Az Első Örmény Köztársaság kálváriája

1918. május 28-án Tbilisziben az Örmény Nemzeti Tanács kikiáltotta a független Örmény Köztársaságot. Az olvasóban e mondat után felmerül a kétely: ’De Tbiliszi nem a mai Georgia (korábban Grúzia) jelenlegi fővárosa?’ A kérdésre a válasz, igen, de 1918-ban Tbiliszi még egy nagyobb számú örmény lakossággal rendelkező város volt a Kaukázusban, amit közvetlen katonai műveletek az első világháború során nem veszélyeztettek, továbbá itt összpontosult az államisággal nem rendelkező, orosz fennhatóság alatt élő örmény értelmiség. Az örmények egy jelentős hányada – miután a független államiságuk megszűnt 1375-ben, amikor a Kilikiai Királyságot elfoglalták a mamelukok – szétszéledt a világ különböző részeire, ahol diaszpórában éltek tovább. Másik hányaduk helyben maradt és a különböző későbbi birodalmak – Orosz Birodalom, Oszmán Birodalom és a Perzsa Birodalom – alattvalói lettek.

Az cári Oroszországban maradt örmények kulturális központja Tbiliszi volt, ahol a 19. század végén kialakultak az első politikai pártok is az örménység körében. Ennek tudatában nem meglepő, hogy a független ország kikiáltására is itt került sor 1918. február 10-én, amikor Tbilisziben megkezdte ülését a – dél-kaukázusi küldöttekből álló – Transzkaukázusi Szejm. Ez a gyűlés március 1-jén indítványozta, hogy a régió, a szejm vezetésével – Szovjet-Oroszországtól függetlenül – kezdjen különbéke tárgyalásokba az Oszmán Birodalommal. Erre a török fél hajlandóságot mutatott, amennyiben az örmény szejm kikiáltja függetlenségét Szovjet-Oroszországtól. Erre április 9-én sor is került és ezzel létrejött a Transzkaukázusi Demokratikus Föderatív Köztársaság, amely három tagköztársaságból, Azerbajdzsánból, Grúziából és Örményországból állt. A szejm képviselői azért is döntöttek a függetlenség kikiáltása mellett, mert azt remélték, hogy a török hadsereg ellenállás nélküli benyomulása a régióba ezzel leállítható. Az első világháború azonban még zajlott, s az oszmánok nem kívánták feladni Baku olajban gazdag területét. Végül a béketárgyalások májusban kezdődtek meg annak ellenére, hogy a török hadsereg mélyen a független állam belsejében állomásozott csapataival, sőt május 20-án elfoglalta Alexandropolt is (mai néven: Gyumri).

Garegin Nzsdeh harcosai társaságában (Forrás: wikipedia.org)

A fiatal állam politikusai azonban eltérő véleményen voltak a további teendőkkel kapcsolatban. A grúz vezetés külföldi garanciát keresett, ezért kapcsolatba lépett a Német Császársággal, hogy egy szerződést kössön II. Vilmos kormányával. A Berlin feltétele a német katonai és diplomáciai segítségért cserébe Grúzia függetlensége volt. Az örmények szemben a grúzokkal saját milíciáikra támaszkodva fegyveres ellenállásban gondolkodtak a török csapatokkal szemben. A törökök elleni fegyveres ellenállásának már több, mint húsz éves múltja volt az 1894-es zejtuni ellenállástól óta.  A Jerevánt és környékét irányító Aram Manukján számára tapasztalt parancsnokok álltak rendelkezésre, s így minden nehézség ellenére – élelmiszer- és gyógyszerhiány, menekültek és járványok – már 1918 elejétől egy kvázi városállamot működtetett. Az örmény ellenállás mellett szólt az 1915-től kezdődő örmény népirtás is, amely során örmények százezreit deportálták a szíriai sivatagba. (A törökök csak azokon a helyeken nem jártak sikerrel, ahol a lakosság fegyveresen ellenállt.) Az azeriek ellentétben az előző két nemzetiséggel a törökökben nem fenyegetést, hanem  a térség muszlim lakosainak szövetségest látták.

Mindezek a belső kaukázusi ellentétek és a törökök előre nyomulása hozzájárult a fiatal állam széteséséhez. Május 22-én Szardarapatnál az örmény milíciák felvették a harcot a török reguláris erőkkel, amelyek a többnapos csata után győzelmet arattak és megállították a további előre nyomulást Jereván felé. Ezzel egyidőben az örmény csapatok szintén megállásra kényszerítették a törököket Karaklisznél, noha a települést később fel kellett adniuk, miután a készleteik kimerültek. Ez a város tökéletes kiinduló pont lehetett volna egy Tbiliszi elleni támadáshoz, de a török veszteségek mértéke miatt erre végül nem került sor. Május 26-án Grúzia kivált a Transzkaukázusi Demokratikus Föderatív Köztársaságból és megszületett a Grúz Demokratikus Köztársaság. A független államot a Német Birodalom és az Oszmán Birodalom elismerte, majd hamarosan német csapatok érkeztek az országba a növekvő bolsevik veszély elhárítására.

Aram Manukján (Forrás: wikipedia.org)

Két nappal később, május 28-án Azerbajdzsán és Örményország is kikiáltotta függetlenségét. Az első örmény kormány Tbilisziben alakult meg, de a tényleges hatalom Aram Manukján kezében összpontosult miután az új állam fővárosának Jerevánt választották és a kormány egészen július 17-ig nem tudott elutazni az új fővárosba a háborús helyzet miatt. A kormány felvette a kapcsolatot az Oszmán Birodalommal és végül június 4-én az érdekelt felek aláírták a batumi békeszerződést, amely véget vetett a háborúnak, de az újonnan megalakult államok, Örményország és Grúzia súlyos területi veszteséget szenvedtek. A szerződés szabályozta a fegyveres erők nagyságát is, amely nem lehetett nagyobb egy hadosztálynál. A törökök továbbá követelték a milíciák feloszlatását, amelynek az örmények eleget tettek, ezzel elveszítve a hadseregük egyik legkiválóbb tábornokát, Andranikot is. A tábornok már 1894-ben szembeszállt a törökökkel, és katonai pályafutása során olyan külföldi hadseregben is megfordult, ahol a törökök ellen harcolt. (Így vett részt az első Balkán háborúban Bulgária csapatait erősítve.) Az első világháborúban a cári seregben szolgált egészen a bolsevik forradalomig, amikor is önkéntesekből létrehozott egy hadosztályt, amellyel tovább harcolt a törökök ellen. 1919-ben a békeszerződében foglalt pontok törvénybe iktatása után hadosztályát leszerelte és emigrációba vonult, ahol később el is hunyt. 

Az első parlamenti ülésre augusztus 1-én került sor, amelyen 47 képviselő vett részt. (Közölük hatan képviselték a köztársaság muszlim lakosait, egy képviselő az oroszokat és szintén egy a jazidiakat.) A honatyák kezelni próbálták a súlyos nehézségeket, ugyanis az országban mindennapos volt az éhínség és járványok követték egymást. 1918 végéig 180 ezer ember lelte halálát a nehéz körülmények között, köztük több politikus is mint például Aram Manukján. A parlament kormányküldöttséget menesztett az Egyesült Államokba, hogy hitelt és segélyt kérjenek, amelyekkel a következő év végére a problémák jelentős részét sikerült leküzdeni. 1919 júniusában megtartották az első és egyetlen választást Örményországban, amelyet a kormánypárt nyert meg. A külföldi pénzügyi segítség dacára és a belső politikai folyamatok pozitív alakulása ellenére az ország nem tudott kilábalni a nehéz külpolitikai helyzetéből. Örményország gyakorlatban – Perzsia kivételével – az összes szomszédjával szemben területi követeléssel állt elő, tekintve, hogy az ott élő örményeket kívánva határon belül tudni.

Lori és Akhalkalak provinciák a cári időkben Tiflisz irányítása alatt álltak, de ezeket a török csapatok kivonulása után grúz csapatok szállták meg. Ezért 1918 decemberében örmény egységek elfoglalták és Örményországhoz csatolták Lori tartományt. Azerbajdzsánnal még ennél is bonyolultabb volt a helyzet, mert három örmények lakta régióra terjedt ki követelésük. Nahicseván régió Törökország közvetlen szomszédságában helyezkedett el és 1918 elején, amikor az oszmán csapatok Baku felé tartottak, a tartomány örmény lakossága ellen súlyos atrocitásokat követtek el. Mindez a nemzetiségi arányokat az örmények kárára alakította át, így a terület bekebelezése kérdésessé vált. Zangezúr tartományban a muszlim támadásokat Andranik önkénteseivel verte vissza 1918 augusztusától egészen 1919 áprilisáig, amikor a parancsnokságot átadta az Örmény Hadseregnek mielőtt távozott volna az országból.

Andranik tábornok (Forrás: wikipedia.org)

1918 során brit csapatok Perzsiából kiindulva megszállták Bakut és ezzel véget vetettek a bakui kommünnek. A bolsevik típusú rendszer terjedésétől való félelem miatt csapatokat állomásoztattak a területen, hiszen a brit vezetés nem hagyhatta, hogy a bakui olaj szovjet kézbe kerüljön. Később a brit csapatok támogatólag léptek fel az azeri kormány érdekében, mert egy erősebb Azerbajdzsánt képesnek véltek az ellenállásra. Ennél  fogva 1919-ben elismerték, hogy Karabah és Zangezúr tartományok az Azeri Demokratikus Köztársaság részeit képezik. Még ebben az évben angol segítséggel az azeri csapatok sikeresen elfoglalták Karabahot és felkészültek a Zangezúr elleni támadásra is. Az örmény kormány tiltakozását fejezte ki az agresszió ellen a párizsi békekonferencián, amelynek köszönhetően a brit csapatok távozták. Ezután az örmény kormány két tehetséges katonai parancsnokot nevezett ki, hogy egyesítsék az örmények által lakott területeket. Garegin Nzsdeh teljes egészében stabilizálta Zangezúr provinciát ás megkezdte Nahicseván elfoglalását, amíg Drastamat Kanajan 1919 márciusában megkezdte Karabah visszafoglalását, amely során a visszavonuló azeri csapatok felgyújtották a régió központját, Sushit.

1920-ban Örményország sikeresen elfoglalta Karabah, Zangezúr és Nahicseván régiókat, ugyanakkor ezek az eredmények rengeteg erőforrást emésztettek fel mind Örményország, mind Azerbajdzsán részéről. A romló életkörülmények miatt április 28-án Bakuban  szovjet hatalomátvételre került sor. Az azeri fejleményektől felbátorodva Gyumri városában Forradalmi Katonai Tanács alakult, amely május 10-én kinyilvánította a hatalomátvételt Örményországban. A bolsevik forradalomhoz csakhamar több kisebb település is csatlakozott. Ezt követően Jerevánban szükségállapotot hirdettek ki és csapatokat vezényeltek a forradalom leverésére. Pár nap múlva sikerrel jártak, mert a forradalmárok nem kaptak segítséget Szovjet-Oroszországtól, ami megszállva tartotta ekkor Karabahot és Zangezúr tartományt a 11. hadsereg csapataival. A vörös forradalom vezetőit kivégezték, támogatóik börtönbe kerültek. 

Az örmény területek megoszlása (Forrás: wikipedia.org)
Narancssárga: Első Örmény Köztársaság és Hegyi-Karabah által ellenőrzött területek.
Citromsárga: Területek, amelyekre igényt formált az Örmény Köztársaság, de soha nem ellenőrizte.
Egyéb területek: A sevrés-i szerződésben Örményországnak ítélt területek.

1920. augusztus 10-én a sevrés-i békeszerződésben Örményország területét 150 ezer négyzetkilométerben határozták meg. Miután Musztafa Kemal nem fogadta el a szerződésben rögzített területcsonkításokat, megdöntötte a szultán uralmát, kikiáltotta a Török Köztársaságot és megkezdte önvédelmi háborúját. A szerződésben Örményországnak ítélt területek védelméért a kimerült állam nem tudott érdemileg fellépni, amikor 1920. szeptember 28-án Törökország megtámadta Örményországot. Október 31-én az előbbiek elfoglalták Karszot, amit november 7-én Alexandropol követett. A gyors támadást nem sikerült megállítani az örmény csapatoknak, ezért november 18-án a törökök és az örmények fegyverszünetet kötöttek. Mindeközben Grúzia – kihasználva az örmény-török háborút – megszállta Lorit. Jerevánban politikai káosz lett úrrá és az új kormány tárgyalódelegációt küldött a törökökhöz Alexandropolba, miközben felkérte Szovjet-Oroszországot, hogy segítsen békét kötni a törökökkel. A szovjetek elfogadták a felkérést és indítványozták, hogy az örmény kormány sürgősen adja át a hatalmat a bolsevikoknak, és akkor Örményország Szovjet-Oroszország teljes támogatását maga mögött tudhatja majd. Így november 29-én a 11. hadsereg segítségével megtörtént a bolsevik hatalomátvétel Örményországban.

Kezdetben az addigi politikai elit tagjai együttműködtek, de az első letartóztatások után világossá vált, hogy Örményország hamarosan megszűnik független államként létezni. Azerbajdzsán és Örményország szovjetizálása után a 11. hadsereg Grúzia felé indult, hogy teljes legyen a Kaukázus integrálása a szovjetrendszerbe. A szovjet katonák távozását kihasználva az örmények fellázadtak az új rendszer ellen, de a februári felkelést a visszatérő 11. hadsereg egységei áprilisra teljesen felszámolták. A részt vevők Zangezúr tartományba menekültek, ahol Garegin Nzsdeh a szovjet hatalomátvétel óta tartotta az ellenállást. Végül a Vörös Hadsereg számbeli fölénye menekülésre kényszerítette az ellenállókat, akik Perzsia felé távoztak.

Hetven év múltán, a Szovjetunió összeomlásakor nyerte vissza ismét függetlenségét Örményország, de a szabad országnak ugyanazokkal a sérelmekkel kellett szembe néznie és megoldást találnia mint az első világháború végén. Mindezek újabb háborúhoz vezettek és egy olyan máig tartó konfliktus idéztek elő a Kaukázusban, melynek megoldása még várat magára. 

Szabó Krisztián

Felhasznált szakirodalom:

George A. Bournoutian: A Concise History of the Armenian People (From Ancient Times to the Present), Mazda Publishers, Kalifornia, 2006

Armen Khachikyan: History of Armenia – A Brief History, Edit Print, Jereván, 2010

James Forsyth: The Caucasus – A History, Cambridge University Press, 2013

Musa Marjanli: Armenians. Russia. The Caucasus, Khazar University Press, 2011

Christopher J. Walker: Armenia, the survival of a nation, Routledge and Kegan Paul, 1990

Richard G. Hovannisian: The Republic of Armenia: The First Year, 1918-1919 Vol. 1., Berkeley, University of California Press, 1971

 

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket