtan találunk kisebb japán tárgyegyütteseket a budapesti Képzőművészeti Egyetemen, a győri Xántus János Múzeumban, a miskolci Hermann Ottó Múzeumban, a budapesti Hadtörténeti Múzeumban és a pécsi Janus Pannonius Múzeumban. Hozzávetőleges becsléssel megállapítható, hogy az összes európai gyűjteményben (477 múzeum) körülbelül félmillió japán vonatkozású tárgyat őriznek. A mai legnagyobb gyűjtemények Angliában (150000 tétel), Németországban (86000 tétel), Olaszországban (46000 tétel), Hollandiában (41000 tétel), Ausztriában (38000 tétel), Csehországban (29000 tétel) és Svájcban (19000 tétel) találhatóak. A magyarországi gyűjtemények nagyságrendileg egy szinten vannak a lengyel (12000 tétel) és svéd (12000 tétel) adatokkal. Érdekesség még, hogy Romániában 5000 tételnyi japán tárgy található.

Tóth Gergely Mátyás

Ezt olvastad?

A zenetudós, zeneszerző és zongoraművész Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegye területén, mely ma már Romániához tartozik.
Támogasson minket